Több nőtől a közelemben hallottam, hogy a nő az anyává válás folyamatában, és az anyai létben végigmegy a saját önismereti témáin, párhuzamosan azzal, amilyen korban van éppen a gyereke. A szülésnél feljönnek a saját születésével kapcsolatos emlékek és testélmények, a dackorszakban a saját dacával és dühével kapcsolatos kérdések, és még sorolhatnám. Egészen eddig ezt a jelenséget csak a gyerek már megtestesült formájával kötöttem össze, pedig ugyanez a logika érvényes korábbra is – a megtestesülés (azaz a létbe inkarnálódás) pillanatára. Ebben a fázisban felmerülhet annak a kérdése, hogy a babára vágyó nő hogyan van a saját inkarnálódásának kérdésével?

Jelenleg négy nő van a közelemben, akik babát szeretnének és aktívan rajta vannak az ügyön, de ilyen – olyan nehézséggel küzdenek etéren. Az egyikükkel kapcsolatosan egy belső képben azt láttam, hogy ő és a párja ülnek a földön, mindkettőjük elé a földre lerakok egy-egy magot (zabszem volt azt hiszem, vagy valami, amit hirtelen a konyhában találtam), ráhelyezem a mutatóujjukat erre a magra, majd körkörös mozdulatokban elkezdtem mozgatni mindkettőjük kezét. Olyan volt a mozgás, mintha mindketten köröztek volna valami körül az üres padlón, egymással ellentétes irányba mozogtak és soha nem ütköztek össze egymással. Csak kitartóan köröztek az üres középpont körül.

A nő elkezdett sírni, de mondtam neki, hogy ne hagyja abba a körzést. Minél többet körzött, annál inkább sírt és döntötte az egész testét hátrafelé, ki akarta magát húzni a helyzetből, hátrált. Megint mondtam neki, hogy ne kifelé mozogjon, hanem befelé, nem baj ha sír. Ő így van itt, ne hátráljon, jöjjön befelé. A férfinak is mondtam, hogy körözzön tovább, és találja meg, hogy hogyan tud kapcsolódni a síró párjához. Ne sajnálja őt, ne essen be mellé a nehézségébe, hanem találja meg ebben az egészben az ő saját helyét.

És csak köröztek az ujjaikkal, amik alatt ott volt a zabszem. A nő egyre inkább sírt és láttam a testén, hogy egyre nagyobb fájdalmat él meg, viszont már nem kifelé dőlt, hanem befelé döntötte a testét a kettőjük közötti térbe, de nem dőlt bele a képzeletbeli körbe, hanem annak peremén feküdt összekucorodva a földön. És csak köröztek az ujjaikkal. Egyszer csak érezhetővé vált számomra, hogy valami megjelent annak a térnek a közepén, ami körül kitartóan köröztek. Tudtam, hogy megérkezett ide az a lélek, akire vártak. A nő továbbra is keservesen sírt és megint kihangosítottam, hogy ne hagyja abba csak azért, mert azt gondolja, hogy ennek nincs helye. Ő most ilyen anyuka, ő ezt hozza, sírjon, mert eszerint a sírás szerint ismeri őt fel a leendő babája. Minél inkább sír, annál sűrűbben van jelen a térben a saját testével.

Nem a síráson van a hangsúly! Nem sírással lehet meghívni egy lelket a földre, hanem neki ott akkor az volt az igaza, és ezért ő ezáltal nyitotta magát. Aztán mindketten abbahagyták a körzést és a két zabszemet becsúsztatták a kör közepébe egymás mellé és elengedték.

Érhetetlen volt számomra napokig ez a belső kép. Tudtam, hogy talán tényleg arról a nőről szól, akit a képben láttam, de az biztos, hogy rólam is. Nem értettem, hogy hogyan.

Aztán ma reggel a testem megmutatta, hogy hogyan is kapcsolódom ehhez. Elkezdett bennem dolgozni és helyet kérni az az énrészem, akinek kurva fájdalmas a testben levés. Hányingerem volt, zsibbadt az egész testem, feszült, és persze akárhányszor beleengedtem magamat ebbe az állapotba (vagyis bele a testembe), visszatarthatatlanul sírtam. Azt éreztem, hogy fáj beleköltözni a testembe, mert mérhetetlen szomorúság van ott. Nem látom pontosan, hogy ez mihez kapcsolódik. Hogy ez az inkarnáció pillanata vajon, amikor elkezdett sejtekből formálódni a testem, vagy későbbi emlék, hogy vajon a testemmel együtt megörököltem-e mérhetetlen sok fájdalom lenyomatot az őseimtől és úgy egyáltalán az emberiség kollektív teréből. Nem látom még ez honnan jön, de az egészen biztos, hogy a testben levéshez kapcsolódik. Eddig is testben voltam, de a “kihúzódás” által meg lehet csinálni, hogy ez a fájdalom ne érződjön. Lehet lezsibbasztani a testet és nem teljesen jelen lenni. Figyeltem ezt is a reggeli folyamat során, hogy hogyan kezdem el visszatartani a lélegzetemet és feszíteni magamat belül – mintha nem is az izmaimat feszítettem volna, hanem valamit belül, a csontok belsejében, és ettől a feszítéstől abbamaradt a sírás. Majd amikor megint engedtem bele magamat az ölelésbe, jelenlétbe, akkor jött a fájdalom és a sírás. Sokszor éreztem életemben azt, hogy fáj emberi kapcsolatokban lenni és ezt legtöbbször ahhoz az emberi kapcsolathoz kötöttem. Ez is igaz lehet, de az egyel mélyebb rétegben az van, hogy fáj egyáltalán a testemben lenni, fáj létezni emberi formában és a másik ember testének érintése erre emlékeztet engem – és a lelkek is, akik éppen inkarnálódni szeretnének.

Azt gondolom, hogy a leendő anyuka és a magzat összeérnek és találkoznak még mielőtt ez a magzat egyáltalán az anyuka testében testesülne, ezért a nőben törvényszerűen meg fog érintődni ennek kapcsán az ő saját létbe érkezésének kérdése.

Abban a belső képben, amit láttam egy nagyon bölcs részemmel találkoztam, mert nem azon dolgozott, hogy a nő ne sírjon, vagy ne legyen teljesen kikészülve a létbe érkezés fájdalmától. Nem segít nem érezni ezeket. Az segít, ha engedjük őket történni, és ha közben valaki velünk van ebben. Nem tudja elvenni a fájdalmat, nem tudja a folyamatot megmásítani, csak kísérni és biztosítani arról, hogy rendben van, hogy a létbe érkezés ennyire fáj.

Vannak azok a bábák, akik az anyaméh és a külvilág kapuján segítenek át, be az anya testén kívüli létbe. Gyengéden kísérve a folyamatot kisegítenek a világosságra. És talán vannak a kozmikus bábák is, akik pedig a nemtestesült és a testesült világ között vannak és gyengéden kísérnek be minket a testbe. Úgy, ahogy a születésünk egy óriási beavatás, a testbe lépés is valószínűleg az, és a testből kilépés is a halál pillanatában. Én ma reggel egy ilyen kozmikus bába ölelésében voltam, miközben nagyon fájt a testem, amibe egyre beljebb engedtem magamat.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0