Ma reggel néztem meg reggelizés közben ezt a TED videót Larry Smith-el. A beszédstílusa és kisugárzása azonnal magával ragadtak engem. Nem is beszélve azokról a dolgokról, amikről beszélt! Már az előadása címe és az első mondatai teljesen magukba szippantottak. Itt van ez a csávó és azt mondja, hogy el fogok bukni. Szavainak nincs éle, nincs bennük irónia, érzem, hogy igazak, de annyira őszintén és szívből beszél, hogy szinte szárnyakat kapok tőlük és még véletlenül sem érzem azt, hogy lehúzna vagy elbátortalanítana engem. Sőt…. Valamiért megnyugtató hallani, hogy van oka annak, hogy kudarcot fogok vallani a sikeres karrier építésében, ami nekem azt jelenti, hogy olyasmiért kapjak pénzt, ami lelkileg táplál, amit imádok csinálni, aminek kapcsán azt érzem, hogy “én erre születtem”.
Ez a munka-hivatás kérdés engem is foglalkoztat már egy ideje. Ezért is adtam fel a jól felépített és profitáló cégemet, hogy megtaláljam azt, amit szenvedéllyel tudok csinálni. Időt és teret akartam adni magamnak arra, hogy képes legyek meghallani a belsőm hívását, mert szentül meg vagyok győződve arról, hogy az ott van mindenkiben, csak néha túl félénk és bátortalan a hangja. Sokszor szoktam figyelni az embereket és hallgatni őket, hogy miket mondanak a munkájukról vagy milyen érzések vannak bennük azzal a hellyel kapcsolatban ahol eltöltik a napjuk nagy részét. Nagyon nem mindegy, hogy mivel telik a nap aktív része. Szeretem azt, amit csinálok? Vagy csak a pénzért ülök itt? Azt érzem, hogy jó helyen vagyok vagy kutyaszorítóban érzem magamat? A családomért teszem? Azért, hogy a gyerekeknek legyen mit enni? A kölcsön végett? Mégsem hagyhatom itt a stabil munkahelyemet azért, hogy azt csináljam, amihez igazán kedvem lenne.
Larry az előadásában rávilágított a lehetséges gócpontokra. Túlzott, viccelődött, színészkedett, de mindezeket csak azért, hogy felszínre kerüljön a valóság. Azok az okok, amikért az emberek nem azt csinálják, amit igazán szeretnének. Szerintem világbéke lenne a földön, ha mindenki azt csinálná, amire született és amiben jól érzi magát. Egyébként nem biztos hogy ez EGY konkrét dolog. Inkább hiszek az „éppen aktuális hivatástudatban”. Valakinek ez kitart egy életen át (vagy több életen át), valakinek módosul, változik és a gond nem a változással van, hanem azzal, hogy nem megyünk a változással 🙂 Az igazság viszont azt, hogy akármennyiszer meghallgathatom, hogy valósítsam meg az álmomat, hogy legyek bátor, hogy törjek ki a sémákból, hogy merjem élni a legbelső énemet, soha semmi sem fog változni, mert mindig eggyel több kifogást gyártok, mint amennyi a pozitív megerősítés. Larry megemlített pár ilyen kifogást és hiedelmet, amik számomra teljesen ismerősek voltak és végigzongoráztam őket már párszor (amúgy ezek valami kollektív hiedelmek lehetnek, hogy majdnem mindenkiben megjelennek?)
“Egy jó munkahely megtalálása szerencse kérdése. Akkor én majd csak itt állok és várok, hátha szerencsém lesz.” Majd valaki felfedez engem, valaki megteremti nekem a lehetőséget, majd valaki azt mondja, hogy én pont erre születtem és nekem ezt kellene csinálnom, mert ebben nagyon jó vagyok.
“Az összes igazán sikeres ember zseni. Igaz, amikor 5 éves voltam, akkor én is meg voltam győződve arról, hogy zseni vagyok, de aztán a tanáraim segítetek nekem kigyógyulni ebből. Most már csak teljesen normális vagyok.” Na ja… ez is ismerős. Imádom olvasni a sikeres emberek életsztorijait, mert mindig arra vágyom, hogy érezzem már végre, hogy ők ugyanolyan emberek mint én!!! Semmivel sem “zsenibbek”, csak nagyon erős a szenvedélyük valami iránt. Miközben olvasom a könyvet, ezt tudatosítom magamban, aztán elolvasom az utolsó lapot is, becsukom a könyvet és tudat alatt visszatérek a jól ismert mantrához. “Igen, neki sikerült, mert istenadta tehetsége volt… szerencséje… kitartása… Én semmiben sem vagyok ennyire jó.”
“Én nem vagyok elég őrült. Akik nagy szenvedéllyel tudnak csinálni valamit, azok mindig kicsit őrültek. Én nem vagyok ilyen, én teljesen normális és hétköznapi ember vagyok.”
Julien Patey
És ha ezek a gondolatok nem lennének elegek, akkor megjelenik még egy széles körben ismert képlet (ezt is tuti valaki feltöltötte a kollektív tudatalattiba…). Ha keményen és sokat dolgozok, akkor sikeres leszek és jól fogok élni. Ha még többet dolgozok, akkor még sikeresebb leszek. Teljesen logikusnak tűnik ez a képlet. Az ember azt gondolná, hogy így működik a dolog. Pedig NEM! Nincs ilyen arányosság, ez csak téveszme. Ha valaki nagyon keményen akar dolgozni, akkor a világ ezt lehetővé fogja neki tenni. Van elég sok vérszívó, lelket-zabáló és stresszelő munkahely, amikből válogatni lehet, de a több ráfordított idő és energia, a több túlóra, éjjelbe nyúló virrasztás egyáltalán nem biztos, hogy elhozzák a kívánt eredményt. A főnök valószínűleg nagyon fog örülni annak, hogy én zokszó nélkül húzom az igát és majd hülye lesz kevesebbet pakolni rám. (Itt viszont megjegyezném, hogy ez az állapot nem összetévesztendő az igazi elhivatottságból végzett kitartó munkával, mert szerintem az meghozza az eredményt minden esetben.)
Aztán talán eljön az a pont, amikor azt tudom mondani, hogy “Ebből elég. Most már szeretném azt csinálni, ami igazán érdekel engem, amit hivatásomnak érzek.” És elindulok, hogy megkeressem azt a tevékenységet, ami a szenvedélyem, amelyik közben nem érzem az idő múlását, sem a fáradtságot, amelyiktől elfogadom még az akadályokat és elakadásokat is, mert annyira erős a vonzás, hogy bármivel képes vagyok megküzdeni. “Rendben. Megtaláltad a szenvedélyedet. De így is el fogsz bukni, mert megint találsz kifogást.” – mondja Larry teljes nyugalommal az előadásában. Nevetés a közönségben… És már megint azt érzem, hogy milyen megnyugtató ezt hallani. “Azt fogod mondani magadnak, hogy én jó férj, feleség, barát, hitves, anya, apa… akármi… akarok lenni. Ezt nem fogom feláldozni a szenvedélyem oltárán!” És megint jön az a sztori, hogy miért nem csinálhatom azt, amit akarok, hogy miért nem mehetek az álmaim után, amik túl nagyok, túl sok időt és energiát emésztenének fel, nem maradna időm a családomra, a kapcsolatomra, a barátaimra. Aztán eljön az a nap, amikor a gyerekem odajön hozzám és csillogó szemmel azt mondja nekem “Már tudom, hogy mi akarok lenni, ha nagy leszek!!!” És én azonnal látok ennek hatására magamban egy képet a gyerekemről, mert tudom, hogy milyen ügyes matekból és elképzelem őt cégvezetőként, sikeres karriert befutva… Aztán jön a válasz: “Varázsló leszek! Varázsolni akarok! Trükköket csinálni egy nagy színpadon!” Filmszakadás a fejemben. Azzal meg hogy fog pénzt keresni? Hogy fogja eltartani magát, ha nem lesz belőle minimum egy kanálgörbítő Uri Geller? Elkezdem neki magyarázni, hogy nagyon jó, ha az embernek vannak álmai, de jó lenne ha valami praktikusabbat találna ki. És talán elmondom neki azt a mondatot is, hogy “Nekem is volt egyszer egy álmom, de….” És a befejezés már csak az én őszinteségemtől függ. Befejezhetem úgy, hogy “….. de féltem megvalósítani.” vagy úgy is hogy “…. de aztán megszülettél.” Megint nevetés a közönségben. Egyébként én is azt érzem, hogy ez nagyon igaz és én már kineziológiai oldásban dolgoztam ezzel, hogy feloldjam, hogy vajon nem törtem-e ketté a szüleim remek életét azzal, hogy megszülettem.
Vagy mondhatom azt is a gyerekemnek hogy “Remek! Valósítsd meg ezt az álmodat, addig menj, amíg nem éred el. Én is ezt teszem!” Nagyon jól és bátorítóan hangzik ez az üzenet, de az igazság az, hogy igazán hitelesen csak akkor fogom tudni ezt kimondani, ha én magam TÉNYLEG megtettem. Ha ez nem csak egy puszta motivációs szöveg, amiről tudom, hogy jól működik, hanem én magam vagyok a példa arra, hogy élem az álmomat! Kifogásokat gyártok – de tudatosítom, hogy csak kifogások és haladok tovább, nem használom a kapcsolataimat védőpajzsként, félek és kételkedek, de előrefelé menekülök 🙂
Szóval igen…. el fogok bukni abban, hogy az legyen a munkám, amit igazán szeretek, amiben szinte magától értetődő a siker és jólét, hacsak….
…. hacsak…..
Aki tud angolul, annak ajánlom figyelmébe Larry Smith előadását, aminek alapján írtam ezt az összefoglalót, hogy azok is profitálhassanak belőle, akik nem értenek angolul egyenlőre 🙂