Tegnap voltam a Veli Bej-ben fürcsizni és úsztam picit az egyik medencében. Egyetlen bácsi, úgy néztem ő az úszómester, ücsörgött az egész helyiségben a falnál lévő székek egyikén, a mobilján olvasott valamit. Rajta és rajtam kívül senki más nem volt ott, egyedül úszhattam az egész medencében.
Szeretem összekötni a fizikai tapasztalásokat lelki folyamatokkal, úgyhogy azt kezdtem el játszani, hogy a medence szélének elérése a céljaim elérését jelenti. Figyeltem ahogy úszok felé, és egyre közelebb van, utána pedig megérintem. Aztán megfordultam és indultam a másik irányba, ugyanezt megismételve.
5-6 forduló után rájöttem, ami nem lesz meglepő, hogy a cél elérése csak egy pillanat, a célban levés pár perc után unalmas, és ami valójában izgalmas az az úszás.
Ekkor váltottam egy másik játékra, ami már nem arról szólt, hogy valami felé tartok, amit egyszer csak ügyesen elérek, hanem hogy már az vagyok folyamatosan. Folyamatosan a célban vagyok, folyamatosan annak elérésében vagyok, amire vágyok. Egymásra ‘fényképeztem’ a két állapotot – nem valami felé tartottam ezután, hanem a vágyott énem voltam.
Ugyanezt a filozófiát többször hallottam az én kedvenc coachomtól Jessica Caver Lindholmtól is, aki azt szokta mondani, hogy “legyél a célod, legyél már most az, ami ott akarsz lenni.” Ez a praktikumok szintjén azt jelenti, hogy a jelenben megcselekdjük azt, amit a jövőben lévő célhoz társítunk. Ha már elérted volna a célt, mit csinálnál a jelenedben? Viselkedj ugyanúgy már most.
Megint néhány forduló kellett ahhoz, hogy észrevegyem, a “már most a célban vagyok, már most az vagyok” nagyon erősen valaki másra való hasonlítást jelentett. Én például nagyon szeretném, hogy ugyanolyan áramló, bőséges, szabad vállalkozásom és életem legyen mint Jessica Caver Lindholmnak. Észre se vettem, hogy menet közben a vágyam átalakult azzá, hogy “Jessica Caver Lindholm akarok lenni.” Mert tévesen, és tudattalanul összekötöttem a kettőt egymással. Ha olyan életet akarok, mint ő, olyannak kell lennem, mint ő.
Ahogy folyamatosan úsztam elkezdtem magam mögött hagyni ezt a képet, ami nem rólam szól, hanem róla, az ő szabad életéről, az ő útjáról, ahogy ő ezt elérte. Pár forduló után azt vettem észre, hogy csak úszok, magam mögött hagytam Jessicát, figyelem a medence alján lévő mozaikot és iszonyatosan nagy csend van. Bennem, körülöttem. Ezt már a sajátomnak érzetem.
Közben az agyam folyamatosan kiugrott ebből a szuper csendes és magamra hangolt állapotból mondván “vissza kellene menned az ismerősödhöz! Már régóta eljöttél, magára hagytad.”
Megint kellett két forduló amíg rájöttem, hogy teljesen tévesen gondolom ezt, gyakorlatilag amióta élek (vagy ameddig vissza tudok emlékezni a gondolataimra). Eljöttem mellőle, nem mondtam mikor jövök vissza, nem az én felelősségem kiérezni az éteren keresztül, hogy ő hogyan van és reagálni az esetleges magára hagyottság érzésére. Ha akar, feljön ide a medencéhez.
Egész gondolkozó életemre jellemző ez a zsigeri mozdulat, hogy “olvassak” a másikban, és megérezzem (akár távolságból is), hogy ő rosszul érzi-e magát, majd a megnyugtatására siessek. Ennél fogva kialakult egyfajta érzékelésem és belső látásom, ami kurva sokszor pontos és tényleg jól olvasok más emberekben (ez iszonyatosan hasznos a hivatásban, amit választottam) ÉS van egy rakás helyzet, amelyikben tévesen olvasok és elveszek a saját feltételezéseimben, vagy ha jól is olvasok, tévesen lövöm be a felelősségemet a helyzetben, illetve teljesen kitakarom a saját igényeimet, miközben buzgón igyekszek hangolódni a másik ember igényeire. Kiesek magamból, és beleesek a másikba.
Amikor ez az átesés megtörténik, nem tudom megállapítani már, hogy én mi a frászt akarok? Szeretnék maradni úszni? Vagy már tényleg ki akarok menni a medencéből, mert elég volt? Vagy maradok, miközben már kimennék, de ellenfeszülök annak a fantáziának, hogy a másik akarja tőlem, hogy menjek és én akkor se?
Ezt a kálváriát is kiúsztam magamból, és egyszer csak rájöttem, hogy elég volt az úszásból. Nem azért, mert a másik személy már biztos egyedül érzi magát, sem azért, mert mindjárt bezár a Veli Bej, hanem pusztán azért, mert úsztam, amennyi jól esett és most kijövök a vízből.
Elhoztam magammal annak a csendnek az érzetét, amikor a saját életem hangját halottam ott a vízben.
*
Ha hangolódni szeretnél a saját életed zenéjére:
Egyéni állítás: https://onmagunklenni.hu/egyeni-allitas/
Egyéni önismereti ülések: https://onmagunklenni.hu/egyeni/
Szeretetteli felelősség (önismeret otthonra): https://onmagunklenni.hu/…/szeretetteljes…/