Hannah megpróbált a munkára koncentrálni, de minden egyes alkalommal, amikor rátette a kezét a számítógépe billentyűzetére, a kis ember csapott egyet az ostorával. Éles fájdalmat érzett ott, ahol az ostor a bőrét érte, majd ez a fájdalom lassan szétterjedt, zsibbadó érzést hagyva maga után. Egy ideig nem nyúlt hozzá a billentyűzethez, mert tudta, hogy ettől a kis alak megnyugszik, lelankad az éles figyelme, ismét elmerül a környezete szemlélődésében és látszólag kevesebb figyelmet szentel annak, hogy Hannah mit csinál. Hannah ránézett a számítógépe képernyőjére és a félbehagyott munkára. Nagyon vágyott arra, hogy tovább folytathassa, szerette volna befejezni, haladni vele, érezni, hogy valamit teremt, és hogy a teremtés folyamatának vannak konkrét megfogható eredményei. A vágyakozás feltöltötte őt energiával és ettől ismét erőre kapott. Rátette a kezeit a billentyűzetre és gépelni kezdett. A kis ember azonnal felkapta a fejét és ismét lendített egyet az ostorával. Az ütés Hannah nyakát érte, de ezúttal nem emelte el a kezét azonnal a billentyűzettől. Úgy érezte, hogy elég energia van benne, hogy eltűrje az ütéseket. Teljes figyelmét ráirányította a számítógépe képernyőjére és kizárta a kis ember alakját a tudatából. Nem létezett más, csak a betűk, a határidők, az általa megfogalmazott mondatok, a haladás. Közben pedig záporoztak a testére mért ütések, mindegyik valahol máshol érte, de ő nem érezte…. belemerült a teremtésbe.
A hátán ért ütés annyira fájdalmas volt, hogy kiszakította őt a munkájából. Nem tudta megítélni, hogy mennyi idő telhetett el, de érezte, hogy az ütés olyan helyen érte, amelyiket előzőleg már többször érte az ostor vége, ezért rendkívüli módon érzékennyé vált. Ezt a fájdalmat már Hannah nem tudta kizárni a tudatából. Elemelte a kezeit a billentyűzettől és amint elengedte a fókuszt, hirtelen érzékelni kezdte az összes ütést, ami az alatt érte a testét, amíg nem figyelt rá. Sajgott minden porcikája, zsibbadtak még a csontjai is, tompaság uralta el az agyát, mintha a teste így próbált volna némi védelmet nyújtani neki a fájdalom érzékelésétől. A kis ember figyelmesen nézte őt, az ostort vészjóslóan a feje fölé emelte, készen arra, hogy ismét lecsapjon, de Hannah tudta, hogy nem fog lesújtani, amíg nem közelíti a kezeit ismét a billentyűzethez. Lecsúszott a székről az utolsó erejéből és összekuporodott a földön. Sírni szeretett volna, de az túl nagy erőt kívánt volna meg tőle, ezért egy magányos könnycseppen kívül más nem jött ki belőle. Egy pontot fixált a padlón, mert tudta, hogy ez menedéket fog nyújtani számára. Elaludt.
Felkelt és bár úgy érezte, hogy a teste nagyon fáradt, a gondolatai egy fokkal tisztábbak és ismét megérezte magában az elszántságot. Feltápászkodott a földről és odapillantott a kis emberre. Azonnal éberré vált ő is és árgus szemekkel figyelte Hannah mozdulatait. Ijedtség látszott a tekintetében és minél nagyobb volt az ijedtség, annál erősebben markolta az ostor nyelét, és annál magasabbra emelte a feje fölé. Hannah egykedvűen nézte a jelenetet. Már annyiszor megismétlődött, hogy pontosan ismerte a forgatókönyvet. Csak az volt a kérdés, hogy éppen mennyi ideig képes elviselni az ütéseket és mennyi pihenőre van szüksége, hogy üzemképes legyen. Vidám pillanataiban érzékelte, hogy mennyire edzett lett időközben, és hogy milyen szintre fejlesztette ki a tűrőképességét. Megtanulta beszűkíteni a fókuszát, megtanulta csökkentett módon érzékelni a testét, hogy ne zavarja őt annak fájdalma, és megtanult kitartani egy tevékenységet egészen addig, amíg végkimerültségben nem roskadt a földre.
Az egyik nap, amikor ismét ostorcsapások közepette végezte a munkáját a tudata szétnyílt két irányba és képessé vált párhuzamosan két dolgot megfigyelni. Egyrészt rajta tartotta a fókuszát a munkán, másrészt pedig kitekintett a kis emberre. Ezt addig nem tudta megcsinálni, mert vagy nem figyelt a munkára, de akkor a kis ember sem csapdosta őt, vagy figyelt a munkára, de akkor meg a kis emberre nem tudott figyelni, ezért egy időben megfigyelni mind a kettőt lehetetlen volt, mert nem fordultak elő egyszerre. Most viszont meg tudta tenni azt, hogy egyre erősebb fókuszt tett a munkára, amitől a csapások egyre erősebbek lettek, de mindeközben érzékelte és kapcsolódott erősen a kis emberhez is, aki mintha nem vette volna észre, hogy éppen figyeli őt. Hannah végre felfogta, hogy nem akar semmi mást tőle, csak kapcsolódni. Magányos és annál magányosabb, Hannah minél inkább a munkájára koncentrál. Teljes figyelmet igényel, a nap 24 órájában. Egy másodpercre sem lehet tőle elszakadni, mert azonnal megijed és a legapróbb rezdülésre is reagál. Az ostorcsapás pedig arra szolgál, hogy felvegye a kapcsolatot, vagy talán hogy érzékeltesse Hannah-al, hogy mennyire fáj neki a figyelem elveszítése. Talán pont ugyanannyira, mint amekkora ütéseket Hannah testére mér.
Hannah elemelte a kezeit a billentyűzettől és nevetni lett volna kedve. Éveken keresztül élt abban a hitben, hogy a munka, amit elvégez értéktelen, ócska, harmadrangú bohóckodás, “csapnivaló”, mert amikor dolgozott, akkor ostorcsapások érték őt. Mivel ez a két dolog mindig egyszerre történt meg, és csak akkor, amikor ő dolgozott, nyilvánvaló evidenciának vélte, hogy az ostorcsapások nagyobb teljesítményre akarják őt sarkalni, azt üzenik, hogy legyen jobb, teljesítsen nagyobb dolgokat, legyen még kitartóbb, még keményebb, még fókuszáltabb. De igazából ez a két dolog – az ostorcsapások és a munka – nem azon a szinten függtek össze, amelyik szintről ezt Hannah értelmezte. Hannah a munkaüzemmódban lévő elméjével értelmezte a fennálló helyzetet, a kisember az érzelmi szükségleteire fókuszáló üzemmódjából. A kis ember számára a munka jelentette az eltávolodást, a kapcsolat megszakadását, a gyászt, a szomorúságot, a magányt. Magasról tett a munka tartalmára, és egyáltalán a munkára, mint tevékenységre. Nem érdekelte a teremtés, és az sem, hogy a munka által teremtette meg Hannah az ostort is, amit a kezében tart és általa kapcsolódhat. Semmi sem érdekelte őt, csak a közelség és a távolság ténye, így nem érdekelte Hannah testi épsége és az sem, hogy halálra tudja őt ostorozni. Hannah pedig észrevette, hogy az ő saját gondolkodási rendszerének fogalmai által értelmezi a kis ember viselkedését “nem törődésnek” és arroganciának. Igazából a kis ember világában nem is voltak benne Hannah igényei, sem érzései. A kis ember nem tudott beléjük gondolni, sem érzékelni őket.
Hannah ekkor jött csak rá, hogy előszeretettel menekült el a munkába és merült el benne, még akkor is, ha a testéből közben roncs lett, mert nem akarta érezni azt, amit a kis ember érez. Ismerte azt a mindent átölelő létszorongást, a félelmet, a biztonság hiányát, azt, hogy nem lehet megnyugodni egy pillanatra sem, és hogy ennek a helyzetnek nincs megoldása, mert SENKI az emberek közül nem képes állandóan vele lenni, senki sem tudja őt megvédeni a legmélyebb félelmeitől. Mindig csak egy szempillantásra lehet érezni a többi ember által adott meleget, aztán eltűnnek. Igen, mindig visszatérnek, de az időközben megélt sötétség örökre bevésődik és keserédessé teszi az újabb kapcsolódásokat.
Merva, aki nem messze tőlük ült, megértően bólintott. Nem akart beavatkozni, és nem is tett volna jót, ha beavatkozik. Az ő feladata az volt, hogy elismerje mindkettőjük létjogosultságát.