Tegnap film maratont rendeztem. Megnéztem egy filmet reggel, egyet délután és egyet este, ami összeszámolva körülbelül 6 órát jelentett a számítógépem képernyőjét bámulva. Nem semmi teljesítmény. Az amerikaiaknak van erre egy nagyon jó kifejezésük „couch potato” . Nem így terveztem ezt a bejegyzést, mert erről a „couch potato”-s ügyről nem akartam sokat írni, de nem hagyhatom ki, hogy megmutassam mennyire kreatív a magyar nyelv. Rákerestem ugyanis a neten, milyen magyar fordítás létezik erre a szóra és találtam egy cikket, amin „besírtam” (na ez is egy marha jó kifejezés). Szóval a cikk írója ezekkel a lehetséges fordításokkal állt elő (idézem a mondatot teljes egészében):
„…. Heverőkrumpli? Nyilván ezt jelenti szó szerint, de rosszul hangzik magyarul. Díványzeller? Rekamiétök? Kanapéretek? … Tipikus amerikai gyökerekkel bíró fogalomról van szó – mindenki látja a filmeken, ahogy az elhízott amerikai apjuk a heverőn sört vedelve meccset néz, vagy a túlsúlyos asszonyság kötögetve Oprah-t sasol. (A kifejezés a tévénézés közbeni chipszabálásra utal.)”
Aztán persze jöttek a kreatívabbnál kreatívabb hozzászólások a cikkhez: elfekvő nasi, kanapépüré, szófa – szörfös, fotelkrumpli …. és ha nem a Notebookomon néztem volna a filmeket, hanem videón, akkor szaknyelven kifejezve most „vidióta” lennék. Na erről ennyit. Most már legalább ezt is tudom (amúgy a cikk teljes szépségében itt található: http://www.sorozatjunkie.hu/2006/10/25/alapveto-fogalmak-couch-potato/)
matchpointSzóval ott tartottam, hogy tegnap fotelkrumpliskodtam egy kicsit (a csipszzabálós részt kihagytam, de igaz- ami igaz valami véletlen folytán krumpli pogácsa volt ebédre…Micsoda egybeesés!) Az első megnézett film címe Match point volt (nagyon emlékeztetett Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés könyvére), a második film Anya és lánya volt és a harmadik Sarah Cain megmentése. Egyik sem egy csöpögős romantikus film, inkább az „elgondolkodtató” kategóriába sorolnám őket. Különösen a Sarah Cain-es film szólított meg. Nem maga a történet, mert az nem volt semmi extra, hanem az amisok élete, amit felületesen érintve bemutattak benne.
Sarah Cain nővére az amisok között él és 5 gyereke van, akiket egyedül nevel férje halála után. Csakhogy ő maga is meghal és a gyerekeket a húgára, Sarahra bízza. Sarah Portlandben él és újságírónőként dolgozik ott. Mivel ő maga nem akar az amis közösség tagja lenni, a gyerekeket magával viszi a nagy városba. Persze a gyerekek számára a beilleszkedés eléggé rögös út. A nagyvárosi élet fényévekre van a ló vontatta kocsiktól, a kézzel végzett házimunkáktól és a szigorú vallási élettől. Kitűnnek egyszerű ruháikkal, amiket nem hajlandóak lecserélni. A lányok fejkötőt viselnek, a fiúk kalapban mászkálnak. Nem lövöm le a poént, hogy végül hogyan alakul a sorsuk, ha netán valaki meg szeretné nézni a filmet, de nekem nem is a film vége volt a fontos. Nekem maguk az értékek voltak mellbevágóak, amikkel az 5 gyerek él. Hajnali 5:45kor már a konyha közepén álltak és imákat énekeltek. A ruháik mindig tiszták, kivasaltak voltak. A legidősebb, 16 éves Lyddie, simán gondját viselte négy testvérének – mosott, főzött, takarított, elrakta őket aludni és ügyelt rájuk. Mindenben szigorú rend létezett, mindenkinek megvolt a saját helye.
sarahLegjobban az a rész érintett meg, amikor egyik este Lyddie a konyhában mosogatott vacsora után és Sarah azt mondta neki, hogy esélyt sem ad a mosogatógépnek, pedig sok vesződséget spórolna meg magának. Lyddie azt válaszolta erre, hogy a mosogatás nem vesződség. Az anyjának minden gyerekével megvolt a speciális tevékenysége. Lyddie-vel mosogatott, Anna Mae-el ruhákat varrt, Calebbel a lovakat csutakolta, Josiah-al a földeken sétált és Hannah éppen átvette volna Lyddie helyét a mosogatásnál, amikor anyjuk meghalt. Nem tudom, hogy létezik-e olyan gyerek a földön, aki szereti bármelyik házi munkát, pusztán azért, mert nem kényszernek érzi, hanem egy értékesen együtt töltött időnek valaki olyannal, akit szeret. Egy különleges dolognak, amit nem béklyóként vonszol maga után, hanem örömmel teszi meg. Ilyen csak a filmekben van?
Már régebben eszembe jutott, hogy a régi családi címerek, az anyáról lányára örökölt titkos recept könyvek, családi gyűrűk, kardok, nyakláncok nem is voltak hülyeségek. A gyökereket jelképezték, azt hogy az őseimhez tartozom, hogy tudom honnan jövök és hogy mit fogok átadni egy másik generációnak. Erőt adtak a nehéz helyzetekben, mert már több emberi életet kísértek végig és mintha magukban hordozták volna a felhalmozott erőt, bizalmat és reményt. Egyszerre beszélek arról, hogy az élet néha nehéz, válaszutak elé állít, akadályokat gördít a lábunk alá, de a másik oldalon ott van mindenkiben egy láthatatlan erő („… ami a családunkban öröklődik generációról generációra….”) és ez az erő majd átsegít a kritikus pillanatokon. Annak a történetnek, ami az életről szólt, ilyen módon megvolt a sötét és a napos oldala is.

soldier

Forrás: http://commons.wikimedia.org

Rengeteg dolog megvilágosodott előttem azután, hogy elkezdtem mamával beszélgetni a gyerekkoráról és fiatal éveiről. Rájöttem, hogy sokkalta több mindent kaptam örökségbe öntudatlanul, mint amit valaha gondoltam volna. Mama úgy véli nehéz gyerek kora volt, amit a nélkülözés és szegénység pecsételtek meg. Kiküldték teheneket legeltetni, amiktől félt, a szülei elvették a nehezen megkeresett pénzét, nem voltak szép ruhái sem cipői, gyakran az idősebb testvér után hordta a ruhákat, cselédlányként funkcionált 5 fiú testvér mellett. Elhiszem, hogy nem lehetett egyszerű, de a másik oldalon egy csomó olyan dolgot csinált, amit ma az emberek nélkülöznek: sokat volt a friss levegőn, nem tömte teli a fejét felesleges információkkal az iskola, a TV, a rádió sem az internet, nem hormon kezelt állatok húsát és gén modifikált növényeket evett és sok test edzésben volt része. A sok megpróbáltatásból mama azt a következtetést szűrte le, hogy az élet nehéz és nem úgy alakul, ahogy az ember szeretné. Álmodozott, vágyakozott, de a legtöbb álma nem teljesült, vagy amint teljesült rövid időn belül darabokra hullott.
Amit mama azt hiszem soha nem tudatosított az az, hogy ezek a hiedelmek az örökség része, amit magában hordoz és amit tovább adott az utána jövő generációknak. Az életnézetei, a félelmei, a hiedelmei, a levont következtetései mind mind bennem (is) tovább élnek. Sokáig nagyon féltem a háborútól. Régebben gyakran voltak rémálmaim. Azt álmodtam hogy elhurcolnak engem a katonák, hogy elveszik a vagyonunkat, hogy betörnek a házunkba. Féltem attól, hogy lelőnek engem és egyszer álmomban le is lőttek. Máig emlékszem, hogy a bal oldalamba fúródott a golyó… Aztán amikor elkezdtem mamát faggatni az életéről és beszélgettünk a gyerek koráról, a házasságáról, magáról, nagyon sok sztorija a háborúról szólt. „Berontottak a házunkba… az éjjel közepén dörömböltek a kapun… jöttek a katonák…. hasaltunk a kukorica földön, amikor elrepültek felettünk a katonai repülők és féltem, hogy lelőnek minket….” Azonnal felismertem az örökségemet, amit féltve őriztem a bensőmben, csak magam sem tudtam, hogy kitől származott és hogy az egyáltalán valakitől származott. Azt hittem, hogy ezeket a félelmeket én gyártom. Miután beazonosítottam a forrást, nagyon könnyű volt lerakni és azt mondani, hogy „Álljunk csak meg egy pillanatra. Ez nem is az enyém, ez valaki másé.” Azóta sokkalta kevesebb háborús félelem van bennem. Persze valahol mélyen belém van kódolva, ezt nem tagadom és egyenlőre még nem tudom, hogyan tudnám „kikódolni”, de nem olyan mértékű, mint azelőtt volt. Ennek kapcsán láttam meg teljesen tisztán, hogy nem csak tárgyakat lehet örökölni, hanem soha ki nem mondott gondolatokat is…
cowA legrosszabb azt látni, hogy a sok súlyos örökség mellé nem társul egy pozitív, segítő erő. Mert azt a hiedelmet, hogy az „Élet nehéz és keményen meg kell küzdeni mindenért.” sem a mama találta ki, hanem ez az ő öröksége (csak nem tud róla). Talán egy kicsit enyhébb lett volna a hatás, ha megörökölt volna egy régi családi ereklyét, mondjuk egy gyűrűt, ami már sok nehéz helyzeten segítette át a tulajdonosait. Talán a saját nehéz helyzeteiben lett volna mihez nyúlnia, lett volna miben bíznia. Így csak az érem egyik oldala létezik, ami nagyon keserű. Persze hogy fájdalmas visszagondolni arra, hogy ki KELLETT vinni azokat a kurva teheneket (most mamát idéztem 🙂 ) és hogy nem volt semmi, ami enyhítette volna a félelmét. Semmi őszinte anyai áldás mielőtt kilépett volna az ajtón, vagy egy homlokra rajzolt kereszt, ami megvédte volna őt. Semmi pozitív propaganda arról, hogy ezt nem azért teszi mert egyáltalán NINCS MÁS VÁLASZTÁS, hanem azért, mert őbenne bíznak meg a legjobban, vagy mert milyen meditatív hatású az, ha a mezőn közben olvasgathat, vagy a felhőket nézheti. Hogy milyen megnyugtató és gyógyító a természetben lenni és ilyen hasonlók. Az érem másik oldala elveszett…
Talán ez tetszett meg nekem a Sarah Caines filmben is. Az érem másik oldala, ami az unalmas házi munkák és a földeken való munkát érintette. Volt értékük. A mosogatásnak, a vasalásnak, a főzésnek, mosásnak volt értéke és értelme. Nem egy hátat meggörbítő büntetés volt, ami tönkretesz (amúgy mama meg van győződve arról, hogy most azért fájnak a lábai, mert gyerekkorában sokat kellett gyalogolnia….) hanem valami, ami pozitív és építő. Mama nem azért szenved, mert annyira rossz lett volna a gyerekkora. Persze hogy elismerem, hogy nem tudom milyen volt kint gürcölni a földeken, meg saját kézzel előállítani mindent, de az Univerzumban SEMMI sem csak egyoldalú. Valószínűleg most teljesen máshogy érezné magát, ha az anyuja a kenyérsütést egy gyönyörű történetként mesélte volna el neki, amivel bevezette volna az élet rejtelmeibe és az étel készítés csodáiba. Az anyja elfelejtette elmondani neki, hogy a nőnek az étel készítés által a kezében van az egész család egészsége! És ez nem büntetés, hanem áldás. Vagy ha a takarítást népszerűsítő propaganda nem abban merült volna ki, hogy meg KELL csinálni, mert másképp megesz minket a kosz, hanem elmondta volna azt is, hogy a takarítás közben az ember a saját lelkét és gondolatait is takarítja. Hogy a külső rend megteremtésével egy belső rendet is megteremthet.
swordEzekkel a szavakkal nem hibáztatni akarom az ükanyáimat és dédanyáimat, mert ők is csak azt adták tovább, amit ők kaptak az örökségük részeként. Megértem őket és örülök, hogy voltak, mert másként én sem lennék most itt. Talán csak annyi, hogy a lehetőségeimhez mérten már egy más üzenetet szeretnék átadni az én gyerekeimnek. A sok szenvedés és gyötrelem másik oldala az, hogy még mindig itt vagyunk… mama is még mindig itt van, kibírt mindent, túlélt mindent, csak a szomorú az, hogy ezt nem látja… Ő még mindig a szenvedő gyerekkorában él, amiből kimaradt az anyai áldás…. Nem tudom. Talán festek egy címert, ami az én életemről fog mesélni, vagy majd tovább örökítem gyerekeimre a sok naplómat, amiket teleírtam az élet tapasztalataimmal. Azokból majd megtudják, hogy pontosan ugyanolyan gondokkal álltam szemben, mint ők maguk. A lányomnak majd elmondom, hogy a menstruációja nem büntetés, amit egyszerűen csak el kell tűrni és kész, hanem hogy a termékenysége ünnepe. Elmondom nekik, hogy a saját kezükkel is tudják gyógyítani magukat, hogy az étel sokkalta finomabb, ha előtte megáldják és fölé teszik a kezüket. Hálás vagyok az örökségemért, de azt hiszem, hogy a leghálásabb azért az érzésért vagyok, hogy nem egy-az egyben tudom tovább adni, hanem közben kiszínezhetem a saját színeimmel. Bármennyire is sokszor nem így néz ki, szerintem az emberiség fejlődik. Az, hogy eltűntek a címerek, a kardok, az értékes családi ereklyék, amiket tovább lehet örökíteni is a fejlődés része, mert egy hamis képzetet nyújtottak arról, hogy ABBAN van az erő. Ha elveszett a kard, elveszett az erő is… Pedig ez nem így van, csak egy üzenetet hordoztak, ami megmarad akkor is, ha a tárgyat már rég szétrágta a rozsda. A baj csak az, hogy szerintem a tárgyak hiányában elfelejtették az előző generációk tovább adni az üzenetet 🙂

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0