A hely a Gozsdu udvarra emlékeztet, Pesten. Az első emeleten vagyok, körülöttem emberek nyüzsögnek, szórakoznak, beszélgetnek, zsúfoltak a termek, nehezen lehet mozogni bennük. Félhomály van, koszos lámpák világítják meg a helységeket és néhány lampion, amik a korláton lógnak. Nekem is jó kedvem van, olyan, mintha ittam volna, de azt hiszem igazából egy korty alkoholt sem fogyasztottam. Az emberek nyüzsgése dobott fel ennyire. Egyszer csak a tömegen keresztül odajön hozzám egy lány. Szerény kinézete van, átlagos ruházat, hosszú haj, amivel semmit sem csinált, hogy csinosnak látsszon. Fénytelenek a szemei, de abban nagyon elszánt, hogy beszélhessen velem. Azt mondja, hogy le kell amputálni a jobb lábát térdtől lefelé. Elkezdek nevetni. Szívott? Vagy mi a baja, hogy ilyesmit kér tőlem? Ő nem nevet, továbbra is nagyon komolyan néz. Időpontot kér tőlem. Mondom neki, hogy nem vagyok orvos. Félszemmel megnézem a lábait, rövid szoknya van rajta, így nem takarja semmi sem őket. A jobb lába valóban picit soványabb mint a másik, de különösebb elváltozást KÜLSŐLEG nem látok rajta. Még mindig nem tágít ezzel az időpontos dologgal. Nevetve rávágom, hogy oké, kap tőlem egy időpontot, akkor jöjjön vissza.

Eltelik az idő, még mindig ugyanott vagyunk. Odajön hozzám a lány a tömegen keresztül és közli, hogy ma van az időpont és hogy jött az amputációra. A frászt hozza rám. Közben el is feledkeztem róla, abban reménykedtem, hogy ő is kiveri a fejéből ezt a hülyeséget, de nem így lett. Még elszántabb, mint legutóbb volt, hiszen én adtam neki időpontot, amire sajnos tisztán emlékszem. Ideges leszek, nem tudom mit csináljak. Ez a csaj tuti nem százas. Orvosra lenne szüksége. Persze nem sebészre, sokkal inkább pszichiáterre. Az első gondolatom az, hogy zárják őt be valahová és gyógyszerezzék be, mert beteg a fejére és közveszélyes. Mi a francot csináljak vele? A tekintetében látom, hogy ha senki nem lesz hajlandó levágni a lábát, meg fogja tenni ő, saját kezűleg…. Ugyanazt az ellenállást érzem, mint az első alkalommal. Röhejesnek tartom a kérését, nem tudom őt komolyan venni és ha egy pillanatra komolyan is veszem, akkor meg attól ijedek meg, hogy én hogy jövök ahhoz, hogy segítsek neki? Amputálni a lábát nem fogom, ez halál biztos, de azt is biztosan tudom, hogy a fejében van a gubanc, nem a lábában. Képes vagyok arra, hogy megtaláljam a fejében azt a gondolatot, ami arra készteti, hogy le akarja vágatni a lábát? Képes vagyok úgy beszélgetni vele, hogy ez a hasznára váljon és ne forduljon még rosszabbra a helyzet…. Azt hiszem attól félek, hogy most csak a lábától akar megválni, nem az egész életétől. Mi van, ha valamit elrontok és ő leveti magát az erkélyről, mert hogy én voltam az utolsó reménysége, ami kudarcot vallott? A félelmem akkora, hogy sokkalta könnyebb nem komolyan venni őt és kijelenteni, hogy rajta biztosan nem tudok segíteni.

Ott lebeg felettünk a pillanat, amelyikben a lány rájön, hogy nem tudom őt komolyan venni, hogy ugyanolyan vagyok, mint a többiek, hogy teljesen zavarodottnak látom őt én is és sarkon fordulva eltűnik örökre az életemből. Meghozom a döntést. Komolyan veszem őt. Nem messze tőlünk egy pad áll. Megfogom az egyik vállát és odavezetem. Valami megváltozott. Mintha megállt volna az idő, látom a szemében, hogy egy új fejezetet kezdtünk el írni. Nem az van, ami két perccel ezelőtt, amikor csak mosolyogtam meg feszengtem a kérésén. Most már tudni akarom, hogy mi van benne és kíváncsi vagyok rá.  A félelmem mögöttem áll, árgus szemekkel bámul rám és szorongatja a mellkasomat. Hagyom, hogy legyen.

– Melyik lábadat szeretnéd, hogy levágjam? – kezdem el a beszélgetést.

– Ezt.- mutat rá a jobb lábára. Bólintok, hogy megértettem és tudomásul vettem. Teljesen logikusan azt a kérdést szeretném feltenni, hogy mégis mi az oka annak, hogy le akarja vágatni, de tudom, hogy erre nem fog tudni nekem válaszolni. Ha tudná, hogy mi az igazi ok, nem akarná levágatni.

– Milyen az, ha az embernek nincs lába?

– Észreveszik a többiek. Azt gondolják, hogy milyen bátor, hogy láb nélkül is boldogulni tud. Érdekesebb lesz tőle, erősebb, komolyan veszik.

Szavai hallatán eszembe jut a dédnagyanyám, akinek aratás közben egy gép levágta térdtől lefelé a lábát. Túlélte és élete végéig mű lába volt, amit este lecsatolt, majd reggel újra felcsatolt. Anyám szerint nagyon erős és kitartó asszony volt, szerintem felnézett rá és tényleg irigylésréméltó, ahogy megbirkózott ezzel a súlyos veszteséggel.

– Most nem vesznek téged komolyan a többiek?

A lány kérdően rám néz. “Szerinted?” Nem mondja ki hangosan a kérdést. Már amikor megkérdeztem tőle leesett a tantusz, hogy “nem. nem veszik őt komolyan, hiszen én sem vettem.”

– Oké, szóval ha nem lenne lábad, komolyan vennének téged a többiek.

– Igen. Talán igen.

Csend van egy pár pillanatig. Most mit kérdezzek tőle? Mi a helyes kérdés? A félelem összeszorítja a mellkasomat. Belepihenek ebbe a szorításba és ettől felmerül bennem gondolkodás nélkül a következő kérdés.

– Azt is kitaláltad, hogy mi történne az amputáció után a lábaddal? Hogyan vállnál meg tőle? Eltemetnéd, elégetnéd? Eltennéd emlékbe?

– Nem tudom. Gondolom valamit csinálnának vele. – bár nem mondja ki, de látom, hogy a kérdésem hallatán megijedt. Talán most egy pillanatra felderengett neki, hogy a lába akár hiányozhat is neki, ha már nem lesz.  – Nem akarom a lábamat! Nem az enyém!

– Akkor kihez tartozik?

Látom, hogy a fejében a fogaskerekek lázasan dolgoznak, de nem bírja megtalálni a választ. Mintha gondolatban pásztázná a szóba jöhető tulajdonosokat, de senkit sem talál, akihez a lábát hozzá tudná párosítani.

– Nem tudom. – vonja meg végül a vállát. – Nem az enyém.

Holtpont megint. Tedd fel a megfelelő kérdést! Találd ki azonnal a jó irányt! Hallom a fejemben a hangot. A félelem megint elkezdi szorítani a mellkasomat. Egy pillanatra úgy érzem kiszökik az élet a testemből. Elfogadom, hogy fogalmam sincs, mit csináljak a lánnyal. Ettől ismét visszatér belém az élet.

– Oké. – nyugtázom és elhiszem, amit mond. – Akkor tehát nem sűrűn beszélgettek te és a lábad, ha ennyire idegen számodra a jelenléte. Nem vagytok barátok?

– Nem. – válaszolja határozottan. – Ő nem beszél hozzám.

– A bal és a jobb lábad beszélgetnek egymással?

–  Nem. Csak a bal lábam beszél a jobb lábamnak.

– És mit mond?

– Hogy tűnjön el végre.

– Azt mondja a bal lábad a jobb lábadnak, hogy tűnjön el?

– Igen. – meredten bámulja a jobb lábát. Le sem veszi róla a szemét.

– És a bal lábaddal barátságban vagytok?

– Igen. A bal lábam erős, határozott, nem tűri a gyengeséget. Aki gyenge menjen el! És ettől a jobb lábam még gyengébb lesz és összemegy. Látod? Összement! – mutat a jobb lábára, amelyik ahogy már korábban is észrevettem tényleg valamivel soványabb mint a másik. – Nem akarom, hogy itt legyen! Szégyen, hogy ilyen gyáva, nem mond semmit sem. Nem akarom, hogy itt legyen. Én is nulla vagyok, ha nullákkal barátkozok!

– Szóval közösen a bal lábaddal kiutáljátok őt?

– Igen. Menjen el! – mondja még mindig határozottan.

– El tudod képzelni azt, hogy nem a bal lábad mondja meg, hogy mit kell csinálnotok, hanem Te? Hogy Te is beleszólhatsz és nem kell feltétlenül elhinned, amit a bal lábad mond? Hogy lehetséges, hogy a jobb lábad beszél hozzád, de Te nem veszed őt komolyan?

Felkapja a fejét. Pár perccel ezelőtt vádolta az egész világot és főleg engem, hogy nem veszem őt komolyan. Ezért akarta levágatni a lábát, hogy végre vegyék őt komolyan a többiek, miközben  most azt mondom, hogy ő sem veszi komolyan az egyik lábát?

Elkezdi lóbálni a jobb lábát a pad alatt. Feláll. Ránehezedik teljes testsúlyával a jobb lábára.

– Meg kell erősítenem őt. – magyarázza. – Ezt kell csinálnom, hogy megerősödjön. Mozgatni kell. Tudod? Használni és akkor erősebb lesz.

Bólintok. A jelenet láttán valami kilazul bennem. Sírni akarnék.

A lányt nézem, ahogy ugrál előttem. Vicces, de nem nevetek rajta. Tudom, hogy nagyon komoly dolog, amit csinál. Fél lábon ugrál, járkál körbe-körbe, lóbálja a lábát, ránehezedik az egyik felére. Kívülről nézve olyan, mintha megőrült volna, pedig ő pont most ébredt fel.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0