Először úgy akartam hagyni az egyel ezelőtti blog bejegyzésemet, ahogy van… Egy részlet valamiből, aminek igazából nem volt se eleje, se vége. Igazi költői fordulat, mindenki gondoljon róla, amit akar. De valahogy mégis kikívánkozik belőlem a folytatás. Sőt, nem csak a folytatás, hanem a magyarázat is, a lepel lerántás.

Szeretem a verseket, mert tömör formában meg tudnak fogalmazni valami olyat, amiről más hatezer szóban értekezik. De a versek legtöbbje teljesen kiborít, mert marad bennem egy érzés, hogy „Ezzel meg mi a francot akart mondani a költő?” Most azt érzem, hogy kicsit szűkíteni szeretném a kört és nem akarok versíró lenni 🙂 Egy pillanatra vissza szeretnék bújni a csatatéri sztorimba. Egy pillanatra visszamenni és folytatni ott ahol abbahagytam….

… csend van és én megtaláltalak. A vágy, hogy megszüntessem a félelmem tárgyát elvezetett hozzád, erőt adott, hogy még a föld alól is előkerítselek és megsemmisítselek. De most az egyszer a mérleg nem a félelem felé billent el. Ha csak a félelem lett volna, akkor azonnal meghúzom a ravaszt, amint meglátlak és mentem is volna tovább. Összetörve, meggyötörve, de azért élve. Most az egyszer a mérleget elbillentette a vágy és kiegyensúlyozta a félelmet. Egy vágy mélyen bennem, hogy megismerjem kicsoda is vagy valójában, hogy legalább megkérdezzem a nevedet, megkérdezzem te hogy kerültél ide és megkérdezzem azt is, hogy te is ugyanúgy félsz-e tőlem, mint én tőled. Ez a vágy még nem tudott a félelem fölé kerekedni, csak annyit tudott tenni, hogy megállította az időt egy pillanatra, hogy a dolgok egy más irányba tudjanak folyni, mint ahogy eddig folytak. Volt időd feltenni nekem egy kérdést:

„A haragod milyen értéket véd benned?”

Ettől teljesen megváltoztam. Nem ijedtél meg tőlem, nem rohantál el menedéket keresni, hanem maradtál. Nem azt láttad, hogy én éppen védekezek vagy támadok, hanem hogy egy értéket védek. Ezek szerint mégiscsak létezik ez az érték? Nem álmodtam? Nem csak hazugság volt az egész? Egy tévedés, amit gyerek koromban kitaláltam magamnak, hogy szebb legyen a világ? Nem…. te elhitted, hogy van és emlékeztettél a saját érzéseimre. Beszélgetésbe elegyedtünk, kíváncsi voltál mi ez az érték bennem. Hogy néz ki? Milyen színe van? Mitől érték és nekem miért érték? Féltem válaszolni. Sírva rogytam a földre, mert nem tudhattam, hogy éppen nem készülsz-e te is ezer darabra törni, miután eléd tárom. „Csak egy valamit tehetsz. Még egyszer megszavazod a bizalmat és elhiszed, hogy nem akarlak bántani téged.”  Bizalom? Még egyszer? Mitől más ez az mostani helyzet, mint bármelyik másik volt? Akkor is bizalomból cselekedtem! Akkor is egy belső hang mondta, hogy nyugodtan bízz meg abban a két szempárban, ami őszintén néz rád és ami szeret.

A könnyek felszínre hozták sok év szomorúságát és kiábrándultságát. Megtalált engem egy gondolat. Nem te vagy az, aki elpusztítja a lelkem, nem te vagy az, aki ezer darabra töri, hanem ÉN. Saját magam ellen fordítom a fegyver csövét minden alkalommal, amikor letagadom azt, ami számomra érték, amikor inkább eltemetem magamban, csak hogy megfeleljek neked, amikor hagyom, hogy meghaljon bennem ahelyett, hogy élném, attól függetlenül, hogy te mit csinálsz vele, amikor elhiszem a szavaidat, amik azt mondják, hogy az nem igazgyöngy, csak egy ólomgolyó…
Éreztem bizalmat irántad, azonnal felébredt bennem, amint volt időm a szemedbe nézni, de ez önmagában még nem mozdított volna el engem a védekező felállásból. Hiszen pont ez volt az, ami legjobban fájt nekem, hogy egy olyan ember zúzott szét a múltban, aki szeretett engem, akinek fontos voltam, akiben határtalanul megbíztam. Pont az őszinte szereteted késztetett a védekezésre és menekülésre, mert megtanultam, hogy aki nagyon szeret engem, az bánt. Mégsem fordítottam neked hátat és nem adtam fel…. ezúttal nem. Előre felé menekültem, bele a félelembe, mert éreztem, hogy a lelkem halála van mögöttem. Ha nem élem azt, ami nekem az érték, ami a lényem alapja, amiről érzem minden porcikámban hogy jó, függetlenül attól, hogy ezt a világ kineveti, sárba tiporja, kifordítja vagy kijelenti róla, hogy hazugság, akkor szépen lassan meghal a lelkem. Neked semmit sem kell tenned, kiéheztetem én saját magamat…

Azt tanultam meg, hogy ha életben akarok maradni, akkor nekem is bántanom kell. Ha nem akarok sérülni, akkor nekem kell támadni először. És a leghatékonyabb fegyver, ahogy valakit le lehet teríteni az az, ha kikezdem a lelki világát. Ha nem akarom, hogy elvedd azt, ami az enyém, akkor elhitetem veled, hogy neked is pont az a jó, ami nekem! Ha rád erőltetem a saját hitemet, akkor én biztonságban leszek, mert tudni fogom, hogy nem fogsz akarni elvenni tőlem semmit sem. Ha az én hitem a tiéd lesz, akkor én megmenekültem….
„Igazából talán nem is attól félek, hogy te veszel el tőlem valamit, hanem hogy én teszem meg ezt veled. ÉN fogom megölni a lelkedet, csak hogy biztonságban legyek.” Félelmetes ezt beismerni, de igaznak érzem. Tudom, hogy van egy ilyen részem. Most már látom, hogy van egy részem, ami a csatatéren érzi magát, egy olyan helyen, ahol bármikor – bárki az életére törhet, ahol neki kell erősebbnek lenni, hogy a világ ne temesse maga alá. Igaz ez? Vagy csak valaki ezt mondta nekem, akit szerettem és feltétel nélkül elhittem neki? …

És akkor már csak egy kérdés maradt. Miért félek tőled, ha magamat képesnek érzem arra, hogy megsemmisítselek? Egy kép magamról bennem összetörik. Hangos csörömpöléssel zuhannak a szilánkok a földre. Egy kép magamról, amiben teljesen védtelen és gyenge vagyok. Nem vagyok az… Nagyon erős vagyok, csak nem tudom, hogy mit csináljak ezzel az erővel. Most, hogy te egy pillanatra megállítottál engem, egy pillanatra tükröt tartottál, egy pillanatra velem voltál, megláttam ezt. Csak egy kép volt…. egy mulandó kép arról, hogy valaki rajtam kívül képes összetörni a lelkemet. Senki sem képes erre. Az én kezemben van a fegyver. Vagy magam ellen fordítom, vagy ledobom a földre.

Szemben veled ülök és a szemedbe nézek. Eltűnt a kép arról, hogy bántani akarnál vagy bármit is elvenni tőlem a szereteted által. Amíg én igaz maradok önmagamhoz, addig biztonságban vagyok, mindegy, hogy mi történik a csatatéren….. És igazából csatatéren vagyunk? Most nem…. ebben a szent pillanatban nem, csak ülünk egymással szemben az Őzek ligetében….

*****

Még betartom azt, amit az elején írtam és elárulom ezt miért írtam. Én így viselkedek a szeretetben. Ezt a képet találtam meg magamról – magamban, amikor szembesültem azzal, hogy valaki esetleg szeret engem. Őszintén, feltételek nélkül, cél nélkül… Egy részem ennek hatására azonnal kivonult a csatatérre, felfegyverkezve tetőtől talpig az összes betanult és jól működő praktikával. A jó hír az, hogy ez csak egy részem. Egy hatalmas és meghatározó rész, ha azonosulok vele. Ha csak szemlélem és elfogadom, hogy van, akkor nem ártalmas. Sőt, akkor hirtelen felfénylik egy más megvilágításban. Mert a csatatéri énem nagyon erős és egy igazi túlélő, ami nem rossz dolog 🙂

 

….. ennyit az én csatateremről…. Buddha is megmondta, hogy csak a gondolataim hozták létre :)))))

 

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0