Az egyik legnehezebb és legkiábrándítóbb érzés, amikor megcsinálunk valamit, és rögtön utána lebasszuk magunkat, hogy az nem volt elég jó. Ezt szinte ugyanolyan nehéz megélni más által, mint saját magunk által. Amikor bármit teszünk, sosem lesz a végén igazi szívbőljövő köszönet, vagy egyáltalán a meglátása annak, hogy mennyi energiát, figyelmet raktunk bele valamibe.
Nekem rendszeres mozdulatom, hogy megcsinálok egy eseményt – párkapcsolati workshop, családállító nap, – és utána fogom és az egészre azt mondom, hogy „Adri, jó volt, jó volt, de lehetett volna jobb is. Az az állítás ott annyira nem működött. A jelenléted annyira nem volt patent. Péter (Nóra, Eszter, xy) jobban csinálja.”
Megosztok egy nagyon egyszerű, és hatékony gyakorlatot erre, amit magamon is megcsináltam, és saját élményből javaslom. Állítós gyakorlat lesz:
1. Amikor az esemény után vagy, akkor fogj egy párnát, és rakd be a térbe – ez a párna fog képviselni téged, aki végigvitted az eseményt, megcsináltad, beleálltál (nevezhetjük múltbéli én-nek is, aki az esemény alatt voltál).
2. Te magad képzeld el, hogy a belső kritikusod vagy, akinek millió ötlete van arra vonatkozólag, hogy hogyan lehetett volna ez jobb is.
3. Hajolj meg a párna (önmagad) előtt, és maradj addig a meghajlásban, amíg nem érzed, hogy tényleg látod azt az énedet, aki MEGCSINÁLTA. Mondd ki neki, hogy köszönöm. És tényleg érezd is át, hogy valaki ott belőled épp megtett valamit, ami érték.
Nekem segít ez a gyakorlat.
Adom neked is kipróbálásra.
