Az a magamnak tett ígéretem, hogy minél több Szabó Magda könyvet olvasok el, vezetett el a Megmaradt Szobotkának című könyvhöz. Fogalmam sem volt, hogy kicsoda az a ‘Szobotka’, azt gondoltam, hogy biztos a regény hőse. Részben igazam volt, mert az életrajz hőse valóban Szobotka, másrészt a tudatlanságommal folytattam azt a hagyományt, ami leginkább súlytotta Szobotka Tibor életét és önbizalmát – túl sokan voltak azok, akik nem akarták őt és a műveit érszrevenni. 

Megmaradt Szobotkának számomra Szabó Magda szerelmi vallomása 1982-ben elhunyt férjének Szobotka Tibornak. A szerelem szó nem is fejezi ki azt a mély, rokonlelkek között szövődött szövetséget, ami az övék volt. A memoár részben Szabó Magda emlékein alapul, részben Szobotka napló bejegyzésein, amiket egészen fiatal kora óta vezetett nagy részletességgel, és amiket halála után talált meg a szekrényben a felesége. Semmilyen Szobotkáról készült elemzés nem adott volna nekem annyit, mint ez a nagyon személyes betekintés az életébe. 

“Különös, hogy soha senki az én életrajzomra nem volt kíváncsi…” Ezekkel a szavakkal kezdődik az egész memoár, és ez az érzés végigkíséri Szobotka egész életét. A kezdő évek minden író életében nehezek, ő is megszenvedte a karrierje lassú felépülését, viszont számára utána sem múltak el a nehézségek. Sokat szenvedett attól, hogy az írói szakma, és azok, akiktől az elismerést várta volna, nem akarták őt észrevenni és megadni neki az elismerést. Egész életére jellemző volt a kissé depresszív hangulat, de idős korára kifejezetten maga alá gyűrte ez az érzés hosszabb – rövidebb időkre, amikor újból és újból szembesülnie kellett a műveinek elutasításával. 

Nagyon bensőséges mesélés ez az életéről és küzdelmeiről. Néhol küzdöttem a kacifántos szöveggel, Szabó Magda és Szobotka is helyenként annyira irodalmian fejezik ki magukat, hogy kihívás megemészteni, de emelett egy csomó lazán mesélős, magánéletbe beengedős passzus is van, amik nagyon könnyen emészthetőek és nagyon lehet hozzájuk kapcsolódni. Most már tudom, kicsoda Szobotka Tibor, és megérintettek engem Szabó Magda következő szavai a memoár végén: “… annyiszor magyaráztam, hogy nekünk a halálunk és az életünk egyaránt más, mint a nem íróké, a mi életünk abban a pillanatban is megkezdődhetik, amikor meghalunk, esetleg ötven vagy százötven évvel későbben.”  

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0