A Vihar lecsap írásomban leírt ordításom arról szólt, hogy kifejeztem a frusztrációmat, dühömet, fájdalmamat, azt illetően, hogy apu sokat dolgozott. Vágytam volna arra, hogy több időt töltsön velünk, hogy többször legyen otthon, hogy legyenek lazulós TV-nézős esték, kirándulós hétvégék, közös kajálások… A kicsi énem számára nagyon egyszerű volt a képlet. „Nekem kell apu, apu legyen itt.” Pont. A többi nem érdekel. És bár 31 éves vagyok már, simán tudtam hozni magammal a múltból ezt a lenyomatot a lelkembenés akárhányszor hasonló helyzetbe kerültem a jelenben, amikor szembesültem azzal, hogy a szeretett embernek nincs rám ideje, ugyanaz a fájdalom és elhanyagoltság érzete ébredt bennem, mint kiskoromban. A mélyben a fájdalom volt, a felszínen a düh „Miért nincs rám időd? Mindenkire van, csak rám nincs!”
Aztán apu elment. Végleg. Már nem tudtam megkérdezni tőle, hogy mit miért tett és mik voltak a belső érzései ezzel kapcsolatban. No feedback. Szerencsére az élet nem hagy minket lógni a levegőben soha sem. Mindig szolgáltat felületet arra, hogy megtaláljuk a válaszokat a feltett kérdésekre. Az én életembe is bepottyant egy ember, akinek az élete tökéletesen leképezi a legfájdalmasabb pontomat. És az a legszebb az egészben, hogy neki nem kell tennie semmit. Csak éli az életét én meg közben újraélem a múltat és a felszínre hozott frusztráció által esélyem van rendet tenni azokban a dolgokban, amik befejezetlenül maradtak.
Az a mondat, hogy apu értem (is) dolgozott, hogy bebiztosítsa a családot, hogy legyen hol laknunk, legyen mit ennünk, legyen mit magunkra vennünk soha nem nyugtatott meg. Inkább nem kértem volna reggelit, ha ezért cserébe megkapom azt, hogy apu egy délelőttöt otthon tölt. Ha ő csak azért megy el otthonról, hogy nekem jót csináljon, akkor ne menjen! Nekem az a jó, ha velem van! Ezt szerintem bármelyik gyerek a világon meg tudja erősíteni, hogy így van. Amibe viszont soha nem gondoltam bele és ami végleg betöltötte ezt az óriási bennem tátongó űrt az volt, hogy rájöttem, ő szerette a munkáját. Ez nem csak munka volt, hanem hivatás. Hívást érzett, hogy házakat tervezzen. A szívéből jöttek az ötletek, a háztervek, a formák, amik aztán megszülettek a világban. Nem csak azért ment el otthonról, hogy pénzt keressen, hanem azért, hogy élje az álmát, megvalósítsa saját magát, eleget tegyen a „hívásnak”. És ha erről az oldalról nézem a dolgot, akkor többé nincs bennem sóvárgás sem neheztelés, csak színtiszta szeretet. Erről apu soha nem beszélt és anyu sem mondta nekünk soha, hogy apu azért ment el dolgozni, mert szeret házakat tervezni, mert ez az élete!
Gyerek koromban sokat vártam apura. Késő estig, hátha még elcsípem őt, mielőtt lefekszek. Reggel pár pillanat, mielőtt elmegy munkába, aztán megint nem volt. Karácsonykor sokat volt otthon, ezért imádom mind a mai napig a karácsonyt. Emlékszek kirándulásokra is, vagy látogatásokra a mamánál, amikor velünk jött. De jellemzőbb volt az „apu dolgozik” állapot. A várakozás, a vágyakozás, amiből nem láttam kiutat. És nem csak a kiutat nem láttam, az értelmét sem az egész állapotnak.
De most, hála ennek az embernek, aki megérkezett az életembe látom az értelmét. Mert ő elmondta nekem, hogy miért szereti azt az utat, amit választott, hogy miért fontos neki és mi fontos neki és ebből megértettem, hogy apunak is volt egy hivatása, amit szeretett és neki az volt az útja. Ha most visszamegyek gondolatban a kicsi énemhez, akkor már nem kérem tőle, hogy tétlenül várakozzon, vágyakozzon és csak elviselje az állapotot. Elmondom neki, hogy tegyen azért, hogy megkapja, amire vágyik. Ha apura vágyik és ő nincs, akkor menjen oda, ahol apu megtalálható. Megengedem neki, hogy hívja fel telefonon és hallja legalább a hangját, megengedem neki, hogy üljön mellette csendben, miközben ő rajzol vagy rajzoljon vele együtt. És ha a sors egyszer úgy hozza, hogy saját családom lesz, akkor szánt szándékom, hogy SOHA, SOHA, DE SOHA nem fogom befejezni a beszélgetést a gyerekemmel azon a ponton, hogy „Apu dolgozik.” és kész, innen nincs tovább. Megtanítom őt megkeresni az utat. Rajzolunk apunak valamit és majd odaadjuk neki, ha hazajön, írunk neki verset, felhívjuk telefonon, írunk neki a chaten, elmegyünk utána a munkahelyére és megnézzük őt egy pillanatra az ablakon keresztül, integetünk neki, leülünk a várakozó terembe, miközben ő tárgyal, felszállunk egy gépre és elrepülünk utána, elengedünk a széllel egy lufit, amire ráírtuk hogy „Szeretlek”…. És ugyanezt akarom tenni saját magammal is. Nem sóvárogni, várakozni, vágyakozni, hanem megmozdítani a testemet és a lelkemet és tenni azért, amire vágyik, elmenni a maximum határig, ameddig még elmehetek. Ha megfigyelted valaha a kutyákat, akkor láthattad, hogy leggyakrabban az ajtó elé feküsznek, mert az mögött az ajtó mögött tűnt el az, akit szeretnek. Elmennek a maximális határig és ott pihennek meg.
És az a csodálatos, hogy a szeretett ember távolléte csak addig fájdalmas és feszítő, amíg azt gondolom, hogy nem tehetek semmit sem. Hogy ebbe simán bele kell nyugodnom. De amint megérzem akár csak a lágy fuvallatát annak, hogy ha akarom, akkor ezen változtathatok, cselekedhetek, akkor nagyon sokszor már a cselekedet megvalósítása nem is kell, mert elég maga a BIZONYOSSÁG, hogy megtehetném, ha akarnám.
Egész eddig csak a saját oldalamat láttam. Csak azt láttam hogy ÉN vagyok magányos, hogy az a magányos, aki várakozik, pedig nem így van. Ugyanilyen magányos tud lenni a másik oldal is. Az aki elmegy otthonról, akit nem ért meg a családja, hogy neki útja van, neki hivatása van, hogy őt hívja a szíve… vagy az aki szívesen lenne otthon, de nem teheti, mert el kell tartania a családot. Ez a másik oldal is magányos tud lenni….
És ami a legszebb az egészben, amire ma reggel jöttem rá, hogy APJA LÁNYA VAGYOK! 🙂 Van benem egy nagyon erős hívás, ezért nagyon sokszor képtelen vagyok a bevett szabályok szerint élni. Kétlem, hogy valaha „rendes háziasszony” lesz belőlem. Ha érzem a hívást, hogy írnom kell, akkor írok. Pizsamában, kócosan, megfeledkezve mindenről, mindenkiről és az időről. Képtelen vagyok standart forgatókönyv szerint élni. Ha igazán hív a szívem, akkor mennem kell… és ezzel nem könnyű élni, már szembesítettek vele párszor a szeretteim, de valahol mélyen érzem, hogy minden rendben van így is…. 🙂
És ehhez pontosan passzol az, amit Gánti Bence FB oldalán találtam:
„Nincs hatalmad a lelked felett, de amikor érzed, hogy hív, követheted az utját.”