Megtörtént az, aminek az előszelét éreztem…. a vihar lecsapott. Amikor reggel leültünk megosztani az előző napi élményeket, azt éreztem, hogy “Minden oké. Nincs is mit megosztani.” De közben tudtam, hogy van és hogy elég egy újabb apróság és megint felborul a “látszategyensúly”. Ígyhát megelőztem a bajt és inkább megosztottam most, mielőtt még eltörött volna a mécses.

Már pár gyakorlatban észrevettem egy belső késztetést magamban. Ha egy férfihoz kellett volna kapcsolódnom, akkor akár apának volt beállítva, akár egy potenciális párnak, akivel nem akartam kapcsolódni, alapreakcióként a düh jött. És a legrosszabb az egészben az volt, hogy ez nem nyílt düh volt, kívül nem is látszott rajtam. Mosolyogtam, kedvesen néztem, de igazából az volt a belső fantáziám, hogy megvárom, amíg igazán közel jön hozzám, aztán lecsapok. Fizikailag szerettem volna bántani, megütni. Ma esélyem volt ezt a mintát közelebbről megnézni és megélni teljes szépségében.

Megint felállítottuk a családomat és az általam választott férfit is. Az lett volna a feladat, hogy a szüleimre támaszkodva, érezve az ő megtámasztó erejüket kapcsolatot teremtsek a választott férfival. Itt már felmerült az első probléma, hogy nem akartam a szüleimre támaszkodni. “I do it by myself.”  A szokásos minta azonnal megjelent. De ezt persze nem lehetett ennyiben hagyni, az lett volna a cél, hogy valamilyen képen meg tudjak bízni bennük. Nehéz és fáradtságos munka volt ezt elérni, főleg azért, mert rengeteg düh volt bennem az apámmal szemben. Gyengének éreztem őt és inkább azt akartam, hogy eltűnjön, hogy ne is tudjak arról, hogy van és akkor én erős leszek és megoldok mindent magamtól. Egymásnak feszültünk, és a mérleg sokáig nem akart eldőlni egyik oldalra sem. Nem akartam megnyugodni és rátámaszkodni, de nem is ordítottam le a fejét és mutattam ki a dühömet. Csak feszültem… Itt jöt Maya első nagyon hasznos tanácsa. “Ha sokáig így maradsz, az nagyon fog fájni. Vagy add ki a dühödet, vagy bízz meg benne és lázíts.”  Ez nagyon fontos. Feszülés – lazulás – feszülés – lazulás. Ha nincs meg az egyensúly és folyton feszülés van, akkor a test összeomlik egy idő után.

Nem volt könnyű először szemtől szembe neki kifejezni a dühömet. Úgy éreztem, hogy nem nyerhetek ellene, hogy bármit csinálok, ő nem fogja meghallani, megérteni, ami engem bánt. Le akartam őt győzni, de közben tudtam, hogy ő erősebb nálam…. ezek az elme ÓRIÁSI csapdái. Ha azért vagyok dühös, mert gyengének érzem és nem tud támogatni engem, akkor miért adom fel már az elején azzal az indokkal, hogy úgyis erősebb nálam és én semmiképp sem nyerhetek? Így először egy matrac vitte el balhét 🙂 Mikor a dühöm első hulláma már lement, szembe tudtam nézni vele és egy hús-vér embernek kifejezni. Megint egymásnak feszültünk, de ezúttal már nem csak feszülés volt, hanem aktív dühkiadás. Hasból jövő ordítás, nyomás, aktív igyekezet, hogy a másik érezze, lássa, hallja, hogy nekem mennyire fáj valami.

Forrás: www.pravsworld.com

Forrás: www.pravsworld.com

A legmeghatározóbb élmény számomra az volt, amikor valahogyan kapcsolatot kellett volna teremtenünk egymással. Oké, kiadtam a dühömet, megértette, most jó lenne megölelni és megkapni tőle azt az ölelést, amire én annyira vágytam sok éven keresztül. A rettenetes düh és az ölelés között viszont számomra óriási szakadék tátongott. Ez túl nagy átmenet volt. Soha sem tanultam meg, hogyan teremtsek vele kapcsolatot, erre nem volt minta. Végül meghallottam mögöttem az egyik tréner hangját, aki azt mondta “Vidd bele az ölelésbe ugyanazt az energiát, ami eddig is benned volt.” És ettől azonnal megteremtődött a megoldás számomra. Igen… az ölelésében ordítani és teljes erőből neki feszülni. Ebben benne volt minden. Az ember csak arra tud igazán haragudni, akit szeret és az egész arról szólt, hogy szerettem volna vele kapcsolatot teremteni, csak nem tudtam hogyan kellene. Nem azért akartam leordítani a fejét, hogy örökre eltűnjön. Azt akartam, hogy megtartson, hogy ott legyen, hogy halljon engem. Tudom, hogy a “nagykönyvben” biztos nem ez áll a “legszebb ölelés” szó alatt, de nekem ez volt a legszebb, legőszintébb…. A karjában lenni és ordítani nagyon mélyről, beletéve mindent, ami fájt, ami hiányzott, amire vágytam volna, miközben éreztem, hogy szorít…. Ez az átmenet a düh és a gyengéd ölelés között, ez az átjáró…. hogy dühös lehetsz valaki karjában, aki nem ijed meg, nem fut el, csak ott van…..

Ebből az ölelésből már szinte belerohantam a választott férfi karjaiba. Már nem volt nehézség, nem akartam leütni a veséjét 🙂  És fontos volt az is, amit Maya mondott, vagyis hogy inkább kérdezett tőle. Hajlandó vagy elfogadni őt így is? Most hogy láttad, milyen dühös tud lenni? Hogy láttad ezt a részét is? És ő azt mondta igen. Látja ezt a részemet, látja, hogy ennyire dühös is tudok lenni, és elfogadja. Meg tudja tartani… Éreztem, hogy igazat mond. Tudni, hogy valaki LÁT engem teljes “szépségemben” és így is hajlandó kapcsolódni, az valami csodás volt…. megnyugtató érzés, bele lehet lazulni a kapcsolatba, nem kell játszmázni, nem kell visszafogni magamat, nem kell takaréklángra állítanom magamat. Itt világosodtam meg azt illetően is, hogy a legtöbb játszmám pont erről szólt a múltban is. “Neki mentem” a férfinak, mert kíváncsi voltam, hogy mennyire stabil, mennyire érzi a saját tengelyét. Amiért nem mutattam ki a teljes erőmet az a félelem volt, hogy elveszítem a másikat. Túl sok leszek neki….  Ma megszületett egy új biztonság bennem. Kimutathatom, ami bennem van, élhetek teljes életet. Akinek ez nem tetszik, azzal nincs dolgom 🙂 Nyilván vannak ettől magasabb “lelki szintek” is, de ez egy jó lépés volt mára :))))

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0