Finomhangolás

Van valaki, akit nagyon szeretsz. Odamész hozzá és meg szeretnéd őt érinteni, hogy kifejezd a szereteted. Teljesen egyértelmű, teljesen őszinte és tiszta az indítékod. Csak szereted…. Ő elhúzza magát…. “Nekem ez túl sok.” Visszahőkölsz. Mi történik benned ezután? Hogyan zajlik a belső párbeszéded? Mi történik a kapcsolattal kettőtök között?

Sokszor kívántam azt, bárcsak létezne használati utasítás az emberekhez. Találkozásunk első pillanataiban kicserélnénk egymás között, aztán lenne egy kis csendes pihenő, hogy mindkettőnknek legyen ideje megemészteni az átadott információt és onnantól kezdve szabad lenne a kapcsolódás. A másik pontosan tudná, hogy hozzám hogyan kell közelíteni és hogyan nem és én is ugyanezeket tudnám róla. Nem gyalogolnék bele a lelkébe és ő sem az enyémbe, nem történne meg soha a “Bejöttem sáros csizmával a konyhába. Baj?” szituáció. Mert akit igazán szeretek, azt nem akarom bántani, nem akarok neki rosszat. Valami ilyesmit fogalmaztam meg a “Neked…. mert most szeretlek” írásomban is:

“Nem akarom, hogy csalódnod keljen bennem. Szeretnélek tökéletesen ismerni, hogy mindig tudjam, mi a jó neked és ne kelljen elviselned a tévedéseimet. Tudom, hogy erre törekedni teljesen felesleges, mégsem adom fel az igyekezetet.”

Fájdalmas szembesülni azzal, amikor visszahúzza magát a másik, mert én “sok” vagyok, mert túlmegyek a határain, mert valami olyasmit tettem, ami neki nem fér bele, ami számára már sáros csizma a konyhájában, pedig amikor átléptem a küszöböt én szentül meg voltam győződve arról, hogy teljesen tiszta a csizmám talpa. Sőt, hogy nincs is rajtam csizma egyáltalán… Nekem itt, ezen a ponton szokott eltörni a mécses. Ha addig minden rendben volt, egy ilyen szituáció teljes rendszer összeomlást tud okozni.
Először is a visszajelzést az EGÉSZ lényem elutasításának fogom fel. Nem annak, hogy EGY bizonyos gesztusom, indítékom, mondatom, hangsúlyom (bármi) elutasítással találkozott a másik emberben, hanem hogy minden, ami bennem van nem jó. Azt hallom, hogy ő ENGEM utasít el, nem akar ENGEM az életében, nem akar VELEM kapcsolódni, mert amilyen ÉN vagyok, az nem elég jó. Ezután szinte önkéntelenül felnyitódik Pandóra szelencéje és kirepül belőle minden, ami a lelkem mélyén szunnyad és csak erre a pillanatra várt. Nem vagyok elég érdekes a másik számára, mert nincs bennem semmi, ami lekötné az irántam tanúsított figyelmét több mint 5 percre, nem vagyok elég érzékeny, folyton csak belegyalogolok mások privát szférájába, nem vagyok egyáltalán fontos senki számára, inkább nem is akarok senkivel sem találkozni, teljesen visszahúzódok és megmentem a világot saját magamtól, hogy ne kelljen elviselnie a jelenlétemet, nem vagyok szerethető, nincs mit adnom a másiknak, felesleges vagyok az életében, jól megvan ő nélkülem is, nincs értékem számára és a többiek számára sem, minek vagyok egyáltalán itt?… és még jön ennél több is, ha éppen nagyon lezuhanok.

Lehet, hogy a másik fél csak egy picit húzta vissza magát, de bennem annyira sok negatív hiedelem és projekció van, hogy már nem is látom a lényét és a valós történést, hanem csak az a kép él bennem, hogy valami nagyon rosszat csináltam, mivel én egy nagyon rossz és félresikerült ember vagyok. Nem vagyok elég jó barátnő, rokon, gyerek, ismerős, tanítvány…. (bármi lehet a szerep). Kihátrálok, elmenekülök azért, hogy legalább ne rontsam tovább a helyzetet. Feladom az igyekezetet, hogy kapcsolatot teremtsek a másikkal, rezignálok és még egy bizonyíték bekerül Pandóra szelencéjébe arról, hogy nem vagyok szerethető…
Ahhoz, hogy a történés így süljön el, egy eleve megtört belső önbizalom kell. Már így indulok a kapcsolódásba. Nem a helyzet teremti meg, az csak rámutat és megnyomja bennem az amúgy nagyon fájdalmas pontot. A másik ember és a kapcsolódás esélye és milyensége a fokmérője annak, hogy milyen ember vagyok. Ha a másik pozitívan reagál rám, én is értékesnek érzem magamat, ha elutasít, akkor visszaigazolja azt, amit már amúgy is gondolok magamról. Hogy nem vagyok elég…
A kapcsolat elindul, elkezdünk táncolni, de én véletlenül a lábára lépek. Ő érzékeny lény, nem egy fadarab. Visszajelez és pont azért jelez vissza, hogy KAPCSOLÓDNI TUDJUNK. Mert nem fog tudni őszintén kapcsolódni, ha rosszul érzi magát közben. Szól, hangot ad ki, megfogalmazza mi fáj, sír, elhúzza magát, bármi… ezek mind üzenetek ahhoz, hogy jobban lássam őt. De ha nem látom saját magamat, akkor esélytelen, hogy őt lássam. Ha nem tudok kapcsolatot teremteni saját magammal, akkor esélytelen, hogy kapcsolatot teremtsek vele! Belül megtörik bennem valami és megtörten már nem tudok őszintén kapcsolódni, bármennyire is akarnám.

És mi történik, ha nem ez van bennem? Mi történik, ha van egy belső biztonságom, ha érzem a saját szívemet, ha a másikat nem referencia pontnak használom, mert TUDOM, hogy én értékes vagyok attól függetlenül, hogy ő ezt az értéket látja-e vagy sem? Ha szeretve érzem magamat, mert tisztán látom az összes hibámat és elfogadom őket? Akkor elindulhat egy teljesen másfajta tánc….

A: Megérinthetlek téged? – őszinte kapcsolódási vágy van bennem.
B: Nem… az túl sok. – megtorpanok, visszahúzódok a válasz hallatán, de MARADOK a helyzetben. – Csak tartsd a kezedet tőlem 15 cm-re. – meghallom a kérést, figyelek befelé, hogy ez nekem mennyire elfogadható opció.
A: Nem. Az nekem nem jó. Így nem akarom. Akkor csak ülök tőled 15 cm-re. – hallom magamat, hogy úgy nem lett volna jó nekem, amit felajánlott. Keresek egy számomra elfogadhatóbb megoldást.
B: Egy kicsit távolabb…. – ő is hallgat befelé és érzékeli a hatást. Kifejezi. – 30 cm.
A: Igen. A 30 cm jó. – nyugvópontra érkezünk.

Vicces párbeszéd én tudom, de így néz ki számomra a “finomhangolás”. Ha harmóniában vagyok saját magammal, akkor a másik reakciója nem minősíti az EGÉSZ lényemet, csak azt a gesztust, amit tettem felé. Nem kezdek el gyártani teóriákat arról, hogy miért utasított el engem, hanem ha fontos, megkérdem tőle. Ez a fajta kapcsolódás sokkalta nehezebb, mert itt nincs mire támaszkodni! Itt csak a MOST-ra tudok reagálni, arra ami MOST bennem van, ami MOST a másikban van. Nincs projekció, nincs forgatókönyv, nincs használati utasítás. Csak a pillanat, ami hozhat magával bármit és fordulhat bármerre attól függően, hogy mennyire vagyunk képesek ráhangolni magunkat.

Szerintem ez különösen érzékeny téma a gyerek – szülő kapcsolatban, mert a gyerek nem tudja végigjátszani azt a párbeszédet, amit leírtam. Nem tudja megfogalmazni, hogy neki mi kellene vagy hogyan lenne jobb. Csak érzékelni tud, csak reagálni. Szorítani vagy ellökni, sírni vagy kacagni, ölelni vagy messziről elkerülni, összerezzenni vagy ellazulni… És ha a szülőnek nincs meg a belső biztonsága, nincs meg a szeretet tengely a lénye közepén, akkor a visszahúzódás, a sírás, a félelem a gyerek szemében, a bizonytalanság a lényében, az elkerülés és menekülés MIND azt az üzenetet hordozzák, hogy “csődöt mondtam mint szülő, képtelen vagyok kapcsolatot teremteni a gyerekemmel, eszköztelen vagyok, mert nem tudok közel kerülni hozzá. Mindennél jobban szeretem őt, de nem tudok közel menni hozzá.” És ez a belső megélés, még jobban aláássa az önbizalmat, a hitet, a szeretet és a gyerek még jobban hátrál, még jobban zárul… ördögi kör. Közben meg mindenki csak arra vágyik, hogy el tudjon lazulni a kapcsolatban, hogy ne legyen feszítés hanem áramlás, hogy ne legyen bizonytalanság, hanem biztonság, hogy ne legyen elvárás csak szeretet. És hogy lehessen szabadon sírni, kiabálni, visszahúzódni, majd megint jönni, kapcsolódni, ölelni. Mert az, hogy én most nem akarok az öledbe ülni, nem azt jelenti, hogy holnap sem fogok akarni. Attól, hogy összerezzentem, amikor hozzám értél, még akarom, hogy megérints, csak kicsit másképp. Attól, hogy ellöktelek magamtól mikor ölelni akartál, még szerettem volna, hogy karodba zárj, csak több időre lett volna szükségem, finomabb mozdulatra, lágyabb közeledésre. De te soha nem maradtál benne a helyzetben, hogy ezt kiderítsd. Újból és újból ugyanolyan módon próbáltál kapcsolatot teremteni és amikor sokadszor is elutasítottalak, levontad a következtetést, hogy nem lehet hozzám érni, nem lehet engem megközelíteni. Minden alkalommal kinyílt Pandóra szelencéje és te már nem engem láttál, csak azt, hogy téged sem szerettek soha úgy, ahogy jó lett volna neked, téged sem hallottak meg, téged sem láttak….

NINCS használati utasítás. Csak finomhangolódás arra, ami VAN… benned… bennem… kettőnk között…