Eddig még soha nem adtam hírt semmi olyasmiről, ami aktuálisan történt. Mindig utólag fogalmaztam meg az élményeimet. Amikor már kijöttem a helyzetből, amikor már letisztultak az érzéseim, amikor úgy éreztem, hogy értelmes formát tudok adni a gondolataimnak és megtaláltam a megfejtést…. Most nem ez van. Most helyzet van és én benne vagyok… Éppen Badacsonyban vagyok, egy rusztikus asztalon pihen a notebookom és egy 18. századbelinek látszó széken ülök. Igazából nem tudom, hogy néz ki egy 18. századbeli autentikus szék, nem vagyok székszakértő, csak gondoltam, hogy így el fogsz tudni képzelni egy puha párnás, gazdagon díszített széket, egy olyant, amilyenen fantáziám szerint a királylányok ültek, miközben készülődtek az esti bálra. A helyiség csendes, pár ember halkan beszélget. Mögöttem magyar szót hallok, előttem litvánt (vagy valami hasonlót, nyelvszakértő sem vagyok). Csoportozásra jöttem. Öt napig itt fogjuk „nyomni az ipart”. Ez egy Sexual grounding csoport, amiről majd még talán írok a jövőben, mert eléggé meghatározó hatása van az életemre. Teli voltam energiával, mielőtt megérkeztem volna ide. Örültem, hogy találkozom a többiekkel, hogy megint együtt leszünk intenzíven, és hogy megint esélyem lesz lerakni néhány régi dolgot. Ölelések, mosolyok, kedves szavak…

Az első csoport-este előtt, még mielőtt megérkeztek volna a többiek a helyiségbe, leültem egy fotelbe és csak néztem a földön fekvő párnákat. A megosztó- megérkező kör előszele…. Ahogy szemléltem a párnákat észrevettem, hogy érzelmeim teljesen visszavittek a múltba. Visszamentem az egy évvel ezelőtti érzéseimbe, amikor először érkeztem meg ide Badacsonyba, az első Sexual grounding blokkra. Na, akkor aztán volt bennem szorongás bőven! Azóta egy csomó minden változott, én most mégis valamiért úgy döntöttem, hogy ahhoz az énemhez kapcsolódok. Nem tudom, mit hagyhattam a múltban, amiért most vissza akartam menni. Ugyanis valamelyik reggel leesett fogmosás közben, hogy ha az ember visszavágyódik egy bizonyos helyzetbe, akkor az azt jelenti, hogy valamit ott hagyott. Egy darab a lelkéből ott maradt, amit nem hozott magával. A lélek visszavágyódik, az elme odatapad, mert újra egyesülni szeretne a leszakadt résszel. Ez más érzés, mint amikor visszaemlékezem valamire, ami kellemes volt, megnézem az emléket, elengedem. Nem ébred bennem sóvárgás, sem szomorúság, mert az valahogy egységben van a lelkemmel, bennem van. Nem tudok sóvárogni utána, ha egyszer bennem van teljesen. Tévesen gondoltam azt is, hogy egy bizonyos helyre vagy emberre vágyódom. Nem az emberre vágyódom, hanem arra az ÉN-emre, aki vele voltam. És ha nem tudatosítom a helyzetben, amikor benne vagyok, hogy ÉN élem meg a helyzetet, bennem történik minden, akkor hajlamos vagyok rápakolni ezt a másikra és tőle elvárni újból azt az élményt. Ezt nemrég sikerült lezongoráznom. Ott felejtettem magamat egy helyen, ahol nagyon jól éreztem magamat, miközben a pillanat már rég tovaszállt. Kitaláltam, hogyan tudom ezt feloldani. Leültem és elképzeltem azt az ÉN-emet, aki benne volt a helyzetben és csak annyit mondtam neki „Mesélj.” Megkérdeztem tőle milyen volt, mit élt meg, hol érzi a testében? Jelzőket párosíttattam vele a megéléshez. Elmeséltettem vele a belső érzéseket, kértem hogy találjon hozzá színt. Mint amikor valaki visszatér egy hosszú utazásról és te kíváncsi vagy, hogy mi történt vele. Miután elmesélte azt mondtam „Légy üdvözölve itthon.” És ő hazajött!!! Az élményt visszavettem és magamba építettem. Nem kötöttem többé a helyhez vagy a személyhez, aki ott volt. Az enyém lett, részem lett…. eddig is az volt, csak ottfelejtettem magamat a múltban. Most „meg-JELEN-ítettem„.

Az este tánccal kezdtünk…. ahogy mindig. Nyújtás, hangolódás. Nem bírtam felállni a földről. Egyfolytában ülve voltam, vagy fekve, próbáltam megtalálni a stabilitást és a legnagyobb stabilitás így volt – közel a földhöz. Aztán a zene mégis magával ragadott, felálltam, körbenéztem, hogy kik is vannak körülöttem, aki odajött hozzám, ahhoz kapcsolódtam. Mire a tánc végére értünk, már megint éreztem, hogy „a régi jó Adri” jelen van. Csak a körön kívül volt biztonságos maradni, csak szemlélni a többieket volt jó, mert igazából nem akartam kapcsolódni. Belemenekültem a mozdulatokba és a táncba, ami egy pillanatra feledtette velem a nehézséget a lelkemben. Szinte extázisba tudom ilyenkor táncolni magamat, de amint elmúlik a hatás, visszazuhanok oda, ahol voltam. Miért nem tudok kapcsolódni? Miért nem tudom és nem is akarom megosztani azt, ami bennem van? Mintha összehúztam volna magamat teljesen kicsire. Színtiszta regresszió azonnal….

A megosztó körben Maya azt mondta, hogy ez a részem talán soha nem fog eltűnni. Sőt, szinte biztos hogy soha nem fog eltűnni, egy másik részem tud nagyobbra nőni, ami majd esetleg olyan minőségben teszi lehetővé nekem a kapcsolódást, amilyenre vágyom.

Most ez van…. ismeretlen eredetű szomorúság, megcsapott valami réginek a szele, megszólalt egy múltban hagyott leszakadt részem. Mire ezt leírtam rájöttem, hogy mi a nehézség egyik oka. Hogy folyamatosan azt mondogatom magamnak, hogy „De hiszen nincs semmi baj! Nincs okom szomorúnak lenni!” És tényleg nincs! A jelenben nincs az égadta világon semmi, ami eltávolítana az önfeledt boldogságtól. Csakhogy én nem a jelenben vagyok, hanem valahol teljesen másutt. Mit hagytam én itt egy éve? Mit nem akartam még magamba építeni? Miért vágyódom az egy évvel ezelőtti énemre? Na majd megírom, ha kiderítettem, haza kellene hozni őt is.

Reggel van… nemsokára kezdünk. Amolyan vihar előtti csend van bennem. Mint amikor kint állsz az erkélyen és szemléled a csendes tájat. Enyhe szél fúj, hordja a leveleket, de érzed, hogy ez a szél egy nagyobb szélnek az előszele, nem csak egy nyári fuvallat. Kavarja a port, lágyan, de azért kitartóan jelen van. Fújja a hajamat, felé fordítom az arcomat… nincs értelme menekülni előle…

 

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0