Az utóbbi időben egyre többször felmerült bennem egy gondolat, hogy az Istenről vagy az Univerzumról alkotott elképzelésünk nagyon gyakran a szülőről alkotott elképzelésig terjed. Nem végtelenül elfogadó és szerető, hanem igenis véges. Mintha a szülő adná a formát, amiből kiindulunk. Vagy ha nem akarok általánosítani, akkor én ebből indulok ki…
Kis koromban még létezett Isten. Az egyik mamám nagyon vallásos és emlékszem, amikor elmentünk hozzá nyaralni, akkor minden este kötelezően imádkozni kellett lefekvés előtt. “Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem…”, ennyire emlékszem. A többi szöveg a homályba veszett. Egy versike volt, amit eldaráltam és közben irtóra fontosnak éreztem magamat, hogy Istennek mondom ezeket a szavakat, hogy megteszek valamit, amit ő kér tőlem és ettől én jó kislány vagyok, aki majd egyszer halála után élvezheti a Mennyországot. Mamám ebéd előtt is áldást mondott és minden vasárnap a mai napig elmegy misére. Jó kislányhoz illően voltam elsőáldozó és bérmálkozó is. De persze ahhoz, hogy ezeket a szentségeket kiérdemeljem egy csomó Istenről szóló tényt kellett bemagolnom és eljárnom minden vasárnap misére… Aztán fehér ruhát adtak rám, hogy Isten kis menyasszonya lehessek és először életemben megkaptam az oltári szentséget, amit az ostya jelképezett vörös borba mártva. Emlékszem a pap lelkesedésére, hogy elmondta ez milyen fontos dolog és emlékszem a családra is, akik szintén egy fontos és szép eseményként élték meg az egészet. De hogy én milyen élménynek éltem meg, arra már nem emlékszem. Nem emlékszem, hogy közben találkoztam volna Istennel, vagy hogy egy lépéssel közelebb kerültem volna hozzá, mint addig voltam. Okos, ügyes és jó voltam attól, hogy megtettem, amit elvártak tőlem.
A bérmálkozásom környékén megéltem egy nagyon vallásos időszakot. Ez részben talán azért volt, mert már én magam is érettebb voltam és máshogy értelmeztem ezt az egész Istenről szóló sztorit és részben azért, mert olyan emberek közvetítették az üzenetet, akik nagyon közel kerültek hozzám. Mamám Istenről szóló interpretációja nem volt annyira közeli hozzám és a papoké sem, akikkel addigi életemben találkoztam és akik a pulpitusról leszólva beszéltek a bűnről és arról, hogyan KELLENE élni az életet, hogy az Istennek “tessen”. A bérmálkozáshoz tartozó tanítást fiatalok adták át, akik nem voltak sokkal idősebbek nálam. Minél közelebb kerültem hozzájuk, annál közelebb kerültem Istenhez is. Minél jobban éreztem, hogy ők szeretnek engem, annál jobban érzékeltem azt is, hogy Isten szeret. Emlékszem, hogy akkortájt örömmel jártam misére és templomba (mert nem csak mise alkalmából mentünk be a templomba, mint az addigi életemben). Részt vettem egy virrasztáson is, ahol egész éjjel imádkoztunk óránként váltva egymást. Érdekes élmény volt éjjel 2kor a templomban lenni. Nem imádkoztam, csak ültem a padban és szemléltem a templomot. Teljesen más élmény volt így Isten házában lenni. Rajtam kívül csak 1 ember volt a templomban (aki kötelességtudóan imádkozott).
Bár ebben az időszakban jócskán kitágult Istenről alkotott képem és már nem csak a jól betanult imákról és a vasárnapi templomba járásról szólt, Isten még mindig megmaradt a jóságos szülő szerepében. Hozzá fohászkodtam, ha kellett valami, tőle kértem oltalmat és segítséget, neki hálálkodtam a javakért, amikkel megáldott engem, neki köszöntem azokat az embereket, akiket az utamba küldött. Aztán egy nap feldühödtem rá. A marha nagy imádatom a mennyei szülő iránt eltávolított a földi szülőmtől, akinek nem nagyon tetszett ez a “fanatizmus”. Persze a közösségben ezt is meg lehetett beszélni, el lehetett panaszolni és szinte mindenki azt mondta, hogy nekik is eleinte gondjaik voltak otthon, hogy nem értették meg őket és a hitüket, hogy erősnek kell maradnom és Isten megsegít… Úgy éreztem, hogy nem közelebb kerültem a hitem által a családomhoz, hanem eltávolodtam. Óriási szeretetet éreztem magamban a többiek iránt, sőt úgy éreztem, hogy csak nálam van az igazi szeretet kulcsa és hogy ŐK a vakok, hogy nem lássák, hogy mi van a hit mögött, hogy nem látnak túl a dogmákon és a kötelező imákon. Egy igazi mártírnak éreztem magamat, aki szenved a hitéért… hisz az összes szent élete erről szól, hogy a saját családjuk nem értette meg őket, de ők mégis kitartóan taposták az utat. Képesek voltak meghalni a hitükért, eltűrni a megaláztatást, kibírni a szenvedést. Az egyház szolgáltat elég példát erre. Valahogy így éreztem magamat én is…. egy ideig. Amikor anyum megszabta, hogy maximum csak 1x mehetek el misére egy héten és hogy a közösséget is csak 1x hetente látogathatom, igazi csapás volt számomra. Dühöngtem, utáltam anyut, összeomlottam, mert úgy éreztem, hogy az utolsó kapaszkodót is elveszi, ami az életemben van. Ez már az az utáni időszakban volt, amikor apu meghalt és egy ideig nagy segítség volt számomra az “…apukád most már Istennel van….. Isten útjai kifürkészhetetlenek…. Ezzel a cselekedetével is Isten csak segíteni akar téged…” mondatok, amiket a közösségben halottam. Elhittem őket, bíztam abban, hogy Isten tényleg csak jót akar nekem (ugyanúgy ahogy abban is bíztam, hogy anyu is jót akar nekem, hogy gátakat szab a vallásos fanatizmusomnak, ahogy ő nevezte). És ha minden szülő jót akar nekem, a mennyei is és a földi is, akkor hogy lehet, hogy ezek az utak különböző irányokba mutatnak??? Hogy lehet, hogy mégis szarul érzem magamat??? Hogy képzelte Isten, hogy csak úgy elvette tőlem aput??? Ezt az egyet nem tudtam megbocsájtani neki, bármennyire is szerettem volna.
Egy ponton a marha nagy szeretetem Isten iránt átfordult az abszolút ateizmusba. Már tudomást sem szerettem volna venni róla. Mintha levettem volna magamról egy szemüveget, amin keresztül addig néztem a dolgokat. Azt láttam, hogy a többiek a közösségben tiszta fanatikusok… meg is mondtam nekik. Szegények. Biztos azt hitték, hogy maga az ördög szállt meg engem. Hirtelen már nem leltem örömömet abban, hogy misére járjak és totál idiótaságnak éreztem azt, hogy egy tucat ember énekelget meg jól betanult szövegeket ismételget a pap után. Mindenesetre a családomba jobban beillettem ezzel a hozzáállással, mint addig (legalábbis én így éreztem). Istent és a hitet nem éreztem többé biztonságosnak. Azt éreztem, hogy gyengébb és sérülékenyebb vagyok általa, hogy csak magamban bízhatok és ő nem tudja, hogy mi a jó nekem.
Az ateistaiságom nem tartott sokáig. Az “üres járatot” felváltották a karmáról szóló tanok. Valahogy megnyugtatóbb volt érezni azt, hogy apu talán leszületett a földre, mint azt, hogy a mennyben van Istennel. Mindegy volt, hogy más testben, talán valahol teljesen máshol… az volt a lényeg hogy NEM ISTENNEL van. Még azt is jobb volt elképzelni, hogy most egy virág ként van jelen, vagy egy állat testében… mindegy volt. Később az Isten fogalma még mélyebbre süllyedt bennem és elveszítette minden értékét. Talán azért, mert közben apura is haragudtam, hogy miért hagyott itt engem. És persze anyura is még mindig haragudtam, hogy megtiltotta, hogy a közösségbe járjak. Ahogy éreztem a földi szülők iránt, úgy éreztem Isten iránt is. A földi szülők sem voltak többé istenek és isten sem volt szülő többé (amúgy miért írják az Isten szót mindig nagy “I” betűvel?) Csalódtam bennük, nem értettek meg, nem segítettek nekem, nem voltak jelen, nem tudtam rájuk támaszkodni és nem várhattam tőlük semmilyen segítséget.
A karma tanok után jöttek az Univerzumról szóló teóriák. Ez már szimpatikusabb volt, mert elfelejthettem az Isten szót. A vonzás törvénye, az energia áramlása, csakrák, meridiánok, a gondolatok ereje, kvantum energia, morfogenetikus mező…. sok új fogalmat ismertem meg és nagyon tetszettek, mert azok NEM ISTEN voltak. De egy idő után rájöttem, hogy az Univerzum is ugyanúgy működik bennem, mint Isten (csak éppen más nevet adtam neki). Az Univerzum is pontosan ugyanaddig terjed bennem, mint annak idején Isten. Olvastam a végtelen szeretetről és elfogadásról, amikből mindannyian származunk, de közben meg voltam győződve, hogy az Univerzum csak akkor fog jó dolgokat küldeni az utamba, ha én is jó leszek. Csak akkor fogom vonzani a jó dolgokat, ha én is jó dolgokat fogok kisugározni. Gyakran láttam magam előtt egy jelenetet, hogy meghalok és a földi utam végén egy magasabb energia, aki a túlvilágon fog várni rám, elkezdi felsorolni azokat a jó dolgokat, amiket az utamba küldött, de én nem láttam őket és nem használtam ki. Végig kell néznem majd mindent, amit az életemben elcsesztem, embereket fogok látni, akiknek nem segítettem, pedig kellett volna vagy akiket bántottam, megsértettem, tönkretettem. Fogom látni a pillanatokat, amikor féltem, pedig a közelemben volt a segítség és ez a végtelen energia majd azt mondja, hogy “Nagyon szép életed lehetett volna, ha egyszerűen megnyíltál volna a lehetőségek előtt.” Ezekben a jelenetekben láttam magamat is, hogy lehajtott fejjel állok, bűntudatom van, szégyellem magamat és kimondom hogy “Sajnálom, hogy ilyen béna voltam. ” Majd Isten visszaküld a földre (karma), hogy legközelebb jobban tegyem a dolgomat.
A végtelen energiát sohasem látom haragosnak. Nem hiszem azt, hogy kiabálna velem bármiért is majd a túlvilágon. Pont ez a nehéz nekem. Hogy látom a jóságos mosolyát, de mégsem érzem azt, hogy szeretne. Hiába kedves, nem merek közel menni hozzá, mert úgy érzem nem tettem meg valamit, amit elvárt volna tőlem. A végtelen energia a végtelen jóságában hagyja, hogy a saját utamat járjam, hogy össze-vissza rohangáljak, míg végül úgyis ugyanoda jutok, amit ő előre megjósolt… Nem mondja ki hogy “Én megmondtam….”, de látom a szemében. Sem Istenről, sem az Univerzumról, sem a Végtelen energiáról vagy bárminek nevezhetem, nem hiszem el azt, hogy szeretne engem csak azért, mert vagyok. Itt a földön csinálhatok bármit, ebben nem akadályoz, na de a végén majd jön a számla…. Lehetek bármilyen, de mégis vannak jó és rossz érzések/érzelmek/viselkedés. Az egész hitrendszerem konstrukcióját pontosan be tudom azonosítani. Ezek mind a földi szülő iránt és a szülőtől megtapasztalt érzések, vagy az, ahogy én éltem meg azt a bizonyos szülőt. Szerintem a sejtekben minden elraktározódik, még akkor is ha nem emlékszünk rá. Születésünk után ki más lenne a közelünkben mint az Isten? Ezt szokták mondani a babákról és ez tuti így is van. De nem hiszem, hogy csak attól van ez, hogy a mennyei Isten hangját hallják. Ha így lenne, akkor a kukába kidobott babák is üdvözülten mosolyognának, de nem teszik… A babák a földi szülő isteni hangját hallják és komfortban vannak, mert az igényeik ki vannak elégítve (a földi szülőtől áradó végtelen szeretet és oltalom érzetét is beleértve). Ez elég okot ad az üdvözült mosolygásra.
Hajlamos vagyok a földi embereket isteníteni. Sokkalta jobbnak képzelni őket tőlem, tőlük várni a megváltást, a megoldásokat. Azt várom tőlük, hogy ők jobban ismerik Isten akaratát és jobban hallják azokat a szavakat, amikre én süket vagyok. De arra is rájöttem, hogy amíg én az egyik felet Istennek látom, addig nincs igazi kapcsolat közöttünk! Addig túl hangosak az ő szavai és nem hallom a sajátjaimat, addig túl élesek a fények és végül nem látok semmit, csak a szikrázó fényt, ami mindent beborít. Ez jutott eszembe tegnap, amíg a villamosra vártam… hogy Istennel sem létezik igazi kapcsolat, amíg én őt Istennek látom-gondolom-érzem! Amíg ő a mennyekben csücsül és lenéz rám, amíg addig vagyok jó amíg misére járok és elmondok egy imát, amíg őt végtelennek látom és magamat végesnek, amíg őt csodálatosnak és magamat gyarlónak addig nem kapcsolódok hozzá…. addig számomra csak egy Isteni alakot öltött ember, ugyanúgy ahogy a szülőm megmarad egy emberi alakot öltött Isten…. de nem kapcsolódunk, mert nem ugyanabból a világból vagyunk. Így nem…
****
U.I. BASSZUS!!! Na most ijedtem meg igazán!!! Befejeztem ezt a szöveget és megcsörrent a kaputelefon. Felvettem és egy női hang közölte velem, hogy ha érdekel a válasz az élet nagy kérdéseire, akkor meg szeretne hívni engem egy hitközösségbe, Biblia felolvasásra és beszélgetésre Istenről…. Beszarás……!!!! ????