Úgy érzed, hogy teljesen kimerültél. Nem azért fekszel most mozdulatlanul a szoba közepén, mert ellazult relaxált állapotban vagy, hanem azért, mert annyira kimerültél, hogy úgy érzed, másra már nem lennél képes. Túl sok minden történik körülötted, túl sok mindent kell megoldanod egy személyben, túl sok mindenért kell felelősséget vállalnod.
Hazajöttél, vagyis inkább beestél az ajtón. Ledobtad a táskádat közvetlenül az ajtó mellé pedig tudod, hogy utálom, ha ott hagyod. Hanyagul kibújtál a cipőidből és azokat is szanaszét hagytad. A kabátodat felakasztottad ugyan, hogy legalább ebben eleget tegyél a “rend” fogalmának, de amint megfordultál hallottad, hogy lecsúszott az akasztóról. Nem mész vissza, hogy rendesen felakaszd. Inkább bevállalod, hogy megszólom, de most nincs energiád arra, hogy még ezzel is foglalkozz. Leülsz a kanapéra és üres tekintettel nézel magad elé. Még a rendes pihenés is most energiát igényelne. Már arra sem vagy képes. A kezeid erőtlenül feküsznek melletted. Kiválasztasz egy pontot a szemközti falon. Egy festmény van ott. Soha sem szeretted ezt a képet, csak azért egyeztél bele, hogy megvegyük, mert nekem tetszett. Soha sem szeretted annak az útnak a bizonytalanságát, amit a festő lefestett. Egy erdei út, ami elveszik a fák között. Én azt mondtam, hogy inspirál, hogy nem tudom, merre visz ez az út. Te inkább szeretted volna tudni. Akárhányszor ránézel erre a képre eszedbe jut a bizonytalanság és az, hogy fogalmad sincs, miként teremts elő mindent, amire szükség lenne. Fenn fogod tudni tartani a lakást, amiben élünk? Lesz még 2 év múlva is munkád? Mi lesz azzal, hogy én elmondtam neked, szeretnék tőled gyereket? Nem merted kimondani, hogy te félsz ettől, hogy igazából nem akarod, ezért csak hanyagul elintézted a “Majd megbeszéljük ezt kicsim.” mondattal. “Mikor?” Ott zeng a fejedben ez a kérdésem. “Minden más fontosabb neked nálam!” Erre mit lehet mondani? Semmit… épp ezért te sem mondtál semmit, csak lefeküdtél a kanapéra és inkább elaludtál.
Mégis lelked mélyén tudod, hogy minden egyes nyitva hagyott kérdés még egy szög a koporsódba. Kezded úgy érezni, hogy már szinte teljesen leszögelődött a fedele. Túl sok a bizonytalanság, túl sok a nyitva hagyott kérdés…. Már ülni sem bírsz, inkább lefekszel a földre, a szoba közepére. Így jó, legalább egy pillanatra úgy érzed, hogy van valami, ami megtart. A föld alattad. Nem mozdul, megtámaszt.
Egyszer csak hallod, hogy bejövök a szobába. Azt hitted, hogy nem vagyok még otthon. Felkészíted magadat a szó áradtra és arra, hogy mindjárt kiborulok azon, ahogy széthagytad a dolgaidat és az ünneplő ruhádban fekszel a földön. Nem akarod kinyitni a szemedet, inkább nem is akarsz látni és nem akarod elhinni, hogy létezek ebben a pillanatban. Meglep, hogy csend van, nem szólok semmit sem. Egy pillanatra elkezdesz kételkedni abban, hogy tényleg a lépteimet hallottad. Aztán mégis csak igaznak bizonyul a feltevésed, hogy a szobában vagyok, mert hallod, hogy kinyitottam a szekrényt és valamit kivettem belőle. Halk koppanás az asztalon, gyufafej sercenése a dobozon, és egy illat, ami szinte azonnal megtölti a szobát. Szantál, felismered.
Nem tudod pontosan hol vagyok a szobában, de egyszer csak érzed, hogy közelebb jöttem hozzád és letelepedtem melléd a földre. Megérintem a bal kezed középső ujjának a hegyét. Gyengéd érintés, épp hogy csak érzékelni tudd, hogy valaki kapcsolatot teremtett a testeddel. Egy finom simítással végig húzom az ujjamat a tenyereden, a csuklódon, a karodon, fel egészen a válladig. Lassú mozgás, van időd megfigyelni és érzékelni. A mozdulat megáll a kulcs csontodnál. Egy pillant múlva a jobb kezed középső ujján érzed az érintést. Ezen az oldalon is végighaladok a tenyereden, a csuklódon, a karodon, egészen a válladig. Amikor felértem a kulcs csontodig, mindkét kezemet, nyitott tenyérrel rárakom a vállaidra. Olyan, mintha valaki levenné egy pillanatra a terheket a válladról. Ellazulnak, leesnek és csak ekkor veszed észre, hogy mennyire feszültek voltak eddig. Most már lazán pihennek és velük együtt ellazul a tested többi része is. Most már nincs semmi dolgod. Nem kell menned sehová sem, nem kell lenned sehol máshol, csak itt.
A fejednél ülök, érzed a testemből kiáradó melegséget. Elveszem a kezeimet a vállaidról és a szemeidre teszem őket. Eddig a ruhán keresztül érezted az érintésemet, most már a bőrödön. Jól eső érzés, hogy a szemeid megpihenhetnek. Valaki most megengedte neked, hogy lazíts. Ebben a pillanatban nem kell senkiért és semmiért felelősséget vállalnod, csak magadért. Ez a két kéz az arcodon nem kér tőled semmit, nem vár cserébe semmit sem. Csak létezik és érint téged, mert érinteni akar. Épp csak annyi a súlya, hogy tudd jelen van. Épp csak annyira meleg, hogy tudd, biztonságban vagy.
Aztán elveszem a kezeimet a szemeidről és a tarkódra rakom őket. Mintha egy vánkos lenne a fejed alatt. És te csak pihensz és hagyod, hogy az egész tested élvezze az ellazulást. Itt ülök, érzed egy másik emberi test melegét, az érintést, a simogató együttlétet. Van kiút a kérdéseidből, vannak megoldások, van pihenés, van szeretet…
