Pénteken, november 28-án megtörtént az első találkozás abból a négyből, amit Bencével és a buddhizmussal fogunk tölteni az elkövetkezendő 2 hónapban. Az Anahita Jóga és Szellemi Központban voltunk, aminek imádom a téglával berakott falait, a “földalatti” elbújós hangulatát, a könyveket a polcon, az aprópénzből megalkotott mandalát a falon és még számtalan más részletét. Ugyanitt volt a sulis előadásunk is a buddhizmusról pár héttel korábban.
Amikor az Integrál Akadémia meghirdette az előadás sorozatot, rögtön bejelentkeztem. Be kell ismernem, hogy ebben Bence személye sokkalta nagyobb szerepet játszott, mint maga a buddhizmus (körülbelül 90:10 volt az arány), amitől eléggé kételkedtem abban, hogy tényleg el kellene-e mennem, vagy inkább beismerni, hogy ez nem éppen a legmegfelelőbb motiváció. Imádtam ugyanis hallgatni Bencét a sulis előadáson. A nagyon komoly információ áradatot a legváratlanabb pillanatokban szőtte át humorral – szinte színészi túlzásokkal -, csak hogy felfogjuk a lényeget. Játszott a hangjával, a kezeivel, az egész testével. Annyira magával ragadott engem, hogy szerintem, ha atomfizikáról adott volna elő, azt is szívesen hallgattam volna. Hát így volt ez a Buddhista tanulmányokkal is… A 10%, amit a buddhizmusnak megszavaztam, abból fakadt, hogy megragadott a “neutralitása”. Semmi cicoma, semmilyen vallásilag rám erőltetett rituálék tömkelege, csak simán a befelé figyelés mint út. Ez nagyon tetszett. Gondoltam szeretnék még erről többet hallani.
A hideg zuhany akkor jött, amikor Harkai Szilvitől megtudtam, hogy a négy előadásból kettőn Bence nem lesz jelen személyesen (képzelhetitek milyen zuhanó repülés volt ez számomra annak hatására, hogy én PONT ERRE építettem rá a jelenlétemet)! Bence a technika csodájával kívánta megoldani ezt az első találkozást is, mivel jelenleg Amerikában tartózkodik. Ami elsőre borzasztónak tűnt, arról később kiderült, hogy egy teljesen működőképes megoldás. Egyrészt megtapasztaltam, hogy amit meg akarok hallani, azt így is meg tudom hallani, amit meg nem akarok meghallani, azt aranytálcán is hozhatja nekem személyesen, úgysem fog elérni hozzám. Másrészt kicsit eltolódott az elsőre felállított arányom, mert ennek kapcsán rájöttem, hogy mégsem csak Bence személye az, ami odavonzott engem, hanem az is, amit átadni akart és azok az emberek is, akikkel ott találkoztam. Egyenlő arányba kerültek ezek az összetevők.
Az előadás címében benne volt az “önismeret” szó is. Na, ez nagyon megfogott! Hogy tud engem a buddhizmus hozzásegíteni az önismerethez? Ez nagyon izgatta a fantáziámat. A sok jegyzet, amit közben készítettem, tanúskodnak arról, hogy hasznos és használható ismereteket kaptam ezen a napon.
Először is az “önismereti lépcsőfokok” fogtak meg. Az önismeret első lépcsőfoka az, amikor kielemeztetem magam valaki mással. Egy grafológus ránéz a gyöngybetűimre és megmondja, hogy milyen jellemi vonásaim vannak. Egy asztrológus megkérdi a születésem pontos dátumát és bonyolult ábrák segítségével rávilágít arra, hogy mit adtak nekem a csillagok a tarsolyomba. Pipa, ezt már bevezettem az életembe.
A második lépcsőfokot az jelenti, ha belemélyedek a pszichoterápiába és elmegyek egyéni ülésekre vagy elkezdek csoportozni. Ott már egy tükröt is kapok a többiektől és szembesülök azzal, ami bennem van. Visszajeleznek, reagálnom kell, dolgoznom azokkal a dolgokkal, amik a találkozások kapcsán felmerülnek bennem. A merülés kezd mélyülni, ez néha nem séta a rózsakertben, de az eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy megéri a fáradtságot ez a fajta önismeret. Pipa, ezt is bevezettem már az életembe.
És a harmadik lépcsőfok a meditáció. Leülök, becsukom a szememet és figyelek befelé. Mi van bent? Ki vagyok? Mit érzek? Mi folyik bent? Senki, aki a külvilágból jön nem tud nekem ezekre a kérdésekre igazából válaszolni, bár nagyon kényelmes dolog lenne. Ezt nekem kell kiderítenem, nekem kell bejárnom az utat! Támpontot adhatnak ahhoz, amit az úton találok, de lépkedni helyettem senki sem fog.
Tetszett Bence ehhez kapcsolódó hasonlata, hogy ha szeretném IGAZÁBÓL megismerni az udvaromon lévő madarakat, akkor megtehetem, hogy elolvasom a “Milyenek a madarak az udvaromon?” című értekezést (egy külső személy kielemezi és megmondja, hogy milyenek) vagy kimegyek a kertbe, ahol a madarak vannak és elkezdem ténylegesen megfigyelni őket (belső, személyes, saját élményem lesz erről). Igazából a legkomplexebb megoldás ennek a kettőnek az egybegyúrása (olyan igazi integrálosan). “Felvértezni magunkat a tan tételeivel a belső valóságról, majd beülni elménk kertjébe és szisztematikusan, huzamos időn át megfigyelni a tudatunk belső működésének törvényszerűségeit, és így kiderül, melyik tantétel valóban igaz.“ (szó szerint idéztem Bencét). Ezekkel az ismeretekkel most már mindenki eldöntheti maga, milyen mélységig akarja megismerni a madarait…. 
Nekem egészen nem régig a meditáció nem volt életem része. Csak az utóbbi 1 hónapban kezdtem el kísérletezni vele. Nem éreztem vágyat arra, hogy csendben ücsörögjek. Úgy éreztem, hogy ezzel kivonom magam az életből, pedig pont az lett volna a vágyam, hogy elmerüljek benne. Igaz, hogy arra az időre, amíg ülök, tényleg kivonom magam a külső történésekből, de a belső megéléseimbe meg ép hogy belemegyek, szóval így is – úgy is valamiben benne vagyok, csak kérdés, hogy éppen miben és hogy az, amire a figyelmemet irányítom mennyire segít engem a boldogulásban.
Nagy élmény volt számomra a 20 perces meditáció is, amit megcsináltunk. Eddig is mondogatta Bence, hogy próbáljunk mozdulatlanul ülni és én próbáltam ennek eleget tenni, de számomra csak most derült fény arra, hogy miért is kellene ezt elérni. Mert egy izgő-mozgó testben az elme is izgő-mozgó. Nem tud lecsendesedni, megnyugodni. Ebből következik, hogy egy nyugodt, mozdulatlan elméhez, mozdulatlan test kell. Olyan nem létezik, hogy mozgó testben megállt elme legyen, ugyanis az elme és a test 100%-ban együtt léteznek. Nekem nagyon erős a képzelőerőm, szóval mikor Bence hozzá hasonlította a testünket egy edényhez, azonnal jött egy kép, hogy egy tibeti hangtál vagyok, amibe valaki vizet öntött és az a célom, hogy a víz felszíne tükörsima legyen. Ezt nem fogom elérni, ha folyton rezonálok, mozgok. Csak akkor, ha teljesen mozdulatlan vagyok és így a víz felszíne is kisimulhat. Bence bevezető kántálása azonnal elrepített engem egy tibeti kolostorba, ahol a szerzetesek már évszázadok óta meditálnak, így ha az ember belép oda, már attól elcsendesedik az elméje. A kántálása megnyugtatott, behúzott a bensőmbe, összpontosította a figyelmemet valahová a köldököm környékére. Képzeletemben megjelent egy fehér-arany lótuszvirág, amit felülről szemléltem, és aminek vonzott a közepe, ahol a szirmok összefutnak. Aztán ez a kép elszállt valahová és csak voltam, mint egy edény… Nem világosodtam meg, nem volt semmilyen isten-élményem, de nagyon megnyugtató volt ülni és csak figyelni a légzésemre. Bármilyen spirituális vagy vallási célzat nélkül, egyszerűen csak lenni (de azért azt még hozzáteszem, hogy fájt a lábam az üléstől, még mielőtt valaki azt hinné, hogy tökéletes meditatív élményem volt). Jó volt maga az élmény is, hogy száz másik ember ül velem a teremben és közösen csendesedünk el. Megtapasztaltam a sangha (a közösség) erejét.
Buddhának tökéletes volt a marketingje. Kellőképpen először felkeltette a figyelmet, azzal hogy jött a “Gyerekek! Szenvedés van, vegyétek észre!” kijelentésével (most nem szó szerint idéztem Buddhát). És ha legalább csak azt mondta volna, hogy egy kicsit szenvedünk, akkor talán senkit sem zaklatott volna fel ez a kijelentés, de ő nem ezt mondta!
“A születés szenvedés, az öregedés szenvedés, a betegség szenvedés, a halál szenvedés, kapcsolatba kerülni azzal, ami kellemetlen szenvedés, elválni attól, ami kellemes, szenvedés, hozzá nem jutni ahhoz, amit az ember akar, szenvedés, hozzá nem jutni ahhoz, amit az ember akar, szenvedés.” (Első nemes igazság)
“Atya ég! Akkor mi nem az?” – merült fel bennem a kérdés. Nekem csak pénteken esett le, hogy miért ez az első igazság, amit kinyilatkoztatott. Mert amíg ezt nem látom, addig nem is keresem a kiutat. Addig jól el vagyok, mint a befőtt és talán érzem, hogy nem teljesen okés minden, de nem is mozdulok. De amint azt mondom, hogy “Oké. Beismerem, hogy szenvedek.”, akkor onnantól kezdve nyitva a kapu és elindulhatok a megoldás felé!
Ezután jogosan felmerül a kérdés, hogy “Miért szenvedek?” Meg kell értenem a működési mechanizmust, hogy állítani tudjak a rendszeren. Buddha ezt tudta, mert második lépésben elmondta a szenvedés okait (Második nemes igazság). A szenvedés oka, hogy az élet hullámzik, én meg állok mint a cövek. Valami jönni akar, nem engedem, valami menni akar, ragaszkodok hozzá és azt sem engedem. Folyton valamire vágyok, vagy éppen valamit elutasítok és ezt ráadásul TUDATTALANUL teszem és meg vagyok győződve arról, hogy “Minden zsír. Király módon élem az életemet és én vagyok a hullámok ördöge!”
Ha belátom, hogy mégsem vagyok annyira király, ahogy gondoltam és összeomlanak az általam alkotott fellegvárak, jöhet végre a harmadik fázis (a Harmadik nemes igazság). Buddha megnyugtat és azt mondja “Minden rendben. Van megoldás! Ha nincs sóvárgás, nincs szenvedés. Engedd el a ragaszkodást!” – “Azta! Marha jól hangzik, de neked könnyű ezt mondani, miután már megvilágosodtál!” Válaszoltam volna Buddhának, ha 2500 évvel ezelőtt élek. “Én hogyan jussak el oda?” Buddha gondolt erre is és a Negyedik nemes igazságban elmondta, hogy készített használati utasítást, így az, amit ő elért, mindenki számára elérhető, csak gyakorlás kérdése. Ennek a használati utasításnak a rövid összefoglalója:
“Ne cselekedj ártó cselekedetet sem!
Cselekedj jó cselekedeteket!
Tisztítsd meg a tudatodat!
Ez a Buddhák tanítása.”
Nekem ebből az első két sor az életmódot fejezi ki, amit bővebben Buddha a Nyolcrétű Nemes Ösvényben fejtett ki (ösvény, ami a megvilágosodáshoz vezet). A harmadik sor meg a meditációra utal, amivel tisztítani lehet a tudatot. Erről eszembe jut Bence megfogalmazása, hogy az elme álmodás közben “hányja ki” magát, mert akkor próbálja feldolgozni a nap közben megtörténteket. Na, erre a tisztulási folyamatra jócskán rá lehet segíteni a meditációval és annak keretén belül tisztítani a tudatot. Ennyi! Buddha elmondta töviről hegyire, hogy is áll a helyzet és mit lehet vele kezdeni. Amúgy meg Bence szerint a meditáció a “professzionális valóság megfigyelés”. Ez nekem nagyon betalált! A kolostorokban ülő szerzetesek ezek szerint nagyon professzionális szinten űzik a valóság megfigyelését. Így máris vonzóbb és praktikusabb számomra az egész, mint pusztán csak az, hogy ücsörögjek és nyugodjak meg.
Az önismereti tudásomhoz jócskán hozzáadott az is, hogy Bence elmondta, hogy az aktuális elmeállapot 100%-ban kitölti a lényünket és képes átírni a múltamat és a jövőmet is. Most például nagyon jó lelki állapotban vagyok attól, hogy írom ezt az élménybeszámolót és ebből a lelki állapotból szemlélve elég rózsaszínnek tűnik a jövőm és a múltban megélt traumáim, nehézségeim sem nyomasztanak. De ha most rossz kedvem lenne valamitől, akkor a jövőmet borúsnak látnám és a múltamban megélt jó dolgokat is hajlamos lennék átírni. Valószínűleg azt fogalmaznám meg, hogy “teljes csőd az életem és a jövőm is valószínűleg ehhez fog hasonlítani”. Közben meg semmi az égadta világon nem változott sem a múltamban, sem a jelenemben, csak az én aktuális én-állapotom. Ennyit az objektív valóságról! Ennyire képlékeny és ennyire fel-le ingadozik a szinuszgörbénk. Egy értékes meglátás volt számomra az is, hogy sem a meditálásnak, sem semmilyen életminőség javító ezós-spirituális- gyógyítós technikának nem az a célja, hogy fennakadjon a görbém és folyton csak a pozitív tartományban és a kirobbanó energia állapotában legyek. Nem ez a menedék, mert ez állandó küzdést szül, hogy el kell érnem a jót és meg is kell tartanom.
Még nem derítettem ki pontosan, hogy mi is a menedék igazából. Az, ha kisimul a szinuszgörbe? (nem az EKG-mra gondolok) Ha kisimulnak a fentek és a lentek? Nem készülök elvonulni kolostorba, a lét forgatagában kívánok maradni, de abban nagyon sok az inger és kihívás. Nekem az lenne a cél, hogy először is tisztán érzékeljem, hogy bennem egy állandó hullámzás folyik. Teljes mértékben meg szeretném tudni élni a “fent”-eket és a “lent”-eket, de meg szeretnék tanulni nem azonosulni velük az adott pillanatban. Különbség van aközött, ha azt mondom “dühösnek érzem magam” vagy ha azt, hogy “dühös vagyok”. Ez óriási különbség. Az első esetben ez a szinuszgörbe egy pontja, a második esetben ez én magam vagyok. A hullámzás az élet, jó a szinuszgörbe, csak az nem jó, ha rajta ülök ezen a hullámzáson. Nekem “a hullám kisimulása”, amit a meditáció vagy Buddha ígér, nem azt jelenti, hogy nincsenek hullámok, hanem hogy teljes lényemmel figyelem őket és tudatukban vagyok, nem pedig sodornak engem. Annak az állapotnak az elérése, hogy én vagyok a hullám, és nem a hullám nyom agyon engem vagy emel nagyon magasra.
Annak ellenére, hogy Bence egy képernyőről szólt hozzánk és 9500 km-re volt tőlünk, nekem három pillanat teljesen testközelbe hozta az egész előadást. Az első élmény a kezdő 2-3 másodpercben volt, amikor Bence megjelent a kijelzőn és láttam az arcán, hogy az egész lényével figyeli a képernyőjét, hogy kapcsolatot akar teremteni velünk, hangolja magát, “megérkezik”. Aztán az utolsó perc az előadásból, amikor megtapsoltuk őt és láttam rajta, hogy szívével érzékeli és szívébe fogadja a gesztusunkat és a harmadik pedig az volt, hogy igaz, hogy Bence nem volt jelen a fizikai testével, de a többiek igen! Volt rövid megosztás egymás között az előadás közben, kapcsolódhattunk egymáshoz a szünetekben, olyan emberekkel lehettem együtt, akiket ugyanaz érdekel, mint engem és ezt nagyon jó volt megélni!
Legközelebb a Nyolcrétű Nemes Ösvénnyel folytatjuk. A megvilágosodáshoz vezető használati utasításról fog nekünk Bence mesélni és gondolom még sok minden másról, ezúttal a fizikai testével a teremben. Örömmel tölt el ez a tény, de már az sem borítana ki, ha ugyanúgy zajlana, mint ez a mostani, mert a tan (dharma) a technika által is meg tud érkezni, a sangha (közösség) amúgy is jelen lesz és Buddha (az egyetemes lélek) meg mindenhol ott van.
Várom a következő alkalmat!