Nagyon szeretek nézni doksifilmeket sztárokról és az életükről, mert mindig érdekelt, hogy mit csinálnak és hogyan kezelik azt a nyomást, ami rájuk nehezedik. Mi játszódik le egy olyan ember fejében, aki kiáll egy színpadra és 100.000 ember előtt kell énekelnie? Vagy hogy érzi magát, amikor paparazzik követik szinte minden lépését? Vagy milyen érzés posztolni az Instagrammon a 375 millió követőnek? Vagy milyen, ha több mint 54 millió hallgatója van havonta a Spotifyon?
A My Mind & Me doksifilmből megtudtam Selenaról, hogy 7 éves kora óta dolgozik. Először gyerekműsorokban kezdte, aztán a Disneynél folytatta, majd az énekesi pályafutása következett. A Disneyről konkrétan úgy beszélt, mint ami tönkretette őt. Azt hiszem, hogy leginkább a „termékiesítés” volt azt, amit megszenvedett, hogy ő egy áru volt, egy arc, amit el lehetett adni és sok pénzt csinálni ebből. A dokumentumfilben az egyik turnéjának promo időszakába is belelátuk, ahol interjút interjú után ad különböző rádió csatornáknak, újságoknak, más médiának. És látni rajta, hogy egyre rosszabbul van, egyre kedvetlenebb, majd a végén azt mondja, hogy ő ezt többet nem akarja csinálni, mert úgy érzi, hogy mindenki számára ő csak egy termék, felteszik neki az üres kérdéseket, és mennek tovább a következő emberre. A válaszai nem is nagyon érdekelnek senkit sem.
A második albumának turnéja közben (2016) összeroppant, mentális problémákkal kezelték őt kórházi körülmények között. Nem akart többé élni, majd végül bipoláris zavarral diagnosztizálták őt, de korábban több éven keresztül szenvedett depresszióban és szinte állandó szorongástól. Ő maga azt mondja a filmben, hogy olyan, mintha teljesen darabjaira esett volna szét, majd ezeket kellett újból összerakni. Látszik a változás rajta, és hogy mennyire mélyen együttérez azokkal, akik hasonló mentális nehézségektől szenvednek, ő maga nagy szószólója a mentális zavarok felismerésének és kezelésének, több jótékonysági szevezetet támogat ebben a témában.
Nagyon megérintett engem az a jelenet, amelyikben épp öltöztetik őt a fellépése előtt, és azt mondja, hogy ha férfi lenne, akkor most elég lenne magára húzni a farmert és az egyes fellépések során váltogatni a rajta lévő pólókat. Ehhez képest, neki minden számhoz van külön ruhája, sminkje, frizurája. Minden sztárra nehezedik nyomás, de ebben nagyon kihallottam azt, hogy átlagos nyomás x 2 nehezedik a női sztárokra, akiknek a külsejük „megcsinálása” az egyik fő húzóerő bármit is csináljanak. Tudom, hogy vannak nők, akik ezt kifejezetten élvezik és van egy rakás nő, aki szívesen mászkál melegítőben és kócosan. Kíváncsi vagyok, mikor fog divatba jönni az, hogy vonzó és eladható legyen mindenkinek a természetes formája.
A filmben tisztán látszik, hogy az egész mentális összeroppanásának jelentős részét a szerepek játszása teszi ki és ennek az iszonyatos nyomása, hogy mindig valaki másnak kell látszania kívülre, mint aki ő bent. Szerepek játszott 7 éves korától, és talán neki a mentális összeroppanás volt a kijárat ebből, ahol újrarendezhette magát és jobban a saját hangján nyilvánult meg ezután.
És ez sok minden más ember életében is feladat, nem csak Selena Gomez életében.
Egy másik nagyon érdekes doksi, amit egy időben szörnyen sokszor megnéztem pedig Celine Dion A New Day showjának kulissza mögötti titkai (https://www.youtube.com/watch?v=gjM3YFs_EjY). Eszméletlenül felemelő nézni számomra azt a nagy gépezetet, ami mögötte volt egy-egy ilyen előadásnak, a sok ember összehangolt munkáját, ennek közepén pedig Celine Dion, aki nap-nap után kijött a színpadra és kieresztette a hangját. Nekem lámpalázam van egy Facebook élőtől, amit adott esetben maximum 4 ember néz, és sokszor szoktam gondolni, hogy mi a francot tudok én? Mit is akarok itt „előadni”? Celine Dionról szóló dokumentum filmben, ugyanúgy, ahogy Selena Gomezről szólóban is látni, hogy ezek a sztárok is bizonytalanok, ők is félnek, van hogy összeroppannak („Nem bírok kiállni oda és énekelni!”). Nem különböznek, ők is emberek, és nagyon inspiráló nézni, ahogy megküzdenek ezekkel a belső démonokkal.
