Ma hajnalban ébredtem fel és úgy éreztem, hogy teljesen ki vagyok pihenve. Kint még sötét volt, teljes csend, a falu még aludt. Az ablakomon kinézve egyetlen egy fényesen világító csillagot láttam. Nem akartam már visszaaludni, jónak és teremtőnek éreztem ezt a pillanatot a nappal és az éjszaka között.
Aztán fogtam a füzetemet és elkezdtem írni egy olyan témáról, ami már régen foglalkoztat, csak éppen túlságosan félelmetes volt ahhoz, hogy közelebb menjek hozzá. A halálról. Sok gondolat született meg bennem, sok szálon elindultam, sok szál nem vezetett sehová, mégis mire felkelt a nap annyira fel voltam villanyozva, hogy csak nehezen tudtam elképzelni, hogy éppen a halál gondolata okozta bennem ezt az energia robbanást. Először erről nem akartam írni ide… tini koromból hoztam magammal egy emléket arról, hogy ez emberek nem szeretnek a halálról hallani sem beszélgetni róla. Legalábbis a barátnőim nem nagyon díjazták ezt az igyekezetemet 🙂 De aztán rájöttem, hogy ez egy régi hiedelem a fejemben, ami akkor talán képes volt eltéríteni a vágyamtól, de most felül írhatom nyugodtan. Szóval jöjjön egy értekezés a halálról….. Előre szólok, hogy aki szereti a jól felépített sztorikat bevezetővel, izgalmas részekkel és happy end-el az gyorsan keresse ki egy másik írásomat, mert ez most egy bepillantás lesz egy folyamatba az én szemeimen keresztül, ami lehet hogy teljesen eltér attól, amit a te szemeid látnak …. (ja, és nagyon hosszúra sikeredett :))
Ken Wilber könyvéből – A működő Szellem rövid történetéből a tegnapi nap folyamán elolvastam körülbelül 50 oldalt. Ez elenyésző mennyiség az összesen 359 oldalhoz képest, amit a könyv tartalmaz. Mégis már ennyi oldal elolvasása is egy igazi gondolat tornádót hozott létre a fejemben és a lelkemben. Leginkább a fogalmak tetszettek meg, amikkel bizonyos jelenségeket megnevez és amiknek hála most én is jobban meg tudom fogalmazni, hogy mit is akarok mondani 🙂
Egészen eddig a halál számomra a „kvantumevolúció-hoz” hasonlított a leginkább (ez a fogalom is a könyv kapcsán épült be a rendszerbe). Olyan érzés volt, mint a Darwini evolúció elméletben a hiányzó lépcsőfokok. Létrejött egy új mutáció, egy új faj, egy új változata annak, ami eddig létezett, na de hol vannak a két állapot között lévő fokozatok? Ezért nevezik kvantum ugrásnak, mert bazi nagy szakadék tátong a két állapot között. Apu halálát is így éltem meg. Két perccel ezelőtt még létezett, most már nem létezik. Na de hol vannak a két állapot között a lépcsőfokok? Felfoghatatlan, feldolgozhatatlan esemény volt az életemben, amire semmilyen minta nem létezett és amit semmilyen felkészülés, rákészülés nem előzött meg. Valakinek a halálát szemlélni egy ilyen élmény, még akkor is ha számítunk rá, még akkor is, ha már előre elképzeltük, ha pontosan tudjuk, hogyan fog történni… Kvantumugrás…. Viszont egy nagyon gyors folyamat is le tud „lassulni” attól, ha képesek vagyunk megfigyelni a részleteit. Erre álmomban jöttem rá 🙂 Mert a részletek pontos megfigyelése kelti a „lassúság” érzetét. Maga a folyamat nem lassul, vagy gyorsul, az valamilyen, csak az én érzékelésem végett érzem ilyennek vagy olyannak.
Egészen tegnap estig élt bennem egy rész, amivel képtelen voltam szembenézni. Egy horror filmbe illő, vért az erekben megfagyasztó sikító lány arca, aki néha közben megjelent lelki szemeim előtt és arcon vágott a jelenlétével. Ilyenkor mindig gyorsan kinyitottam a szememet és kimenekültem, mert úgy éreztem, hogy az életemre tör. Tegnap megint megjelent, amint elkezdtem gondolkodni a halál témáján, hátra is hőköltem azonnal, de ezúttal elképzeltem, hogy magam mögött állok, fényes testtel és egy földig érő arany köpennyel. Csak egy gondolat kellett ahhoz, hogy benne tudjak maradni a helyzetben: „Ez is én vagyok. Ez nem egy kívülről rám támadó valami, hanem az én részem.” Így már nem volt nehéz a közelemben hagyni őt és megfigyelni. Ez a horror filmes sikító lány én voltam, az a lány, aki nem tudott mit kezdeni a halál látványával, akiben egy szempillantás alatt összedőlt minden, ami addig hihető és biztonságos volt, aki a halál láttán, halálra rémült. És szerintem nem csak attól ijedtem meg, hogy a halál eljött apuért, hanem hogy engem is elvisz magával! Apu nem egy tőlem távol lévő ponton halt meg, valahol a dzsungel közepén, hanem a házunkban, egy emelettel lejjebb, szó szerint alattam, mert az én szobám a háló felett van, az ágy amin akkor ültem az ő ágya felett volt.
Ahhoz, hogy ezt az eseményt fel tudjam oldani magamban, újból bele kellett mennem, újból át kellett élnem – persze csak gondolatban. Hogyan szerettem volna ezt megélni? Mi lett volna számomra biztonságos? Milyen körülmények kellettek volna ahhoz, hogy ez ne vérfagyasztó élmény legyen? Lelki szemeim előtt azonnal megjelent egy sátor és ebben a sátorban emberek, akik a félhomályban a földön ülnek. Több sámán is tartózkodik a helyszínen, a haldokló test a sátor közepén fekszik, nyugalomban. Én egy sámán előtt ülök. Érzem, hogy a hátam a mellkasához ér néha, a nyakamat csiklandozzák a tollak, amik a viseletén vannak, a rézszínű kezei a térdein pihennek és nyugodtan, teljes belső békével nézi a folyamatot előttünk. Oldalra nézek és látom, hogy anyu és a húgom is egy-egy sámán előtt ülnek, ugyanúgy ahogy én. Ők is biztonságban vannak. Sok kérdésem van, nagyon – nagyon sok, amiket most ebben a kunyhóban, nyugodtan feltehetek a sámánnak, amíg a folyamatot figyeljük…
Forrás: piegellicht.deviantart.com
Az egész sátorban lehet érezni „azt” a pillanatot. A halál pillanatát, amikor valami történik, amikor ugrásszerűen más lesz az energia, mint addig volt. Olyan, mint amikor felrobban egy csillag és a darabjai szétszóródnak az Univerzumban. Hirtelen felszabadul az addig lekötött energia. Mint amikor valaki lelassítja a filmet és egyszer csak megjelennek a képkockák. Addig csak mozgó kép volt, de most látni az egyes alkotóelemeket. A halál pillanata is egy ilyen képkocka és ugyanolyan áldás mint a születés pillanata. Mindkettőben szinte megállni látszik az idő. Mintha az Univerzum leállna egy pillanatra, hogy látható legyen a működése.
Miért maradnak testi maradványok? Miért marad meg a forma szinte ugyanolyannak, mint amikor még élt? Miért nem tűnik el azonnal? Mi tartja egyben továbbra is?
Szerintem a lélek – a Szellem sem kész arra, hogy azonnal elengedje. Idő kell neki is. Ez is a fejlődés része. Talán egyszer majd úgy halunk meg, hogy a halál pillanatában egyszerűen eltűnünk. A Szellem fokozatosan szabadul fel az anyagból. Olyan ütemben, ahogy tűnik el a fizikai megjelenése, amiben addig létezett.
Forrás: http://silentwindsofchange.wordpress.com
Miért temetjük el a halottat? Miért járunk a sírhoz? Miért imádkoznak régi síremlékek előtt az emberek?
A halál pontos pillanatát is ugyanolyan nehéz (vagy éppen könnyű) meghatározni, mint a születés pillanatát. Mikortól van lélek egy új életben? Amikor kifejlődik a szíve? Amikor megszületik? Amikor 5 sejtből áll a teste? Amikor megfogan? És pontosan mikor a fogantatás pillanatán belül? Amikor találkozik a petesejt a spermával? Ezt is csak nehezen tudom elképzelni. Az energia egyszerűen csak áramlik. Az ősi energia forrás ott van a petesejtben és a spermában is amik összetalálkoznak, majd együtt folynak tovább. … ez egy végtelen láncolat… Nincs konkrét meghatározott eleje, mert az szakadás lenne a filmben. Ennek fényében a halált sem tudom elképzelni vágás szerűen, hogy valami egyik pillanatban volt, most meg már nincs. Ebből a feltételezésből következett az a gondolatom, hogy akkor az éppen elhunyt ember testében is kell hogy még legyen esszencia, valami a Szellemből. … ettől persze egyből frászt kaptam, mert ez azt az elképzelést hozta magával, hogy még él az illető és akkor egy úgymond élő dolgot temetünk el a föld alá. De mi az elő??? Mondjuk egy szikla is élő? Mert ha igen, akkor ilyen értelemben egy halott test is az. És ha a sziklában is benne van a Szellem, ahogy Wilber könyvéből megtudtam és ahogy jó magam is gondoltam, akkor ez egy marha hosszú távú projekt a Szellem részéről, hogy ilyen hosszú időre leköti magát valamibe 🙂 És marha hosszú idő az is, amíg teljesen eltűnik egy emberi test. Számomra teljesen hihetetlen amikor több ezer éves csontvázakat kikaparnak a földből…
És miért rövidebb a teremtés (mondjuk az embernél 9 hónap), mint a visszateremtés (mondjuk amíg teljesen lebomlik egy csontváz)? Miért könnyebb a formába haladni, mint a formából kifelé? Szerintem azért, mert egy meghatározott forma magába szippant, húz befelé. Egy kicsit nehéz számomra elképzelni azt, hogy ha meghalok, akkor szétesek ezer darabra, mint ahogy írtam a csillagot. Az nem egy meghatározott forma. De ha egyenesen egy új formába húzódnék be, akkor biztos gyorsabb lenne a szétesés. Láttam egy videó klippet, amiben ez nagyon szépen meg volt jelenítve. Formába formába, holonból holonba haladás (holon = részegész). Katt a képre, ha meg szeretnéd nézni…
Baszki, de így még félelmetesebb temetőbe menni, mert ezek szerint „élő” testek vannak ott?! Ezek szerint az nem egy teljesen halott hely! …. pedig én egész eddig szerettem a temetőket, szerettem a csendjüket, a nyugodtságukat. Ezek szerint ugyanilyen félelmetes elmenni egy hegyhez is? Nem egészen…. vagyis bizonyos értelemben igen. Éreztem már ilyesmit, amikor egyedül voltam egy hegy lábánál, csak én és a természet…. Na ja…ismerősen hasonló a két dolog…..
Sok éven keresztül azzal vigasztaltam magamat, hogy apu teste szétesik és mondjuk virág lesz belőle és akkor ez milyen jó, hogy él tovább. De most hogy ezen elkezdtem gondolkodni, már ezt is nehezen tudom elképzelni. Meddig folytatódik a szétesés? Molekulákig? Atomokig? Bozonokig (vagy mi az istennek hívják a még kisebb részeket)? Vagy mondjuk megáll az atomoknál és ekkor egy emberi atom átigazol a bioszférába és onnantól virág atom lesz? Meddig kell visszamenni, hogy meg tudjon történni az átigazolás egy másik formába?
A Szellemig szerintem. A teljes „semmi”-ig, az ürességig és onnantól lehet indulni megint „tiszta lappal”. Úúúú, basszus. De akkor tényleg hosszú projekt ez, megvárni míg egy emberi test lebomlik. Ehhez képest tényleg evolúciós fejlődés lenne, ha halálunk pillanatában azonnal a semmibe tudnánk visszamenni 🙂 És mondjuk Jézusnak ez sikerült? Hisz nem találták meg a sírjában. Lehet hogy ő a fizikai megjelenését egyenesen át tudta vinni a Szellembe és nem kellett megvárnia, amíg szétesik a teste. Buddhát eltemették? ….
Azt mondják, hogy minden, ami létrejött az meg lett teremtve. Valahol megszületett az idea és ebből az ideából létrejött valami. Akkor a halált is meg kell először álmodni, hogy megtörténjen? Vagy ehhez elég az az elv is, hogy ami nem fejlődik az automatikusan romlik anélkül, hogy bármit is csinálnék? De ehhez meg mondjuk akkor minimum meg kell tervezni az élet „zenitjét”, azt a pontot, ahol legmagasabban vagyok és ahol ölbe teszem a kezeimet, hogy most már hagyom, hogy az élet történjen velem és kivonom magamat belőle. És valószínűleg ettől függ az is, hogy valaki milyen gyorsan jut el a zenitből a halálba. Mert valaki leépül 1 hónap alatt (mondjuk azok az idős házaspárok, akik gyorsan egymás után haláloznak el) valaki meg 50 évig öregszik és szépen lassan halad a halál felé. De valószínűsítem, hogy itt is formából – formába haladás van. A figyelem fókusza a kulcs. Amerre figyelek, arra haladok, azt építem, azt teremtem. Azta! Mekkora figyelemnek kell lenni a másikon, ha egy hónap alatt valaki el tud menni egyenesen a halálig. Nyílegyenesen. Ha valamiből kivonom a figyelmemet, akkor elkezd hanyatlani? Mondjuk a betegség kapcsán ezt sokszor olvastam. Az a rész, ami megbetegszik az ki lett rekesztve, el lett zárva az energia folyamból.
Mitől volt apu apu és mit veszítettem lényegében el azzal hogy eltávozott?
Az ő szeretete teremtett meg engem és az én szeretetem teremtette meg őt. Mert amíg én nem léteztem, addig az „Adri apuja” része sem létezett. Addig létezett mondjuk a „férj”, „fiú gyerek”, „testvér”, „munkatárs” képe, de ez az én általam létrejött konkrét kép még nem. A temetőben az van jelen, ami amúgy is jelen volt az életemben. Egy kép. Az oké, hogy már nincs fizikai megjelenése és „nem működik”, de attól a kép még létezik, mert ezt én kreáltam, az összes tartalommal együtt. Szép emlékek, kevésbé szépek, megbántódás, öröm… És amúgy meg képes valami teljesen megszűnni? Mondjuk ha veszem azt, hogy apu képes lett volna azonnal visszamenni a Semmibe és már nem létezne semmilyen fizikai megnyilvánulása, akkor is létezne egy kép róla a fejemben, bennem. De ha van ez a holografikus kép, akkor energiának is kell lenni, mert a kép is energiából épül fel. Tehát még a képben is „kötve van” a Szellem? Például vegyük Platónt, akit még máig idézgetnek. Ő még él bizonyos értelemben? Minden emberben él egy vágy, hogy valami maradjon belőle. Valamit itt hagyjak, valamit tovább örökítsek. Erre legkézenfekvőbb megoldás továbbörökíteni a géneket egy utódban. De mi van mondjuk ilyen Platón féle művekkel? Azzal is tovább örökítette magát. Ha nem lenne soha gyerekem és nem is írnék Platón féle műveket, akkor eltűnnék? Nem hiszem. Akkor is léteznének „képek” rólam más emberek életében. Akkor is hatással lennék pusztán azzal hogy léteztem, hogy valamit csináltam.
A múltkor sétáltattam a kutyámat (már megint a monoton tevékenység – a séta hozta meg a marha magasröptű gondolat sort), hogy ragaszkodni egy bizonyos konkrét képhez magamról a jelenben ugyanolyan felesleges, mint mondjuk ragaszkodni a 7 éves énemhez. Egy pillanatra rám jött egy pánik szerű roham, hogy „Úristen. Ha tényleg az voltam ÉN, akkor ez most kinek a teste?” Általában senki sem érez ilyen jellegű pánikot, mert nem „kvantumugrás” szerűen jutunk el A pontból B-be, nem előttem történik, hogy 7 évesből 31 évesbe kerülök, olyan hosszú idő telik el a két pont között, hogy nem rakom őket összefüggésbe. Annyira lassan történik a változás, hogy nem tűnik fel és egyben annyira gyorsan, hogy egy folyamatnak látom, nem az egyes filmkockákat külön. A halál sem egy kvantumugrás az életből a nem életbe. Csak annak tűnik, amikor bekövetkezik, mert nem tudtam megfigyelni a részleteket. Talán az energia felszabadulása okozza azt, hogy „begyorsul” az idő és ugrik egyet látványosan, közben én meg elveszítem a fonalat.
És egyáltalán el tud tűnni bármi is végérvényesen? Az oké, hogy a forma, amiben létezett eltűnik, de az idea, a kép? Mondjuk a gyerekeim még talán fognak hallani tőlem a papájukról, úgy ahogy én is hallottam a papámról (bár már nem találkoztam vele élőben), de az utána következő generáció? Kézzel fogható infó nem lesz, de az energia bennük lesz, mert bennem megvan apu energiája, amit ő hozzá adott ahhoz az energiához, amit ő kapott. Bennem megvannak az ő tulajdonságai, talán még a tudás is, amit felhalmozott csak teljesen nem hozzáférhető még számomra. ……. úúúú basszus…….. még millió – millió kérdés bennem és ez annyira élő, annyira jó dolog :)))
Beugrott most egy kép is a gyerek koromból, amikor a többiekkel csúszdáztunk. Egy végtelen láncolatot alakítottunk ki azzal, hogy egymás után csúsztunk, felugortunk a homokból ahová landoltunk, rohantunk a létrához, másztunk, rávágódtunk a csúszdára, megint a homokban landolás, rohanás a létrához… Mindig valaki volt a csúszdán, mindig valaki mászott, mindig valaki állt a tetején, mert folyamatosan rohantunk…. Közben sikítás, nevetés. Valaki hason csúszott, valaki hátrafelé, valaki előre, volt ott minden. Ennek a folyamatnak egyetlen egy része sem volt szomorú vagy végleges, mert formából – formába rohantunk. A létra tetején állásban ott volt az izgalom, hogy már húzzon végre az illető a homokból alattam, hogy csúszhassak. „Menj már, menj már el onnan!!!” , a csúszásban ott volt a gyorsaság és az élvezet, itt húzott magához az, hogy a puha homokban fogok landolni, a landolásból húzott magához a létra, hogy végre megint a csúszda tetején legyek, a mászás közben húzott a csúszda teteje. A csúszda tetején vonzott a lecsúszással járó élvezet. Ebben a folyamatban nem volt képszakadás, nem voltak megállók, nem volt egyetlen egy pillanat sem, amikor elszomorodtam volna. Hát nem ilyen az élet – élet – élet – élet – élet? A születés és a halál ugyanaz az energia! Berobban mind a kettő, nem fekete és fehér, nem halálfej meg az angyal. Az egyik nem ácsorog kaszával a kezében a másik meg áldást osztogat. Ki találta ki ezt a baromságot?
Nem tudom, ezt a végtelen témát hogyan fejezzem be, úgyhogy ideírom még azt a szöveget, amivel reggel ébredtem és ami elindította ezt az egész halálról való filozofálásomat 🙂
A halál lassan jön, bekopog az ajtódon…
Megkérdi készen állsz-e…
Eljön, mert eljött az ideje, és eljött a te időd is a változásra.
Mint amikor megérett az alma a fán és leesik a földre.
Segítelek téged azzal, hogy elfogadom neked most jött el az idő,
most van a legmegfelelőbb pillanat, hogy eltávozz.
Csak sajnálom, hogy távol vagyok a testedtől….
Érzem az energiát, érzem hogy valami fontos történik
érzem az örömteli jelenlétet a házban.
Történik, te mész valahová, én maradok.
Te magad voltál az, akit éreztem? A te lelked volt annyira fényes? Meglehet…
Mitől félek?
A jelenlétedtől. Féltem tőled életedben, ezért félek tőled halálodban is.
Nem a lelkedet láttam, hanem a cselekedeteidet.
Nem az indítékaidat láttam, hanem a következményeket.
Féltem, de mégis szerettelek. Vágyakozva, őszintén…
Ezért féltem tőled halálod után, mert féltem tőled életedben is.
Igazából mi fáj? A te halálod vagy a saját halálom gondolata?
Mit mulasztottam el, amit ennyire hiányolok? Miért éppen a te fizikai megjelenésed kell? Mert születésem óta itt voltál és én megszoktam? Mert a te személyedhez kötöttem hozzá a bizalmat, biztonságot, oltalmat, szeretetet? Bebetonoztam őket ebbe az alapba? Mint a testedet a sírba? …
