Everness – a tudatosság ünnepe

Meg is történt 🙂 A technika csodája. Szóval az Everness fesztivál a tudatosság ünnepe a szervezők szerint. Mi tagadás, elég tanulságos volt nekem ez a pár nap és sok mindent megmutatott megint magamról. Hogy tudatosabb lettem-e? Azt hiszem igen. Egy egész picit igen. Pozitív érzésekkel zártam a fesztivált és nem bántam meg, hogy elmentem.

Ha gyorsan le kellene írnom pár dolgot, ami hirtelen eszembe jut az elmúlt négy napból akkor ezek lennének: dobolás, hosszú hajú pasik, szorongás, határozatlanság, elveszettség, tánc, meglepetés, Soma, szívet nyitogató ritmus, túl sok inger, rengeteg energia, lepény, dobolás, füstölő illata, színek, egyéniségek, ritmus, Balatoni naplemente, sátor, mosolyok …

Nagyon nehezen indultam el. Bár megvettem az 5 napos bérletet, mert biztos voltam benne, hogy mind az öt napot a Balaton partján akarom tölteni, mire elérkezett a nagy nap, majdnem meg gondoltam magamat és nem mentem el. Az első napot kihagytam egy előre megbeszélt találkozó végett, amit nem akartam lemondani (még jól is jött kifogásnak, hogy miért nem indulok). Csak a második nap végére sikerült a helyszínre vonszolnom magamat. Valószínűleg már itt felmerül a kérdés, hogy “Akkor miért mentél el?” Nem tudom…. mert azt tanultam meg, hogy megtegyek dolgokat még akkor is, ha nincs kedvem hozzájuk abban a reményben, hogy menet közben megjön a kedvem. Szóval hozzá kényszerítettem magamat, hogy megtegyem. Egész addig küzdöttem a sarkon fordulás érzésével, amíg nem állítottam fel a sátramat. Ezzel a cselekedettel lehorgonyoztam magamat, megérkeztem… Az, hogy én csak úgy magamban valahol legyek nem volt lelkileg járható út, kellett egy biztos pont, amihez visszatérhettem. Ebben az esetben a sátor volt az (a tökéletes esetben, meg ezt a pontot megtaláltam volna saját magamban, de itt még úgy látszik nem tartok).

Amikor megvolt a sátor, már tudtam nyitni a fesztivál felé. Rengeteg program volt. Szinte lehetetlen volt választani, mert mindegyik érdekelt és általában fedték egymást. Amint valamelyik előadásra beültem, rögtön az az érzésem támadt, hogy valami másról, ami fontos lehet számomra, lemaradok. Az orientációm nincs túl magas szinten, szóval az első két napban még a helyszíneket is nehéz volt megtalálnom. Csak bolyongtam. Megcsináltam azt is, hogy két sátor közé ültem be, ahol párhuzamosan zajlottak a programok és próbáltam mindkét irányba figyelni. Gondolom kitalálod ebből mi volt….. egy nagy KÁOSZ. Se az egyik oldalra, se a másik oldalra nem tudtam odafigyelni, a szavak összekavarodtak, a hangok ütötték egymást és végül az agyam kikapcsolt és nem volt hajlandó befogadni semmilyen további információt.

Próbáltam összeállítani magamnak egy listát arról, hogy min szeretnék részt venni, próbáltam megtervezni az útvonalat, hogy hogyan is jutok el ezekre a helyszínekre, de ez sem működött. Képtelen voltam prioritást választani. Végül teljesen belefáradtam az igyekezetbe és kiválasztottam egy előadást, amiről úgy gondoltam, hogy érdekes lehet. Már megint hozzákényszerítettem magamat, hogy beüljek erre az előadásra, gondolatban leragasztottam a hátsómat a padra, szóltam az agyamnak, hogy más ingerekre ne figyeljen (ez nem sikerült) és csak arra a két emberre figyeltem, akik tartották az előadást. Még mindig a környező hangok elvonták jócskán a figyelmemet, legfőképp a dob hangja és a zene tudott engem kizökkenteni, de ott maradtam és itt hallottam először életemben a “Megértés táblázatáról”. Hasznos cucc, meg is vettem azonnal a könyvet is. Az előadás után hihetetlenül büszke voltam magamra, hogy végig bírtam ülni és ehhez társult némi megnyugvás érzése is, hogy a fesztivál még mindig zajlik, időközben nem pakolt össze senki sem és én nem maradtam le semmiről sem.

Egy rövid idő után elkezdett frusztrálni a fegyelmezettségem. Olyan helyeken maradtam, amikről kiderült, hogy nem is érdekelnek, csak a címük volt vonzó, de nem álltam tovább, mert “Hátha közben jön valami fontos információ….”, meg ugyebár előzőleg már megtapasztaltam, hogy a fókusz hiánya milyen fárasztó. De ez a fegyelmezettség is irtó kínzó volt. Basszus! Eljövök, hogy jól érezzem magamat, de a lelki állapotom tiszta feszült és szorongó, mert egyfolytában valamihez kényszerítem magamat! Ezért megint váltottam és amint valamit meguntam, felálltam és odébb álltam. Ha hallottam valami vonzó ritmust, megkerestem a forrást. Már megint jöttem – mentem mint egy nyughatatlan gyerek. Legtöbbször kiderült, hogy a hang nem olyan dologhoz tartozik, ami tényleg vonzó lett volna számomra és közelről szemlélve már nem volt olyan, mint amilyen képzetet kialakítottam róla. Gyakran visszatértem azokra a helyszínekre, amiket elhagytam, mert rájöttem, hogy mégiscsak az vonzóbb, mint az, amiért elhagytam….  Ettől persze bűntudatom lett, hogy így nem viselkedhetek, hogy el kellene döntenem végre mit is akarok és hogy ha már végre eldöntöttem, akkor nem gondolhatom meg magamat csak úgy, vagy ha meg is gondolom magamat, akkor már nem térhetek vissza az előzőleg otthagyott dologhoz, mintha mi sem történt volna. Nem hiszem, hogy akadt volna BÁRKI, aki képes lett volna ezt az őrült váltogatást elviselni melettem és tempót tartani velem. Saját magamat is kifárasztottam, nem hogy egy másik embert! A váltogatással jócskán kitágítottam a kereteimet, de még mindig nem voltam szabad. Még mindig egyfolytában az órámat néztem és úgy alakítottam a programomat, hogy mindenképpen eljussak azokra az előadásokra, amiket bejelöltem magamnak. Ha öt percet leszek ott, nem baj. Fő, hogy teljesítsem a tervet!

Nem találtam a helyemet. Nem tudtam kapcsolatot létesíteni a többiekkel. Mindenhol csak szemlélődő akartam lenni, egy fantom, aki jön-megy és sosem lehet tudni, mikor és hol bukkan fel. Az egész fesztiválon csak két embert ismertem. Az Évát és Petert, az SGT (Sexual Grounding Therapy) tanfolyamról. Peter tréner, Éva tolmács. Üdvözlés, ölelés, pár szó egymáshoz. Igazából valamiért szégyelettem magamat előttük és ebből a felállásból elég nehéz volt kapcsolódni…. Mentek is tovább a saját utukra.

Csütörtök délután érkeztem a fesztiválra és szombat délelőtt történt meg először, hogy TUDATOSAN a sátorban hagytam a program füzetet és a mobilomat, hogy ne tudjam hány óra van és hogy hol- milyen előadás zajlik. Nem tudod elképzelni, azt a megnyugvást, ami megjelent bennem! Eltűnt a nyomás, hogy valahol KELL lennem, valamit KELL csinálnom, valahová sietnem KELL. Egyszerűen csak sétálgattam, jöttem – mentem és ha valami megtetszett, akkor becsatlakoztam, belehallgattam, majd tovább álltam, ha meguntam. Néha kifeküdtem a Balaton partjára és tudomást sem vettem arról, hogy a fesztivál egyáltalán zajlik. Kipróbáltam különböző kajákat és eldöntöttem hogy fosok az összes előadásra és számomra ez egy gasztro és zene fesztivál lesz. Ettől az egyszerű elhatározástól a lelki világom teljesen megnyugodott. Szinte hallottam, ahogy jól esően kifújta a levegőt és végre hátradőlt. TUDATOSÍTOTTAM, hogy haza jövetelem után nem kell összefoglalót írnom a fesztiválról, nem kell elszámolnom azzal, hogy mit tudtam meg és mivel lettem okosabb, nem kell leadnom senkinek sem egy listát arról, hogy melyik előadáson vettem részt és hogy a belépőért kiadott pénzt teljes mértékben kihasználtam-e (ez a program a tudatalattimban folyamatosan futott, csak én nem vettem észre, hogy mi terheli a rendszeremet ennyire). Ha akarom, a Balaton partján heverészhetek 4 napig….

Hála ennek az újonnan felfedezett lelki nyugalomnak és a jól átgondolt rendszer hiányának, sikerült meglátogatnom olyan sátrakat, amiket amúgy meg sem közelítettem volna, de amik nagyon sokat adtak nekem. tt jelent meg bennem először a nagy kérdés – “Tudom én egyáltalán mi a jó nekem?  Vagy totálisan félre vagyok informálva magamat illetően???”  Hajlottam az “igen” válaszra a második kérdést illetően. Csak akkor, amikor nem hagyatkoztam sem az időre, sem az elmémre (amivel kitaláltam, hogy engem mi érdekel) tudtam megtalálni azokat a dolgokat, amik igazán érdekeltek! Pusztán az érzelmeim vezettek, az ingerek, a hangok, egy megmagyarázhatatlan belső vonzódás valami iránt, amiről azt sem tudtam, hogy micsoda és hogy miért vonz. Csak amikor el tudtam engedni azt a vágyat, hogy pont jókor, pont jó helyen legyek tudtam pont jókor, pont jó helyen lenni…

Így csöppentem be Mátrai Vanda előadására, akinek olvastam az Álomkatalógus című könyvét és aki egy rövid gyakorlat keretén belül megmutatta, milyen felszabadító érzés valakinek nem-et mondani. Rájöttem, hogy a legfelszabadítóbb nem akkor mondani nem-et, amikor valamit nem áll módomban megtenni, hanem amikor módomban áll, de egyszerűen úgy érzem, hogy nem szeretném megtenni, mert… Indok nem is nagyon kell. Egyszerűen csak azért, mert én nem akarom (it is amúgy egy külön program futott az agyamban, hogy ezt nem szabad megtenni. Hogy nem lehet elutasítani valamit pusztán azért, mert én NEM AKAROM. Kell hogy legyen egy normális indok, egy magyarázat, ami a másik számára is elfogadható. “Az, hogy nem akarod, nem válasz…” mondta egy hang a fejemben). Úristen…. pedig milyen felszabadító volt azt mondani a csajnak a gyakorlatban, hogy “Nem. Nem szeretném, hogy a nyarat nálam töltsed. Még akkor sem, ha az egész ház üres, még akkor sem, ha ez egy jófej dolog lenne tőlem.” Hirtelen szárnyaim nőttek ettől a választól, mert nem sokszor szoktam elutasítani embereket, ha nincs rá jó magyarázatom.

Részt vettem a kundalini jógások reggeli meditációin is (ezt sem jelöltem be előzőleg a program füzetbe. Szerintem fel sem tűnt, hogy van kundalini jóga is a fesztiválon). Először a fehér fejfedő végett figyeltem fel rájuk majd a nagyon ritmusos mantrázós meditáció vonzott a színpadhoz. Úgy éreztem, hogy az egyenletes ritmus tökéletesen összekapcsol minket, mert nem csak énekeltek, hanem gitár és dobok is kísérték a meditációt. Ez megadott egy ütemet, amit nem lehetett nem hallani és nem lehetett nem egyszerre csinálni a mozdulatokat a többiekkel. Nagyon jó volt, bár nagyon szégyellettem magamat, hogy “a szektások” közé tartozok arra az egy órára és egy hang bennem folyamatosan szajkózta, hogy távolodjak el tőlük, mert ez nagyon ciki, hogy mantrákat énekelgetek fehér fejfedős emberekkel.

Elcsíptem egy előadás részletet (fogalmam sincs, ki volt az előadó és hogy miről adott elő), amiben az hangzott el, hogy ha a másik piszkálódik és azt érezzük, hogy folyamatosan ki akar borítani, annak igazából egy üzenete van “Én így érzem magamat, és szeretném, ha te is tudnád, hogy ez milyen érzés.” Nem taszítani akar az illető, hanem kapcsolódni (csak talán ezt még ő maga sem látja át). Nagyon magamra ismertem… csak eddig nem értettem magamat, hogy miért csinálom és persze az esetek 90%-ban kiborítottam a másikat és jó messzire kerültünk egymástól.

Hallottam gitározni Estas Tonne-t is. A program alapján ezt sem választottam volna szándékosan soha, de mégis valahogy a színpadnál találtam magamat. Fogalmam sincs, hogy a csávó mitől jó, de hihetetlen őrületet tudott produkálni a zenéjével. Nem tudok rá ésszerű magyarázatot…. Magával ragadó volt és a magasba repítő – még úgy is, hogy a koncert kellős közepén a technika csődöt mondott és neki abszolút elnémult a gitárja. Egy pillanatra sem hagyta abba a pengetést! Az emberek elkezdtek ritmusra tapsolni és Estas nyomta tovább rendületlenül úgy, hogy a gitárja teljesen néma volt, ő egy percre sem zökkent ki… Bámulatos volt, mert ettől szinte eggyé vált MINDENKI, aki akkor a helyszínen volt. Aztán a koncert egy pontján a semmiből megjelent Jeszenszky István a dobjával és bekapcsolódott a zenélésbe. Másnap Estas nyomult a Freedom Cafe-val, miközben a Magma tűzszínház tagjai emelték az est fényét (szó szerint) a színpad előtt. Nagyon tetszett, hogy ennyire belefolynak egymás műsorába a művészek. Nem voltak határok és korlátok,   “Ez most az én 5 perc hírnevem és te ne zavarjál közben, majd eljön a te időd is.” Együtt zenéltek csak azért, mert a zene imádata közös bennük és ez inkább összeköt, mint elválaszt….

Sikeresen belecsöppentem Soma előadásába is, amikor épp a budira indultam és elhaladtam a színpad előtt. Megtudtam tőle, hogy csak akkor fogom tudni igazán élvezni a szexet, ha a saját puncimat egy ugyanolyan természetes testrésznek fogom tudni tekinteni mint mondjuk a tenyeremet (hát ettől azért még odébb vagyok). Tetszett a nyíltsága, amivel beszélt ezekről a dolgokról. A megcsalásról, szeretőkről, orgazmusról, maszturbálásról… mindezt egy óriás színpadon, egy homokos strand kellős közepén. Volt benne valami felszabadító érzés, hogy ezeket a dolgokat tényleg nem kell szégyelleni és hogy sok embert érint (helyesbítek…. mindenkit érint).

A Recall healingesektől megtudtam, hogy a gyógyulás leggyakrabban egy puzzle. Kisebb részekből áll össze és nem az a lényeg, hogy valamelyik módszer “működik” a másik meg “szar és használhatatlan”, hanem együttesen fejtik ki hatásukat és mindegyik lazít valamit a problémán. Mindegyik hozzáad valamit a képhez és ha az utolsó hozza a gyógyulást, akkor az nem azért van mert az a tuti és atom biztos, hanem azért, mert az volt az utolsó darabka, ami után összeállt a kép. Tanulom a kineziológiát, ami ugyanazzal a dologgal foglalkozik, mint a Recall healing, hogy valamiképpen visszagöngyölítse a probléma gyökerét és megtalálja a múltban. A Recall healing különböző módszereket használ arra, hogy megtalálja a kiváltó ok időpontját. Erre van a kineziológiában az izom tesztelés. De még akkor is, ha megvan az időpont, meg kell találni az eseményt és a “Mi történt 15 éves korodban?” kérdésre általában a “Semmi.” a válasz. Vajai Márta elmondta, hogy ez teljesen logikus, mivel az elménk a túlélésre van beprogramozva. Ha valamikor az életünkben bekövetkezett egy stresszelő esemény és az elme talált rá megoldást, akkor az íródik be a programba, hogy “ez a megoldás biztosította a túlélésemet, ez működik.” Mindegy, hogy ez az elkerülés volt, menekülés, vagy bármi hasonló. Túléltük, tehát működött. Bármikor a jövőben valami hasonló megnyomja bennünk a gombot, ismét bekapcsol a gépezet és felhasználjuk a már “jól működő és letesztelt” megoldást. Na már most, ha a terapeuta megkérdi hogy “Mi történt 15 éves korodban?” szó szerint az életünkre tör, mert azonnal tudjuk, hogy ő ezt a jól bevált eszközt el akarja venni! Persze hogy az elme azonnal szőnyeget terít az emlékre és nem akarja kiadni! A Recall healing nem ennyire direkt kérdéseket használ, hanem finomabbakat és különböző hátsó bejáratokat, amiken keresztül el lehet jutni a kiváltó okokhoz. Ez az elmélet nagyon tetszett nekem.

Az RTS method sátrában elcsíptem egy előadás részletet, ami a belső karakterjeinkről szólt. Arról, hogy mindegyikünkben működnek bizonyos karakterek, amik különböző helyzetekben “megszólalnak” és átveszik a kontrollt. Elhangzottak pl. a Tudós, a Gondoskodó, a Harcos megnevezések. Nem tudom pontosan miről volt szó, mert lemaradtam egy 60 perces előadás első 45 percéről, de nekem pont ennyi információ elég is volt. Megpróbáltam saját magam neveket adni a bennem lévő karaktereknek és megfigyelni őket, mikor lépnek akcióba. Megtaláltam a Jós-t (aki bármilyen helyzet kimenetelét képes előre megjósolni anélkül, hogy megvizsgálná a tényeket. A “trigger” – tehát ami beindítja, az ismeretlen helyzetek. Ő egy igazi médium, minden és mindenki felett áll, mintha nem is ebből a világból lenne. Általában a többi emberrel telepatikusan kommunikál, vagy legalábbis ezt szeretné elérni és teljesen meglepő számára, hogy senki sem képes “venni az adást”), van egy Piackutatóm is (ő a döntéshozatalkor jön elő és mielőtt bármilyen irányába kilendülne alaposan felmér minden opciót – ez történt a programfüzetet bújós napjaimban is), aztán ott van a Nebáncsvirág (számára a trigger egy másik emberrel vagy emberekkel való interakció. Olyan mint azok a virágok az Avatarban, amik érintésre bebújtak a földbe), van még Harcosom is (ő akkor tud előjönni, ha a többi karakter végre félre áll, vagy ha felszívja magát és átgázol rajtuk végső elkeseredésében), van egy Vészmadár is (ő szorosan együtt működik a Jóssal és a Piackutató általában az ő meglátásait akarja “enyhíteni” azzal, hogy a piacot kutatja és próbál tényeket találni a környező világból, amikbe lehet kapaszkodni). Szerintem vannak még többen is. Az előadásban az hangzott el, hogy átlagosan az emberekben 5-6 karakter működik, de vannak akik simán 12-őt is használnak. Az már egy elég nehezen menedzselhető szint. Jó poén keresgélni őket. Legkönnyebben a stresszt okozó szituációkban lehet őket nyakon csípni. Amikor valami feszít, nyomaszt, gátol a mozgásban. Olyankor megkérdeztem magamban gyorsan, hogy “Ez meg ki lehet, aki most működésbe lépett?” Nekem legjobban abban segített ez a felfogás, hogy egy bizonyos szituációban nem azonosítom magamat az érzéssel, hanem hozzárendelem egy bizonyos karakterhez. Amikor képtelen voltam valamiben dönteni, akkor azonnal eszembe jutott, hogy “Aha! Előjött a Piackutató.” 🙂 És ha abban a helyzetben nem ez volt a legmegfelelőbb karakter, mert nem kellett piackutatást végezni ahhoz, hogy eldöntsem akarok – e csinálni valamit, vagy sem, akkor egyszerűen csak lecseréltem a karaktert egy másikra, ami abban a pillanatban eredményre vezetőbb volt. Nem ÉN voltam abban a helyzetben határozatlan, nem ÉN voltam teljesen alkalmatlan a döntésre, hanem a Piackutató, csak egy karakter. Nekem ez segített eltávolodni egy helyzettől és pusztán szemlélni, nem belefolyni és beleragadni….

Nagyon vonzott a kontakt tánc, amit mindenképpen ki akartam próbálni. Persze ezt sem lehetett csak simán “ugorjunk bele” hozzáálással megtenni. Az elhatározást komoly piackutatás előzte meg. Az első nap csak felmértem a helyszínt. Többször visszamentem a programban feltüntetett helyszínre, hogy biztosan az-e az és hogy tuti ne tévedjek el, majd ha eldöntöm,hogy tényleg részt veszek a táncban. Persze ezt minden alkalommal próbáltam teljesen észrevétlenül tenni, mintha csak véletlenül járnék arra és igazából nem is érdekelne a kifüggesztett tábla és a rajta feltüntetett program. Második nap már megjelentem a pontosan meghatározott időben, de nem kapcsolódtam be, csak néztem az embereket, hogy mit csinálnak. Azt hiszem ez volt a Jós, aki azt képzelte, hogy éteri teste van és csak lebeg a jelenlévők körül anélkül, hogy bárki látná. Pontosan tudnom kellett, mit csinálnak és azt a valamit hogyan kell csinálni, hogy amikor ténylegesen meglépem a lépést, akkor ne érjen semmi sem váratlanul. Csak a harmadik nap kapcsolódtam be ténylegesen, de még így is nehézségeim voltak, mert a kontakt tánc a bizalomról is szól a másik iránt. Csináltunk egy olyan gyakorlatot, hogy össze-vissza sétáltunk és amikor úgy éreztük fel kellett emelni a kezünket, mintha jelentkeznénk, majd elkezdeni esni valamelyik oldalra. Az épp közelben lévő embereknek el kellett kapniuk az eső embert és megtámasztani. Persze a biztonságos keretek között kellett ezt megtenni, nem úgy eldőlni mint egy darab fa, teljesen kontrollálatlanul, de azért nem is abszolút óvatosan, egyáltalán nem számítva arra, hogy a többiek megfognak. Hát nekem ezt nem sikerült kiviteleznem… egyetlen egyszer sem volt bátorságom felemelni a kezemet. Nem a bizalom hiányzott, inkább Mátrai Vanda szavai csengtek a fülemben, aki azt mesélte, hogy kis korában, ha vendégségben megkérdezték tőle, hogy kér-e sütit, kapásból azt válaszolta mindig, hogy “Nem.” Meg sem nézte a tálon lévő sütiket, fel sem mérte, hogy kívánja-e valamelyiket. Azonnal tudta a választ, mert rettegett attól, hogy arra a pillanatra, amíg ő a sütiért fog nyúlni, minden pillantás rá fog szegeződni. Valami ilyesmitől féltem én is, hogy ha felemelem a kezemet, akkor mindenki rám fog nézni … Persze ezután azonnal jött az önvád – “Még erre sem vagy képes? Ez egy egyszerű feladat! Ha ezt nem csinálod meg, akkor inkább ne is folytasd!” Nem tudom ez melyik karakter lehet. Talán a Bírónő. Majdnem otthagytam az egészet, de a vágy, hogy megtapasztaljam a kontakt táncot erősebb volt. Valószínűleg egy másik karakter képes volt túlkiabálni a Bírónő hangját…. A Felfedező, aki kíváncsi a világra, az emberekre, új dolgokra, az ismeretlenre. Maradtam és amikor elhangzott az utasítás, hogy “Válassz magadnak egy párt.” egy srác, aki előttem állt megfordult és rám mosolygott…. 🙂 Így lett ő életem első kontakt tánc partnere.  Nagyon jó élmény volt és meggyőződtem arról, hogy ebbe a témába jobban bele akarok folyni, mert iszonyatosan feszegeti a határaimat, ami jó.

A fesztivál alatt annyi dolgon voltam képes szorongani, hogy a lista ebben a pillanatban végtelennek tűnik. Az önvád egy állandó társam volt szinte végig, amiért nem vagyok képes csak pusztán élvezni az életet. Szorongtam a testem végett, hogy nem szép, nem elfogadható, szorongtam a viselkedésem végett, hogy nem vagyok képes fókuszálni, nem tudok választani, hogy csapongok az előadások között, hogy gyakran visszatérek ahhoz, amit már előzőleg elvetettem, hogy nem merek bekapcsolódni dolgokba, hogy nem jó helyen vagyok, hogy nem tudok őszintén kapcsolódni Évához és Peterhez, hogy sírni van kedvem, de nem engedem a könnyeket a felszínre jönni, hogy igazából félek mindenkitől és mindentől, hogy lekések valamit, hogy nem tudok megvilágosodni, pedig mindenki arról beszél, hogy nem tudok a MOST-ban lenni, hogy nekem egyfolytában édesre van gusztusom, pedig nem egészséges annyi édeset enni, hogy nem ismerkedem senkivel sem, hogy nem vagyok képes lazítani, hogy egyfolytában szorongok, miért szorongok ennyit?, teljesen képtelen vagyok az életre…. ez egy végtelenített ciklusba tud átfordulni ezen a ponton, ahol már azért is szorongok, mert szorongok. Oda jutottam, hogy szombat délután kész voltam összecsomagolni és hazajönni, mert már minden egyes szituáció és ember arra emlékeztetett, hogy mekkora balfék vagyok. Aztán véletlenül összetalálkoztam Peter-rel. Teljesen valószínűtlen volt a találkozás, ugyanis éppen véget ért egy előadás és én megláttam őt a leghátsó padon ülni. Nem tudom miért lehetett ott, hiszen magyarul folyt az előadás és ő nem ért magyarul 🙂 De akkor is ott maradt és végig hallgatta. Az Univerzum valahogy elintézte, hogy az utamba keveredjen. Megkérdezte, hogy hogyan érzem magamat. Persze azt válaszoltam, hogy “Jól.”, de láttam rajta, hogy ő nem a szavakat figyeli, hanem a testemet. Mint SGT terapeuta ez számára egy sokkalta hitelesebb információ forrás, mint a kiejtett szavak. Ettől úgy éreztem magamat előtte, mint egy nyitott könyv. Láttam, hogy figyeli a kezeimet, hogy mennyire ellazultak, a szemeimet, a gesztusaimat, a test tartásomat… éreztem, hogy nem tudom eltitkolni előtte az igazi érzéseimet. Sírni akartam. Összezuhanni és azt mondani, hogy minden szar és egyáltalán nem érzem jól magamat. De nem tettem. Nem engedtem ezt meg magamnak. “Egy vidám fesztivál kellős közepén vagy! Miért akarnál sírni? Nincs rá indokod.” A találkozás viszont arra jó volt, hogy elhívott egy afrikai táncos workshopra, ahová ő is készült. Azt mondta, hogy szálljak ki a fejemből és engedjem meg végre a testemnek, hogy lazítson. Megígértem neki, hogy odamegyek, de nem tettem. Szégyellettem magamat előtte, nem tudtam elképzelni, hogy abban a lelki állapotban, amiben voltam, önfeledtem táncolni tudjak, főleg nem előtte…. De ez az ellenállás arra volt jó, hogy végre elmentem a kontakt táncra, ami pont ugyanabban az időben kezdődött. Így legalább lett egy valós alibim, amit elmondhattam volna neki, ha véletlenül megkérdezte volna tőlem, hogy miért nem jelentem meg az afrikai tánc workshopon (ha valakinek nem tűnt volna fel, ez mögött már megint az a hiedelem állt, hogy én nem mondhatok “csak úgy” nem-et, kell egy VALÓS, megfogható indok).

Már egyszer sikerült kijönnöm abból a mintából, hogy saját magamat sürgetem, de úgy látom ismét sikeresen visszaléptem. Nem baj. Valószínűleg még sokszor ki kell lépni a mintából, hogy rögzüljön az új idegpálya. Egy hang bennem olyan volt, mint egy kegyetlen Hajcsár, aki egyfolytában szajkózta, hogy “Menj már. Csinálj már valamit. Eltelik ez életed!” És én szót is fogadtam neki, mert elhittem, amit mond. Aztán a folyamatos unszolástól egyszer csak felcsesződtem és azt mondtam, hogy “ÉN NEM AKAROK MOZDULNI!  Majd eljön az én időm is, szépen felépítek mindent a saját tempómban! Nekem három nap kell arra, hogy bekapcsolódjak egy sima kontakt táncba!” Erről eszembe jutott Kata, aki a lovak pszichológiájáról mesélt nekem egyszer. Azt mondta, hogy ha egy lóval úgy viselkedsz, hogy csak 5 perced van, akkor tuti két óra múlva is még ugyanazon a problémán fogtok dolgozni. De ha úgy állsz neki, hogy “Barátom, időm mint a tenger. Megvárom, te mikor fogsz megmozdulni.”, akkor nagy valószínűséggel 5 perc alatt eljuttok a kívánt célba. Közben szemed mint a sasé és minden apró elmozdulást a cél irányába dicsérsz. Egy centi, dicséret, egy centi, dicséret… Azt hiszem én elfelejtettem megdicsérni magamat azért, hogy egyáltalán a táncoló emberek közelébe mentem és nem a sátramban ücsörögve gondolkodtam azon, hogy milyen jó lenne ott lenni…

Emlékszem az utolsó nap reggelére, amikor egy kövön ültem, eszegettem a zabkásámat és néztem a többieket, ahogy táncolnak. Megjelent bennem egy gondolat. “Bezzeg ők táncolnak, én meg itt ücsörgök. Nekem is buliznom kellene. De ők annyira felszabadultak. Ők jól néznek ki, rajtuk szebb ruha van, nekik jobban áll a hajuk…” Aztán beugrott egy kép. Mintha hirtelen három éves lettem volna újból és hallottam, ahogy valaki mellettem azt mondja nekem “Nem kell félned. Nézd a többiek hogy táncolnak. Nézd! Ők sem félnek, csak jól érzik magukat.” Az ember azt gondolná, hogy ettől felbátorodtam…. a nagy francokat! A többiek…. a varázslatos többiek, akik tudnak táncolni és jól érezni magukat és én, aki nem ők vagyok. Én a táncparkett szélén álldogálok és nem merek odamenni, a többiek már ott vannak. A többiek és én elkülönültünk egymástól. A többiek merészek, én félős vagyok. A többiek buliznak, én ácsorgok. A többiek mozognak, én megálltam. Ha nekem lenne egy hasonló helyzetben lévő gyerekem, valószínűleg ugyanezt mondanám neki… mert én is ezt tanultam és saját magamnak is ugyanezeket mondogatom tudat alatt. De amikor erre az egy pillanatra sikerült megállnom, akkor rájöttem, hogy ez egyáltalán nem eredményre vezető! Ettől nem leszek bátrabb! Azt hiszem, hogy sokkalta szívesebben hallottam volna, hogy “Én itt maradok veled, ha félsz menni táncolni, vagy megvárlak itt, ha mégiscsak úgy döntesz, hogy bekapcsolódsz.” Amikor lélekben ezt elmondtam magamnak, teljesen megnyugodtam. Hirtelen pontosan tudtam, hogy nincs kedvem táncolni. Csak azért tettem volna, hogy megfeleljek a képzeletbeli közönségemnek, akiknek a szemében irtó jófej dolog lett volna, hogy a homokos parton bulizok és táncolok. Lehet, hogy ő bennem a Színész? Álarcokat váltogat, hangulatokat mutat magán, szerepeket vesz fel, csak hogy a közönség jól szórakozzon… ?

A nagy feloldozás után azt is pontosan tudtam, hogy vasárnapra már nincs kedvem ott maradni. Még belementem a Balatonba egyet fürödni, mert vonzott a víz, aztán összepakoltam a sátorfámat és hazajöttem a huszonötezer fokban, pedig végig hallottam magamban a Vészmadár hangját, hogy délben veszélyes a tűző napon lenni, hogy a legnagyobb melegben fogok utazni, hogy tuti lemaradok valamilyen fontos élményről, ha elmegyek, hogy most van itt az alkalom, mert jövőre már nem fogok eljutni ide…. Már nem tudott megfékezni engem. Mosolyogva pakoltam a sátramat a legnagyobb melegben, ültem autóba tikkasztó hőségben és nyugodtam magam mögött hagytam a fesztivált egy utolsó “köszönöm”-el.

… KÖSZÖNÖM….