„Hová fejlődik ez a világ? Mindenki csak a telefont nyomkodja, kirekeszti a külvilágot, beleragad egy virtuális térbe, megszűnnek létezni az „igazi” kapcsolódások, virtuális játékokban élik az emberek az életüket…. „ Egyre gyakrabban szembesülök ezekkel és ehhez hasonló nézetekkel és tegnap egy beszélgetés által megint előjött ez a téma, ami végérvényesen felébresztette bennem a vágyat, hogy írjak erről – „Köszi Ákos az inspirációt!”  🙂 Na most kiszóltam a nagy névtelen virtuális térből…..
Nekem erről az egész témáról Byron Katie kérdése jut eszembe, amit mindig feltesz, amikor elkezd dolgozni egy klienssel: Igaz ez? 100%-an biztos vagy abban, hogy ez igaz?

Volt idő, amikor félelemmel néztem ezt a történést. Úristen! Ide fejlődik a világ körülöttem? Nem fogok tudni normálisan kapcsolódni senkihez sem, mert akihez szeretnék, az inkább a telefonját nyomkodja az helyett hogy hozzám szólna? Ez lesz tényleg a jövő? Egy karakter által fogom élni az életemet? Egy virtuális térben? Vagy ha nem leszek hajlandó ennek behódolni, akkor egyedül maradok? Volt szerencsém megismerni egy olyan embert, akit a haverjai mindig azzal cukkoltak, hogy „Már megint a telefonodat böködöd?” Ott volt körülötte a társaság, haverok, buli, Fanta és ő a telefonját választotta inkább. Ismerek olyan embereket személyesen, akik szívesen belebújnak egy karakter bőrébe és a virtuális játékok világában töltik az idejük egy részét. Ez néha napján nagyon vicces párbeszédeket tud eredményezni:

– Mit csinálsz?
– Ülök a piacon…. (a további változatok: éppen üldözök egy tankot….. keresem a zászlót…. aranyat próbálok szerezni….
)

wariorEz most régről jutott az eszembe, amikor a barátom a virtuális játékban a piacon ült, hogy valamilyen tárgyakat eladjon. Amúgy imádtam a karaktert, akinek a bőrében volt. Iszonyat jó pasi volt!!! 🙂 Szőke félhosszú haj, izmos felsőtest, sima babaarc, fénylő páncél és hosszú kard. Bele voltam szerelmesedve :)))) Na de most eltértem egy kicsit a tárgytól. Ő mondta nekem, hogy vannak olyanok, akik a valós életben párok, de egyfolytában a virtuális térben nyomulnak együtt. Sőt, ezekben a játékokban össze is lehet házasodni. Megvan minden, ami kell és jól el lehet lenni, ha mindketten ugyanazon a hajón eveznek. De ha én nem ülök ezen a hajón?….  Nem jó érzés, ha egy számomra fontos ember csinálja ezt az helyett, hogy velem legyen. Ha én ott ülök mellette és ő közben posztolgat a Facebookon, az nem hogy nem jó érzés, hanem egyenesen szar… De a jó hír az, hogy ez csak addig volt szar az életemben, amíg ezt saját minősítésemnek éltem meg. Mert nem maga a cselekedet „rossz”, hanem az hogy én ennek a cselekedetnek a tükrében teljesen feleslegesnek, láthatatlannak, nem érdekesnek, unalmasnak és nem szeretettnek érzem magamat. Ha a barátom a gépe előtt ült az helyett, hogy kijött volna velem sétálni, az frusztráló volt és azt éreztem, hogy „Mi a jó francnak vagyunk együtt?”  De ennek a helyzetnek én adtam töltetet, ez nem róla szólt, hanem rólam…. Azóta sok minden megváltozott bennem és sok mindent másképp látok. Többek között ezt a virtuális térben nyomulást is.
Minden embernek alapvető vágya a kapcsolat teremtés. Mindent azért csinálunk, hogy kapcsolatban legyünk a világgal és ezt különösen kifejezően már valaki megfogalmazta helyettem, szóval felhasználom az ő szavait:

 

„Az igazi célod nem az Elkülönült ÉN túlélése. Mély vágyad egy teljesen Kapcsolódó ÉN, aki tökéletes összhangban és áramlásban létezik a többiekkel. A viselkedés mintáid és a játszmáid meg vannak bocsájtva. Azok nem mások, mint tánc mozdulatok a többiekkel való összhang és egység keresése során.” (Gánti Bence)

 

Szóval igen… én is ezt láttam meg már egy ideje ebben a nagy virtuális kapcsolódási boom-ban. A vágyat a kapcsolatra és kapcsolódásra. Az emberek teljesen szétszórva élnek a földön, nagy közösségekbe kerülnek bele, amik sokszor félelmetesek. Csak azóta, amióta megismertem a csoportos terápiát láttam meg, hogy az egy tudatos és jól átgondolt, az emberi lélek természetes igényeire épített erőfeszítés, amikor a csoportvezető megteremti a csoport szellemét és összetartja. Az nem úgy van, hogy véletlenül összetalálkoztunk egy teremben és ettől automatikusan jól is érezzük magunkat, mert milyen jó, hogy együtt vagyunk. Lehet valamilyen jövőbeli marha nyitott és bizalommal teli világban így lesz, de egyenlőre nincs így….

Építi valaki a csoport szellemét és összetartozását, amikor a gyerekek bekerülnek az első osztályba? Körbeülnek akár egyszer is, hogy lássák kik is veszik őket körül? Éreztetik velük, hogy a csoport támogató és megtartja őket, ha kell? Nem akarom a mostani rendszert szidni, mert nem ismerem, lehet hogy már létezik ez az alapsulikban, de amikor én voltam elsős, akkor az beton, hogy ilyesmi nem létezett. És amikor bekerülnek oviba? Csinálnak üdvözlő kört, hogy az új tagot maguk közé fogadják? Bemutatnak neki mindenkit egyenként, hogy tudja, hová is érkezett? Vagy a munkahely. Ha megérkezek egy nagy vállalathoz tesz valaki aktívan azért, hogy belesimuljak a struktúrába, vagy kimerül az integrálás annál, hogy megmutassák hol lesz ezentúl az asztalom? Talán engem bemutatnak a többieknek, hogy legalább a portás beengedjen reggel az épületbe, de nekem bemutatnak bárkit is?” Majd fokozatosan megismersz mindenkit”  Igen, de addig a lelkem szorongjon, hogy mi ez a sok idegen ember körülöttem? Valószínűleg a csoport szellemének a fontosságára már kezdenek rájönni a cégek is, mivel nagy divatját élik a csapatépítő céges hétvégék és egyéb tevékenységek. És amúgy nem az a lényeg, hogy elsőre megjegyezzem mindenkinek a nevét, hanem az, hogy érezzem a támogató környezetet.

Amikor bekerültem az Integrál akadémiára 75 új arc vett engem körül. Rám is hozták a frászt rendesen és annak ellenére, hogy Bence egy jól átgondolt és felépített bemutatkozó kört csinált, csak pár ember nevére emlékszek. De nem ez a lényeg! Az a lényeg, hogy érzem a támogató keretet. Vannak mentorok, akikhez fordulhatok, ha véletlenül összezuhanok:) , azonnal ki lett alakítva egy közös levelező csatorna, ahol ha írok, akkor MINDENKI hallani fog engem, világos, hogy kihez kell fordulnom a kérdéseimmel és érzem a koncepciót is, hogy ez miként lesz felépítve. Már most biztos vagyok benne, hogy a harmadik év végére teljes kapcsolatrendszer fog kialakulni közöttünk. Teljes nyugi van bennem és nem sietek sehová sem abban, hogy gyorsan mindenkit megismerjek, mert tudom, hogy erre van idő, van tér, van lehetőség, mert van rendszer… 🙂

De a világ többi része nem feltétlenül így működik. Nem ennyire fókuszál az „integrálásra” :))) Az ember a nap nagy részét olyan közegben tölti, ahol egyáltalán nem érzi magát biztonságban. Amikor ezt megláttam, akkor már egyáltalán nem csodálkoztam a „telefon böködő” embereken. Csak kapcsolódni akarnak, érezni, hogy valahová tartoznak, elmenekülni az elől, hogy felszállok a buszra és a buszsofőr rám zúdítja az egész napja feszkóját, hogy a takarító nő rajtam vezeti le, hogy minimál bérből kell eltartania a három gyerekét, az elárusító azt, hogy a munkáltatója az utolsó csepp energiát is kipréseli belőle. A család reggel szétszéled a nagyvilágba, aztán este a tagok összetalálkoznak. De a család is egy „csapat” és a szülők nagy részének nem a csapatépítés a szakterülete. A családi egységet is tudatosan fel kell építeni ahhoz, hogy támogató legyen. Attól még nem lesz az, mert vérrokonságban vagyunk. Pusztán a családi kötelék létezése nem elég hozzá! „Mi egy család vagyunk, össze kell tartanunk…. összetartozunk….” Az lehet, hogy összeköt minket valami, de ha ezt nem érzem belül, akkor elmenekülök, amint megtehetem. Menekülök oda, ahol érzem a támogatást, az összetartozást, a megtartást, azt hogy a gondolataimnak helye van… Ez a lélek természetes működése.

Most már látom, hogy ha a barátom inkább lógott az FB-n, mint hogy velem lett volna, akkor az azt jelentette, hogy a kettőnk között kiépített tér nem volt megtartó számára, nem volt elég vonzó, ahhoz, hogy benne akarjon lenni, nem volt elég elfogadó, nem volt elég őszinteség, nyíltság benne. És ha ezek mind meglettek volna bennem és teljesen nyugodt lettem volna, akkor meg nem vettem volna magamra a viselkedését. Mert az élet változás és minden belefér. A virtuális tér is.
Ahogy már írtam, volt szerencsém olyan ember közelében élni, aki virtuális játékokat játszott. Szerettem hallgatni a nevetését, szerettem hallgatni, hogy mennyire jól érzi magát, hogy mekkora nagy parti folyik éppen a játékban. Viccelődtek egymással, cukkolták egymást, közös ügyért harcoltak…. Egyszerűen imádtam ennek az élettelisségét!

Most már nem azt látom, hogy sok ember menekül, hanem hogy sok ember keres. Ugyanazt keresi a lelkük az idők kezdete óta – a kapcsolatot, a beleolvadást valamibe. Egy ideig én is csak virtuálisan tudtam kapcsolódni. Egyszerűbb volt, mint megélni a valós életben, mint beletenni a valós hús-vér testemet mondjuk egy csoport közepébe. De már megtapasztaltam, hogy mivel van testünk, azon keresztül tudunk igazán élni. Ha nem azon keresztül tudnánk élni, akkor éteri testünk lenne.

Szeretem az érintés hatalmát, szeretem a simítást, szeretem az ölelést, szeretek valakinek a szemébe nézni, szeretem érzékelni a mozdulatait…. Az, hogy ennyire sok fiatal a virtuális térben „lóg” nem szomorít el, mert ebben a vágyat látom, de az, hogy nincs összehasonlítási alapjuk, az már elszomorít. Mert ha a valós világban lenne tér és lehetőség arra, hogy azt a fajta erős kapcsolódást megtapasztalják, amit a virtuális térben megkapnak, akkor kétlem hogy „beleragadnának”. Akkor saját maguktól kijönnének. Amúgy meg az internet és a globalizáció egy materiális kifejeződése az Univerzális léleknek…. ebben nincs semmi rossz, hisz amúgy is össze vagyunk kapcsolva egymással, csak még nem tudatosítottuk teljesen :))) A virtuális világ hódítása szerintem a fejlődés része. Fel kell használni belőle a gyorsaságot, a határnélküliséget és a szabadságot és hozzátenni a való világ építéséhez. Így teljes egész a rendszer 🙂

és…… ha ez történne körülötted, ha ennyi energia és vidámság robbanna be az életedbe, te a virtuális világban lógnál? (katt a képre a videó lejátszásához)

train

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0