Nagyon rég foglalkoztat a környezetvédelem kérdése, de erről a témáról még soha nem mertem blogolni. Túl nagy falatnak tűnik, túl komplex, és nem értem minden aspektusát, így inkább bölcsen hallgatok. De úgy érzem elérkezett az idő, hogy kicsit megmártsam magam ezekben a vizekben is. Az FB-n szembejött a HVG egy cikke, aminek a címe a következő volt: Ez az első nagyváros a világon, amelyik ki fog fogyni a vízből. Először tovább görgettem anélkül, hogy elolvastam volna – pánik keltő a cím, elindulnak a vészforgatókönyvek a fejemben, tehetetlennek érzem magamat, mindjárt rám omlik a bolygó érzet ébred bennem. Aztán mégis úgy döntöttem, hogy szembenézek a ‘démonokkal’ és elolvastam a cikket, hogy teljesebb képet kapjak. 

A város, amelyikről beszélünk Fokváros. A cikk további részéből kiderül, hogy nincs borítékolva, hogy ki fog fogyni a vízből, de a jelenlegi állás szerint erre nagy esély van. Kiderül az is, hogy a kialakult helyzet több évnyi szárazság és aszály eredménye, tehát nem hirtelen és váratlan katasztrófa eredménye, hanem hosszabb folyamat. “A mostani szárazság nem tart örökké, de a klímamodellek szerint a térségben elég gyakori lesz. A négymilliós városban így könnyen lehet, hogy az embereknek meg kell tanulniuk együtt élni a vízkorlátozással.” (forrás: http://bit.ly/2EfdBgN) Ez már egy teljesebb kép, mint amit a cím alapján elképzeltem, de gondoltam még tovább kutatok…

Megnéztem Fokváros weboldalát is, hogy további információkat keressek a helyzetről. Jelenlegi állás szerint 2018.április 22. a ‘Day Zero’, tehát az a nap, amikor elzárják a csapokat, de a város vezetése állandóan kampányol azért, hogy nem kell ennek a napnak bekövetkezni, ha a város lakói együttes erővel tesznek ellene. Közben folyamatosan futnak nagy volumenű egyéb vízellátási projektek a háttérben (sós víz ivóvízzé alakítása, víztározók építése, víz újrahasznosító berendezések üzembe helyezése stb.), ezek viszont nem haladnak elég gyorsan ahhoz, hogy a mostani akut helyzetet oldják, viszont a következő szárazságot már orvosolni fogják! Az érvényben lévő krízis tervet nemzetközi tapasztalatokból és bevált módszerekből építették fel, ami azt jelenti számomra, hogy számos más város is létezik, amelyik extra száraz körülmények között kell, hogy működőképes maradjon, tehát léteznek ezirányú fejlesztések. Ezeket azért soroltam fel, mert nagyon keresem magamban a választ arra, hogy a környezetvédelem kérdéseiben vajon az motivál-e engem jobban, ha befosok a hírektől, vagy az, ha látom, hogy vannak kiutak és remek fejlesztések. Nem beszélve arról, hogy a rossz hírek ‘érzelmi érzeketlenséget’ is ki tudnak fejleszteni, ugyanis ha már sokadszorra hallom, hogy nagy gáz van, de ez a nagy gáz nem következik be hosszú időn keresztül, elkönyvelem, hogy a média félreinformál és eleve távolságtartással fogyasztom a híreket (ha egyáltalán fogyasztom őket és nem ábrándultam ki végleg). 

Nagyon érdekes volt elolvasni a január 17.-én közölt írásban, hogy a szorongató helyzet ellenére, a fokvárosiak 60% (!) nem kezdett el továbbra sem vizet spórolni, ezért a város szigorúbb megszorításokat volt kénytelen bevezetni és nem csak kérni, hogy spóroljanak, hanem kényszeríteni is a lakókat erre. Többek között büntető tarifát szerettek volna bevezetni és jóval magasabb áron számlázni a megszabott kvóta fölötti vízfogyasztást. Ha jól értettem a város végül kénytelen volt ezt az intézkedést visszavonni a masszív felháborodás hullám miatt.  Február 1.-től szeretnék bevezetni a maximum 50 l/ személy /nap vízfogyasztási korlátozást. Nem tudom ennek betartását vagy nem betartását miként fogják szankcionálni. Van egy felület, ahol folyamatosan nyomon lehet követni a helyzetet és szépen grafikailag ábrázolva látszik, hogy mennyi százalékon állnak a víztározók, a lakosság mennyi százaléka  fogyaszt kevesebb mint 87 l vizet/nap és hogy a város hol tart az alternatív vízforrások biztosításában: http://coct.co/water-dashboard/  Ha jól látom, jelenleg 19 különböző projekt fut az alternatív vízforrások biztosítása érdekében. Laikus vagyok, de azt kell mondanom, hogy ‘le a kalappal előttük’.

Az alap cikkből csak annyi derül ki, hogy mindjárt itt a katasztrófa (ami egyébként igaz), de nincs szó a sikerekről, a haladásról, a megoldásokról, az igyekezetről. Ezt hiányoltam, ezért legalább részben pótoltam. A másik iszonyatosan érdekes pszichológiai tény számomra, hogy amíg kézzel fogható krízis nem szorítja a falhoz az embereket, addig nincs igazi motivációjuk komolyabb korlátozásokat elfogadni. Ezt a részét nem kutattam, úgyhogy a továbbiakban csak a saját gondolataimat közlöm, bármilyen tudományos alátámasztás nélkül.

Számomra az, hogy valamit vissza kell szorítani, spórolni, kevesebbet használni olyan érzet, mintha ‘vissza kellene fejlődni’. Valamit elértem, valamit élvezek és örömet okoz, majd valaki azt kéri, hogy mondjak le róla önkéntesen. Nagyon jó indoknak kell a kérés mögött lenni, hogy megtegyem és/vagy a testemben kell éreznem azt, hogy ha nem teszem meg, akkor az életem / egészségem forog kockán. Ezért tudnak olyan óriásit fordítani az emberi életen a komoly betegségek. Testközelből tapasztaljuk meg őket és meg kell, hogy csapjon a halál szele, hogy az élet felé kezdjük el eszeveszettül kepeszteni. Ha nézem Fokvárost – szerintem nagyon sok embernek akkor esne le igazán a helyzet, ha megnyitnák a csapot és nem jönne víz. Egészen addig nem testközelből érintettek. Ugyanez az analógia működik a halál tudatosításával kapcsolatban is. Mindenki tudja, hogy egyszer meghal, de ez az infó el van rejtve valahol a tudat sötét sarkában. Csak amikor tényleg közel jön a halál, akkor történik változás az élet felé mozdulásban. Az, hogy április 22.-én LEHET hogy nem jön majd víz a csapból, most január 27.-én nem biztos, hogy elég ‘fájdalmas’. És ezzel kapcsolatban eszembe jut a terápiás analógia, hogy terápiát is csak úgy lehet elkezdeni, ha elég nagy a szenvedés nyomás ÉS az illető képes elfogadni azt, hogy Ő okozza valamilyen módon a kialakult helyzetet.   

Nemrég hallottam egy szabad beszélgetésben, hogy a betegség (vagy fájdalom) kialakulása előtt hiány keletkezik az étertestünkben, vagy az auránkban, vagy nevezhetjük bárminek. És mivel ezt nem érzékeljük, addig súlyosbodik a helyzet, hogy megbetegszik egy szerv és akkor már látjuk, érezzük, tudjuk és lehet kezelni. Ha ez kicsiben igaz, akkor a bolygó méretben is igaz. Hogy lennének képesek érzékelni az emberek globális ‘lyukakat’, ha a saját testükben nem tudják érzékelni a potenciális betegségforrásokat?

Yalom könyvében olvastam, hogy az egyik elhárító mechanizmusunk, amivel a húsbavágó halálfélelem érzése ellen védekezünk a ‘hit a végső megmentőben’. Az a legszebb, hogy ezt nagyon sokszor nem is tudatosítjuk, hogy hiszünk a végső megmentőben. Szerintem a környezetvédelemmel kapcsolatban is nagyon könnyen bele lehet esni abba a hitbe, hogy valakik majd ‘ott fent’ megoldják, mert hát eddig is ők gondoskodtak mindenről, nekik vannak meg hozzá az eszközeik, a pénzük, a kapcsolataik, tökmindegy mi. Majd megoldják… mert szembesülni azzal a halálfélelemmel, hogy a természet egyszer csak a halálunkat okozza elég félelmetes. Nekem legalábbis az.

És közben az utamba akadt egy másik cikk is, amiből megfogott ez a mondat: “Dél-Kalfirniában élek, ahol az emberek nem fogják 50%-kal csökkenteni az ökológiai lábnyomukat, ahogyan én sem.” (forrás: http://bit.ly/2BxrpA6) Nagyon józan és igaz meglátás. Azt figyelem mostanában, hogy igazából csak előre lehet ‘menekülni’, tehát fejlődni. A fickó, aki ezt nyilatkozta éppen valami új növényt próbál kifejleszteni, amelyik megoldaná a széndioxid csökkentését az atmoszférában és extrém szárazságban is tudna nőni és élelmet biztosítani az embereknek. Na ő ‘előre menekül’ érzetem szerint. Nem biztos, hogy van út ‘visszafelé’, a csökkentés, a visszatartás felé. Új, jobb, ökológiailag élhetőbb megoldásokat lehet fejleszteni a jelenlegi problémákra, amik biztosítják minimum ugyanazt az életszínvonalat, ami már megvan, mert ez kreatív, élettel teli és motiváló. Szerintem… de még elmélkedek majd ezen.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0