“Akkor voltam igazán boldog az életemben, ….? Akkor lennék igazán boldog, ha…” Te hogy fejeznéd be ezeket a mondatokat? Melyik pillanatára az életednek mondanád azt, hogy megélted a tökéletes boldogságot és melyikről képzeled azt, hogy ha elérkezne, akkor tökéletesen boldog lennél? Tegnap Parádi Jóska nekem is feltette ezt a kérdést és válaszolnom kellett rá. Bár tudom, hogy voltak nagyon boldog pillanatai az életemnek, én mégis a jövő felé fordítottam a tekintetemet és megalkottam egy képet arról, hogy mi lenne számomra a tökéletes boldogság. Milyen szerepet töltenék be ebben a képben? Kicsoda lennék? Ki lenne mellettem? Kik lennének körülöttem? Mit éreznék? Mi történne ebben a képben fantáziám szerint? Milyen lenne a világ körülöttem?
Sokszor hallottam már azt, hogy “mond ki a vágyadat, aztán engedd el”. Na basszus! Ennél nehezebb instrukciót csak nehezen lehetne kitalálni. Alkosd meg magadban, éld bele magadat, tapasztald meg minden érzékszerveddel, mintha már most is itt lenne, aztán engedd el, hogy teljesülni tudjon. Passz. Ezt ha meg AKAROD csinálni, tuti fix, hogy nem fog sikerülni! DE…. ha ezt a vágyképet csak egy “izgalmas állomásnak” tudod megélni, akkor az válik lehetetlenné, hogy ne engedd el 🙂 Olyan, mint egy kép, amit beraksz a fotó albumodba. Ez előtt a kép előtt van hatezer másik kép és utána is akármennyi. És ettől nem csökken le az értéke, megmarad teljes szépségében, csak közben észreveszed a mellette tündöklő többi teljes szépségében jelen lévő képet is. Na erről szól a vágy elengedése. Azt jelenti igazából, hogy fogadd be az életedbe, úgy mint minden mást, ami már amúgy is az életedben van 🙂 Nekem a vágyakkal kapcsolatban a legmegnyugtatóbb információ Villás Bélától származik, aki azt mondta, hogy nem tudunk vágyni valami olyasmire, ami eleve nincs benne az életutunkban!
Azzal, hogy tegnap annyira rátapadtam arra a képre, amit megalkottam úgy éreztem, mintha egy mesebeli királylány lennék, akit a toronyba zártak és ő nagyon vágyik arra, hogy végre eljöjjön a királyfi érte. Hosszú évekig álmodoztam erről a pillanatról aztán egyszer csak látom felbukkanni a királyfit a láthatáron, látom, hogy vágtat a fehér lován a torony felé, amibe engem bezártak. A lovát egy közeli fához köti és nekiáll megmászni a meredek sziklafalat. Hajtja őt az irántam érzett szerelme, a vágy, hogy velem legyen, hogy végre találkozzunk, hisz olyan sokat kellett várnunk egymásra, olyan sokáig kellett egymás nélkül élnünk! És anélkül, hogy tudnám, hogy kicsoda ő valójában, hogy milyen ő, hogy mit hoz magával, belül érzem, hogy Ő az, akire évszázadokon keresztül vártam. Nincs bennem kérdés, nincs bennem kétely. Hátrébb lépek az ablaktól és egész testemben érzem a találkozás pillanatát. Még nincs itt, de tudom hogy ITT LESZ mindjárt! Nemsokára a szobában már nem csak egyedül fogok ácsorogni, hanem ő is velem lesz, mert eljött! Mert végre megvalósul az, amiről eddig csak álmodoztam, amiért könnyeket hullattam a sötét éjszakában, amiről már sokszor le is mondtam, de aztán újból letérdeltem az ágyam mellé és elmondtam még egy imát…
Megérkezik… feltűnik az ablakomban, beugrik a szobába. Remegő kezekkel érünk egymáshoz, mert ő is pontosan ugyanolyan régóta vár rám, mint én rá. És amikor egy csókban összeér az ajkunk, még az idő is megáll. Végre megvalósult az álom, végre eljött az a pillanat, ami után már tökéletesen boldog leszek. Megmentett engem, eljött értem és most magával visz a saját királyságába. Eddig fogságban voltam, most már szabad leszek, eddig sínylődtem, most már boldog leszek, eddig várakoztam, most már megérkeztem. És ezen a ponton a mesék általában véget érnek, a többit találja ki a kedves olvasó…
Annak ellenére, hogy megalkottam ezt a gyönyörű képet a királyfiról, szomorúság van bennem. Mi történik a következő reggelen? Mi lesz a toronyban töltött idővel? Milyen lesz az élet a királyfi oldalán? Lehet, hogy a következő reggelen apja átadja neki a koronát és a királyság feletti uralmat és rászakad a felelősség terhe. Még nászútra sem lesz időnk elmenni. Az is lehet, hogy rövid időn belül visszamenekülök a toronyba… És mi lesz szegény királyfival, akire nem csak a királyság terhe szakad rá, hanem az is, hogy én tőle várom a boldogságomat és valamikor a múltban kijelentettem, hogy én akkor leszek tökéletesen boldog, ha ő megérkezik az életembe? Tudja ezt a terhet bárki is cipelni? Rövid távon biztosan, hosszú távon kétlem….
A tegnap megalkotott képem a tökéletes boldogságról nagyon becsapós, mert csak egy pillanatot ragadott ki a kontextusból. Ha meglenne a hatalmam, hogy MOST beletegyem magamat abba a pillanatba, akkor szerintem nem élném meg tökéletes boldogságnak! Sőt, valószínűleg összeomlanék a teher alatt. Ahhoz, hogy AZ a bizonyos pillanat a tökéletes boldogság pillanata legyen kell, hogy már ELŐTTE is jól érezzem magamat, mert csak így tudok egyáltalán oda jutni és kell hogy UTÁNA is boldog legyek, mert ha nem, akkor az a pillanat megmarad csak egy keserű emléknek valamire, ami egyszer volt, de már elmúlt!
Tegnap Tolle szavait hallgattam az autóban. Folyton a MOST-ról beszél, meg a MOST-ban levésről. Nehéz ezt megfogni, mert mi az hogy MOST nem a MOST-ban vagyok? Hiszen itt ülök az autóban, éppen vezetem és tökéletesen látom magam körül a forgalmat, a várost, azt embereket az utcákon, még sincs bennem az a tökéletes egység és boldogság érzete, mint amiről ő beszél. Mi egyebet kellene csinálnom? Aztán megfogott egy példa, amit mondott, hogy egyáltalán nem számít, hogy az ember milyen élethelyzetben van, bármikor érezheti magát tökéletesen egységben. Nem számít, hogy éppen egy börtönben ül, vagy koldus az utcán. “Csak jussak ki ebből a helyzetből, aztán majd leülök meditálni és lesz időm egységben lenni a mindenséggel.” NA DE ÉPP EZ A BAJ! Ez a királylányos “toronyba zártak engem, de majd a királyfi megment engem és utána minden rendben lesz” életérzés 🙂 Igen, ülök az autóban, nézem a várost, nézem a forgalmat és az embereket az utcán, de belül azt gondolom, hogy nekem nem is itt kellene lennem. Nekem nem ezt kellene csinálnom. Más valakivel kellene éppen lennem, máshol, más körülmények között! Csak azért vagyok itt, mert “bezártak” ide, mert nem tudok máshol lenni, mert MOST ilyen az életem, most ez történik velem és én nem tehetek ellene semmit sem.
Aztán ma reggel eszembe jutott, hogy tudom egyáltalán, hogy a mesémben hol tartok? Meg tudom ítélni, hogy éppen a legnagyobb boldogságban vagyok-e, vagy előttem esetleg utánam van? Mi van, ha a nagy szerelem ott ácsorog a szobában, én meg az ágyam mellett imádkozok, hogy jöjjön már végre el? Mi van, ha már nem is vagyok a toronyban? Mi van, ha az ajtó nincs is bezárva és bármikor lesétálhatok a lépcsőn? Megnéztem? Kipróbáltam? És mi van azokkal a dolgokkal, amik körülöttem vannak a toronyban? Látom őket? Használom őket? A nagy szerelem “bemászása az ablakon” és a fényűző boldog élet képe az ablakon túl egy gyönyörű kép. Az enyém… teljes egészében. Megőrzöm a fotóalbumomban, mert ez egy izgalmas állomás… 🙂 De a nagy kérdés az, hogy milyen izgalmas állomások vannak ez előtt? És milyenek lesznek az után? És mennyire izgalmas az az állomás, ahol éppen most állok?
Utóirat: az „izgalmas állomás” szókapcsolatot, amit ennek a blog beírásnak a címének választottam, tegnap hallottam ebéd közben Petrától, aki az Integrál akadémián a csoport társam. Petra szemei és külseje engem mindig a mesékben lévő tündérekre emlékeztetnek, már csak tüll szoknya kellene neki, egy varázsbot és pihe-puha áttetsző szárnyak. Nem egy tökéletes szent tündérnek érzékelem őt, hanem normális „emberinek”. Az érzelmek és érzések egész skálája elfér benne. Már az ebéd közben mondtam neki, hogy ebből a két szóból én egy blog bejegyzést fogok kerekíteni… hát így is lett :)))