…. egy láthatatlan térképen mozgok, ami anélkül létezik, hogy én tudatosítanám, hogy rajta vagyok. Önálló életet él. Úgy kaptam valakitől vagy én teremtettem? Mindkettő… Ismerem a Buktatókat, ismerem a terepet és az ellenséget, tudom hol Bujkál, nyílegyenesen haladok a Búvóhelye felé. Eddig mindig ott volt, most is ott lesz. Tudom Biztosan és nekem nagyon gyorsnak kell lennem ahhoz, hogy neki még csak ideje se legyen reagálni. Ha időt hagyok neki, ha egy pillanatra is elveszítem a fókuszt, akkor fölém kerekedik. Lecsapok, még mielőtt ő lecsapna rám.
Ismerem a stratégiai lépéseket. Annyira Belém épültek, hogy természetesnek tekintem őket és úgy használom őket, hogy fenn sem akadok azon, hogy egyáltalán léteznek. A túlélésemet szolgálják, ezért jogos, hogy segítségül hívom őket. Ha kell türelmesen várakozok, meghúzom magamat és csendben maradok ameddig megkívánja a helyzet. Nevetek, hogy eltereljem a figyelmedet, viccelődök, hogy lazítsam az ellenállásodat, mosolygok, hogy közelebb húzzalak. Eltűnök, hogy rádöbbentselek arra, eddig láttál, most már nem tudhatod, hol fogok felbukkanni. Táncolok körülötted, hogy elveszítsed az orientációdat. Közelebb hajolok, hogy aztán fájjon az eltűnésem. Elbújok, hogy neked kelljen megkeresned engem és te kényszerülj elhagyni a védelmi Bástyádat.
Szinte mindegy milyen egyenruhát viselsz. Mindegy hogy mosolyogsz-e vagy sem, hogy baráti gesztust teszel-e felém vagy ellenségeset. Mindegy, hogy könyörögsz, vagy szitkokat szórsz rám, mindegy hogy távolodsz, menekülsz, vagy éppen felém futsz. Mindegy, mert van egy pont, ahol mindez nem számít. Ezen a ponton akkora a félelem, hogy egy kósza feltételezés egyszerre bizonyossággá válik. Hiába állok fehér zászlóval a kezemben, hiába mosolygok, hiába érzem azt, hogy teljesen ártatlan vagyok és hogy semmit sem akarok tőled csak azt, hogy találkozzunk egy pillanatra. Biztosan tudom, hogy ha én nem semmisítelek meg téged, akkor te fogsz engem…
Létezik egyáltalán ez a pillanat? Tudtam valaha is teljes nyugalomban állni egy utca közepén és bízni abban, hogy aki szembe fog jönni az nem bántani akar? Nem tudom, de most már csak azt érzem, hogy ezt nem is akarom megtudni. Inkább használok mindent, amit megtanultam. A legkisebb gyanúra hátrálok, elbújok és ha kell, kihasználom a figyelmetlenségedet, előkerítelek a rejtekhelyeden és meghúzom a ravaszt, még mielőtt te megtehetnéd… Nem nézek a szemedbe, nem várom meg, hogy mit látok meg, mert ezzel értékes időt veszítenék. Ne legyen időd felkészülni, ne legyen időd kicsúszni a kezeim közül, ne legyen időd elgondolkodni a helyzeteden…
Aztán haladok tovább a stratégiám mentén és soha nem kérdem meg inkább magamtól, hogy mit láttam volna meg a szemedben. Tényleg megsemmisítettél volna engem? Volt ilyen szándékod? Nem tudom és már soha meg sem tudom… legalábbis tőled már nem, ha kihúztalak az élők sorából… Talán egy másik személytől, aki majd szembejön az utcán.