Az utóbbi időben sokat foglalkoztam a bántalmazással. Sorban kerültek a kezembe olyan könyvek, amik valamilyen formában ezzel a témával foglalkoztak. A legfontosabb felismerés a bántalmazás témaköréből az volt, hogy ez valójában értékbeli és nem pszichés elbillenés. A bántalmazó belső engedélyt ad magának arra, hogy bántalmazzon. Persze ez nem úgy történik, hogy marhára önreflektíven egy adott pillanatban kimondja magában, hogy “És akkor most megengedem magamnak, hogy bántsam ezt az embert.” De mégis létezik egy belső oké arra, hogy bántani a gyengébbet, a kiszolgáltatottat, vagy azt, aki szerinte megérdemli (kiérdemelte) ér.

Ennek az írásnak nagyon sok aspektusa lehetne, de most csak egyet emelek ki. Mi van akkor, ha valaki ebben a pillanatban azt mondja, hogy NEM ÉR BÁNTANI? Ezt tettem én is magammal ma. Vannak ugyanis pillanatok, amikor én is tudok rúgni a férfiakba (az érzelmeikbe, nem a testükbe), amikor éppen rést látok a pajzsukon és elég gyengének látom őket ahhoz, hogy ne féljek attól, hogy én fogok pórul járni, ha rúgok. Tudok elég nagy lórúgásokat is beküldeni, ha akarok, és ha…. igen, ezt nehéz beismerni, amikor erre engedélyt adok magamnak. Ma becsuktam a szememet, és elképzeltem, hogy kirakok egy tiltó táblát az elé a férfi elé, akit szeretek és azt mondom magamnak, hogy “Adri, őt nem bántod.” A következő pillanatban azt éreztem, hogy “Ha őt nem bánthatom, ha oda nem zsilipelhetem ki a haragomat, akkor baszd meg felrobbanok.” Csak most vettem észre, hogy ez valójában azt jelenti, hogy akkor “magamat robbantom fel”. És itt jött egy következő tiltó tábla, amit eddig SOHA nem jutott eszembe kirakni. “Adri, nem bánthatod magadat sem.” Mindig amikor a férfiak iránti dühöm feltornyosult bennem, és nem mertem konfrontálódni a férfival, akkor magam irányába irányítottam a pusztítást és belül zúztam. Néha talán önvédelemből pusztítottam kint a világban, mert tudtam, hogy ha kint nem pusztítok, akkor bent lesz atomháború. Mert bent soha nem volt tiltó tábla. Azt, hogy magamat bántsam jogosnak éltem meg. És szerintem ebből következik, hogy jogosnak éltem meg azt is, hogy bánthatom az általam szeretett férfit is.

Nem jutottam el odáig, hogy letiltsam magának a bántásnak az intézményét, mert egyszerűen nem láttam, hogy hogyan máshogy lehetne megoldani ezeket a helyzeteket. Fel sem ismertem a saját érzéseimet, a kínlódásom okát, a szükségletemet. Még arra sem volt sokszor belső engedélyem, hogy szükségleteim lehessenek.

És akkor ma ott volt a tiltó tábla mindkét oldalon. A férfi előtt is, magam előtt is és ettől végre rá tudott irányulni a figylemem arra, ami valóban fontos. Azokra az üzenetekre, amik éveken keresztül rohasztották a bensőmet. Már egy csomószor megfogalmaztam őket, de eddig nem sikerült tiltó táblát tenni ezeket elé és azt mondani, hogy “Adri, ezekkel nem ér bántani magadat. Nem engedem.” Pedig istenem mennyire végtelenül romantikus pillanat az minden filmben, amikor a férfi odaáll egy nő elé és az mondja neki, hogy “SOHA SENKINEK NEM ENGEDEM AZT, HOGY BÁNTSON TÉGED!” (Gyors sorozat ajánló ezen a ponton: Normális emberek). Ez a belső férfi erő kell ide ezek elé a belső üzenetek elé, amelyik kurvára nem engedi, hogy bántás történjen. Egymásutánságban pörögtek a szemem előtt a betűk és kirajzolódtak életem főbb üzenetei:

  • A férfi az első, a nő csak utána következik.
  • A férfi szava az utolsó.
  • A férfiakban nem lehet megbízni.
  • A férfiak nem figyelnek rád, letagadnak téged.
  • A férfi egyedül hagy a terhekkel.
  • A férfiak kihasználnak téged.
  • Bújj el a világ elől a sikereiddel.
  • Ne dicsekedj azzal, amit elértél.
  • Ne gondolj túl sokat magadról.
  • Ne kockáztass.
  • Ne menj túl messzire otthonról.
  • Szolgáld ki a férfit.
  • Legyél tiszta és tarts tisztaságot a házban.
  • Vesd alá magad a női sorsnak.
  • Ne higgy a szerelemben.
  • Centikben mérd a férfi rátermettségét.
  • A nevelésem eredménye vagy.
  • Lázadj.
  • Ne lázadj.
  • Erősebb vagyok nálad.
  • Tisztelj minden körülmény között.
  • A férfi mellett nincs hely az asztalfőnél.

A belső képben azt láttam, mintha minden egyes ilyen üzenet mérgező lenne. Minden elképzelhető módot vizualizáltam, hogy ezek távoznak belőlem. A belső képben hánytam, fostam, sírtam, izzadtam, lehámlott a bőröm felső rétege és megkértem a Földanyát, hogy fogadja be ezeket és tisztítsa meg, majd végignéztem, hogy fekete tápláló föld lesz mindabból, ami kijött belőlem. Aztán belementem egy tiszta patakba és hagytam, hogy lemosson engem a víz. Megjelent bennem egy mondat: “Ezek a mondatok csak feliratok a koncentrációs tábor falán. És én szabadon kisétálhatok a táborból.” Láttam, ahogy eltávolodom ezektől a mondatoktól, amik csak egy felirat a falon. Semmi több. Valószínűleg Edith Eva Eger: Ajándék című könyve miatt jelent meg ez a belső folyamat ilyen képben. Láttam magam előtt tisztán azt a pillanatot, amikor szabadon ki lehet sétálni a börtön falai közül és láttam azt is, amikor vissza lehet menni meglátogatni azt a helyet, ami valamikor börtön volt.

Amíg bántom a másikat, vagy bántom magamat, valójában semmi sem változik, mert a bántáson van a fókusz, oda megy el az energia.

Azt gondolom, hogy talán volt értelme annak is, amikor a bántást kiéltem (bár látom, hogy nem ez a legszerencsésebb eszköz), mert magam számára is láthatóvá vált, hogy milyen a mérete a dühömnek, mekkora a pusztító készségem. Fontos látni a sárkány méretét, hogy ne gondoljam azt, hogy egy pudli kutyával van dolgom. És fontos tudni abbahagyni a bántást és felülni erre a sárkányra, és meghallani az üzenetét. A bántás ugyanis sohasem ok nélkül történik, de legtöbbször nem az az oka, amire ráfogjuk, és nem is az a valódi célpontja, akin kiéljük. Mélyebbre kell ásni. És itt nem arról van szó, hogy rájövök, hogy valójában az apámra vagyok dühös és akkor nekiállok évekig őt utálni. Ez sem fog előre vinni engem, bár elég komoly izmokat lehet kifejleszteni ebben a dühöngésben, azt azért látom az évek önismerete alatt. Évekig nem bírtam bevenni azt a kanyart, hogy gondolhatom magamról, hogy ÉRTÉKES VAGYOK. És ettől állandóan csak az útvesztőben bolyongtam a dühömmel. Mert valójában így szól a dühöm: DÜHÖS VAGYOK, HOGY ELHANYAGOLSZ, ÉS NEM LÁTOD, MILYEN ÉRTÉKES VAGYOK. EZ FÁJ. Amikor az értékesség érzete sérül, akkor olyan mintha “behorpadnék” azon a helyen. És mivel nem tudtam azt gondolni, hogy értékes vagyok, nem is bírtam belülről “kinyomni” ezt a részt, hogy ismét kiegyenesedjen. És akkor csak maradt az észvezstő rohangálás a horpadás körül és minden más horpasztása.

Minden egyes alkalommal, amikor sarokba szorítva éreztem magamat egy férfi által, nem feltétlenül ő szorított sarokba, hanem már eleve a sarokból indultam azok miatt a belsővé tett alaptételek miatt, amiket feljebb felsoroltam. Már eleve koncentrációs táborban éreztem magamat és ettől szerintem sok esetben teljesen elveszett az aktuális helyzetben az, hogy MI A BAJOM VALÓJÁBAN.

Ha megtiltom magamnak, hogy ne bántsam a férfit, és megtiltom azt is, hogy magamat bántsam, akkor a figyelmem végre arra tud irányulni, ami a lényeg – az aktuális helyzetre. Mi zavar engem? Mire lenne szükségem? Ha már úgy indul a mondat, hogy “Mert a férfiak…” az már régen rossz. Abból semmi konstruktív nem fog kisülni. Mert ha már a “férfiakon” van a tekintetem, akkor elvesztem mások sorsaiban, mások élményeiben, tapasztalásaiban és szem elől tévesztettem a sajátomat. “A férfiak” nincsenek, az a férfi van, akinek éppen a szemébe nézek.

Sok helyen múlt időt írtam ebben a bejegyzésben, pedig mire ideértem azt érzem, hogy vissza fogok még esni ezekbe a gödrökbe. És közben eszembe jut az a kérdés is, hogy “És mi kellene ahhoz, hogy úgy álljak itt, mint a romantikus filmek hősei, aki kijelenti sziklasziládran, hogy megvédi a nőt és hű is marad az ígéretéhez? Mi kellene nekem ahhoz, hogy kimodjam, itt vagyok babám és megvédelek a jövőben?” Biztos nincs egyetlen jó válasz erre, de a bátorság az egyik válasz. BÁTORSÁG. Meg hit abban, hogy meg tudom ülni a saját sárkányomat. Hiszen az enyém 🙂


Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0