Ki vagy mi által mented fel magadat?

Ki vagy mi által mented fel magadat?

Az egész blogot egy idézettel kezdem, ami elindította bennem a gondolkodást: „Van valami indokod vagy kifogásod arra, hogy miért romlott el valami, különösen egy olyan, ami felment téged a bűntudat vagy felelősség alól?” (Do you have a reason or excuse about why something went wrong, specifically that absolves you from quilt, responsibility, or fault? Teal Swan)

Ismerem annak az érzését, amikor leesik, hogy valami, amit máson számonkérek, abban valójában én nem vállalom a felelősséget, vagy nem akarok szembesülni a saját mulasztásommal, bűntudatommal, félelmemmel. Testileg is nagyon kellemetlen érzés. Megjelenik benne általában a szégyen (de nem a betemető fajta, csak az egészséges szégyen, ami pillanatok alatt lecsiszolja az agyaraimat), a megbánás, és annak az érzése is, mintha valami, ami addig el volt torlaszolva elkezdene áramolni.

Ez az a verzió, amikor átengedem magamon a felismerést, és nem akarok neki keresztbefeküdni. Egyáltalán nem egyszerű ebbe beleállni. Ezért is van annyira nagyon gondosan felépítve a terápiában az, hogy először jó sok megtartást kapjon a kliens, ÉS csak ezután vagy ezzel együtt legyen konfrontálva azokkal a dolgokkal, amikre nem akar rálátni. Ugyanis JÓ SOK megtartás (és az ebből fakadó énerő) kell ahhoz, hogy merjünk ránézni a saját nehéz érzéseinkre és találkozni a saját felelősségünkkel egy-egy helyzetben.

Amikor egészségtelen a kapcsolatunk önmagunkkal, akkor a felelősség tudat nem olyasminek érződik, ami elősegíti a fejlődést és az áramlást, hanem egy kalapácsnak, malomkőnek, gilotinnak – kinek mi a szimbólumvilága – mindenesetre valami olyannak, amik agyonyom, végervényesen megszégyenít és eltemet. Az egészséges kapcsolatban önmagunkkal és másokkal túl lehet élni a felelősségvállalást. Sőt, azzal lehet igazán jól élni az életünket.

Nemrég egy kapcsolódásomban megéltem azt az érzést, ami sokféle arcával feltűnt már az éltemben: „NEM LÁTJA A KÉPESSÉGEIMET!” Teljesen maga alá temetett ez az érzet, és ebben a helyzetben egyértelműen a másik embert tettem bűnbakká. Ő nem lát, ő nem ismer el engem teljes egészében, ő nem hajlandó kitágulni oda a kapcsolatunkban, ahogy nekem jó lenne, ő tehet arról, hogy úgy érzem megőrültem. Aztán miután eltöltöttem egy kis időt a fürdőszoba padlóján sírva valami átfordult bennem. Elengedni azt jelenti beengedni. Ebben az esetben is erőfeszítést kellett tennem, hogy beengedjem annak tényét, hogy ő ennyit tud, ő így működik, ő ennyit lát. Megengedtem, hogy ez lehessen. És mindeközben szembenéztem azzal is, hogy én csinálom azt, hogy addig engedem a képességeimet kitágulni, amiről azt képzelem, hogy számára oké. Nincs ott STOP tábla valójában ezen a határon, és ha van is, amit tudattalanul érzékelek, mert az is lehet, hogy tényleg ott van, nem az az egyetlen megoldás, hogy satufékkel megállok előtte.

Úgy döntöttem, hogy engedem a képességeimet tovább tágulni ezen az általam érzékelt STOP táblán túl és láss csodát, tágulhattam, ő nem állított meg, sőt támogatott benne. Így visszaolvasva olyan, mintha a világ legegyértelműbb történése lenne. Attól, hogy ez összecsomagolva érkezik pár sorban eltűnik az az érzet, hogy ez valójában egy Háború és béke méretű opusz volt a való életben.

Az, hogy megtaláljuk egy helyzetben a saját felelősségünket, a saját nehéz érzéseinket nem jelenti azt, hogy többé nem kell egyezetetni és tárgyalni, vagy újratárgyalni helyzeteket a kapcsolatainkban, mert hogy megtaláltam, hogy ez valójában hogyan szól rólam és akkor már a többiek nem is fontosak, mert a helyzet kisimult. Az, hogy vállaljuk a felelősséget és ezáltal találkozunk a saját nehéz érzéseinkkel csak megszünteti a bűnbak keresést, és ezáltal remek talajjá válik az építkezéshez.


A féltékenység, mint rátámaszkodás a féltékenység tárgyára

A féltékenység, mint rátámaszkodás a féltékenység tárgyára

Nemrég egy meditációban az a mondat jelent meg bennem, hogy „csak ott tud megbillenteni engem, ahol támaszkodok rá.” Azóta többféle módon, többféle helyzetben köszönt vissza ez a mondat és adott egy új szemszöget néhány beakadásomhoz az aktuális életemben.

Valószínűleg nem újdonság, ha azt mondom, hogy az Univerzum, amiben élünk energia alapú, ami azt is jelenti, hogy minden kapcsolódásunkban energiákat cserélünk és energiákkal gazdálkodunk, ha nagyon le akarom egyszerűsíteni ezt a képet. Érdekes lehet a féltékenységre is ránézni ebből a szemszogből. Mi van akkor, ha a féltékenységet (vagy irigységet) úgy képzeljük el, hogy valójában TÁMASZKODUNK energetikailag arra a személyre, akire féltékenyek vagyunk? Energiát nyerünk belőle, mert azt éljük meg, hogy mi magunk azt a bizonyos dolgot nem tudjuk önmagunkon belül előállítani. És mivel az az élmény, hogy nekünk magunknak nincs az, amire vágyunk és amire féltékenyek vagyunk, logikusan felmerül az „akkor elveszem tőle (mivel neki van)” gondolata.

A féltékenységet eddig egyáltalán nem szemléltem abból a szemszögből, hogy én vennék el bármit is attól a személytől. Pont fordítva éltem meg, tőlem vesznek el (vagy vettek el valamit). Vegyünk egy klasszikus példát, ami életem során elég sokszor előfordult és gondolom más is fog tudni hozzá kapcsolódni – féltékenység egy másik nőre. Minden ilyen esetben azt éltem meg, hogy hiány állapotban vagyok ÉS kiszolgáltatott, mert az a másik nő elvesz tőlem valamit, amire nekem szükségem van. Ez arra az esetre vonatkozik, amikor férfiról volt szó. De voltak olyan esetek is, amikor az a másik nő valami olyasmit ért el az életében, amire én is vágytam, csak képtelennek éreztem magamat rá. Irigyeltem, hogy neki megvan pénz, siker, elismertség, szakmai tapasztalat, hozzá illő ruha, frizura, feszes test, gyerek, lágyság, tudás, tiszta intuíció… és folytathatnám még a sort, attól függően, mikor milyen vágyaim kerültek előtérbe bizonyos életszakaszaimban.

Ebben az irigységben gyakorlatilag rátámaszkodtam energetikailag erre a nőre, és ezért voltam annyira labilis, mert az egyensúlyom tőle függött. Azért billentett ki érzelmileg az ő sikere, mert én a tudatommal megtámasztottam magamat az ő sikerén. Ez a megtámasztás pedig gyakorlatilag energia szerzés. Azt feltételezem, hogy ez az energiaszerzési folyamat annál erősebb minél közelebb áll. Biztosan más, ha csak valakit online nézek, vagy konkrétan az életemben van.

Feltettem magamnak a kérdést, hogy mit csinál az a nő, amit én nem vagyok hajlandó megtenni, amibe én nem vagyok hajlandó beleállni, leginkább azért, mert képtelennek érzem magamat rá? Pedig ha a vágy megszületett bennem, akkor megvan bennem a képesség is, mert nem tudunk olyanra vágyni, ami ne lenne bennünk, másként be se jönne a világunkba. De a saját árnyékom elfedi ezt, és ezért nem kapcsolódom hozzá magamban, viszont annál inkább meglátom kint. Nem egyszerű ide leásni és nem is egyszerű meglátni ezeket a támaszkodási pontokat. Jó sok önszeretet kell hozzá és együttérzés önmagunkkal, és persze hajlandóság szembe nézni azzal, amit nem akarunk látni.

Én úgy találtam erre a kérdésre válaszokat, hogy elképzeltem ezzel a konkrét nővel kapcsolatosan, hogy felegyenesedek, abbahagyom a támaszkodást azon a ponton, ahol a féltékenység áramlik belőlem és megnéztem, hogy milyen lelki izmomat kell megfeszítenem, amit eddig nem kellett, mert ugyebár odatámaszkodtam őrá azon a ponton. Megnéztem azokat a pontokat is, ahol neheztelek édesanyámra és valamit várok tőle. Ott is támaszkodást találtam. Olyan dolgokat, amikben nem vagyok hajlandó felegyenesedni és megfeszíteni a saját izmaimat. Már magában a neheztelés szóban is benne van, hogy ránehezedünk arra a másik személyre.

Szerintem még órákig tudnék itt ülni és sorban írni, hogy mi mindenre voltam már féltékeny nőkben és férfiakban egyaránt, és hogy az valójában mennyire szólt arról, hogy én nem akartam meglépni azt vagy tenni azért, amit irigyeltem attól a másik személytől. Csak támaszkodtam, és támaszkodtam és közben vártam, hogy hátha csodával határos módon megjelenik az én életemben is.

Próbáld ki támaszkodásként és energia nyerésként elképzelni valamelyik aktuális féltékenységet vagy irigységet az életedben. Te mit találsz így ugyanabban a sztoriban?

A ház hangjai

A ház hangjai

Szeptember eleje óta körülbelül 14 négyzetméter a világom közepe. Bámulatos, hogy ezen a viszonylag kicsi helyen elfér minden, ami a hétköznapokhoz kell. Egy kicsi rész a cipőknek ad otthont, egy kicsi rész a konyhának, egy kicsi rész a kamrának, egy rész az irodámnak, egy rész ruháimnak és egyéb tárgyaimnak, egy rész a hálószobám, a szoba közepén szoktam tornázni, és egy harmonika ajtó mögött elfér még a fürdőszoba is. Ahogy rutinná váltak a mozdulatok ezen a pár négyzetméteren, ugyanúgy megszoktam a ház tipikus zajait is, és valahogy azok is otthonossá váltak.

Fogalmam sincs, hogy összesen mennyi ember él ebben az 1891-ben épült lakóépületben, de néhány közülük elég hangos ahhoz, hogy róluk biztosan lehessen tudni, itt laknak. Itt van például János, aki rendszeresen kint ácsorog a gangon, és a legtöbb itt lakó embertől nem mulasztja el megkérdezni, hogy hogyan van vagy épp hová megy. Telefonálni is nagyon szeret a gangon, és reggel dumcsizni az udvarban lakó szomszéddal, vagy éppen a negyediken dolgozó villanyosokkal, hogy mit szerelnek, kinél és mennyiért. Engem valószínűleg 25 évesnek néz, mert simán letegezett, miközben én magáztam őt, és kedélyesen mondta nekem, hogy biztos jó lehetett ide költözni és kirepülni a szülői házból. Hát igen, jó volt onnan kirepülni hét évvel ezelőtt.

A lift ajtaja is ismerősen csapódik be minden alkalommal. Még nem tudtam megállapítani, hogy mitől van az, hogy néhányszor olyan a hangja, mintha valaki a napi bicepsz erősítő gyakorlatait végezné rajta és biztonság kedvéért teljes erőből bebassza többször egymás után. Aztán a lift hangos kattanással elindul, pár emeletet surranva lahad, majd miután az utasa kilépett, ismét csend lesz a belső udvarban.

Lakik itt lent az udvarban egy kislány. Az anyukája minimum kétszer naponta valahová elmegy vele. Az egyik a rendszeresen kora reggeli séta, olyan fél nyolc körül. Feltételezem, hogy a másik gyereket kísérik iskolába. Az ő végighaladásuk a belső udvaron és a keresztboltozattal díszített folyosón (ezt bevallom a ház hivatalos leírásából vettem kölcsön) bármikor felismerem. A kocsi kerekei végigzötyögnek az egyenletlen talajon, a gyerek néha sír, az anyja meg magyarázza neki, hogy azonnal hagyja abba, mert „mindjárt kimegyünk az utcára”. Ha nem sír, akkor pedig a folyosón végighaladva vidáman egy csakis rá jellemző „Íííííía…..íííííííía……ííííííía.” hangot hallat. Talán próbálgatja a visszhangot a folyosón, néha arra is gondoltam, hogy a Szia szónak egy változtata, vagy kitudja mi. Mindenesetre az ííííííía hang abszolút hozzátartozik ehhez a házhoz.

Aztán vannak a kukások, akik minden pénteken hajnali fél hatkor bejönnek a belső udvarra, végighúzzák az összes kukát a betonon, miközben a napi dolgokról beszélgetnek egymással. Az ajtó nyikordul, csend lesz néhány pillanatra, majd mikorra ismét visszaaludnék, ismét hallom a zár halk kattanását és ezúttal már az üres kukákat ismét végighúzzák a betonon, amíg azok visszakerülnek megszokott helyükre. „És utána hová kellett még mennetek?” csípek el egy foszlányt a két férfi beszélgetéséből, de a folytatás már elveszik, mert ők kilépnek az utcára, én pedig visszaalszom.

A csendes lakókat, akik nem a ház füle hallatára élik az életüket pedig csak az életük néhány zajából ismerem. Hallom, ahogy bejönnek az ajtón az utcáról, hallom a női tűsarkú kopogását, hallom, ahogy beledobják a szemetet a kukába, hallom, ahogy telefonálnak még mielőtt kilépnének az utcára, és nagyon ritkán hallom, hogy beszélgetnek egymással.

Néha kimegyek este a belső udvarra és nézem a téglalap alakú eget. Ilyen formára vágta ki számomra az eget a ház. Nézem, hogy a másodikon a magas ablakok mögött mindig kéken villog a tévé. Látok még néhány kivilágított ablakot, de az ablakok fele általában teljesen sötét. Egyszer felsétáltam a legfelső emeletre és akkor láttam, hogy a folyosók kövezetében előfordulnak olyanok is, amiken kicsi fekete sárkány látható.

És van még egy pici szeglete a háznak, aminek számomra nagyon különleges hangulata van. Egy pici falrész, rögtön az emeletre vezető lépcső mellett, ahová valaki fekete filccel, hanyagul felírta a következő kérdést: Are you happy? Ezt minden alkalommal én is megkérdem magamtól, amikor elsétálok mellette.

Elysa a kávézó teraszán (álom feldolgozása)

Elysa a kávézó teraszán (álom feldolgozása)

Csodálom és szeretem a férfit, aki a karomnál fogva húz maga után, miközben a félhomályban lévő folyosókon rohanunk végig. Habkönnyű, fehér, fodros ruhát viselek, amit ő vett nekem, és fehér kesztyűket, mint egy igazi úrihölgy. Azt senki sem feltételezné ebben a ruhában látva engem, hogy egyáltalán nem vagyok úrihölgy, hanem örömlány. A férfi, aki most éppen próbál elrohanni a saját halála elől belém szeretett, felkarolt engem, kisajátított magának és elintézte, hogy csak ő legyen az egyetlen vendégem, akivel az időmet töltöm. Tetszik ez az új élet, és én is beleszeretek a férfiba. Most viszont tudom, hogy meg fogják őt kisvártatva ölni. Túl sokan vettek minket üldözőbe, nincs esélyünk elmenekülni. Engem otthagy egy sötét sarokban, hogy bújjak el, ő pedig kirohan a megvilágított folyosóra. A minket üldöző férfiak nem vesznek engem észre. Én megmenekültem, őt elveszítettem szemelől.

A következő pillanatban már az épület előtt vagyok és rohanok a kocsi felé. Mielőtt még beszálnék, valaki durván visszaránt a karomnál fogva. A bordélyház madame-ja megtalált engem, és most a vastag karjával az enyémet szorongatja, miközben folytott dühvel, hogy az utcán senkinek se tűnjünk fel túlságosan, felvilágosít arról, hogy az ő tulajdona vagyok és hogy most fejeztem be ezt a kis játékomat a férfival. Azonnal visszavisz magával a bordélyházba, hogy a többi klienssel is foglalkozzak, mert nekem ez a dolgom, és ő ezért tart engem.

A leghangosabb nekem ebből az álomból az, hogy vajon mi történik a törésponton? Azután, hogy a madame feladta a leckét és nekem el kell döntenem, hogy hagyom, hogy visszarángasson a mocsokba, vagy valami mást döntök? Hagyom, hogy az ő nézete rólam bedaráljon – látja a szépségemet, mégis egy ócska rongydarabnak kezel, amit ő kénye-kedve szerint használ, vagy belekapaszkodok a férfi szeretetébe, aki viszont értékesnek látott engem? És van valójában különbség a férfi és a madame között, vagy mindketten csak használtak, azzal a különbséggel, hogy a férfi közben törődött is velem?

Érdekesen összefonódik ennek az álomnak a ruhát érintő része a valóságggal. Tegnap kimentem sétálni abban a ruhában, amiben egészen addig a számítógépem előtt ültem. Egy kinyúlt cicanadrág, a mackó felsőm, aminek a mosástól kissé megrövidült az ujja és kibolyhosodott, hanyagul összefogott haj. Amíg egymagamban gubbasztottam a szobámban, nem zavart különösebben a külsőm, de amint kimentem az utcára, rögtön feltűnt és azt éreztem, hogy egyáltalán nem vagyok vonzó. A séta közben azzal kisérleteztem, hogy vajon el tudok-e vonatkoztatni a ruhámtól és külsőmtől és érezni az értékességemet, függetlenül attól, hogy épp mi van rajtam, vagy hogy nézek ki úgy összességében. Ugyanez a mozzanat tért vissza az álmomban, hogy az örömlányság identitásból a ruha emelt ki engem, amit a férfi vett nekem, és ha elképzelem, hogy a madame visszarángat a bordélyba, akkor ezzel együtt visszaveszem a régi ruháimat is. És ott kérdés, hogy elfelejtem-e azt, aki a szép fehér ruhában voltam, vagy visszarendezem magamat az örömlány szerepembe? Az eggyel ezelőtt lévő kérdés pedig az, hogy lehetséges, hogy már az örömlány ruhában is máshogy csillogott a szemem, ami miatt az a férfi belém szeretett? Belém. Nem a 26 másik lány egyikébe, akik szintén a rendelkezésre álltak.

A ruhák ellenére is meglátott bennem valamit, ami egyáltalán nem a körülményeimmel függött össze.

El tudtam képzelni az álomnak egy másik befejezését is. Kirántom a karomat a madame szorításából, felkapom az ostort és a lovak közé csapok, elhajtva a kocsival. Láttam magamat megérkezni egy másik városba, talán Párizsba, és ülni egy kis kávézó teraszán. Eladtam a kocsit és a lovakat, amiből lett némi pénzem, és ott a kávézóban épp arról gondolkodtam, hogy mi legyen tovább. Aztán az egyik esemény követte a másikat, majd pár évet ugorva láttam magamat visszatérni a bordélyházba, szép kocsiban, szép úri ruhákban és kalapban. Egy tetemes összeget adtam át a madamnak azzal a magyarázattal, hogy remélem ez az összeg kárpótolja őt mindazokért az évekért, amikor nem dolgoztam neki, és ezzel most lezártnak tekintem kettőnk ügyét és örökre elhagyom a bordélyt. Ő meg csak állt tátott szájjal, én pedig visszaszáltam a kocsiba és elhajtottam, hogy folytassam a munkámat a saját virágüzletemben és az életemet, amit kialakítottam magamnak. Ez az álom egyik kimenete, de van egy másik is.

Ismerem magamból azt a mozdulatot, amikor beleroskadok abba a gondolatba, hogy „visszatértem a kiindulópontra, minden kezdődik elölről”. Ezt arra értem, ahogy a madame megragadta a karomat és mondta, hogy most már pedig visszavisz a bordélyba engem. Pedig ott azon a ponton lehet gondolni mást is.

Például azt is, hogy már nem lehet visszacsinálni semmit sem, hiába visz vissza.

Már rajtam volt az a fehér ruha, már megéltem azt, hogy milyen értékesnek érezni magamat, már megéltem milyen a bordély falain kívül élni. Még ha vissza is visz magával, semmi sem lesz ugyanolyan, és nekem nem kötelességem visszasülyedni a régi tudatosságomba. Lehet, hogy felveszem ugyanazt a harisnyakötőt, vagy újból ugyanabban a koszos mosakodótálban fogom megmosni az arcomat minden reggel, de én észrevehetem azt, ami a ruhák alatt van bennem.

Azt érzem egyébként, hogy szörnyen nehéz megtörni a körülmények erejét. Kilépni belőlük és meglátni, hogy valami több vagyok annál, mint amit a körülményeim meghatároznak. A másik jellemző mozdulatom, hogy a körülményeket az emberekhez kötöm hozzá. Ebben az álomban például tudom látni azt a gondolati és érzelmi forgatókönyvet is, amelyikben úgy tudom, hogy a férfi emelt ki a nyomorból, ezért ha ő eltűnik, akkor én ugyanoda süllyedek vissza. Ebben a forgatókönyvben rajta se vagyok a térképen, se semmi abból, amit én közben csináltam. Csak a férfi van, illetve csak a madame, akik úgy formálnak engem, mint egy saját akarat nélküli gyurmát. Ez a teljes tehetetlenség tudata. Ez a tudat ragaszt bele valójában a helyzetekbe, nem a körülmények.

A tehetetlenség annak az érzése, hogy az „én” mások szolgálatában áll, nem cselekszik önállóan, nem jár saját utakon, mások birtokának tudja magát. Ezzel a tudattal tényleg mindig vissza lehet térni a startpontra.

„Az emlékezés valójában az emlékek újrakonstruálása. Ahogyan nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, ugyanúgy nem tudjuk kétszer pontosan ugyanazt a gondolatot gondolni.” (Mérő László)

Azért kerestem meg ezt az idézetet, mert szerintem meg tudjuk csinálni. Azzal egyetértek, hogy minden változik, de a tudatunkkal létre tudunk hozni egyjfata gondolati hibernációt, és azt gondolni, hogy semmi sem változik.

Évek óta éreztem, hogy tehetetlen vagyok az egyik fogammal kapcsolatban. Állandóan érzékeny volt, de közben tudtam vele enni, fájt is meg nem is. Aztán a napokban elmentem fogorvoshoz, aki kifúrta. Azzal a szándékkal mentem oda, hogy „na most aztán végre megoldódik!” Évekig vártam erre, évekig gyűjtöttem a frusztrációt és kilátástalanságot, és azt vártam, hogy most végre megkönnyebülök. És nem. Amióta kifúrta, a fogam ugyanúgy fáj, mint előtte. Ma reggel a teljes elkeseredettség érzésével keltem. Hiába tettem meg egy ilyen jelentős lépést, „ugyanott tartok, ahol eddig”. Ez egy jellegzetes érzelmi hullám bennem, és még akkor is, ha kívülre nincs jele, belül totális elkeseredettséget jelent és kilátástalanságot. Olyan mintha mindent lesöpörnék egy mozdulattal az asztalról, amit addig felépítettem. A legújabb gyakorlatom, hogy ezt a mozdulatot ne csináljam. Hogy érzelmi tsunami nélkül tudjam szemlélni a tényt, hogy a fogam még mindig fáj. Pont. Nem tartunk ugyanott, mert közben kifúrták és betömték és lehet, hogy nem oldódott meg a probléma teljesen, de valami történt közben. Nem egyszerű. Nagyon bejáratott mozdulat megcsinálni ezt a tsunamit és elhitetni magammal, hogy ugyanott tartok, egy tapottat sem mozdultam.

A tsunami nem csinálása ahhoz hasonlít, ahogy Elysa ül a kávézó teraszán és szemléli az utcát. Fogalma sincs merre indul tovább, fogalma sincs, hol fog aznap aludni, sem azt, hogy hogyan fog boldogulni. Csak ez az egy pillanat van, amelyikben épp létezik és amelyikben lehet derűsen is szemlélni a világot – minden nehézség tudatában megtartani a bizalmat és látást. Ebből a jelenlétből tud kibontakozni a következő teremtő lépés.


Az „énnél több is lehetnél” kettősége

Az „énnél több is lehetnél” kettősége

Évekkel ezelőtt az egyik ismerősöm azt mesélte nekem, hogy amikor nyáron egy zöldséges standon dolgozott az egyetem alatt, a stand tulajdonosa a következőt mondta neki: „Ha én annyi mindent tudnék, mint te, biztos már teljesen máshol lennék.” Azt mondta, hogy hirtelen azt sem tudta, hogyan reagáljon, mert ez a mondat egyszerre jelentett bókot és kritikát is. A stand tulajdonos elismerően nyilatkozott a képességeiről, de ugyanabban a pillanatban azt is kifejezte, hogy ezeket k*a szarul használja, ha itt rostokol ebben a zöldséges standban (úgy, ahogy ő maga is). Ha érezted már azt, hogy a „benned több van ennél fiam/lányom” és az „ennél több is lehetnél” mondatok kapcsán inkább érzed magad rosszul, mint jól, akkor erről az érzésről fogsz olvasni ebben az írásomban.

Visszatérő élmény az életemben, hogy emberek elmondják nekem, hogy hogyan van bennem sokkal több, mint amit éppen művelek, hogyan értékelem alul magam, hogyan tarthatnék azzal a tudással és tehetséggel, ami bennem van teljesen máshol. Évek teltek el úgy, hogy nem tudtam megállapítani, ezek a valójában erősítő és bátorító mondatok, miért nem erősítettek és bátorítottak engem. Vagy azt tapasztaltam, hogy egy nagyon rövid időre tényleg megláttam azt, hogy több is lehetnék, majd amikor elmúlt ez a hatás, akkor még rosszabbul éreztem magamat, mint előtte, vagy eleve nem is volt ez a pozitív kanyar, és rögtön ott landoltam, hogy rosszul éreztem magamat egy-egy ilyen mondat után. Mi a baj velem? Volt a gyakori kérdésem.

És a válasz benne van a kérdésemben. Az az alap program futott bennem, hogy valami baj van velem, valamit még tennem kellene ahhoz, hogy azt lehessen mondani, hogy sikeres vagyok, szerethető és ELÉG. Ezért amikor valaki azt mondta nekem, hogy lehetnék annál több is, mint ami vagyok, bármilyen kedvesen is mondta, valójában csak emlékeztetett arra, amitől egyébként is szenvedtem – hogy nem elég az, amit már eleve csinálok.

És ehhez még csak nem is kell a külvilág, önmagam előtt is sikeresen tudom lógatni a répát, hogy amikor valahol vagyok, sohase érezzem azt, hogy az oké, bárhol is legyek. Ez a belső működés SOHA SEMMI kapcsán nem fogja azt mondani, hogy oké. SOHA SEMMI. Illúzió, hogy meg lehet érkezni a célba. Nem lehet, mert mindig lesz tovább. És most nem arról beszélek, hogy álljon le a fejlődés, ne gyarapodjunk és ne haladjunk az életünkben, hanem annak az érzésnek a kereséséről beszélek, amikor bele lehet nyugodtan pihenni a pillanatba és ott lenni. Annak a belső stabil érzéséről, hogy oké vagyok.

A saját részemről azt találtam meg, hogy amikor a „lehetnél ennél sokkal több is” visszajelzés kapcsán rosszul érzem magamat, annak valójában két oka van. Bennem magamban van az a belső üzenet, hogy „soha semmiben sem vagyok elég jó”, és ezért ezt a pozitívnak szánt visszajelzést is úgy fordítom le, hogy nem vagyok elég, illetve néha azt szoktam érezni, hogy

  • a másik valamilyen saját lezáratlan ügyét akarja az én sikerem által megélni (nem feldolgozott múltbéli vagy a jelenben fenálló kudarc élményen akar enyhíteni) vagy
  • az a nem kimondott vágya, hogy ha én „több” leszek, akkor ő jobban fogja érezni magát, büszke lehet rám, nem kell aggódnia értem, vagy eltűnik ezáltal valamilyen kapcsolati nehézség kettőnk között (és ez lehet baráti, párkapcsolati, vagy szülő-gyerek viszonyban is).

Nincs arra bizonyítékom, hogy ezek abban az adott esetben csak az én fantáziáim, vagy valóban van ilyen mögöttes szándék, de nem is ez a lényeg, mert amíg a másikba vagyok beleakadva, és rá reagálok, hogy ő eléggé elfogad-e engem vagy sem, addig is ki vagyok esve magamból.

Első lépés ehhez belül megépíteni ezt a talajt, és belül észrevenni, hogy milyen poklot gyártunk önmagunknak, amikor soha semmi sem elég jó attitűddel vagyunk önmagunk iránt.

Felfedeztem magamban azt a működést, amikor a „lehetnél több is / benned sokkal több van ennél” mondat kapcsán az fogalmazódik meg bennem, hogy „szeretném, hogy így is elég jónak érezz, amilyen most vagyok”.

És ez néha annak a másik személynek szól, néha pedig saját magamnak.


Ha eltűnnék, megkeresnél?

Ha eltűnnék, megkeresnél?

Több évvel ezelőtt olvastam Coelho egyik könyvét, a Zahirt. A könyv alap sztorija az, hogy rögtön az elején eltűnik Esther, aki háborús tudosítóként dolgozik, bármilyen búcsú üzenet vagy magyarázat nélkül. Tíz éve él házasságban a férjével, akit váratlanul ér ez az eltűnés. A könyv hátralévő része arról szól, hogy Mikhail, egy titokzatos vezető segítségével Esther férje elindul, hogy megkeresse a feleségét. Ez a keresés valójában annak képe, ahogy a férj lépésről lépésre megismeri feleségét, aki bár mellette élt, mégis oly sok mindent nem tudott róla, és oly sok helyen távolság volt közöttük, amit ő addig észre sem vett.

Teljesen lenyűgözött ez a történet, többek között azért, mert megfogalmazott egy olyan vágyat és ez alatt egy olyan hiányt, amit addig szavakba sem öntöttem. Coelho könyve felszínre hozta azt a mélyen munkáló hiányt bennem, hogy a párom, bár tudom, hogy szeret, úgy érzem nem ismer, nem lát sok olyasmit belőlem, amire pedig vágynék, hogy látható legyen számára. Azt éreztem, hogy nem azért nem látja, mert én nem mutatom, hanem mert hiába néz, elkerüli a figyelmét. Ezzel együtt pedig megfogalmazódott bennem annak a romantikus vágya, hogy ugyanúgy eltűnjek, mint Esther, ő keressen engem meg, és az út során tapasztalja meg, lássa meg, élje meg mindazt, ami elvezeti hozzám és ezáltal feltárul számára oly sok fontos dolog belőlem.

Emlékszem, hogy épp egy kiránduláson voltunk Horvátországban, és miközben vártunk a kompra felvezettem neki ezt a sztorit, ahogy Esther eltűnik a könyvben és a férje megkeresi őt, majd megkérdeztem tőle, hogy ha én eltűnnék, ő elindulna-e a keresésemre. Erre azt válaszolta, hogy „Nem, ha úgy döntenél, hogy elmész, akkor én hagynálak.” Annak kontextusában, amit nekem Coelho könyve jelentett, ez gyakorlatilag azt jelentette a számomra, hogy „Nem, kösz, nem akarlak megismerni mélyebben.” Visszatekintve látom, hogy sokkal egyszerűbb lett volna direktben kimondani, hogy mi az, ami hiányzik nekem, vagy mire lenne szükségem, nem pedig a Zahir történetébe bújtatva utalgatni rá, de hát akkor nem jutott ez eszembe. Végülis, ebbe a köntösbe bújtatva is megtudtam a választ, amire kíváncsi voltam. Felfoghatnánk a szeretet és elfogadás jelének is, hogy tiszteletben akarta tartani a képzeletbeli döntésemet, de nem annak érződött. Ez a mondata az egyik szög volt a kapcsolatunk koporsójában. Akkor ott az autóban én bedobtam a törölközőt, bár csak hónapokkal később szakítottam.

Kicsit most elgondolkodtam azon, hogy ez vajon valami gyerekes vágy lehetett-e a részemről, a bújócska játéka, hogy én majd jól elbújok, ő meg keressen meg? Igen. Kiraktam rá egy olyan felelősséget, ami valójában az én felelősségem lett volna. Annak ellenére, hogy én teljesen transzparensnek éltem meg magamat, sok minden mégsem volt szerintem annyira látható, mint azt én képzeltem. Azt olvastam egyszer valahol, hogy „az alkalmazkodás láthatatlanná tesz téged”. Ez az én Krisztusi keresztem, az állandó alkalmazkodási ingerem, vagy ennek a totális ellentétébe fordulás – a lázadás. Meg persze a „nem vagyok elég jó” mantra, aminek nem találom a gyökerét, olyan mintha ezzel az üzenettel fogantam volna meg. Egészen máig azt gondoltam, hogy ha elbírom érni, hogy azt gondoljam „elég jó vagyok”, akkor minden rendbe jön. De ma megláttam, hogy még ez a pozitív belső üzenet (ami azért sokkal jobb, mint a nem vagyok elég jó) is még a benne ragadás abban a paradigmában, ami szerint van az elég jó, meg a nem elég jó verziónk. Egy másik paradigma szerint ilyen nincs, hanem gondolhatom azt is, hogy egyszerűen olyan vagyok, amilyen vagyok egy adott pillanatban. Azon lehet gondolkodni, hogy mennyire vagyok rugalmas, mennyire tudok változni, mennyire tudok jelen lenni helyzetekben, de olyan kategória, hogy „elég jó vagyok” azt eléggé meddő vizsgálgatni. Elég jó mihez? Vagy kihez?

Szóval azt gondolom, hogy mielőtt a barátomat kezdtem el azzal zaklatni, hogy keressen meg engem, mert azzal bizonyítaná, hogy mennyire szeret, és mennyire vágyja a megismerésemet, először is nekem lett volna jó elindulni egy belső felfedező útra és megvizsgálni, hogy mi van a megfelelés kényszere alatt, mi van az elég jó vagyok paradigmáján kívül, mi van a dühöm és frusztráltságom mögött. Szerintem Esther is így tudott egyáltalán eltűnni a világba és kikötni valahol. Elindult megkeresni saját magát, feladva azt a várakozást, hogy majd a férje megismeri őt, és szabadon hagyva annak eshetőségét, hogy talán soha nem is indul el megkeresésére, vagy ha elindul, nem találja őt meg. Nem elbújni indult el a világba, nem játszma volt a részéről, hogy jól elmegy, a férje meg jöjjön utána. Felvette a saját felelősségét ebben a helyzetben, és lépett. Szó szerint. Olyan könnyű kívülről azt mondani saját magamnak, hogy „persze, hogy így van”, de azokban a helyzetekben, amikor valóban rá vagyok támaszkodva valamiben a másikra, és hirtelen tudni kellene lépni a semmibe, azok azért elég meredek pillanatok.

Miközben írtam ezt a bejegyzést felsejlett magam előtt annak az érzése egy pillanatra, hogy mennyire szomjazom azt, hogy ennyire kíváncsi legyek önmagamra, kifejezve ezzel önmagam iránti szeretetemet. Sokat „túrom” a belső világomat, sokat keresem magamat, és nagyon sokszor ez az igyekvés lenullázódik pusztán attól, hogy egy másik énrész odaszól: „Hülye vagy?! Felesleges ez a keresés. Ha távol ment, maradjon is ott.” Mestermű ezeknek az énrészeknek az együttélésének a megoldása.

A „Ha eltűnnék, megkeresnél?” valójában kockázat csökkentő kérdés volt a részemről. Mintha biztosító hálót akartam volna magam alát teremteni, hogy csak akkor vagyok hajlandó lépni (tenni magamért), ha te megígéred, hogy jössz velem. Pedig ez nem így működik. Lépünk és a másik vagy jön, vagy nem. Efelett nincs kontrollunk, és ez kurva félelmetes. Többek között ez a félelem táplálja a megfelelési kényszert is. Inkább megfelelek neked, csak hogy ne veszítselek el…. (és ezzel szépen lassan távol löklek magamtól). Csak a zárójelben lévő apróbetűs részre már inkább nem szoktam biztonság kedvéért ránézni, majd amikor létrejön a távolság akkor hirtelen feleszmélek, hogy WTF? Ez meg hogy történt? Hát így, ezeregy pillanat összeadásából, amikor nem voltam kíváncsi magamra.


Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0