A vele való álmodás mindig rendkívül felzaklatta őt. Néha magában az álomban történtek miatt, de leggyakrabban azért a hihetetlen mértékű hiány érzéséért, ami felébredés után tört rá. Olyan érzés volt, mintha kiesett volna a Paradicsomból, onnan ahol még érezte a reményt, a szeretetet, az ölelést, a bizalmat. Ébredés után maradt a sivár, remény nélküli, örök nélkülözésben töltött lét. Néha az álombeli események idézték elő ezt az érzést, még mielőtt felébredt volna. Ez különösen akkor történt meg, amikor Etiéne álmában elhagyta őt, eltűnt, nem találta őt, haragudott rá vagy egyéb módon utasította őt el. A mostani álom ismét a határtalan vágyódás állapotába lökte őt, a Tantaloszi létbe, aki egy tó közepén állt az idők végezetéig, az egyik partján étel, a másikon ivóvíz, de ő egyiket sem érte el.
Az asztal fölött valahogy összetalálkozott az ajkuk. Egy lopott pillanat volt, csak az övék, úgy történt, hogy senki se lássa. Etiéne érintése maga volt a mennyország, Frida már azt gondolta, hogy sohasem érezheti az érintését, már szinte megszokta a hiányát, beletörődött az érzésbe, hogy nem kell többé Etiénnek és most mégis itt volt ez a hihetetlen pillanat. Abban a bizonytalan világban, amelyikben Frida élt, ez újból visszatalálás volt valamihez, amiben tudott hinni. Egy körmönfont mondatba burkolva megkérdezte Etiéntől, hogy még együtt vannak-e Helénnel. Frida elkapta anyja rosszalló pillantását, aki pár korholó szóba bújtatva kifejtette, mennyire illetlen Frida kérdése. Etiéne nem válaszolt, csak lemondóan megrázta a fejét, amiből Frida azonnal kihámozta, hogy Helén már nincs a képben. Bár kívülre nem adta semmi jelét, belül igazi öröm extázist élt meg. Van esélye Etiénnél! Olyan volt ez Frida számára, mintha megnyílt volna egy titkos kapu az Univerzum kellős közepébe.
„Eljössz velem ebédelni?” tette fel Etiéne a kérdést Fridára nézve. Ennél szebb, jobb, varázslatosabb dolgot nem is kérdezhetett volna tőle. Fridában minden sejt megmozdult a kérdés hatására, mindegyik igent kiabált, de az „igen” mégsem hagyta el a száját. Csak alig láthatóan elmosolyodott és elfordult Etiéntől, hogy elrejtse előle a kavargó érzéseit. Hagyta a levegőben lebegni kettőjük felett a kérdést, beleegyezés és elutasítás nélkül, ugyanazt a bizonytalanságot megteremtve, ami az egész házban uralkodott Frida körül. Nem hitte el, hogy Etiéne komolyan gondolja. Tényleg vele szeretne lenni? Megijedt a hirtelen rá zúduló boldogságtól, aminek a nyakába szakadása ugyanolyan félelmetes volt, mint Etiéne elveszítésének a szomorúsága. Félt a csalódástól, attól, hogy igent mond és neki ez a találkozó az egész világot fogja jelenteni, Etiéne számára pedig csak egy ebéd lesz, aminek lehet, hogy lesz folytatása, de az is lehet, hogy nem. Fridának nem volt mintája arra, hogy megtörténhet az, amire annyira vágyik, csak azt tudta elképzelni, hogy csalódik, kinevetik őt, csalódnak benne. Ezektől az érzésektől még a bizonytalanság is jobb volt, sőt éppen az volt a lehető legbiztonságosabb érzés, amit csak el tudott képzelni. Abban az érzésben érezte magát otthon, hogy ott lebeg felette az esély valami jobbra, alatta pedig a szakadék, hogy ez nem valósul meg. Frida azt szokta meg, hogy élet és halál között lebegjen, félve és nem hagyva, hogy bármelyik irány magával ragadja…. sem a magasság, sem a mélység. Ez nem a Nirvána volt, bár körülbelül ugyanezeket mondták arról is. Középen maradni, nem belemenni sem az örömbe, sem a szomorúságba, illetve hagyni átfolyni őket és elengedni a ragaszkodást hozzájuk. Frida határozottan nem ezt tette. Átjárta egész testét a félelem, mégsem engedte, hogy átfolyjon rajta, mert gátat szabott neki az ábrándokkal, amikben szerelemben összefonódva, boldogságban úszkált Etiéne oldalán. De ennek az örömét sem hagyta átfolyni magán, mert a félelem gátját szabta. És ő ott lebegett a kettő között, biztonságban, mert ezt az állapotot legalább ismerte. Tudta milyen vágyakozni, tudta milyen lezuhanni és a mélyben lenni (de nem a legmélyén, mert odáig még soha nem merte elmenni) és tudta milyen távol tartani mindkettőt, hogy ne ragadhassa egyik érzés sem őt magával.
Frida szóba elegyedett egy ismerős arccal, aki leállította őt a ház előtt. Hosszú percekig nem tudott kiszabadulni a szóáradatából, de míg a csevegő személyt hallgatta, arról ábrándozott, hogy majd egy kellő pillanatban meglepi Etiént, odamegy hozzá és beleegyezik az ebédbe. Fantáziájában megalkotta a tökéletes pillanatot, amikor egyedül lesz, amikor éppen nem lesz senki sem a közelben, amikor még a csillagok állása is nekik fog kedvezni. A beszélgetés közepette hirtelen mintha felébredt volna ebből az ábrándozásból. Érezte, hogy Etiéne már nincs a közelében. Fejvesztve rohant ki az utcára, hogy megnézze ott van-e még a piros nyereggel letakart fekete lova. Nem volt… Fridát pánik fogta el. Itt hagyott, későn érkeztem, nem várt rám, mert nem adtam egyértelmű választ és ezt ő elutasításnak vette! A gyorsan felkapott ingóságai össze – vissza álltak a kezében, kétségbeesetten szorongatta őket, miközben rohant az úton, hátha utoléri még Etiént a kanyarban, vagy valahol meglátja vágtatni. Miközben minden erejéből szaladt, érezte, hogy félelmetesen lassú egy ló vágtájával szemben. Etiéne egyre messzebb került tőle. Egy ponton feladta, feleslegesnek érezte már az igyekezetét, elkésett, elmulasztott valami fontosat… Etiéne elment, Frida pedig itt maradt. A bizonytalan, örömtelen világában, amiben Etiéne volt számára az egyetlen ember, akitől úgy érezte olyan szeretet érkezhet hozzá, amire vágyott.
Ha lenne esély újra élni az egészet, mi lenne a tökéletes befejezés számodra? – kérdezte az öreg asszony Fridától.
Az, ha igen-t tudnék neki mondani, megbízni abban, hogy bármi jön, az jó, hogy a közösen eltöltött idő egy kellemes élmény mindkettőnk számára. Ha nyugodt tudtam volna maradni és beengedni a közeledését. Szerettem volna felülni mögé a lovára, kiélvezni azt a pillanatot, amikor megszűnik a világ zaja és marad csak a szél süvítése a fülemben, amikor magunk mögött hagyjuk a házat, ahol minden olyan szorongató, bizonytalan kimenetelű, ahol kételkedő szempárok leselkednek mindenhonnan. Vele valahogy mindenre tudom a választ, nem félek, elég csak az, hogy szeretem őt és ő viszont szeret engem. Szeretném érezni, hogy magával visz, hogy kezében tartja a helyzetet. Szeretném érezni, hogy van esélyem a boldogságra, hogy a lehetőség tárt karokkal vár rám, hogy nincs senki, aki el akarja venni tőlem.
Szerettem volna látni, hogy velem együtt vágtázik a ló és nem én vagyok az a lány, aki a futástól összekócolt hajjal az út közepén ácsorog, szerencsétlenül szorongatja a sebtében magával vitt dolgait és fut valami olyasmi után, amit esélytelen utolérnie. Nem akarok az a lány lenni, aki elszalasztja az alkalmat, amikor az tálcán van felkínálva neki, hogy aztán igazi energia örvényként magára vonja a szerencsétlenségével a környezete figyelmét. Az a lány akarok lenni, akinek a kezét Etiéne megérinti, miközben az út tekereg a négy pata alatt.
Mi kell ahhoz, hogy ez a lány tudjál lenni és ne az összekócolt hajú másik? – tett fel egy következő kérdést.
Egyenrangúnak érezni magamat Etiénnel. Ő nem több, én nem vagyok kevesebb, ő nem kevesebb, én nem vagyok több. Kellene egy csipet kalandvágy, felfedezésvágy, egy érzés, hogy jól érzem magamat a bőrömben és tudatában vagyok a külső és belső szépségemnek. Kellet volna egy kacér kacsintás, egy örömteli mosoly az arcomon, életkedv és életvágy, akarni kilépni az ajtón és belépni egy másikon.
Szeretnéd, hogy megmutassam mi volt Etiéne lelkében? Mi volt számára vonzó benned? Miért hívott el ebédelni téged? Miért csókolt meg? Miért volt a közeledben?
Természetesen. – nézett Frida értetlenül az asszonyra, hogy egy ennyire egyértelmű kérdést tett fel neki. Persze, hogy szerette volna tudni, mindennél jobban a földön.
Van abban a lányban egy különös távolság, elvarázsoltság, mintha sok minden lenne benne, ami nem látszik első pillantásra a felszínen. Tetszik az a rengeteg minden, amit érzékelek benne és tetszik a külseje is. Egyszerű, mégis magával ragadó jelenség, talán pont ez vonzz benne, hogy nincs külön máz rajta. Azért csókoltam meg, mert szeretem volna kapcsolódni ehhez, mert szerettem volna közelebb kerülni hozzá, érinteni őt, megízlelni az ajkát, érezni ahogy megcsiklandoz a haja. Amikor megráztam a fejemet, hogy Heléne már nincs az életemben, igazából tudtam, hogy ez csak átmeneti állapot. Heléne most nincs, de talán majd újból lesz. Frida olyan, mint egy pillangó. Félek attól, hogy nem lehet őt hosszú távra egy bizonyos helyhez kötni, van benne valami illékony. Félek attól, hogy neki adok mindent, és ő eltűnik, úgy mint a reggeli harmat, ami felszárad az első napsugarakban. Félek elhinni, hogy az enyém lehet, annyira …. gazdag … én mit adhatnék neki? Helénehez könnyebb hozzáképzelnem magamat. Ő olyasmiket akar, amikről el tudom képzelni, hogy véghezviszem. Egy házat, egy gyűrűt az ujjára, két gyereket. Tudom, hogy nem most azonnal tudok neki megadni mindent, de egy egész életem van rá, tudom, hogy ő megvárja. Frida nem férne el egy házban, azt érzem, hogy messzire vágyik, sok mindent meg akar valósítani. Nem tudom, hogy ezt valaha meg tudnám-e neki adni.
Mégis szeretnék belekóstolni a világába, talán csak egy röpke pillanatra megízlelni őt, míg közösen ízlelgetjük az ételek ízét. Úgy éreztem, mintha igent mondott volna a lelkével, de a száján nem jön ki ez a szó. Nem mondta ki, erre nem alapozhatok. Illékony … tudtam, sejtetem. Várok, hátha meggondolja magát, hátha kimondja az igent. Beszélget valakivel, élénken, én meg csak várok. Kitudja meddig kell még és hogy egyáltalán van-e mire várnom? Elindulok, talán észre sem veszi, hogy elmentem. Becsukom magam mögött a kaput és még pár pillanatig várok, hátha kirohan rajta a maga bolondos módján. A haja lobogni fog a szélben és kócos lesz a nagy sietségtől, ijedten körbenéz, mert azt gondolja, hogy már elmentem, és akkor meglátja, hogy várok rá. Elmosolyodom ezen a balga fantáziaképemen. Nem érdeklem őt, nem várhatok rá. Elindulok és hátra sem nézek, a lovaglás magánya megnyugtat. Egy röpke pillanat volt, talán egy esély, ami nem nekünk volt szánva. Minél távolabb vagyok, annál könnyebb, már nem is fáj annyira. Megtört az átok. Ami volt, eltemetem, talán valami nekem valóbb fog szembe jönni a következő kanyarban.
Szeretnéd tudni, mi lett volna Etiéne tökéletes befejezése? – Frida erőtlenül bólint.
Szerettem volna látni a csók után a csillogást a szemében, érezni a szoros ölelését, azt, hogy a teste hozzám simul. Szerettem volna őt megérinteni, kézzel tapintani, átölelni és tudni, hogy ara a röpke pillanatra, amíg fogom az enyém és nem illan el sehová sem. Szerettem volna hallani az igent, érezni, hogy nincs más válasz a levegőben. Érezni a bizonyosságot, hogy engem is magával akar vinni a távoli országokba és nem csak egyedül utazni, talán nekem sem kell az a ház… Szerettem volna elhinni, hogy elég jó vagyok neki, elég erős, elég érdekes. Érezni, hogy szeret és nem csak én epekedek utána értelmetlenül. Amit keresek egy érzés, nem egy cselekedet vagy szó. A biztonság, hogy marad és ha elmegy, visszajön, vagy velem közösen akarja megélni a messzeség minden szegletét, mert engem választott társának erre az életre…
Frida már nem tudta eldönteni, hogy ki hagyott el kicsodát és ki nem mondott igen-t kinek. Összemosódott kettőjük lelke. Ugyanannak a félelemnek a két arca voltak ő és Etiéne is, ugyanattól a bizonytalanságtól féltek mindketten. Volt valami végtelenül szép abban a pár pillanatban, amikor összetalálkoztak a végtelenség egy pontján és egymás arcából nézett vissza rájuk a saját lelkük. Ha elég mélyre nézett, nem tudta nem szeretni Etiént és benne önmagát.
