…történt…
Egy kicsit értetlenül állok a dolgok felett… Annyit elmondhatok, hogy kezdem azt hinni, hogy ez már tényleg nem a véletlen műve és hogy az Univerzum valamit nagyon akar üzenni nekem, csak én képtelen vagyok értelmezni az adást. A ma reggelt azzal töltöttem, hogy megírtam egy blog bejegyzést. Az írást az váltotta ki, hogy ma reggelre kómába esett a notebookom. Egyszerűen kiírta a képernyőre, hogy nem ismer fel semmilyen operációs rendszert a gépen.
A kijelentés alatt egy „OK” gomb volt. Az jutott azonnal az eszembe, hogy „EZ EGYÁLTALÁN NEM OKÉ!!!”, de a rendszer nem sok választási lehetőséget hagyott nekem. Muszáj volt belenyugodnom. Persze ha nincs operációs rendszer, akkor nincsenek többé adatok sem, amiket az ember lementett a gépére. Az egyetlen, amihez komoly lelki kötődésem van, azok az irományaim. Napló bejegyzések, gondolatok, szavakba öntött érzések, megvilágosodások 🙂 Az írásaimban érzem a legjobban a megismételhetetlenséget (pedig az életben minden ilyen). Ha valami elveszik, soha sem tudom ugyanolyanra írni újból, még akkor sem, ha pontosan tudom, hogy miről írtam. Elég egyetlen egy mondat, ami más, mint az első esetben volt és az egész írásom egy teljesen más irányba kezd el folyni.
Erről eszembe jut egy álmom, ami viszonylag rövid időn belül kétszer is visszatért. Azt álmodtam, hogy újraéltem az egész életemet. Pontosan tudtam, hogy már másodszor csinálom végig az egész életemet és próbáltam mindent ugyanúgy csinálni. A gubanc az volt, hogy a körülöttem lévők közül SENKI sem tudta magáról, hogy már másodszor él. Csak én voltam tudatában ennek a ténynek. Az ok, amiért ők nem emlékeztek az volt, hogy ők nem csinálták ugyanazt, mint az első alkalommal és egyetlen apró-pici részlet megváltoztatása egy teljesen más életet eredményezett náluk. A másik érdekes mozzanat az volt, hogy léteztek bizonyos „csomópontok”, amikhez odaérkeztem akkor is, ha nem csináltam azt, mint az első esetben. Tehát nem kellett volna annyira görcsösen ragaszkodnom ahhoz, hogy mindent megismételjek, mert a forduló pontokhoz így is- úgy is elérkeztem. Nyugodtan lazulhattam volna, nem kellett volna azon kattognom folyamatosan, hogy mindent az előre ismert forgatókönyv szerint csináljak. Erre mondják, hogy „boldogok a tudatlanok” 🙂 Nekem csak annyi volt a lépéshátrányom, hogy TUDTAM, hogy már másodszor élünk, a többiek meg csak simán éltek.
Tehát az egyetlen, amihez nagyon kötődök, az az írásom és valamilyen belső sugallat hatására lementettem tegnap este az adataimat a notebookról. Másnap reggel már nem tudtam volna ezt megtenni. Ez így önmagában nem lenne gyanús, de körülbelül két héttel ezelőtt elszállt az asztali gépem is és vitte magával az összes rajta lévő adatot is. Érdekes, hogy ebben az esetben is volt egy olyan érzésem előtte, hogy biztonság kedvéért lementem az írásaimat, pedig a gép semmi jelét akkor még nem mutatta, hogy meg szeretne hibásodni. A többi dolog nem érdekelt annyira, azokat nem mentettem le, mert nem gondoltam, hogy tényleg szükség lenne rá. Ilyen módon, a gép behalása után, elveszett több évnyi fotós anyag, letöltött könyvek, használati utasítások, filmek, a kedvenc zenéim, tervek, összegyűjtött ötletek… minden. És miután ezt leírtam ma reggel a blogbejegyzésben, az egész blog bejegyzés eltűnt! Egy félreütött billentyű, amit ha akarnék sem tudnám megmondani, hogy melyik volt, azt eredményezte, hogy egyszer csak a fekete lapot néztem…. Gyorsan lenyomtam a Ctrl+V billentyű kombinációt, hátha vissza tudok hozni valamit, de az egyetlen szó, ami megjelent a „történt” szó volt. Azzal kezdtem ezt a beírást…. Hát ja, történt valami…. Az első blogbejegyzés címe a „Beszól az Univerzum” volt, csak simán, érzelmek nélkül, de a második címe után már tettem három felkiáltó jelet is, mert tényleg beszólt, csak azt nem tudom, hogy mire akar rámutatni. Tűnnek el a dolgok, újra kell kezdenem őket. Meg akarja mutatni nekem, hogy mi nem fontos? Vagy azt, hogy ami TÉNYLEG fontos, az nem tűnik el az életünkből, még akkor sem, ha minden körülötte összedől?
Ma éjjel is volt egy visszatérő álmom. Elindulok gyalog valahová, egy kitűzött cél irányába, de nem mérem fel a távolságot és csak út közben döbbenek rá, hogy rám fog esteledni. Kint maradok a nagy világban, idegen emberek és zárt házak vesznek körül és én senkitől sem merek segítséget kérni. Az útnak mindig nagy lendülettel indulok neki, sok bennem az energia, az elszántság és bizalom, de rá kell jönnöm, hogy nem egy nap járásra van a cél. A nagyon erős vágyak valahogy rövidebbnek láttatják velem az utat, mint amilyen, mert ha merném meglátni teljes hosszában, akkor talán nem is lenne bátorságom nekiindulni. Eltávolodok attól, amit én biztonságosnak érzek és nem érkezek meg oda, amit szintén biztonságosnak éreznék. Van egy pont ezekben az álmokban, amikor megijedek. Úrrá lesz rajtam a pánik és elindulok visszafelé, hogy legalább visszamenjek a kiinduló ponthoz. Mindegy, hogy nem értem el a célt, csak legyen már körülöttem valami, amit ismerek. Csakhogy rendszerint eltévedek! Nem tudok visszatalálni oda, ahonnan kiindultam. Ez nagyon félelmetes érzés. Közben folyamatosan hallok magamban egy belső hangot, ami azt mondja, hogy nem biztonságos a világ, hogy az emberek rosszak és nekem félnem kell tőlük, hogy az idegenekkel nem szabad szóba elegyedni, nem szabad tőlük elfogadni semmit sem, nem szabad bemenni a házukba, nem szabad enni az ételből vagy italból, amivel kínálnak. Így ott maradok az utcán, egyedül, félve és még csak segítséget sem merek kérni senkitől… Nincs út se előre, se hátra.… borzalmas egy álom.
Amióta a mamám világa leszűkült az otthonára és a globális történésekről csak a híradóból értesül, azóta rendszerint ezzel a mondattal fogad, amikor meglátogatom: „Adrikám! Nagyon vigyázz magadra, mert olyan borzalmas a világ. Nagyon féltelek téged!” Ettől mindig egy pillanatra olyan érzésem van, hogy éppen most tértem vissza a Vietnami háborúból, ahol a nap minden másodpercében a puszta életben maradásomért kellett küzdenem. Aztán rájövök, hogy ez nem az én világom! Hogy én nem abból a világból jövök, amit ő a ház falain kívül lát! Ez nem az én valóságom! Ettől függetlenül a „Vigyázz magadra” intelem mélyen belém van épülve, hisz az álmomban is ebből indultam ki. Nem mertem senkitől sem segítséget kérni, mert féltem a világtól, hogy bántani fog engem. Az egyik ismerősom nemrég kiposztolt a Facebook falára egy rövid mondatot. Remélem nem bánja, ha ide másolom:
” Most hogy a fiam fél esténként, hogy bejön egy szörny éjjel és megeszi őt, szomorúan azon tűnődöm magamban, istenkém drága kisfiam, hogy is árulhatnám el neked, hogy negyed annyi veszélyt se jelentenek rád a szörnyek, mint az emberek és nem alkottak még a számítógépen olyan ronda, kegyetlen és gonosz szörnyet, aki olyanokra lenne képes, mint az emberek némelyike.”
Ez a szöveg azóta rezonál bennem, amióta elolvastam. A szomorú az, hogy ez a szörny nem fog eltűnni!!! Gyerek korban megnevezzük szörnynek és félünk tőle esténként, de felnőtt korban ugyanúgy cipeljük, mert belénk épül az a hit, hogy félni kell az emberektől! Ez a két jelenség ugyanaz…. És a mama sem azt mondja, hogy a Bajuszos Pistától kell félni, mert lemészárolta az egész családját, hanem azt mondja, hogy „Vigyázz a férfiakkal!” És ha tovább akarok menni. Még a Bajuszos Pistától sem kellene elvileg félnem, mert ő a saját családját mészárolta le, aminek én nem vagyok a része! Lehet, hogy egész életemben félni fogok tőle, de egyetlen egyszer sem fogunk találkozni. Közben én meg egy szörnnyel a hátam mögött fogom élni a napjaimat és megijedek minden férfitől, akire ráragasztom ezt a koncepciót (és lesznek bőven, ebben biztos vagyok). A háborútól is évekig féltem, közben soha egyetlen egy pillanatra sem voltam a háború közvetlen közelében. Az volt csak a baj, hogy túl hangosan hallottam az ősök hangját és átjött az üzenet.
Ha az ember hosszú útra indul, akkor nem viheti magával a házat, amiben felnőtt, vagy a kertet, vagy az egész családját, akikben jobbik esetben megbízik és úgy érzi, hogy velük biztonságban van. Azt hiszem, hogy az álmomban az „eszköztelenség” érzete sújtott engem a legjobban. Hogy nem volt mihez nyúlnom, nem volt miben megkapaszkodnom. Mi történt volna, ha az a háttér információ épül belém, hogy megbízhatok a saját érzéseimben? Hogy ha kiválasztok egy házat, amit biztonságosnak érzek, ami szimpatikus, ami valamiért más, mint a többi az utcában, akkor ebbe a házba bekopoghatok bátran és biztos lehetek abban, hogy barátságos embereket fogok találni benne, rokon lelkeket, akik megengedik, hogy az éjszakát náluk töltsem? Segítenek majd engem az utamon és másnap megújult erővel indulhatok neki a távolságnak. Mi lett volna, ha belül azt hallom, hogy hallgassak a megérzéseimre, hogy mozduljak arra, amerre vonzalmat érzek? Hogy hihetek azoknak, akiket én valamiért szépnek látok, szimpatikusnak, akik felé ösztönös vonzalmat érzek? Teljesen mindegy, hogy nem ismerem az illető nevét, hogy nem tudom honnan származik, milyen életút áll mögötte, hová tart és miben tud nekem segíteni. Ezek irreleváns kérdések. Én érzem a vonzást, valamiért hozzá akarok beszélni, tőle akarok elfogadni valamit, benne akarok megbízni. És hogy a dolog fordítva is működjön a házban élő embernek is meg kell tudnia bízni a belső érzéseiben, hogy ha ajtót nyit nekem, akkor nem azt fogja feltételezni, hogy jöttem megfosztani az összes ingóságától, amit a házban találok.
Egyszer beszéltem egy lánnyal, aki egy hátizsákkal nekiindult Indiának. Egyedül…. Nem tudom, mi vonzotta őt, vagy miért csinálta, de ő megtette. Mindenki a környezetében le akarta erről beszélni. Egyedül? Ráadásul nőként? Indiába? Teljesen megbuggyantál? Megtámadhatnak, kifoszthatnak, India nem biztonságos! Ő mégis elment és sértetlenül tért vissza. Azt mondta nekem, hogy belül tudta, hogy biztonságban van és hogy nem fog semmi baj sem történni vele. Közben meg azok, akik egyfolytában féltek a rablástól, azokat kirabolták, lehettek akár egy 10 fős csoport kellős közepén is.
A mamának a múltkor el szerettem volna mondani, hogy az ő életét tekintve teljesen irreleváns az, amit a TV-ben lát. Igen, vannak történések, amik hatással vannak rám is. Mondjuk az Amazonasi esőerdő kiirtása elég nagy hatással lesz rám is, csak kérdés, hogy fontos-e, hogy ezzel a kérdéssel feküdjek és keljek minden nap. Ha jönne a belső hívás, hogy elmenjek megmenteni az erdőket, hogy tegyek valami konkrétat, akkor felülkerekednék és mennék, de úgy érzem, hogy ez a hívás megtalálna anélkül is, hogy minden nap a TV-t sasolom. Ha az én belső világom olyan lesz, hogy nem fogja vonzani a szadista férfiakat, akkor nem kell félnem tőlük, mert az életem nem fog a közelükbe sodorni és ha véletlenül a közelükbe is sodor, akkor a belső iránytűm azonnal tudatja majd velem, hogy jobb ha elkerülöm őket. Nem kell félnem tőlük, még akkor sem ha léteznek….
Azt hiszem, hogy a pajzsot nem az képezi, hogy pontosan tudjuk kitől és mitől kell az életben félni, hogy milyen veszélyek leselkednek ránk vagy hogy mit kell elkerülni, ha biztonságban akarunk lenni. Léteznek szabályok, ezt nem tagadom. Mondjuk a gyalogos átkelő előtt hasznos megállni és körbenézni, de az, hogy az átkelőn elcsaphat engem egy autó, nem azt jelenti, hogy félnem kell az átkelőktől! Ez csak azt jelenti, hogy tudom, mire használatosak az átkelők, hogy valaki megtanított engem használni a szememet, az érzékszerveimet és esetleg még a belső érzéseimet is, hogy például annak ellenére, hogy nem látok autót közeledni én mégsem megyek át, mert egyszerűen csak úgy érzem…. aztán a semmiből feltűnik egy motor, ami képtelen lett volna megállni, ha én rálépek az úttestre. De én biztonságban vagyok! Teljes biztonságban vagyok, ha hallom saját magamat és érzékelem a belső iránytűmet.
Az hiszem, hogy ez hiányzott nekem az álmomban. Tudom, hogy én hosszú úton vagyok (valószínűleg mindenki azon van) és néha rám esteledik olyan helyeken, amiket nem ismerek. Ha belül azt az üzenetet hallottam volna, hogy vannak ugyan kegyetlen tettek, kegyetlen emberek, vagy veszélyes szituációk, de nekem nem kell félnem, mert bízhatok saját magamban, mert majd felismerem őket a hang alapján, amit belül hallok. És így talán nem féltem volna attól sem, hogy az utcán kell esetleg éjszakáznom…
(Utóirat: ez a bejegyzés egy teljesen más irányban fejlődött, mint az, ami kitörlődött, de ami TÉNYLEG fontos volt, az valahogy benne maradt így is. A „csomópontok” megmaradtak, ami számomra egy fantasztikus érzés. Nyugodtan lazulhatok, ami tényleg számít, az soha sem veszik el, történjen bármi…..)