A hétvégén megint Pesten nyomultam és dolgoztam a belső világomon 🙂 Majd biztos fognak jönni mindenféle világmegváltó gondolatok, amikre közben rájöttem, de most egy teljesen más sztori foglalkoztat és úgy érzem le kell írnom.
Az úton odafelé az egyik szemafornál egy koldust láttam meg. Az a fajta szemafor volt, amin kb. 2 másodpercig van zöld, és az a kereszteződés, ahol hatezer autó akar átjutni a túloldalra. A pozitívuma a helyzetnek az volt, hogy közben volt időm szemlélni a koldus „munkáját”. Nem nézett ki túlságosan lerobbantnak, de azért mégis látszott rajta, hogy az élete nem fenékig tejfel. Néhány kéregető az utcán nagyon meg tud fogni engem. A ruhájukon látszik az életük, a kosz, a gyűrődések és szakadások mesélik a történetüket. Egy-egy másodpercre meg tudom figyelni a kezüket. Legtöbbször az is koszos, poros, ráncos, meggyötört, reményvesztett, de mégis kitartóan szorongat egy McDonalds-os papír poharat. Egy – egy pillanatra bele szoktam nézni a szemükbe is, mert én sokkalta inkább a szemükből olvasom ki a kérést, mint a test tartásból vagy a szavakból. Ha látom a szemében, hogy hiteles a kérése, akkor szívesen adok. Ez nem a megalázásról szól, arról, hogy még egy utolsót belerúgjak azzal, hogy hagyom őt könyörögni nekem. Egyáltalán nem kell könyörögniük. Az őszinteségük érdekel…
Az első pirosnál körülbelül 4 autó mellett haladt el a koldus egy pohárral a kezében és benézett az ablakokon. Senkitől sem kapott pénzt. Én amint megláttam őt, azonnal őrült kutakodásba kerestem a pénztárcám után, mert ez az az eset volt, amikor előre eldöntöttem, hogy adok neki pénzt. Előrébb mozdultam, közelebb ért hozzám. Megint megpróbálkozott az előttem álló autóknál. Én közben megtaláltam a pénztárcámat és valamennyi aprót a kezemben szorongattam, miközben próbáltam betenni az egyest, hogy előrébb tudjak araszolni. Nem volt egy könnyű mutatvány. Megint váltott a lámpa, elmentek a „kuncsaftok” anélkül, hogy ő pénzt kapott volna a munkájáért. Amíg piros volt, elindult az autók mentén. Én voltam a negyedik a lámpa előtt, tehát simán lett volna ideje odajönni hozzám, amíg a lámpa zöldre vált. Ott volt a pénz a kezemben elkészítve és figyeltem őt… Lassú léptek, benézés az ablakokon, láttam rajta, hogy csak tessék-lássék csinálja, nincs hite abban, hogy bárki is adna neki bármit is, volt benne némi unottság is, „Úgysem adnak semmit” üzenet a testében. Odaért az autóm orrához, már csak pár lépest kellett volna megtennie, hogy hozzám érjen és ő megfordult! Feladta a reményt! A célvonal előtt, az előtt az ember előtt, aki adott volna neki pénzt feladta! Hihetetlenül erős élmény volt nekem ezt szemlélni. A lámpa zöldre váltott és én eltűntem az életéből… Persze én is tehettem volna határozottabb lépéseket felé, kihajolhattam volna az ablakon, utána kiálthattam volna, integethettem volna neki eszeveszettül. Bármit tehetettem volna, hogy tudassam vele, hogy valamit akarok tőle. Azt hiszem arra vágytam, hogy meg akarja teremteni a kapcsolatot, hogy érezzem, hogy neki ez tényleg fontos. De nem volt… így nekem sem volt már az.
Azóta ez a rövid kis sztori jár a fejemben. Így működik az élet??? Mert a koldus „munkáját” ugyanolyannak látom, mint amit én csinálok. Én is valamit akarok, sőt nem valamit, hanem konkrétan pénzt, hogy tudjak ételt venni magamnak és tudjam élni az életemet olyan szinten, amit én elképzeltem. És hozzám sem vágják csak úgy oda, hanem tenni kell érte valamit. Nem pontosan azt, mint a koldusnak az utcán, de cselekvést igényel, az az egy biztos. És ha állás interjúra megyek, vagy kliensekkel beszélek és valamit el akarok adni nekik (tehát pénzt kérek tőlük), akkor ők ugyanarra az energiára reagálnak, mint amit én a koldusban kerestem. Érzékelik az elszántságomat, a hitemet, a belső víziómat, a testem üzenetét. Érzékelik, hogy mennyire vagyok NYITOTT arra, hogy én bármit is kapjak tőlük vagy eleve úgy vagyok a helyzetben, hogy „Megpróbálom…. hátha sikerül.” A hátha nem elég!!! Basszus, ezen a kolduson láttam meg! A „hátha” csak a nagyon elszánt embereket vonzza. Csak azokat, akik kiugortak volna az autóból és utána rohantak volna a koldusnak, mert ők MINDENKÉPPEN adni akartak volna neki valamit. De ez az a százaléka az embereknek, akik már amúgy is meg akarták tenni, függetlenül attól, hogy mit látnak meg a szemében. Az aktív 3%. És hol marad a 97% aki szintén ott mászkál az utcán? Felmerült bennem a kérdés, hogy az én életemben is ott vannak azok az emberek, akik a markukban tartják a pénzt és készek nekem adni, ha képes vagyok megteremteni velük a kapcsolatot és valamilyen értéket adni nekik? Mert a koldus is adott volna nekem értéket. Egy jó érzést, hogy segíthettem neki 🙂 Én meg itt nyomulok az életemben az „Úgysem sikerül…. úgysem tudok olyat adni, amiért mások szívesen fizetnének?” attitűdömmel??? Hátat fordítok azoknak az embereknek, akik készen állnak? Nem teszem meg az utolsó lépést?
A pénz elkérése másoktól nekem sokszor szinte fizikai fájdalmat okoz. Mintha a másik életére törnék ezzel. Szegényebbé teszem őt, elveszek tőle valami fontosat, nehezebbé teszem az életét, mert most már küzdelmesebb lesz neki fenntartania magát kevesebb pénzzel. És ezt, amit most leírtam eddig nem is tudatosítottam! Csak most jutott eszembe, az írás közben. Eddig nem láttam, hogy ez mögött az „értéktelenség” érzése van bennem. Hogy az, amit én adok cserébe teljesen értéktelen. Ő ad nekem, én neki cserébe semmit sem, vagy sokkalta kevesebbet, mint amit ő adott nekem – tehát szegényebb lesz, miután velem üzletelt!!! A legtöbb koldusban valószínűleg ez van. „Én már teljesen értéktelen vagyok, nem tudok neked adni cserébe semmit sem. Ha te megkönyörülsz rajtam, élni fogok, de én már egy lépést sem tudok tenni feléd.” És ezzel a belső érzettel szerintem a koldusok nincsenek egyedül...Pedig még akkor is tudnak adni valamit, amikor egyáltalán semmijük sincs. KAPCSOLATOT, egy őszinte pillanatot, a lelkek egy rövid találkozását…. Igen, tudom, hogy van egy olyan szint, amikor már a lélek tényleg a halál küszöbén van és már nem képes aktív kapcsolatot teremteni. Amikor a képet keresgéltem ehhez a beíráshoz, akkor láttam olyan képeket is, ahol egy kislány feküdt egy tálka mellett és aludt. Neki biztos adtam volna valamit, mert ez is ŐSZINTE KAPCSOLAT, ez nagyon mély…. iszonyatosan mély, azonnal érzi a lelkem, azonnal kapcsolódik…. (és nem csak az enyém szerintem).
A pénz mozgása egyik embertől a másikig nem kell hogy szükségszerűen kálvária legyen és a bűnösség, rossz tett érzése tapadjon hozzá. Hiszen amikor az aluljáróban a Vivaldit játszó hegedűsnek adtam pénzt, akkor úgy markoltam bele az apróba, hogy meg sem néztem, mennyit adok neki. Annyira megtöltötte a lelkemet az az érték, amit ő adott a hegedű játékával, hogy még csak el sem gondolkodtam azon, hogy nekem az a pénz hiányozni fog vagy hogy kitépnek egy darabot belőlem. Csak áramlott, természetesen, egyértelműen. A pénz önmagában értéktelen. Csak a körforgás teszi értékessé, azok a dolgok, amiket az emberek megvalósítanak általa, amit tudni adnak egymásnak a pénzcsere folyamatában!!!
Sokáig kerestem a választ arra, hogy MIÉRT áramlik inkább kifelé tőlem a pénz? Hát ezért….. mert koldus hitem van. Nem merek kérni, nem hiszem el, hogy kapok, nem hiszem el, hogy értéket adok, nem teszem meg az utolsó lépést, ami elválaszt azoktól az emberektől, akik szívesen kapcsolódnának hozzám….. Ezért….. mert értéktelen koldusnak látom magamat néha, aki csak elkér, de nem tud adni cserébe ekvivalens értéket…. Közben meg ha racionálisan megnézem, akkor ez nem igaz, mert már az eddigi életemben is kaptam pénzt a munkámért, de ha egyszer a lélek beállítja magát egy képre, akkor történhet a valós életben bármi, akkor is a „megszűrt” képet fogja érzékelni. Jó ezt látni. Ezen már el lehet indulni, ezzel már lehet dolgozni! 🙂