Az alábbi idézetet az egyik könyvben találtam, amit épp olvasok (Girl on Fire, Cara Alwill Leyba):
“I think, your brandig comes from who we always saw ourselves as-as a kid. – Szerintem a márkaépítésünk abból ered, akinek mindig is láttuk magunkat gyerekként.”
Amikor a brandről van szó, könnyedén magába szív engem is az a nézet, miszerint a én-márkánkat ki kell találni, meg kell alkotni. Aztán tiszta pillanataimban meg egész bizonyossággal tudom, hogy kurvára nem kell semmit sem megalkotni, mert az már van. Már most is ön-brandelve vagyunk, maximum nem kommunikáljuk tudatosan a külvilág felé, vagy nem is tudunk róla, hogy már most is teljesen elkülönülünk a piacon, nem vagyunk beleolvadva a nagy szürkeségbe, nem vagyunk pontosan ugyanolyanok, mint x másik piaci szereplő. Gyárilag vagyunk így beállítva, hogy nem vagyunk ugyanolyanok, ezzel már nem kell semmit sem csinálni.
De ahogy már korrában is írtam, seperc alatt magába szív szokás szerint engem is az az örvény, hogy a piacon én vagyok a 127-ik családállító, és amikor meg kellene fogalmaznom, hogy én miben vagyok más, akkor általában lefagyok és nem tudom a választ.
Szerintem azok, akik segítenek az én-márka kiépítésében csak rámutatnak arra, ami eleve van, mert kívülről talán könnyebb megfigyelni, hogy én egy romantikus lelkű finom lény vagyok, mint benne lenni és erről tudatosan hírt adni. Egyébként nem vagyok mindig finomlelkű és tudok fúria is lenni, de ez is hozzám tartozik. Ez a “romantikus, finom lelkű” onnan jutott eszembe, hogy egy évig jártam kreatív szépírásra és az ott felolvasott írásaimról nyilatkoztak így a többiek. Meg azt is mondták, hogy valahogy mindig megjelenik a szex abban, amit írtam. Erre végképp nem láttam rá magamtól, de ha jobban belegondolok igaz volt ez is a novelláimra.
A saját, egyedi, teljesen különálló és jól körülírható branded már most is létezik. Már most is ez vagy, nem kell extra erőt belerakni, hogy legyen saját branded.
Ettől függetlenül elgondolkoztam az idézeten is, amit kiemeltem, hogy vajon kinek láttam magamat ötévesen? Milyen akartam lenni akkor?
Szerettem mindenféle dolgokra felmászni (a szekrény, a kanapé, a bordásfal a szobánkban, asztal, nagyanyám kerítése, mászókák, csúszda teteje) és rendkívüli módon büszke voltam arra, hogy át tudok fordulni a mászókán. Nem voltam hajlandó bemenni a szerintem pókos budiba a nagyanyámnál, nagyon szerettem hallgatni, ahogy anyukám felolvas nekem este mesét, nagyon szerettem játszani az unokatesóimmal és tesómmal, négyünknek nagyon vidám volt a világ, azt szerettem leginkább, amikor “felrobbantottuk” a szobát játék közben és minden létező tárgyat lepakoltunk. És imádtam az asztal körül rohanni a nagyanyám nappalijában a “Futok a pénzem után” számra, ami szólt egy bakelit lemezről. Ez túl jól sikerült bemantrázni, mert máig így érzem…. Jobban szerettem átmászni a kerítésen, mint a kapun keresztül közlekedni, és igen, minden ismeretlen dolgoktól és embertől érzékenylelkűen és alaposan megijedtem. Biztosan tudom, hogy imádtam a betűs paradicsomlevest, amit “piroska levesnek” hívtam és imádtam nyáron a dunaszerdahelyi strandon lenni, ahol frászt kaptam a “kígyótól” az egyik medencében (egy fekete vonal volt a medence alján) és soha, de SOHA nem voltam hajlandó rálépni, átlebegtem felette úszógimival, vagy átvitettem magamat anyámmal.
Ez az én brandem
Még akkor is ha ezeket nagyrészt most már nem csinálom, mégis van számomra az ötéves énemnek egy érzete.
És nem tudom, hogy ezzel az idézettel és bejegyzéssel azt propagálom-e, hogy ötéves gyerekekként rohangáljunk a bizniszünkben, de mindenesetre jól esett megírni.
Nem az a lényeg, hogy egy ötéves érzelmi érettségével reagáljunk a konfliktusokra és kihívásokra, hanem hogy nem feltétlenül kell feltalálnunk magunk számára a spanyolviaszt, és simán lehet, hogy amit keresünk már rég megvan bennünk, ötéves korunk óta.
