Emlékszem, hogy amikor sulis voltam, mindig utáltam sorban állni. Utáltam a sorokat tornán, utáltam a sorokat az ebédlőben, a fogorvosnál (mondjuk ezzel azt hiszem nem vagyok egyedül), utáltam, amikor fel kellett sorakoznunk röplabdán. Utáltam várni valamire, ami előttem volt, valahol messze a látatlanban. Azt hiszem utáltam a függés állapotát, azt hogy a sorban egy teljesen jelentéktelen ember vagyok és ha eltűnnék akkor egyáltalán senkinek sem hiányoznék. Csak ma jöttem rá, hogy ez azért volt, mert a sort egy egyirányú dolognak láttam. Egy zsákutcának. Vártam az ebédre úgy, mint száz másik gyerek… jelentéktelen voltam. DE, ha az ebédkiosztás úgy történt volna, hogy a szakácsnénik kiadták volna az ebédet az ablaknál és nekünk tovább kellett volna adnunk, amíg elérkezik az utolsó személyhez, akkor azt hiszem máris jobban éreztem volna magamat. Akkor egy lánc része lettem volna, lett volna funkcióm, küldetésem, én is hozzátehettem volna valamit a folyamathoz, én is adhattam volna valamit magamból, a figyelmemből, az energiámból, a képességeimből…
Tegnapelőtt beszélgettem valakivel a chaten. Többek között ez a pár szó is elhangzott közöttünk:
Én: Everything is welcome? (Minden jöhet?)
Ő: Not everything… Just you…. From you: everything. (Nem minden. Csak te. Tőled minden.)
Számomra a “From you: everything” (tőled minden) kifejezés szinte világított a képernyőn. Azt éreztem, hogy a lelkem úgy issza ezeket a szavakat, mintha már minimum ezer éve nem adott volna neki inni senki sem. Valószínűleg pont jó időben, pont jó helyen hangzottak el, hogy ilyen hatással voltak rám, mert ha jobban belegondolok, már hallottam őket a múltban is, de úgy látszik, ezt sohasem elég hallani 🙂 Már egypár éve mozgok a mindenféle önsegítő, önmegvilágosító, örök igazságokat kimondó és normákat romboló szövegek világában, így már rengetegszer szembesültem azzal, hogy nincsenek jó és rossz érzések. Nincsenek jó és rossz lelkiállapotok. Nincsenek normális és kevésbé normális vagy egyenesen nem normális emberek, életek, kapcsolatok… Csak emberek vannak, életek, helyzetek, érzések, gondolatok, cselekedetek. Mégis újból és újból beleesek abba a csapdába, hogy bíráljam azt, ami bennem van. Kategóriákba osztom az érzéseket bennem, a gondolatokat és kimondom felettük az ítéletet. És ha véletlenül időközben megvilágosodok és eltörlöm ezeket a kategóriákat, majd megnyugodva hátradőlök, hogy “Oké. Jöhet a sírás, jöhet a dühöngés, jöhet a harag, jöhet bármi, mert elfogadom őket.” akkor egy idő után beleesek az idő csapdájába. “Oké. Most szomorú vagyok, na de azért ez már túl hosszú ideje tart!” És megint ott vagyok, ahol a part szakad. Lehetek szomorú, lehetek tanácstalan, érezhetem az életemet kilátástalannak, de mintha létezne bennem egy időkeret, amin belül ezeket érezhetem. Ha több ideig tart, akkor ezek az érzések automatikusan belekerülnek a “nem normális” kategóriába. Na de meddig is tartson ez az időkeret? 1 óráig lehetek szomorú, de egy hétig már nem? Két percig kiabálhatok dühömben, de egy óráig már nem? Két hétig érezhetem azt, hogy nem tudom mit csináljak az életemmel, de fél évig már nem? Valószínűleg ezek az időkeretek azért alakultak ki, mert minél hosszabb ideig vagyunk benne egy állapotban, annál jobban megszokjuk és annál nehezebb kimászni belőle. Egy öt percig tartó depresszióból valószínűleg könnyebb kikerülni, mint egy öt évig tartóból. De ezt nem tudom biztosan… most csak azt írtam le, amit “általánosan elfogadottnak” gondolok. Végül is a nagy megvilágosodások és gyógyulások is egy pillanat művei. Közben meg a mögöttük lévő betegség vagy “sötétség” akár évtizedekig is tarthattak.
Tegnap este azzal a kérdéssel a fejemben feküdtem le, hogy miért nem akarok előbújni? Miért nem akarom kamatoztatni azt, ami bennem van? Miért nem valósítom meg az ötleteimet? Lehet, hogy már eszembe jutottak a bőséget, örömet, boldogságot hozó ötletek, csak én nem léptem meg, hogy meg is valósítsam őket. Olyan érzés, mintha bennem egy óriási fekete lyuk tátongana, ami elnyel mindent, ami a közelébe kerül. Néha érzem, hogy minden adott, hogy rengeteg lehetőség vesz körül, hogy meg tudok teremteni bármit, de aztán mégsem indulok el… maradok… ácsorgok… elindulok… visszafordulok… Milyen gondolat, belső mantra kell ahhoz, hogy az ember így viselkedjen? Eszembe jut pár:
“Ha ezt megcsinálom, biztosan kinevetnek engem és teljesen hülyének fognak gondolni.”
“Nincsenek meg a képességeim, hogy ezt megvalósítsam. A többiek ügyesebbek, okosabbak, bátrabbak, kitartóbbak, mint én.”
“Elbukni, hibázni, tévedni szégyen vagy nevetségessé válok általuk.”
“Senki sem kíváncsi arra, ami bennem van. Senki sem kíváncsi a gondolataimra, az ötleteimre.”
És ezeknek a gondolatoknak van egy másik oldala is, amikor tisztán érzem magamban, hogy nagyon sok erő van bennem, de pont ezért nem nyilvánulok meg, mert úgy érzem, hogy elsöpörnék mindent, ami a közelemben van, túl nagy hatással lennék a többiekre. Ha belekezdek valamibe, azt véghez is kell vinni. De mi van, ha én félúton meggondolom magamat? Csalódást okozok…. Nem fognak többé megbízni bennem, másodszorra már nem hiszik el azt, amit mondok. Csak egy dobásom van és annak az egy dobásnak kurva jónak kell lenni ahhoz, hogy létjogosultsága legyen.
Everything is welcome…. from you: EVERYTHING
***
Tőled BÁRMI jöhet….
Próbálom elképzelni, hogy milyen lenne, ha valaki, akit én fontosnak tartok ezt mantrázta volna nekem körbe-körbe. Ez lehetett volna egy tanár, akit imádok, a szüleim, a nagyszüleim, egy barát, egy ismeretlen ember az utcán, bárki, aki előtt megnyitom a szívemet és befogadom a szavait. Tőled bármi jöhet…. Ennek a mondatnak számomra minden szava óriási erőt hordoz. A “tőled” azt mondja, hogy nekem szól, hogy valaki arra kíváncsi, ami bennem van, bármi legyen is az. Nem a szomszéd gyerekre, nem általánosságban beszél a tömegekhez, hanem hozzám. A “bármi” vagy a “minden” szó azt mondja, hogy nincs elvárás. Jöhetnek a zsákutcák, jöhetnek a tévedések, de ugyanúgy a nagy sikerek és óriási erők. Az illető nem ijed meg semmitől, maximum váratlanul éri, de nem ijed meg tőle. Marad, megtalálja a megoldást, elfogad azzal, amit hordozok magamban. És a “jöhet” szó elindít, kaput nyit, utamra bocsájt. Olyan, mint a “legyen”. Isten is így teremtette a világot. Legyen…. és lett 🙂
Ma reggel tovább tudtam adni ezt a “Tőled bármi jöhet.” érzést valaki másnak. Most úgy érzem magamat, mintha egy hosszú láncolat része lennék. Valakitől megkaptam ezt az érzést, valakinek tovább adtam… Nem tudom, ezt ki indította, nem tudom, ki az ebédet kiadó szakács néni. Azt tudom, hogy semmi sem veszett el belőlem. Annak ellenére, hogy tovább adtam, megmaradt. És ennek a láncolatnak az is a része volt, hogy én kiraktam a térbe a frusztrációmat, amire az illető azt mondta, hogy “jöhet… bármi jöhet…. én itt vagyok, hallgatlak.” Minden érzésnek megvan a maga funkciója, MINDEN érzés tud inspirálni, és néha a legnegatívabbnak gondolt érzések hozzák a legnagyobb fordulatokat az életben. Az elbújásnak is van funkciója. Az életet, a törékenységet védi. És ha a menedék elég biztonságos, akkor el tudja hitetni velünk azt is, hogy az egész világ is biztonságos…
Szóval megyek és még mantrázom magamnak egy ideig, hogy “Tőled, bármi jöhet.”…. még az is, hogy elbújva akarsz lenni a világ elől 🙂