Ma éjjel volt egy nagyon furcsa álmom. Azt álmodtam, hogy az unokatestvéremmel Zsuzsival egyszerre voltunk várandósak. A jelenet abban az időben játszódott, amikor már esedékes lett volna a szülés, ami érdekes módon mindkettőnknél pont ugyanarra a napra esett. Voltak körülöttünk orvosok is, de nem a kórházban láttam magunkat. Inkább egy föld alatti barlangban, mert emlékszem a kő falakra, amik körbe vettek minket. A folyosók elég tágasak voltak és mi egy nagy helységben várakoztunk.
Sok ember mászkált körülöttünk, jöttek-mentek, néhányan valamilyen előadásra vártak, néhányan csak sétáltak, de extrán senkit sem érdekelt az, hogy mi ketten szülni fogunk.
Zsuzsinál már elkezdődött a vajúdás. Ő egy karos székben ült, millió pokróc alá temetve. Nekem még nem voltak fájásaim és szabadon mászkáltam. Leginkább őt szemléltem és figyeltem, hogy mi történik körülötte, hogy mit csinálnak vele az orvosok, mit mondanak neki, mert tudtam, hogy rám is pont ugyanez fog várni nemsokára. Figyeltem az arcát, hogy mennyire fáj neki és hogy mit csinál annak érdekében, hogy ezzel megbirkózzon. Éreztem, hogy a gyerekem készen áll a születésre, “letöltötte az idejét” és most már világra jöhet, amint engedek az izmaim feszítésén és szabad utat engedek neki. De én nem mertem ezt megtenni. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban eldönthetem, hogy MOST megnyílok, átadom magamat a folyamatnak és hagyom, hogy valami új megszülessen, elengedem őt, de nem tettem. Iszonyatosan féltem a fájdalomtól és az ismeretlentől, mert hiába figyeltem Zsuzsi minden mozdulatát árgus szemekkel, azt hogy milyen érzés lehet belülről megélni egy szülést, nem tudtam leolvasni róla.
Zsuzsi vajúdása már nagyon hosszú ideig tartott és ő sem nyílt egyáltalán. Már teljesen kifáradt és erejét vesztve ült a karos székben. Ekkor az orvosok úgy döntöttek, hogy muszáj valamit tenniük. Nem hallottam, mit beszéltek egymás között, viszont az eszmecsere után Józsi (az apuka) odament Zsuzsihoz és szeretetteljesen a következő mondatot mondta neki:
“Az orvosok úgy döntöttek, hogy kell a folyosó. Ne aggódj kicsim, megyek és elhozom.”
Fogalmam sem volt, hogy mi a szar lehet az a folyosó… Értetlenül álltam a kijelentés előtt, de lelki szemeim előtt azonnal megjelent egy hosszú folyosó, amit Zsuzsi lábai közé helyeztek, hogy a baba a megszületése után ne azonnal a fényre kerüljön, hanem muszáj legyen neki végig haladni még ezen a folyosón is. De nem ez volt a fő indok. A folyosó hosszúsága fokozta a húzó erőt, mintha a folyosó “kiszippantotta” volna a gyereket a méhből. Egyáltalán nem volt erőszakos módszer, semmilyen fizikai erőt nem alkalmaztak az orvosok, egyszerűen csak meghosszabbították a méhkijáratot és ettől a nyílás erősebben vonzotta magához a babát. Itt megszakadt az álom…
Ébredésem után nem bírtam kiverni az álmot a fejemből. Ismerős volt számomra az érzés, hogy valami készen van, de én nem merem engedni megszületni, a félelem egy olyan folyamattól, ami ismeretlen számomra, a teljes bizonyosság, hogy bármelyik pillanatban engedni tudok az izmaim szorításán, ha úgy döntök… Sokszor feszítem magamat, sokszor torpanok meg a nagy pillanatok előtt és nem merek beléjük menni. Az általános reakció erre a viselkedésre a “Nyugi… lazíts.” Ó Istenem, mennyiszer hallottam már ezt! Szinte senkinek sem jut eszébe azt mondani, hogy “Feszítsd meg magadat még jobban! Féljél még jobban.” Pedig az talán megnyugtatóbb lenne... Pár hónappal ezelőtt elkezdtem zongorára járni. Imádok zongorázni, imádom a zongora tanító nénimet, mégis maga az órára menés iszonyatos félelmet ébreszt bennem és remegnek a kezeim tőle. Persze nekem is kapásból jöttek magammal szemben a jó tanácsok “Lélegezz mélyeket, engedd el a félelmet, fújd bele a félelmet egy lufiba, gondold végig a szituációt és lásd meg, hogy nincs benne semmi stresszelő…” Heteken keresztül játszottam ezt. Mielőtt órára mentem, lazítottam magamat lélekben, hogy mérsékeljem a félelmemet. Felhasználtam az összes létező technikát, amit a kineziológiában megtanultam, az összes eszközt, amit a kezembe kaptam…. Eredménytelenül.
A nagy áttörést az hozta, amikor az egyik óra előtt, Marika néni háza előtt ücsörögve az autóban, végre azt tudtam mondani magamnak, hogy “Nyugodtan féljél. Nincs ezzel semmi baj.” és a pici gyerektől magamban azt kértem “Mutasd meg mennyire félsz.” Ennek hatására elkezdtem rázni a kezeimet. Felnagyítottam a remegést, ami bennem volt és aminek a kézremegésem csak egy halvány jelképe volt. A remegés bennem sokkalta nagyobb volt annál. Még nem léptem Jézusi szintekre, szóval nem tudtam egy csapásra megszüntetni a félelmet, de sokkalta enyhébb lett. Ami viszont ennél is fontosabb volt számomra, hogy már ÉLVEZETTEL tudtam órára menni! Sokkalta jobban tudtam kapcsolódni a saját lelki világomhoz és Marika néni lelki világához is. Teljesen más élmény volt ezek után a zongora óra és el sem tudom képzelni azokat a magaslatokat, amiket majd azután fogok tudni elérni, ha teljesen fel fogok tudni oldódni a félelmemben.
És a folyosó? A “folyosózás” is egy jó barátom és segítőm lett. Sokszor kényszerítettem magamat olyan helyzetekbe, amiktől rettegtem. “Nincs mitől félned. Nem fog megenni téged senki.” (Úristen, ez most csak úgy kibuggyant belőlem, de emlékszem, hogy kiskoromban ezt is sokszor hallottam. Ebből arra lehetne következtetni, hogy létezik az az eshetőség, hogy valaki engem megegyen, csak éppen most ennek nem áll fenn a veszélye…. félelmetes). Egyfolytában azt akartam magamtól, hogy a számomra félelmetes pillanatok előtt csak egy 10 centiméteres folyosón haladjak végig. Most már egyre többször megengedem magamnak, hogy 10 méter hosszú folyosókon haladjak, ha a helyzet éppen úgy kívánja meg. A folyosó jó…. megadja a lehetőséget, hogy végig gondoljam, mi vár rám, hogy megbarátkozzak vele, hogy megszokjam a gondolatot, hogy nemsokára az életem részévé válik. És a folyosó kijárata vonz magához. A folyosók már csak ilyenek. A kíváncsiság odavonz minket vagy az egyik vagy a másik végéhez és előbb – utóbb kikukucskálunk. A folyosóban csak magammal vagyok, itt van időm, hogy az egyik pontból kényelmesen áthaladjak egy másik pontba, van időm, hogy közben változzak, hogy közben előkészítsem a fegyvereimet és eszközeimet, amikre szükségem lehet, ott meg tudok nyugodni, dühönghetek, félhetek, várakozhatok, gyakorolhatok…
Nem tudom, most minek a születése előtt állok, hogy mi az, ami már készen van, de én még nem merem elengedni. Talán a Pesti életem az, ami felé ma elindulok. Úgy terveztem, hogy kimegyek és hátra se nézek. “Hisz nincs mitől félni”, mondtam már megint nagy bölcsen magamnak. Persze megint meddő próbálkozás volt ilyen módon feloldani a kételyeimet. Ehelyett úgy döntöttem, hogy inkább “folyosózok”, amihez még az Univerzum is hozzásegített azzal, hogy nekem tolattak egy olyan valószínűleg szituációban, hogy csak nehezen tudom elképzelni, hogy ez “véletlen” volt (ami alatt nem azt értem, hogy a másik fél szándékosan tette). Szóval pár nap múlva vissza kell jönnöm Pestről, hogy megcsináltassam. Nekem most ez a folyosózás…. hogy elmegyek, de megengedem magamnak, hogy bármikor visszajöjjek, még akkor is, ha ez egyáltalán pénzügyileg, sem időbélileg nem kifizetődő… Nekem megéri 🙂 És folyosózás az is, amikor másokat figyelek meg, hogy ők mit csinálnak egy olyan helyzetben, ami rám is vár. Ebből persze soha nem tudom meg, hogy ténylegesen milyen érzés lehet, de nekem segít. A kis Piackutatóm. Imádom 🙂
Ezt az írást Estas Tonne lélek emelő gitározása segítette:
