Az utóbbi időben feltűnően sokszor játszódott le az életemben a következő párbeszéd:
A: Nem vagyok boldog.
B: És mi tenne téged boldoggá?
A: Ha valaki mást boldoggá tudnék tenni.
(a még tökéletesebb összezavarodottság érdekében lehet folytatni a párbeszédet:
B: Engem az tenne boldoggá, ha te boldog lennél.)
Azt hiszem, hogy ez a tökéletes recept a boldogtalanságra és az állandó lelket zabáló érzésre, hogy semmire sem vagyok jó és használható ezen a földön, mert egy árva lelket sem tudok boldoggá tenni. Akkor meg mi a szarnak vagyok itt? Akkor meg mi a jó francnak találkoztunk mi ketten, ha te nem vagy boldogabb miután elbúcsúztunk, mint előtte voltál? (…sőt, nem hogy nem leszel boldogabb, valószínűleg jól felnyomom az agyadat azzal, hogy folyton téged akarlak boldogítani) ?
Persze ebben a párbeszédben először én voltam a nagyon bölcs kérdező oldal (a „B”) és rendkívül kiborított a választ adó fél, mert hiába erőlködtem, nem tudtam kifordítani a nézetét. Elmondtam az összes logikus érvet, hogy ez miért nem járható út, köztük a legnyilvánvalóbbat is, hogy egy boldogtalan ember senkit sem tud boldoggá tenni, mert olyasmit akar adni, amilye nincs is! De ez sem segített. Még ez a logikus érv sem volt hihető… Kedvem lett volna megrázni az illetőt és kirázni belőle ezt a nézetét. Aztán később eszembe jutott az is, hogy a boldogság nem valami olyasmi, amit adni lehet. Az csak egy helyzet vagy körülmény hasznos mellékterméke (már megint a Side effect-nél tartok 🙂 . Mint amikor három végtelen vonalat egymásra rakunk és hirtelen megteremtődik egy középpont. De ez a középpont is csak egy melléktermék, csak annak a függvénye hogy a végtelen vonalak egymásra lettek fektetve. Ha eltávolítjuk őket egymástól akkor hiába fogjuk ezt a középpontot keresni bármelyiken is. Nem lesz meg… Szóval a boldogság sem egy olyan dolog, amit fogok és díszcsomagolásban átadok neked. Ha én vagyok az egyik végtelen vonal, te meg a másik és megtaláljuk azt a pontot, ahol találkozni tudunk, akkor létre jön a boldogság és az az érzés, hogy jobban érzem magamat attól, hogy veled találkoztam. De ha nincs meg ez a metsző pont, mert épp nem tudunk találkozni (nem csak fizikai találkozásra értem), akkor nincs boldogság…. akkor csak elhaladunk egymás mellett és maximum intünk egymásnak.
Bár próbáltam nyugodt és higgadt maradni az elején vázolt párbeszéd alatt, azt vettem észre, hogy rendkívüli módon dühít! Nem éreztem sajnálatot a másik fél iránt, nem volt bennem együttérzés, sem megértés, csak düh és indulat, hogy BASSZUS! MIÉRT NEM ÉRTI??? MIÉRT IGYEKSZIK EGY ENNYIRE NYILVÁNVALÓAN NAGY BAROMSÁGOT MEGVALÓSÍTANI? MIÉRT NEM FOGLALKOZIK AZZAL, HOGY SAJÁT MAGÁT TEGYE ELŐSZÖR BOLDOGGÁ? Csak pár nappal ezelőtt tűnt fel, hogy a dühöm már megint egy nagyon jó fokmérője volt valami olyasminek, ami nekem is fontos. Túl fontos, mert bennem is létezett egy igyekezet, hogy másokat tegyek boldoggá (vagy boldogabbá, mint addig voltak), hogy ezzel igazoljam a saját létezésemet ezen a Földön.
Ha nem lett volna elég a már létező belső késztetésem, társult hozzá még egy nagyon jó barátom tanácsa is, aki azt mondta, hogy végre hagyjam abba ezt a túlságos „magamba merülést” és próbáljak inkább másokkal törődni, másokon segíteni, másokra irányítani a figyelmemet. Istenemre mondom, elhittem neki, hogy ez a boldogság kulcsa, mert alátámasztotta azt, amit már amúgy is belül éreztem, csak még nem fogalmazódott meg bennem. Az ő jelenlétében és a mondata hallatán egy önző féregnek éreztem magamat, akinek csak saját maga körül forognak a gondolatai, csak a saját problémáira figyel, csak azzal van elfoglalva a nap 24 órájában, hogy a saját igényeit kielégítse és magasról tesz arra, hogy a körülötte lévő világban mi történik. Ő maga nyilván nem ennyire lesarkítva látta a képet, de nekem az ő szavai elegek voltak, hogy én saját magamat ilyennek lássam. Valószínűleg arra sem gondolt, hogy ezentúl az időm 100% annak a másik személynek (vagy személyeknek) szenteljem, csak annyit szeretett volna közölni, hogy osszam kicsit többfelé az időmet. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy vajon kit kellene kiválasztanom a környezetemből „áldozatnak”? Ki legyen az, akivel én törődni fogok? Szerencsére nem választottam senkit sem, de akkor is megmaradt bennem bűntudat keltő gondolatnak ez a mondata, hogy nem vagyok elég önfeláldozó…
Ma ebéd közben jutott eszembe ez a „fantom boldogság” kifejezés, miközben egy sztorit meséltem. A sztori pont arról szólt, amiről eddig is írtam, hogy olyasmiket tettem és mondtam, amikről tudtam, hogy a másikat boldoggá fogják tenni. Kimondtam egy olyan mondatot is, ami így visszatekintve eléggé élesre sikeredett és lehet kicsit jobban kellett volna csomagolnom, de az alapja igaz volt, csak annyi ideig tartottam vissza, hogy most már egy eléggé „nem szép” formában bukkant elő. Ez történik akkor, ha az ember visszatart dolgokat… A nyáron lett volna alkalmam elmenni egy táborba, ahol az lett volna a feladatom, hogy amíg a felnőttek meditálnak, addig én a gyerekeikkel foglalkozzak. Már a múlt évben is voltam ebben a táborban, de akkor mint sima meditáló résztvevő. A felkérés azért érkezett, mert jól szót tudtam érteni a gyerekekkel és gyakran velük töltöttem az időt a felnőttekkel való meditálás helyett. Mégis amikor megérkezett a felkérés egy nagy ellenállás jelent meg bennem. „Nem akarok odamenni, nem akarok velük lenni!” Egy ideig dolgoztam ezzel az ellenállással és megtaláltam magamban egy hiedelmet arról, hogy „emeli az értékemet” az, ha szeretem a gyerekeket. Hogy attól a többiek engem jobban fognak szeretni, nagyobbra fognak engem tartani, jófej leszek, a barátnőm jobban fog engem szeretni, hogy én is imádom a gyerekét, ugyanúgy, ahogy ő… Egy alap szociális és társas elvárásnak tartottam, hogy szeressem a gyerekeket, hogy játsszak velük, mert másképp egy begyöpösödött és bunkó felnőtt leszek, ha nem ezt fogom tenni. A potenciális férfiak irányában is van bennem egy ilyen elvárás. Azonnal megnő az értéke a szememben, ha látom, hogy a gyerekekkel tud játszani. Ha nem megy neki túl jól ez a szerep, vagy egyenesen kiborítják, idegesítik a gyerekek és elkerüli a társaságukat, akkor gyanakodva nézek rá, hogy valami nem stimmel az illetővel, jobb lesz vigyázni vele.
Számtalan alkalommal játszottam úgy gyerekekkel, hogy igazából a hátam közepére sem kívántam volna őket. Nem volt kedvem kirakni a gagyi puzzlet, nem volt kedvem főzni a babáknak, nem volt kedvem bújócskázni úgy, hogy amint megfordultam azonnal láttam hogy hová bújt el a gyerek, de nekem még 10 percig úgy kellett tennem, mintha keresném. Komoly lelki erőket kellett megmozgatnom magamban azért, hogy lelkesedni tudjak ugyanazért a dologért tizedszerre is (csodálom a gyerekek kitartását…). Számtalanszor találkoztam úgy a barátnőimmel, hogy közben a gyerekük (vagy gyerekeik) a közelünkben játszottak és mi „beszélgettünk”. A figyelem 70% a gyereken, a maradék a beszélgetésen…. Igazából utáltam ezt, de soha nem mertem kimondani, mert szégyellettem magamat ezért. Utáltam azt, hogy a beszélgetés közben nem vagyok fontos, hogy a mondataim közepette gyakran felhangzik egy „Oda ne másszál kicsim!”, hogy a fókuszuk gyakran az én szememből valahová a távolba siklott el. Egy ponton rájöttem, hogy a gyerekeket betolakodóknak látom! Valakiknek, akik megsértik a privát szférámat, akik elrontják a dolgokat, akik ellehetetlenítik a nyugodt életet és a szórakozást. Folyton akarnak valamit, folyton ki kell szolgálni az igényeiket, folyton ők vannak az első helyen, folyton körülöttük forog a világ (talán azért érzem ezt így, mert az ismerőseim nagy része 5 éven aluli gyerekekkel rendelkezik). A gyerekek annyira egy egységet jelentenek a szülőkkel, hogy úgy éreztem, ha a gyerekeket nem fogadom el, akkor ezzel nyíltan megsértem a szülőt is.
Emlékszem, hogy nevettem a gyerekekkel, hogy tetszett az energiájuk, mégsem éreztem azt a következő alkalommal, hogy újból szeretném megélni. Nem belső késztetésből jött a játék, inkább csak a fennálló helyzetből kihoztam a legjobbat, amit tudtam. Fontos volt, hogy találkozzak a barátommal, ezért hajlandó voltam megfizetni a találkozás árát, ami egy kis játékot jelentett a hozzá tartozó gyerekekkel. Már egy ideje viszont nem kényszerítem bele magamat ezekbe a helyzetekbe, mert úgy sincs értelme. Ha az illető a találkozóra hozza a gyerekét is, akkor eleve nem várom el a helyzettől, hogy „intim” legyen és nem megyek bele annyira mély témákba, maradok a felszínen. Ha meg igazán barátnőzni akarok, akkor megteremtek egy olyan helyzetet, amiben nincs gyerek a képletben. A gyerekes kirándulásoktól már nem várom el, hogy olyanok legyenek, mint a „gyerekek előtti” időkben. Már elfogadtam, hogy a gyerekek hozzá tartoznak a barátaimhoz, de már nem érzek felelősséget értük. Nem érzem azt, hogy nekem szórakoztatnom kellene a gyerekeiket, vagy foglalkozni velük, csak hogy ne legyek bunkó. Sokkalta kevesebb időt töltök így velük, de az az idő legalább őszinte. Hosszú ideig kiborított, hogy a gyerekeket is hozták a barátaim magukkal a kirándulásokra. Most már tisztábban látom a képet, hogy azért volt ez, mert elvártam magamtól, hogy foglalkozzak ezekkel a gyerekekkel, miközben én csak simán kirándulni akartam. Feltenni a lábamat az asztalra, lazulni, pihenni, sétálgatni, hegyet mászni, olvasni… Ezek nem kifejezetten gyerek kompatibilis tevékenységek.
Forrás: http://yalelawgroup.com/
Valahol mélyen dühös voltam, csak nem mertem kimondani az ehhez az érzéshez tartozó szavakat. Ezt jól példázza egy eset, ami nemrég történt. Egy parkban ültem és megérkezett egy eléggé vegyes csapat. Öreg néni tolószékben, egy 40-es éveikben lévő pár, egy tizenéves tinédzser párocska, egy 50-es éveikben lévő pár és két 7 év körüli gyerek. A fiatal párocska nem nagyon vett részt a történésekben, ők azonnal félre vonultak és egymással voltak elfoglalva. A két férfi élénken beszélgetett valamiről és leültek egy padra, a mami értelemszerűen csak üldögélt a tolószékben és ott tartózkodott, ahol éppen „leparkolták” őt. A fiatalabbik nő azonnal elkezdett játszani a gyerekekkel a fűben. Olyan volt, mint egy animátor. Bújócskázott velük, fogócskázott, egyéb más játékokat talált ki. Az idősebb nő is csatlakozott hozzájuk. A gyerekek sikoltoztak, nevettek… Közben a kisfiú odafutott az egyik férfihoz, hogy jöjjön ő is játszani, de a férfi egy elutasító gesztussal a tudtára adta, hogy most nem vevő a játékra. Az alap képlet a fejemben az volt, hogy valakinek KELL játszani a gyerekekkel és mivel a lusta féreg férfi nem volt hajlandó, mert inkább beszélgetett, a nőkre hárult az a felelősség. Annyira felhúztam magamat ezen a jeleneten, hogy el kellett jönnöm a parkból, hogy ne lássam őket. Irigységet éreztem a két férfi iránt, akik csak kényelmesen leültek a padra dumálni és élvezték a délutánt. Irigykedtem a fiatal párocskára is, hogy leszarták, mi történik körülöttük, ők ott voltak egymásnak és dühített a fiatal nő animátor szerepe.
– Persze! Már megint a nőre hárul a felelősség, hogy a gyerekekkel játsszon idétlen játékokat!
– A pasik csak élvezik az életet, de nem erőltetik meg magukat, hogy valami olyasmit tegyenek, amihez éppen nincs kedvük!
– Senkinek sincs kedve a gyerekekkel játszani, de valakinek meg KELL tenni, hogy a gyerekek lelki világa harmonikusan fejlődjön és megkapjon minden szükséges ingert…
El sem tudtam képzelni a fiatal nőről, hogy örömmel teszi! Nem volt olyan verzió a fejemben, hogy önszántából játszik a gyerekekkel – szeretetből, csak azt tudtam elképzelni, hogy kötelességből teszi és hogy lelke mélyén ő is dühös a férjére, hogy nem vesz részt a nevelésben és az önfeláldozó játékban. Azt gondoltam, hogy biztosan ő is szívesebben ülne a padon. Nyilvánvaló lett számomra, hogy azért nem tudom elképzelni, mert én is ebből az indíttatásból játszottam az esetek nagy többségében – kötelességből (talán az első 10 percben nem, csak utána nem volt bátorságom kiszállni a jelenetből). Szorgalmasan gyúrtam és formáltam magamról azt a képet, hogy belőlem egyszer milyen jó anya és feleség lesz. De kinek akartam ezt megmutatni? Kinek akartam megfelelni? Soha senki nem kérte ezt tőlem…. soha egyik gyerekkel rendelkező barátnőm sem (lehet azért, mert soha nem is utasítottam el nyíltan a gyerekükkel való időtöltést).
Gyakran eszembe jut egy párbeszéd az egyik kedvenc filmemből:
– De Walter, hisz magának is vannak gyerekei!
– Igen, de azok az én kölykeim. Az összes többit utálom!
Forrás: http://zoomwalls.com
Felszabadító volt ezt hallani, akárhányszor megnéztem a filmet. Hogy szabad utálni más ember gyerekeit, szabad azt érezni, hogy nem akarok velük lenni, nem akarok velük játszani, nem akarom a lelki világukat fejleszteni, nem kell őket szeretnem... Még mindig nem hiszem ezt el magamnak, hiába írtam le…. De igenis szeretni kell őket… a gyerekeket szeretni kell, mert ők kicsik, ártatlanok, aranyosak, sok örömet hoznak, őszinték… Az igazság az, hogy nagyon nehéz annyi szeretetet elővarázsolnom magamból egy számomra idegen gyerek iránt, hogy felhőtlenül tudjak vele játszani több mint 10 percig. Bennem nem működnek a szülői hormonok, nem vagyok arra programozva, hogy azt a gyereket szeressem. Paradox módon azt érzem, hogy minél jobban nyitom ki magamban azt az ajtót, ami ezeket az érzéseket rejti, minél több mélyre eltemetett érzést engedek a felszínre, amik egyáltalán nem tűnnek szépnek, annál nagyobbra nő bennem egy eddig ismeretlen érzés, hogy a gyerekeket lehet szeretni… Nem kötelességből, mert „Ha már itt van akkor kezdjünk vele valamit.” alapon, hanem igazából. Úgyhogy még kimondom azokat a mondatot is, amiknek még eddig nem adtam hangot:
Nem tudom értelmezni a gyerek ákom-bákomokat, úgy érzem hazudok, amikor egy fekete ceruzával összefirkált lap felett ámuldozok, hogy milyen szép. Emberfeletti erők kellenek, hogy örülni és mosolyogni tudjak a tizedik alkalommal elmondott poénon, utálok készakarva veszíteni a társas játékban, csak azért, hogy ne törjön ki a hiszti. Haragszom a gyerekekre, amikor ki akarnak erőszakolni valamit és nem értenek a logikus érvekből, hanem addig sikítanak, ameddig nem érik el, amit akarnak. Én is olyankor legszívesebben sikítanék, de nem teszem, mert hát én jól nevelt felnőtt vagyok. Utálom, hogy folyton közbeszólnak. Akkor szólalnak meg, amikor éppen kedvük szottyan és nem várják meg, amíg én befejezem az eszmefuttatásomat. Mindig ott kell pisilniük, ahol nincs WC és mindig akkor éhesek, amikor már mindenki befejezte a kajálást. Felborítják a jól megszervezett programokat, mindig akkor betegszenek meg, amikor a legnagyobb szükség lenne a szülőre valahol máshol. Ez valami hatodik érzék náluk???? Már ezen is gondolkodtam sokszor….
Számtalanszor voltam féltékeny a gyerekeitekre drága barátnőim, hogy ők megkapják a figyelmeteket, amikor ÉN is pont azért találkoztam veletek! Szerettem volna elpanaszolni, ami fáj, szerettem volna érezni, hogy valaki figyel rám, hogy valaki OTT van, csak hogy azt a valakit nem találtam. A gyerek mindig elsőbbséget élvez, hozzá kell igazítani a napi rendet. Úgy éreztem, hogy elvesz téged, hogy teljesen kisajátít, hogy még egy fél órát sem tudunk nyugodtan eltölteni, mert neked folyton rohannod kell valahová. Most sír a gyerek, most beszorult a lába valahová, most magára borította a vázát, sikít, mert jön a foga, ki kell cserélnem a pelenkáját. Kirekesztettnek éreztem magamat azokban a beszélgetésekben, amikor feljöttek a gyerekekről szóló témák. Nevelési eszmecserék, tapasztalat megosztások, tanácsadás. Ha volt is véleményem valamiről, azt senki sem vette komolyan, mert nekem még nincs gyerekem és „Majd megtudod, ha neked is lesz. Kíváncsi vagyok, hogy ugyanígy fogsz-e vélekedni.” Elismerem, hogy ebben van valami és ezért már elég terjedelmes a listám, amit majd a saját gyerekemen egyszer ki kell próbálnom, hogy tényleg működik-e. 🙂 Nem emlékszem, hogy valaha a baráti társaságomban lévő gyerekek láttán megszólalt volna bennem valahol mélyen egy hang, hogy „Basszus. De vágyok én is egy saját gyerekre.” Pedig volt olyan időszakom, ami több évig tartott, hogy akartam gyereket. Úgy éreztem kész vagyok, a testem beérett, jöhet az áldás… Még szerencse, hogy nem jött. Az lehet, hogy a testem már rég készen van, de a lelkem még nem. Valószínűleg a gyerekvállalást is kötelességnek éreztem. Már 30 éves vagyok, itt lenne az ideje…
El is feledkeztem a „fantom boldogság” témájáról…. elkanyarodtam valahová nagyon messzire. Vagy nem is, ez a gyerekekről szóló eszmefuttatásom is erről szólt. Ha te magad is hazudsz, akkor másokról is ugyanezt feltételezed. Ha olyanokat teszel vagy mondasz, amiről tudod, hogy a másikat boldoggá fogja tenni, akkor soha sem lehetsz biztos abban, hogy ő nem teszi-e ugyanezt veled. Mi van, ha csak azért mosolyog, mert nem akar megsérteni? Mi van, ha csak azért nem utasít el téged, mert nem akar fájdalmat okozni neked? Mi van, ha azt mondja, hogy jó veled beszélgetni, csak azért, mert nem meri kimondani, hogy unalmas vagy? Mi van, ha csak azért találkozik veled, hogy téged boldoggá tegyen, mert tudja, hogy te szeretnél találkozni, de közben ő nem vágyik erre?
Ebbe a gödörbe ástam magamat bele én is. Egy ember, akit nagyon szeretek azt mondta nekem, hogy szereti az együtt eltöltött időnket. Hogy a találkozásunk végén azt érzi „Milyen jó, hogy találkoztunk.” Hiába hallottam a kimondott szavakat, nem TUDTAM ELHINNI! Pedig én is szeretek vele lenni! Túl sokszor mondtam ilyeneket csak azért, hogy a másikat boldoggá tegyem és jobb kedvre derítsem ezért az ő mondatáról is csak azt tudtam feltételezni, hogy azért mondja, hogy engem boldoggá tegyen. Azt, hogy „Szeretlek” is mondtam már úgy, hogy nem éreztem, csak túlságosan goromba lett volna azt mondani, hogy „Én téged most éppen nem.” De ezek után a kis féreg a lelkemben szüntelenül ott volt és soha sem tűnt el a kétely, hogy vajon a másik igazat mond, amikor azt mondja nekem, hogy szeret???
És amikor meg akartam törni ezt az elvarázsolt kört, akkor nem mertem kilépni belőle, mert azt feltételeztem, hogy ha ezt egyszer valakinek beismerném, akkor az illető már tényleg soha nem tudhatná, hogy mikor mondok igazat és mikor nem, és amikor igazat mondanék, akkor is azt feltételezné, hogy csak megjátszom magamat.
Na ez a FANTOM BOLDOGSÁG a javából! Olyan, mintha lenne, de elég egy mozdulat és ezer darabra hullik. Jó volt ezeket lerakni. A fent leírt módszerekkel lehet boldoggá tenni a körülöttünk lévőket. Érezd meg, mire vágyik, add meg neki és aztán dagonyázz abban a mocsárban, amit ezzel megteremtettél. Nagyon erős késztetést érzek most magamban, hogy átírjam ezt a szöveget, hogy kicsit szebbé tegyem, hogy úgy fogalmazzam meg, amiről azt feltételezem, hogy téged boldoggá tenne, vagy örömet okozna. Nem teszem… így hagyom… Remélem, hogy ez segít nekem egy kicsit, hogy a jövőben őszintébben nyilvánuljak meg és ha a helyzet megkívánja, akkor ki tudjam mondani, hogy „Bocs, de nekem most nincs kedvem a gyerekeddel játszani és éppen most nem is szeretlek.”