A nappaliban beszélgetünk, mielőtt munkába indulnék. Érzetem szerint már több hete ugyanarról beszélünk, de még mindig nem értem a lényegét, csak érzékelem, hogy feszültség van kettőnk között. Látom, hogy mozog a szája, hallom a hangokat, de a szavak között, amelyekből mondatokat formál nem találok olyat, ami nálam az “értelmes” kategóriába tartozna. Olyasmikről beszél, amit én teljesen feleslegesnek érzek. Színtiszta időpocsékolás beszélgetni az érzéseinkről és hogy ki-milyennek éli meg a kapcsolatunkat. Együtt vagyunk, egy lakásban lakunk, együtt eszünk szinte minden nap. Nekem ez a kapcsolat értelme. Minden további filozofálás az érzelmekről csak időpocsékolás. Érzékelem, hogy számára viszont nem. Neki nagyon fontos, mert folyamatosan erről beszél. Valami hiányzik neki, nem állok mellette, nem érez engem, belehal abba, ahogy én benne vagyok a kapcsolatban. Nem értem miről beszél, a tehetetlen siránkozás kategóriába rakom a mondandóját, de nem akarom elveszíteni őt, ezért türelmesen hallgatom az érzéseiről szóló fejtegetést.
Szeretne munkába állni, de nincs bátorsága. Valamitől fél, nem elég jó ehhez a munkához, nála sokkalta ügyesebbek uralják a piacot. Mi van, ha nem sikerül? Mi van, ha nevetségessé teszi magát? Na és? Válaszoltam erre már ezerszer, de közben rájöttem, hogy nem ezt akarja hallani. Ez nem nyugtatja meg, tapasztalatom szerint inkább jobban elbizonytalanítja. Az én agyam teljesen tisztán látja a helyzetet. Leülök, kiszámolom az anyagiakat, lerajzolom a tervet. Itt vagyok, ide akarok jutni, ezt kell érte megtennem. Ha megtettem a lépéseket, de nem hozzák a kívánt eredményt, módosítok rajtuk és megyek tovább. Ha a kijelölt út nem működik, választok egy másikat vagy építek egyet. Racionális folyamat. Egyik lépés követi a másikat, a kérdésekre válaszokat keresek. Megvalósítani valamit az életben olyan mint megoldani egy matek példát. Nem kell feltalálni új számrendszereket az isten szerelmére! Ezt is elmondtam neki, nagyon kiborult. Nem értem…. egyszerűen nem értem őt….
Belül nő bennem a feszültség. Nap mint nap ezzel töltjük az időnket, hogy arról beszélgetünk hogyan és miért nem működik a kapcsolatunk. Működne, ha nem beszélnénk róla ennyit és nem akadnánk fenn apróságokon! Ha a kapcsolatunk a cégem lenne, akkor valakit már kidobtam volna a team-ből, mert a napnál is világosabb, hogy diszfunkcionális az illető és csak hátráltatja a céget. De ez az otthonom, nem a cégem, itt nem használhatom ugyanazokat az elveket, amit a cégben és sem magamat, sem a feleségemet nem dobhatom ki a teamből, mert akkor az egész cég megszűnne. Pedig Istenem, milyen egyszerű lenne úgy kezelni mindent, mint a cégben! Boldogtalan. Elhiszem neki, de az agyam folyamatosan azt zakatolja, hogy azért mert értelmetlen dolgokkal foglalkozik!!! Nem merem kimondani, tudom, hogy nagyon megbántanám őt és azután már siránkozni sem lenne kedve, talán még el is hagyna. Nem akarom, hogy elhagyjon, ezért nem nyitom ki a számat és csak azt a mondatot mondom ki, amit tudom, hogy hallani szeretne. Már egy ideje nem is szexelünk. Én nyitott lennék rá, de már belenyugodtam, hogy nem életünk része. Túl nagy fáradtság lefutni azokat a köröket, amiket megkíván tőlem.
“Édesem, itt vagyok, minden rendben lesz. Biztos vagyok benne, hogy meg tudjuk oldani.” Megint felhozza a párterápiát, hogy szerinte erre lenne szükségünk ahhoz, hogy beszélgetni tudjunk egymással, és hogy meghalljam végre azt, amit mond. Mindent hallottam már, hiszen minden áldott nap az érzéseiről beszél, mást sem hallgatok. Már nem akarok ellenállni, azt akarom, hogy végre nyugalom és béke legyen otthon. Beleegyezek a párterápiába, ha neki ez a kívánsága, csak már fejezzük be könyörgöm ezt a beszélgetést. Szeretnék elmenni munkába végre. Annak legalább van értelme. Ő nem látja, hogy abból élünk, hogy én nap mint nap felveszem az ingemet és zakómat és bemegyek a cégbe. Mintha nem értené, hogy ezért volt ma reggel kenyér az asztalon, hogy az általam hazahozott pénzből fogja megfőzni az ebédet és vacsorát, hogy a fizetésemből megyünk nyáron kirándulni. Az élet ennyire egyszerű! Dolgozol, pénzt kapsz, élsz. Belül magamban már a kefét rágom, hogy itt ülök a kanapén egy értelmetlen beszélgetés közepette, miközben már rég elindulhattam volna a cégbe és legalább megírhattam volna egy szerződést.
Miért nem vagyunk boldogok? Hát én is ezt kérdem, válaszolom magamban. Én boldog lennék, ha leszállnál rólam és megnyugodnál végre. Ha neked is lenne életcélod, ha te is valaminek tudnál örülni és nem tőlem várnád a megváltást. Közelebb megyek hozzá, megcsókolom a homlokát és magamhoz ölelem. Reménykedem benne, hogy ennyi elég számára és most már nyugodtan elmehetek dolgozni. A mai reggeli “helyzet” is végre lecsillapodott. Úgy érzem, megnyugtatta őt, hogy beleegyeztem a terápiába. Felesleges, de legalább egy dolgot kipipáltunk a listáról és ezzel már nem nyaggat többet.
Aztán becsukom magam mögött az ajtót és fellélegzem. Végre nekiindulhatok a napnak és csinálhatok valami hasznosat. Egy kósza gondolat átsuhan az agyamon. Tényleg azt akarom, hogy megtalálja a saját életcélját? Hogy végre elfoglalja magát valamivel? Biztos találna egy másik pasit és engem elhagyna. Jobb neki otthon. Azt szeretném, hogy engem várjon, mikor hazaérkezem és nekem készítse a vacsorát. Lehet sikeres, hogy megnyugodjon, de azért ne legyen túlságosan az, mert akkor már nem fogok neki kelleni. Otthon biztonságban van, jó lenne, ha ő is ezt végre meglátná. Én előteremtem neki a teljes komfortot és nem kérek érte sokat cserébe. Csak azt, hogy nyugodjon meg és legyen benne végre boldog …