Ma reggel megint megbizonyosodtam arról, hogy érdemes kiborulni 🙂 Sokszor vissza szoktam tartani a bennem felmerülő érzelmeket, mert teljesen ártalmatlan, jelentéktelen történésekre reagáltam hevesen. „Ezen nem kell hisztizni, mert….” és jött egy hosszú lista a magyarázatokkal és indokokkal. Ez valóban igaz. Azon kiborulni, hogy a váza 5 centivel odébb van téve az asztalon tényleg értelmetlen, de az ez mögött rejlő indok már nem! Az egyetlen buktató ebben az egészben az, ha az ember megáll a váza sztorinál és nem néz mögé.
Az utóbbi napokban nekem is megzavarta valami a jó kis nyugalmamat és hosszú órákat töltöttem azzal, hogy megmagyarázzam magamnak, miért nincs okom kiborulni. „Ez egy jelentéktelen apróság, majd helyrejön, csak türelemmel kell lennem, majd megoldódik, elsimul.” Végül megelégeltem a belső feszültséget és egy csodálatos eszköz után nyúltam – a cross chekinghez (nem tudom ennek mi lenne a jó magyar megfelelője, talán a „visszajelzés”). Megkérdeztem a másik fél véleményét, akit a történés bennem érintett. „Úgy érzem nincs helyem most az életedben, te is így érzed?” lenne a rövidített verziója a levélnek. De persze gondolom tudod, hogy én ilyen röviden nem szoktam fogalmazni…. 🙂 Megjött a válasz egy szépen strukturált levél formájában, számokkal és számításokkal 🙂 Teljesen megfelelt az én egyfolytában magyarázatokat és logikát kereső elmémnek. Pipa a listán, csakhogy a neheze még csak ez után jött. Még nagyobb érzelmi töltet generálódott bennem! Már nem attól, hogy nincs helyem, mert az megoldódott, hanem attól, hogy erre egyáltalán rá mertem kérdezni! Nem maradtam szépen csendben, nem várakoztam türelmesen, kinyitottam a számat és hang hagyta el a testemet, kifejeztem egy igényemet, tudattam a másikkal, hogy valami kellene nekem. Ha addig csak simán „kicsit kiborulva” voltam, ettől az új töltettől padlót fogtam. Ezúttal már nem éreztem azt, hogy a másik féllel meg kellene osztanom és visszajelzést kérni tőle. Teljesen egyértelmű volt a helyzet, hogy ehhez neki semmi köze, csak nyomógomb volt, ami valamit elindított bennem. Már nem a másikkal ordibáltam, hogy miért nincs a váza a helyén. A valós tartalom szinte visszarántott a belsőmbe és a múltba…ó igen…. olyan volt, mint egy jó kis csúszda :)))
Először is be kellett azonosítanom valahogy, hogy milyen érzés van bennem a valós – jelenben történő szituációval kapcsolatban. „Olyan érzés, mintha egy peronon állnék és várnék. Volt egy homályos üzenet a vonaton lévő embertől, hogy majd jön, de nem vagyok benne biztos, hogy mit is mondott pontosan. Belül érzem, hogy valahol létezik, valamit csinál, ebből elvileg az következik, hogy vissza fog jönni. De ezt nem tudom biztosan. Állok. Nem merek elmozdulni, mert félek, ha elmegyek, akkor neki is ugyanazt az érzést okozom, mint amit én érzek. Ott fog állni és nem fogja tudni, hogy mi a faszt csináljon. Menjen? Maradjon és várjon meg engem? Félek attól is, ha én elmozdulok, akkor már soha többet nem fogunk tudni találkozni, mert nem találjuk meg egymást. Ez a pont, ahol állok a biztos pont, ez legalább létezik, erről legalább tudja, hogy ott vagyok. Ezért csak állok és várok. Csendben, szófogadóan, míg az a másik végez a fontos dolgokkal és visszatér…” De közben belül tudom, hogy ez így nagyon nem oké. Ha azt mondja 4 óra múlva jön, akkor 4 órára lefoglalom magamat valami mással. Nem fogok ácsorogni egy üres peronon. De ha nem tudom az érkezést, akkor 4 óráig abban az állapotban fogok ott állni, hogy „mindjárt itt lesz”, ami szinte felzabálja az ember belsőjét (van az a verzió is, hogy hagyok egy üzenetet, hogy elmentem és hol talál, de ez a múltbéli sérelmek miatt egyáltalán nem jutott eszembe).
A peronon várakozásról azonnal beugrott egy több évvel ezelőtti kapcsolatom, ami ilyen hangulatban telt 2 évig. Vártam a másikra, felborítottam a saját napirendemet, csak hogy hozzá tudjak igazodni, felborítottam az egész belsőmet, csak hogy az ő élethelyzetéhez tudjak alkalmazkodni. Mert tényleg úgy nézett ki a helyzet, hogy ő nem tud lépni, hogy ő kötött valami nagyon fontoshoz, de azért minden tőle telhetőt megtesz, hogy engem sem hagyjon ki. Az egy elég specifikus helyzet volt… Na mindegy. Vele is eljátszottam, hogy álldogáltam a peronon és csendben vártam. Párszor kiborultam, a fejéhez vágtam, hogy mindig csak én alkalmazkodok és várok rá, de aztán mindig el is hittem neki, hogy minden tőle telhetőt megtesz és szégyellettem magamat azért, hogy ilyen követelőző vagyok vele szemben. Abban az élethelyzetben a szégyen érzeténél nem tudtam tovább menni. Vele még nem vizsgáltam a motivációmat, nem néztem mélyebbre, hogy miért is vagyok egy ilyen áldatlan szituációban. És persze maradtam, mert szerettem őt…. ezt talán mondanom sem kell. Mikor ezen gondolkodtam reggel, eszembe jutott, hogy miért nem éltem egyszerűen csak az életemet? Miért nem mondtam neki azt, hogy „Figyi, én mentem haza. Tudod hol lakok, gyere el nyugodtan, ha tudsz. Várlak.” Ennyire egyszerű lett volna, ha az a volna nem volna, ugyebár…. Abban, hogy ezt megtegyem egy sokkalta régebbi hiedelem gátolt meg, amit nem is tudatosítottam, csak egy automatikus programként futott a háttérben. Nem „hozhatom” őt haza, mert nem egy komoly udvarló. Amikor felfedeztem magamban ezt a mondatot, akkor már robbant a bomba. Ez volt az alap sztori, ami kiváltotta az érzelmi töltetet a jelenben történő szituációban, amiben egy teljesen más ember vett részt és ami teljesen másról szólt (ezért nehéz megtalálni ezeket az összefüggéseket, ha az ember csak a felszínen nézi a történéseket). A belső érzelmi csúszdám azonnal lecsúsztatott 17 éves koromba, az életem első barátjához, az első randi idejébe….
A randizás kapcsán irgalmatlan düh jelent meg bennem anyum felé. Régebben a dühömet is gátolni szoktam, hogy megnyilvánuljon, pedig jó dolog. Ki kell engedni, mert a düh szakítja át a gátakat, amik visszatartsák a többi érzést. Szóval ordítottam párat 🙂 Biztonság kedvéért egy vánkosba, nehogy szegény nagymamám szív infarktust kapjon. A düh nagyon gyorsan átváltott könnyekbe és mély szomorúságba. És aztán már jött minden csőstül, ahogy mondani szokták… 🙂 A peronon állás érzése, hogy nincs hová mennem. Nem jön a vonat, nem tudok hazamenni, nem tudok elmenni a célállomásra. Nincs hová mennem, teljesen elvesztem. A vánkost magam elé raktam és elképzeltem, hogy ő anyu, akinek most elmondhatok mindent, amit akkor nem tettem meg. A leggyakrabban ismételt mondatom: „Az mekkora faszság volt, amit mondtál.” Sok minden előjött belőlem.
Ott volt az első szerelem, az első bátortalan próbálkozások, az első randi gyötrelmei, hogy mindent jól csináljak. Ő az első volt az életemben, én neki nem, ezért jogosan feltételeztem, hogy én vagyok a tapasztalatlan kezdő, ő meg a sokat tapasztalt pasi. Biztos ő is izgult, nem csak én, de ezt persze akkor nem láttam. A már amúgy is nagy bizonytalanságomat anyunak sikerült tetőzni. Majdnem elkéstem a randiról, mert anyu kiborult azon, hogy a dolgozószobai kukába dobtam a szemetet és hogy az a kuka nem erre van… Akkor meg mi a túróra szolgál? Értelmes válasz nem érkezett, legalábbis semmi olyasmi, amiből megértettem volna, hogy min akadt ki. Aztán jött pár következő randi. Kijelentette, hogy haza nem hozhatom a fiúmat, mert még nem komoly udvarló. Mi a fasz az a komoly udvarló? Be se bírtam azonosítani. Gyűrűt kellene a kezemre húznia? Nem tudtam elképzelni. Ezért inkább nála lógtunk, de anyu ezt az utat is elvágta, amikor azt mondta, hogy „a lányok nem járnak fiús házhoz”. A dolgok rendje módja az, ha a fiú jön a lány után és nem fordítva. Itt meg persze volt a másik fal, amit már említettem. Ezért egy alkalommal csak hazakísért engem és a kapu előtt álldogáltunk. Másnap jött a következő tilalom – ne andalogjunk az utcán, ahol mindenki lát minket… Szóval maradt a hátsó udvarunk, ahol sötét volt, nem voltak utcai lámpák, nem látott minket senki, nem voltunk bent a mi házunkban, sem az ő házukban. A megszabott feltételeknek tökéletesen megfelelt ez a hely, de néha nagyon hideg tudott lenni, kényelmetlen, és szégyennel teli, hogy valami olyasmit csinálok a szerelmemmel, amit el kell rejteni az egész világ elől…. Na ez volt az én peronom, ahol egyedül voltam, bármilyen támpont nélkül.
Az igazsághoz hozzá tartozik az is, hogy anyu fokozatosan enyhítette a feltételeket. Később már bejöhetett a házunkba, én is bemehettem az ő szobájába és az utcán is nyugodtan csókolózhattunk. De ez nem változtatta meg a beírott mély hiedelmeket bennem, amik az elején lettek beépítve a rendszerbe. Például az egész történet nem túlságosan erősítette bennem a „biztonságos otthon” fogalmát, mert pont az otthon volt elérhetetlen, miután lett barátom. Életem első fiúját egy ideig nem hozhattam haza, mintha az valami szörnyen rossz dolog lett volna, hogy valakivel elkezdtem járni és mintha nekem nem lenne helyem a házban. A ház anyué, ő szabja meg, ki jöhet be és ki nem. Nem mehettem a fiúhoz sem, mintha az ő szobájában történt volna velünk valami szörnyűség, amit meg kell akadályozni. Mert nem illik ezt… de ebből az következik, hogy én valami nem illendőt csinálok nála. Anyu nyilván a szexre gondolt, csak hogy akkoriban a szex nagyon messze állt tőlem. És mivel SOHA konkrétan nem lett megnevezve a tilalom-oltalom-féltelem tárgya ezért én beírtam a szótáramba azt, ami az én életemben volt – a simogatás, csókolózás, együtt levés. Ezek a „nem jók”, ezeket kell szégyelleni és félni tőlük. De közben a belső tartalom mindig világos egy gyereknek, még ha nincs kimondva akkor is, tehát beírtam azt is biztonság kedvéért, hogy ha én már egyszer egy fiú szobájában leszek, akkor annak tuti szex lesz a vége. Na tessék kérem, ennyi élet bölcsesség egy helyen! 🙂
Kisírtam a régi könnyeimet, kikiabáltam magamat, elmondtam az összes sérelmet a vánkosnak, majd végül rápakoltam a koszos zsebkendőimet, amiket a folyamat közben legyártottam. Mert ez az övé. Ezek a hiedelmek nem tőlem származnak és visszaadom őket. Utána elképzeltem az ideális anya reagálását. Ezt gyakran alkalmazzuk csoport munkában. Mit tett volna az ideális anya abban a helyzetben? Nekem mi lett volna az ideális? Hát először is felkészített volna a randira, örömmel töltötte volna el az, hogy én randizni megyek és hogy belépek ebbe az új „barátnős” minőségembe. Mert ez jó! Ennek örülünk! Nyitva hagyta volna a házunk ajtaját előttem és a barátom előtt és megbízott volna bennem annyira, hogy nem feltételezte volna, hogy az első randin egymásnak esünk. Nyitva hagyta volna előttem a barátom ajtaját is, mert abban az esetben is lett volna benne elég bizalom az irányomba. Nyitva hagyta volna az utcát is, mert tudta volna, hogy a szerelem szép dolog és nincs mit rajta szégyelleni. És kimondta volna a valós félelmeit, nem azt, hogy a dolgozószobában nem a megfelelő szemét került a kukába! Beszélt volna a szexről. Nyíltan, tabuk nélkül. Elmondta volna, hogy a szex egy csodálatos dolog, a legintimebb, legmélyebb kapcsolódás két ember között és pont azért lehet mély és intim, mert megszületik közöttük a bizalom. Erre kellenek a randik, hogy ez a bizalom és nyitottság épülni tudjon. Valakiben a bizalom 1 nap alatt megszületik, valakiben 1 év alatt, valakiben 10 év alatt. Tökmindegy. Mindenki egyedi, nincs erre mérce. És talán a kezembe adott volna egy szépen becsomagolt doboz óvszert is, hogy rámutasson teljesen konkrétan a biztonság kérdésére.
Az igazi életben nincs ideális szülő, nem is kell keresni, pont jó a valós olyannak, amilyen. De azért a belsőben jó egy ilyen ideálisat létrehozni, hogy a régi sebeket szépen be lehessen gyógyítani. Egy ideális szülő lehet az is, ha elképzelem, hogy a valós szülőm ezt – és ezt mondta volna inkább az helyett, ami valóban elhangzott. Ez is gyógyító tud lenni és nem csak fantáziálás. A sejtek tényleg befogadják ezt az új töltetet.
Amint ezek a régi tapaszok lekerültek, amint el tudtam engedni a régi hiedelmeket, azonnal elindultam a létrán felfelé. Így már volt eszközöm kioldani a „frissebb” sérüléseket. Így már el tudtam képzelni, hogy nem várakozok a pasira, hanem hagyok neki egy üzenetet, hogy „Figyi. Én mentem haza. Ha akarsz gyere. Ott várlak.” És máris nem egy kihalt peronon álldogálok. Aztán mehetek a létrán még feljebb a legfrissebb tartalomhoz, amin ugyanezt meg tudom csinálni. So simple (ilyen egyszerű), de amíg a régi hiedelmek aktívak, addig blokkolják a megoldásokat, addig eszünkbe se jutnak!
Pipa a listán… most már a váza lehet akárhol az asztalon. Én boldog vagyok bárhol is legyen :)))