Fekszem egy szürke jóga matracon, tágas jóga teremben. Pár pillanattal ezelőtt még a Károly körúton voltam, de a jóga stúdióba lefelé kellett jönni a lépcsőn, úgyhogy most biztosan az utca szintje alatt vagyok. Olyan érzésem van, mintha elbújtam volna a világ elől. Nyugis zene szól, pár mécses ég a teremben, kellemes szűrt fény van a “tejes” ablakok hatására, amiket a logó díszít. Nagyon megnyugtató itt lenni.
Elkezdődik a jóga óra, amit szerencsére pont abban a pózban kezdünk, ahogy egyébként is fekszem. Nem tudom, hogy a jógával szerelembe kell-e esni, vagy a jógára születni kell, hogy valaki életében benne maradjon. Az biztos, hogy számomra nem egy könnyű műfaj, mert nem köti le az elmémet. Egyszer egy jóga oktató azt mondta nekem, hogy “világít a fejem” 🙂 Na igen, ezt éreztem valahogy nélküle is, hogy a napjaim nagy részét mentális tevékenységgel töltöm, kevés a testre figyelés, a testtel való kapcsolat, olyan mintha ebből a kapcsolatból menekülnék. És valamiért sokkalta könnyebb szétizzadni magamat egy Rubint Rékára és félholtan a földre zuhanni a végén, mint kitartani egy jóga pozíciót. Mert a jóga pozíciókban nincs mi elvonja a figyelmemet, csak én vagyok, a határaim, a türelmem és a mozdulat, ami mintha csak “mellékesen” lenne ott, hogy a test elfoglalja magát valamivel, de igazából a belső csend történik meg.
Körülbelül 40-50 perc után tűnnek el a gondolataim, egyszer csak észreveszem, hogy megnyugodtam. Aztán elkezd feszíteni az, hogy nyugalom van, hogy még mindig végezzük az egyik gyakorlatot a másik után és nem sietünk sehová sem. “Keresd meg, hol van a határod és addig nyújtózz, ameddig most jó.” Ez egy teljesen más világ a “Meg tudod csinálni!!!! Ne hagyd abba!!!” világához. A jin és a jang.
A számomra nehezebb mozdulatoknál automatikusan felhúzom a vállaimat, Anita párszor odajön és igazít rajta. Elmondja, hogy honnan toljam magamat felfelé, megteszem. Észreveszem, hogy a vállaim kikönnyülnek. Az jut eszembe, hogy a mindennapi életben vajon hányszor feszítem automatikusan a nyakam körüli izmokat, mert nincs tudatosságom rá, hogy inkább hová helyezzem az erőt? És a megfeszült nyak nagyon kellemetlen életérzést állít elő…
Van egy pillanat, amikor a belső csendben egyszer csak ráeszmélek, hogy mennyire szeretem magamat. Mintha hirtelen kívülről figyelném meg magamat, ahogy próbálom Anita szavai szerint beállítani az ujjaimat a matracon, a kezeimet a testemhez képest, ahogy felnyomom magamat. A testem szót fogad, itt van velem, megteszi, amit kérek tőle, enged egy bizonyos határig, aztán megfeszül, beleremeg, mert nem szokott ehhez hozzá, de nem panaszkodik. Nem sűrűn van elég tudatosságom ezt megfigyelni, hogy a testem mennyire értem van itt és megtesz mindent, amit kérek tőle.
Jó ez neki, hogy most itt vagyok? Párszor felmerül bennem ez a kérdés. Mi a jó neki? Hogy lenne jobb? Mire vágyna? Nem tudom a válaszokat, de szerintem áldás, hogy ez egyáltalán most eszembe jutott.
Fekszünk a földön, megpihenünk az óra után, hallom a koshi harang hangját. Elkezdenek visszaáramlani az aggodalmak a fejembe. Félek, hogy ez a pihenő túl rövid lesz… Aztán vége az órának, illatos citromos vízzel letisztítjuk a jóga matracot, megölelem Anitát, amiért gyakorlott és figyelmes “túravezetője” volt ennek a mai utazásomnak és azért is, mert szimplán szeretem őt, és kilépek az utcára. Itt voltam magammal, a testemmel és magammal vittem az üzenetet is a falról:
Gyakorolj, a többi jön magától.
És ez nem csak a jógára érvényes…
Gerinc jóga, Bánitzky Anitával