A minap kint ácsorogtam az utcán és feltűnt egy anyuka a körülbelül 4 éves kislányával. Persze hogy azért tűntek fel az egyébként is zajos utcán, mert a kislány hisztizett. Egy piros buszt szorongatott a kezében és míg az anyja balra húzta őt a villamos megálló felé, a kislány egész testsúlyával belenehezedve jobbra akart menni és ordított. Érdekfeszítve figyeltem a jelenetet, bár az első másodperctől kezdve tudtam, hogy mi lesz a végkifejlete, ahogy elnéztem kettőjüket.
Először is feltűnt a fiatal anyuka távolba meredő tekintete, és ez nem csak annak szólt, hogy a távolban figyelte a villamos megérkezését. A lényének egy része nem volt jelen a helyzetben, és nagyon hiányzott, hogy nincs ott. Az egyik kezével erősen szorította a kislánya kezét, hogy az ne tudja kitépni magát és közben egy érdekes táncot jártak ők ketten. Amikor a kislány nagyon ordított, akkor hagyta, hogy egy picit elhúzza őt magával abba az irányba, amerre ő szeretett volna menni, amitől egy picit alábbhagyott az ordítás, majd amikor elért valamilyen fajta képzeletbeli határt, ő kezdte el húzni a kislányt a villamos megálló felé. Erre a kislány megint éktelen ordításba kezdett, ami elért megint egy képzeletbeli határt az anyukánál, aki ismét hagyta, hogy elhúzza őt pár lépéssel az ellenkező irányba. És végig az arcán volt ez a távolba révedő tekintet, amiről pontosan le lehetett olvasni, hogy mi lesz a helyzet kimenetele: „Mindegy mit csinálsz, akkor is felszálunk a villamosra.” Valójában indifferens volt számára a gyerek akarata, és talán azért ragadott magával ez a helyzet, mert a fiatal anyuka mindeközben egyáltalán nem volt látványosan erőszakos. Egyszerűen csak húzta a gyereket maga után, a hisztit a világ érthetetlen dolgai közé sorolva, mint valami olyan jelenséget, amit majd a gyerek egyszer kinő.
Engem teljesen lefagyasztott ez a hideg távolságtartás, amiben az anyuka volt. Le se bírtam venni róla a szememet. Egy ponton felemelte a kislányt és odébbvitte 3 méterrel, ami aztán végképp kiakasztotta a lányát. Rúgkapált, visított, feszítette magát. Láttam rajta, hogy az ő belső világának ez a lehető legkiszolgáltatotabb helyzet, mert nem érnek le a lábai a földre, nem tud abba az irányba haladni, amerre ő akarna, nem tud erőt kifejteni, hanem egy „monstrum” felkapta és cipeli akarata ellenére. Az anyuka közben teljesen nyugodt hangon magyarázta neki, hogy „Mindjárt jön a villamos.„, amit a gyerek értelemszerűen még véletlenül se hallott meg, és ha hallotta is, csak rontott az érzelmi helyzetén ez az információ.
Megérkezett a villamos, ezen a ponton az anyuka már semmiféle táncot nem járt, hanem mindegy is volt mit csinál a kislány, a karjánál fogva húzta őt maga után, fel a villamosra, ahol leültette egy székre, majd a villamos ajtói becsukódtak és ők eltűntek az életemből. Amíg nem csukódtak be az ajtók, addig hallottam, hogy a kislány ordít, és utána már csak a hang nélküli ordító arcát láttam az ablakok mögött, amikor a villamos elhaladt mellettem. Erre egy férfi hang megszólalt közvetlenül mögöttem: „Látod, hogyan hisztizett az a kislány? Az anyukának így nagyon nehéz. Te okos voltál és nem hisztiztél.” Amikor elhaladtak mellettem, láttam, hogy egy apukához tartozott ez a hang, aki kézen fogva sétált a körülbelül 6 éves fiával, aki valamilyen játékot szorongatott a hóna alatt és megszeppenve figyelte az apja szavait. Az előző jelenet után, ez már csak hab volt a tortán.
Szuper, az egyik szülő felrángatja a gyereket a villamosra, a másik meg letöri a hisztijét, még mielőtt az egyáltalán megjelenhetne. – gondoltam magamban. Ez a szuper ítéletes hangnem bennem, amelyik egyáltalán nem érez együtt a szülővel, és erre az apuka kapcsán jöttem rá, aki viszont együttérzett a nővel, mindegy is milyen ok miatt.
Elképzeltem, hogy ez az anyuka érkezne hozzám egyéni konzultációra és csak ebből a szemszögből ránézve tudtam egyáltalán elkezdeni gondolkozni azon, hogy vajon ő milyen helyzetben lehet? Ő hogyan élte meg a helyzetet, vagy hogy úgy egyáltalán milyen lehet az élete? Mivel küzdhet? Ilyen hidegen a távolba révedő tekintetet, és ennyire nem kapcsolódást a gyerek érzéseihez senki sem produkál jódolgában.
Ennek kapcsán tűnt fel az is, hogy kizárólag a gyerekkel azonosultam ebben a jelenetben, eszembe se jutott a felnőtt pozíció, ami szintén egy jellegzetes mozzanata a hétköznapjaimnak. Nagyon könnyen belecsúszok a belső gyerek pozícióba, és ott megélem a teljes elveszettséget, és azt is, amit az a kislány, hogy hiába rúgkapálok és adok bele minden erőmet, egy „magasabb erő” vonszol maga után olyan irányba, amelyikkel én nem tudok azonosulni, és még csak a kapcsolódást sem érzem kettőnk között. Ebbe a tudatba belefagyva leledzek egy felnőtt testben, miközben fel kellene vennem a felnőtt léttel járó felelősségeket is.
Ilyen értelemben egyáltalán nem állok távol ettől az anyukától sem a viselkedésétől. Mert én nem csak a gyerek vagyok, aki szenved, hanem a felnőtt is, aki vonszolja őt. Én is pont ugyanilyen hidegvérrel bele tudom rángatni magamat helyzetekbe, amikről tudom, hogy annak úgy kell lennie és kész. Ilyenkor nem figyelek az érzéseimre, mert tudom, hogy ha egy pillanatra is beleengedném magamat, akkor elsodornának mint a lavina, vagy egyszerűen csak nem tudom mit kezdjek velük, vagy nem is akarok kezdeni velük semmit sem, mert látom a két szememmel, hogy az ellenkező irányba rángatnak, mint amerre haladni szeretnék. A jelenetet figyelve pont az esett a vakfoltomra, amivel a legtöbb dolgom van – a felnőtt, kapcsolódó jelenlét.
A gyerek pont ugyanazt az érzelmi világot állítja elő a szülőben, amiben ő maga is van.
Tehát ha a gyerek tehetlennek érzi magát, akkor olyan hangon fog visítani, hogy a szülő is kellő mértékben tehetetlennek érezze magát. És a tehetetlenség érzése egy EGYÁLTALÁN nem egyszerű önismereti téma. És itt már tudok is kapcsolódni a szülő szemszögéhez, mert végtelenül mély helyekre katapultál engem is rendszeresen a tehetetlenség érzése, és én is rángatok ebből, elég rendesen.
Egy ilyen helyzetben nem az a kérdés, hogy hogyan valósuljon meg bármelyik résztvevő akarata. Nem az a kérdés, hogy a gyerek el bírja-e húzni a szülőt abba az irányba, amerre ő akar menni, sem az, hogy a szülő el bírja-e húzni a gyereket. Az együttműködésük az egyetlen kérdés, és hogy milyen mélységben tudnak kapcsolódni egymáshoz. A szülő-gyerek viszonylatban a szülő hordozza ennek felelősségét, mert a gyerek nem tart ott, hogy marhára empatizálni tudjon a szülővel, ott meg végképp, hogy átlássa az egész helyzetet, vagy hogy irányba tudja állítani az érzéseit. Ezekre mind a szülő tudja megtanítani, elsősorban azzal, hogy ő mit csinál a saját érzéseivel, például a tehetetlenségével.
ÖNISMERETI RÉTEGEK
Nem ennek a bejegyzésnek a kapcsán készítettem, mégis ide illeszkedik egy videó, amiben az online állítással raktam helyre magamban egy belső hisztit. Az online állítás felületén énrészekkel lehet dolgozni, amik jellemzően oppozícióban állnak egymással amikor nehéznek élünk meg egy helyzetet – lényünk egy része jobbra menne, egy másik meg balra.
Ha vettél már részt állításon, akkor magadat is végig tudod vezetni egy ilyen folyamaton, ha pedig még nem, akkor ajánlom először a vezetett állítást. Részletekért katt ide: http://onmagunklenni.hu/egyeni-allitas/
Figyelem, amelyik kapukat nyit meg Ha úgy érzed, hogy a témád most több és precízebb figyelmet igényel és mélyebb teret, akkor várlak egyéni konzultációra: http://onmagunklenni.hu/egyeni-allitas/. Az egyéni konzultációk lehetőség arra, hogy dolgozz azokon a belső gátakon, amik elválasztanak téged az önazonosságtól, kiteljesedéstől, megérkezéstől.
Több évvel ezelőtt történt, hogy egy csoportfolyamat során odaszorítottam az egyik csoporttársamat a falhoz és az arcába ordítottam sírva, hogy “Nincs szeretet!” Egyszerre voltam abban a pillanatban rettentően dühös, kétségbeesett, elveszett, kiábrándult mindenből és mindenkiből, elkeseredett, kilátástalan. Azt éreztem abban a pillanatban, hogy életem egy mély igazságát mondom ki, és azért ordítottam torkomszakadtából, mert azt akartam, hogy valaki végre hallja ezt meg.
Azóta látom, hogy a mondat tartalma teljesen igaz volt, a formája nem. Van szeretet, csak én nem éreztem szinte sehol sem az életemben. És attól, hogy azt mondogattam nincs is egyáltalán szeretet az egész Univerzumban, ez a nehézség akkora méreteket öltött, hogy jóformán agyonnyomott. Ha azt mondtam volna, hogy “Úgy érzem senki, aki nekem fontos valójában nem szeret engem.”, talán emészthetőbb lett volna, és jobban meg tudtam volna ragadni. De nem ez a lényeg. A szeretethiányom mértékét teljesen hűen kifejezte a mondat úgy, ahogy kimondtam, hogy nincs is szeretet egyáltalán.
Ugorjunk az időben a mostba. Szeretve érzem magamat, és azt is tudom, hogy van szeretet az Univerzumban. Nem mindig elérhető számomra, nem mindig érzem a testemben, de tudom, hogy van, és főleg azt tudom, hogy sok pici mozdulatból áll össze.
Attól, hogy ragaszkodunk olyan kapcsolódásokhoz, amikben elvárásaink szerint szeretetnek kellene lenni, mert nem létezik, hogy ott nincs, attól még nem lesz azokban a kapcsolódásokban valódi szeretet. A ragaszkodás önmagában nem építi fel a szeretetet.
Ha nem érzed magadat szeretve, nem vagy szeretve, és ennek számtalan oka lehet. Lehet, hogy nem tiszták a határok kettőtök között, lehet, hogy nem érzed magadat biztonságban, lehet, hogy nem érzed magadat látva, lehet, hogy nem érzed magadat elég szabadnak, lehet, hogy nem ismered be magadnak a szükségleteidet, lehet, hogy a másik süket a szüksélgeteidre hiába mondod ki őket, lehet, hogy túl sok az ítélet abban a kapcsolódásban, lehet, hogy túl sok benned az elnyomott düh, lehet, hogy meg akarsz felelni egy önmagadról alkotott képnek, lehet… bármi.
Ahhoz, hogy bele tudjak lépni egy olyan kapcsolatba, amelyikben most azt érzem, hogy a velem lévő férfi szeret engem, el kellett engednem egy másikat, amelyikben csak nagyon szerettem volna, ha szeret engem a férfi. De valójában nem éreztem magamat szeretve, viszont nem is léptem, mert fogalmam sem volt, hogy hol hibádzik a képlet, és folyamatosan reménykedtem abban, hogy a következő megtett kilóméter után már nagyon fogjuk szeretni egymást.
Eddigi életemben voltam már párszor nagyon sarokbaszorított helyzetben. Ezekben tipikusan az volt az alap érzetem, hogy tehetetlen vagyok. Ficánkolok jobbra-balra, megyek önismeretbe, befelé figyelek, meditálok, megfejtek, leírok, kimondok, beszélgetek, és mégsem változik a helyzet. Mindig eljutottam arra a pontra, hogy a másik gátol engem, ő nem akarja meghallani, ami mondok, ő nem lát engem, ő nem cselekszik, ő nem lép. Aztán amikor már tényleg falhoz szorítva éreztem magamat, mindig megtaláltam azt a pontot magamban, ahol valójában én féltem lépni, tenni magamért, tisztelni magamat. És ezekben a pillanatokban végre volt elegendő erőm ahhoz, hogy az önmagam iránti nagyobb tisztelet irányába lépjek, még akkor is, ha ennél félelmetesebbet abban a pillanatban elképzelni sem tudtam. Viszont ezekben a döntő pillanatokban a félelem teljesen más ízű, mint korábban. Derűs félelem, mert keveredik annak tudásával, hogy önmagamért teszek, és az nagyon szívetmelengető érzés.
Hajlamos vagyok úgy intepretálni a mostani párkapcsolatomat, mint amelyikben végre szembejött egy férfi, aki tud szeretni engem és aki mellett tényleg szeretve érzem magamat. És ez igaz is. Kell hozzá az a sok szeret, ami benne van, és amit megoszt velem, de kellett hozzá az is, hogy ennek helyet csináljak, és kellettek azok a beszélgetések is, amikor kimondtam, hogy mi fáj nekem, amikor határokat egyeztettünk, amikor ő elmondta, hogy neki mi fáj, amikor bocsánatot kértünk egymástól, amikor szembenéztünk, amikor meghallgattunk.
Sok pici mozdulat, nem statikus állapot a szeretet, és mindig el lehet elérni újabb és újabb szintjeit, azáltal, hogy megkülönbözteted egymástól a szeretetet és azt, amit csak szeretetnek akarsz hinni. A legmegbízhatóbb iránytű ebben te magad vagy. Érzed, ha szeretve vagy, és érzed azt is, ha nem.
Állj meg egy pillanatra, itt az olvasás végén. Az írásom mely része szólít meg téged? Ott biztos, hogy van valami fontos a belső világodban, ami arra vár, hogy észrevedd.
Szerethető vagy.
Meghívás további kapcsolódásra
Figyelem, amelyik kapukat nyit meg Ha úgy érzed, hogy a témád most több és precízebb figyelmet igényel és mélyebb teret, akkor várlak egyéni konzultációra: http://onmagunklenni.hu/egyeni-allitas/. Az egyéni konzultációk lehetőség arra, hogy dolgozz azokon a belső gátakon, amik elválasztanak téged az önazonosságtól, kiteljesedéstől, megérkezéstől.
A napokban hallgattam meg egy interjút, amiben Dr. Shefali Tsabary az új könyve kapcsán nyilatkozott, aminek címe Radikális felébredés (Radical awakening). A saját keresését és felébredését a kulturális kondicionáltságokból írta meg könyvben és az interjúban arról beszélt, hogy mennyire sötét helyekre került, amikor elkezdett kivetkőzni azokból a szerepekből, amiket éveken keresztül hordozott magán – anya, feleség, jókislány, gondoskodó, kedves, elfogadó és még sorolhatnám a szerepeket, amiket a nők tipikusan magukra öltenek. Ezekbe kapaszkodott, és amikor rájött, hogy ő nem ezek, akkor identitásválságba került.
Megragadott az a rész, ahol arról beszélt, hogy milyen nehéz volt váltani, amikor a lánya szárnyakat bontott és már nem volt úgy rá szüksége, mint addig. Ott vette észre, hogy mennyire identitásának alappillérévé vált addigra az anyai szerep, és amikor effektíve már nem volt erre a szerepre olyan intenzíven szükség, mint addig, válságba került. A szülő – gyerek kötelék soha sem szűnik meg létezni, nem arról van szó, hogy többé már nem anya, de arról viszont igen, hogy nem kell olyan mértékben tartni a gyereket, mint addig.
Ezt a kérdést mindig félválról vettem csak, mert úgy éreztem nem érint engem. Nem vagyok anya, nincs gyerekem, nem kell ebből kilazulnom. A saját anyám viszonylatában eszembe jutott, hogy ő mennyire tud vajon kilazulni a rólam való gondoskodásból, és bőségesen dünnyögtem azon, hogy ha ezt nehezére esett megtenni, az viszont eddig soha nem jutott eszembe, hogy körbenézzek a saját udvarom tájékán. ÉN KILAZULTAM A KISLÁNY SZEREPKÖRBŐL, AMIÓTA FELNŐTTEM?
Letettem azt, hogy anyukám kislánya legyek?
Letettem azt, hogy tőle várjam az oltalmat, a biztonságot, a választ az Univerzum minden kérdésére?
Azt találom, hogy ezen a téren nem végeztem el a munkát teljesen. Nem lazultam ki abból, hogy a kislánya legyek. És itt megint csak nem arról beszélek, hogy miután felnőttem már nem vagyunk szülő-gyerek kapcsolatban. Sokkal inkább a felelősség kérdését vitatom most, és hogy ki hová rakja az identitása súlypontját. Identitásom súlypontját még mindig a kislányságba rakom sokféle képpen.
A kedvesem ilyen gondolatmenetek végén meg szokta kérdezni: És most, hogy erre rájöttél, mit csinálsz ezzel?
Mert általában jól rájövök az ilyen bölcsességekre, aztán minden ugyanúgy marad, mint addig is volt. Van bennem egyrészt jó nagy adag tanult tehetetlenség, hogy erre már baszd meg annyiszor ráláttam, annyiszor kezdtem el másként viselkedni, és mégis újból-és újból azt tapasztaltam meg, hogy még mindig ugyanazon a körön futok, érztem szerint nem léptem feljebb a spirálon. Olyan élmény, mintha ásnék egy gödröt, amit azonnal elkezd valaki betemetni, amint egy pillanatig nem nézek oda, majd megint elkezdem ásni, betemeti, ások, betemeti, ások, betemeti, míg a végén kiborulok, hogy a faszom fog ennyit ásni, és otthagyom a gödröt a picsába. Aztán hiába hagytam ott, rájövök, hogy ez sem segít, majd megint elkezdek ásni, betemeti, ások, betemeti. Nagy valószínűséggel éppen most is a jókislánysából írok.
És most, hogy erre rájöttem, mit csinálok ezzel?
Amikor nem vagyok a jókislányságban, sem az ennek teljes ellenfeszülésében és lázadásban, olyankor egyszerűen csak azt érzem, hogy nem kell bocsánatot kérnem az életemért, sem megmagyaráznom, hogy miért ilyen és miért nem más, vagy miért nem gondolok másokat.
Olyankor egyszerűen csak vagyok, békében önmagammal.
Már megint Rubint Rékán akadt meg a figyelmem. Most éppen azon, hogyan gyászolja az anyukáját, meg azon a poszton, amit a napokban írt arról, hogy az „élet megy tovább és tovább kell menni.” Azért volt érdekes figyelnem, hogy miként gyászol, mert önkéntelenül is összehasonlítottam, én hogyan gyászoltam aput 15 éves koromban. Persze a kettőt nem szabadna összehasonlítani, mert nincs két egyforma gyász, mert két egyforma sors sincs, de én mégis megtettem.
Szinte kélyes figyelemmel kísértem azt, ahogyan kezeli a helyzetet. Nem a fájdalma érdekelt, hanem az, hogy mit csinál ezzel a fájdalommal és a kélyes érzés pedig ahhoz kapcsolódott, hogy rájöttem, át szabad lépni azokat a határokat, amiket én szentnek és sérthetetlennek gondoltam (nem vagyok meggyőződve arról, hogy ezt valóban múlt időben kellene-e írni), hiszen Réka is átlépte. A tínédzser kor még nagyon arról szól, hogy igazodjunk a hordához. Nem tudom miért ez a szó jut eszembe. Talán a sok Trónok harca teszi, de most ez kívánkozik nekem ide. Eszembe jut ezer meg egy pillanat, hogy még a mélységes gyász sem tudta ezt bennem fölülírni. Azt a vágyat, hogy úgy cselekdjek, olyan legyek, amiről azt feltételeztem, hogy renben lesz, és tetszést fog kiváltani a többiekben, ergó szeretni fognak. És ez a vágy mindent vitt. De tényleg mindent.
Emlékszem arra az érzésre, hogy kifejezetten szégyelltem magamat azért, hogy meghalt az apám. Az osztálytársaim előtt, a tanáraim előtt, a barátaim előtt, a család többi része előtt. Szégyelltem a hirtelen csonkává vált családunkat, és sok karácsonyi össznépi gyülekező telt számomra ebben a hangulatban. Nem tudtunk többé „normális” család lenni, egy valaki már nem tudott eljönni velünk és erről egyszerűen nem lehetett elfordítani a tekintetet. Ez kurvára látszott, és én azt éreztem, hogy elsülyedek szégyenemben. Ehhez képest Réka ország világ elé tárta, hogy anyukája meghalt és ezzel ország világot kért arra, hogy legyenek vele ebben az élményben. Ha Réka bejelentkezik élő adásba, 3 másodperc alatt ott van 11 000 ember. El tudod ezt a mennyiséget képzelni? Elképzeltem Réka hatására, hogy ezt lehet így is. Nem szükségszerű a gyásszal elbújni és családon belül „megoldani”, hiszen senki másra nem tartozik. Arra tartozik, akire mi magunk akarjuk, hogy tartozzon.
Annak idején rögtön a temetés után ki akartam mindenestül törölni a fejemből apám emlékét. Egyetlen kép volt az egész házban, ami őt ábrázolta. Amikor csak tehettem beosontam a hálószobába és lefordítottam ezt a képet. Anyám pedig visszaállította. Majd megint jöttem és lefordítottam. Ezt játszottuk egy ideig, amíg ő elrakta a fiókba. Utólag sajnáltam, hogy ezt tettem, de szégyellettem anyámtól bocsánatot kérni, mert az azt igényelte volna, hogy beszéljünk apámról és apámról semmiképp sem akartam beszélni. Ehhez képest Réka rendszeresen tartott edzéseket a garázsban úgy, hogy a háttérben mögötte állt apukája baszott nagy portréja. Azt hittem agyfaszt kapok ettől. Aztán rájöttem, hogy miért. Mert ez szembeütközött az én teljesen ellentétes mozdulatommal. Nem gondolom, hogy erre van az előre, hogy én is baszott nagy méretben kinyomtassam apám arcképét, de mindenesetre feltűnt, hogy van valami a minden és a semmi között.
És ami a sírást illeti. Van illendő mennyiségű elhullajtott könny? Én úgy gondoltam annak idején, hogy van, és próbáltam minden erőmból megfelelni ennek a kvótának a temetésen. Apám halálának másodnapjára sikerült annyira lehasítanom a fájdalmat, hogy abbahagytam a sírást úgy mindenestül és ezután több évig nehezemre esett bármin is sírni. De az mégsem volt frankó, hogy a temetésen ne sírjak. Emlékszem megfigyeltem, hogy a koporsóra kell néznem, hogy elkezdjek sírni. De aztán megint eltűntek a könnyeim, viszont kisegített egy következő mozzanat, a föld hangja, ahogy ráesett a sírra. Egy ideig ezzel „sirattattam” magamat, hogy mindig visszavittem a figyelmemet erre a hangra és ránéztem a koporsóra is, amíg látszott. És ettől sírtam. Érzetem szerint kellő mennyiségben. Mégis hogy nézett volna ki, ha a saját apám temetésén nem sírok? Attól féltem ettől a horda kitagadna. Meglepődve láttam, hogy körülbelül 3-4 nap után Réka előkerült, és már posztolt arról, hogy fut kint a szabadban, sőt voltak olyan kis videók is, amelyekben mosolygott. Azt jutott eszembe, hogy „Mi a fasz? Ezt szabad? Szabad nevetni, miután valaki ennyire közeli meghalt pár nappal ezelőtt?” Nem állítom, hogy Réka tökéletesen gyászol, és mindenkinek így kellene. Nekem ez most itt csak azért fontos, hogy nem igaz az a belső hiedelem, hogy bizonyos ideig nem szabad „illendőségből” nevetni, sem mosolyogni a szülő halála után. Hogy ezt erőnek erejével vissza kellene fogni, amíg az illendőség ezt kívánja.
Réka írt arról is, hogy amikor a nagyon szererett nagymamája meghalt, akkor ő hajnali 5-kor ment el a ravatalozóba elbúcsúzni tőle, mert utána fellépése volt, amit nem akart lemondani. Írt arról is, hogy apukája halála után három nappal már sorban csinálta a fellépéseket. Lehet, hogy azért van a garázsban apa portréja, mert azóta sem dolgozta fel elveszítését, mert annyira hirtelen elvárta magától, hogy visszatérjen a kötelességeihez, de fasz tudja, hogy ez igaz-e. Számomra az volt érdekes ebben, hogy ő saját maga határozta meg, hogy hogyan szeretné gyászolni a szerettét. Rendben volt neki az, hogy a saját módján búcsúzott el a nagyijától és a temetésre nem ment el, ahol feltehetőleg ott volt az egész család. Nem tudom, hogy mennyien a családból mondták erre azt, hogy „Persze, megértjük” és mennyien gondolták azt, hogy Réka a munkáját helyezi a családja elé és hogy ez mennyire nincs rendjén. De ismét csak azt tudom mondani, hogy ez mindegy is. Réka döntött és vállalta ennek a döntésnek a következményeit. Érthető, hogy 15 éves koromban eszembe se jutott, hogy ne a konvencionális elvárt módon gyászoljam az apámat, csak abban nem vagyok biztos, hogy most 37 évesen ez másként van-e. Ha meghalna a nagymamám mernék az unokatestvéreim, a testvérem vagy anyám szemébe nézni és azt mondani, hogy „Én családállítást tartok, nem tudok ott lenni a temetésen.„? Szerintem nem. És nem vagyok meggyőződve arról, hogy azért nem mondanék a temetésre nem-et, mert belül érzem, hogy milyen fontos lenne ott lennem, hanem mert egyszerűen nem engedem meg magamnak, hogy bármi mást ettől eltérőt merjek gondolni. Mélyen belül ott rezonál bennem az az üzenet, hogy „A családot össze kell taratni és tenni ezért.„, közben meg azt gondolom, hogy ha izomból, erővel kell valakit odarángatni egy családi eseményre, akkor azzal nem leszünk beljebb. De ez már más sztori.
Réka egy sor olyan reakciót mutatott meg nekem ebben a pár hét gyászában, amiket magam számára tabunak tartottam. Legalább most elgondolkodtam rajtuk, hogy valóban az Univerzum egyetemes nagy kódexébe vannak-e beírva, vagy ennél azért ragalmasabbak, és hogy mindenki a saját maga módján gyászolhat, ahogy éppen jónak látja, vagy ahogy belülről jónak érzi.
Az interjúban Kemény Péterrel beszélgettem, akinek küldetése, hogy módszerek, technikák és saját élmény átadásával minél több ember induljon el saját maga felfedezésére, és érezzen rá egy szabadabb, teljesebb önvalójára. Speciális területei a spirituális válságkezelés és a transzpeszonális rétegeket is integráló önismeret. 2010 óta kísér embereket az önismeretükben egyéni mentorálásban, (család)állításokban, pszichodrámában, bodyworkben, meditációban és hangadásban.
Mit tartasz a legfőbb tehetségednek? Azért kérdezem, mert ez sokszor összefügg az emberek hivatásával és azzal, amit szenvedéllyel csinálnak az életben, és erről nagyon szeretek beszélgetni.
Azt tapasztalom magamról, hogy nagyon jó “belső tolmács” vagyok, tudok embereket úgy kísérni, hogy jobban értsék önmagukat. Erről Lázár Ervin meséje jut eszembe, a “Nyúl mint tolmács” című, amelyikben a Ló és a Kecske összetalálkoznak a réten egy Úritök mellett, de nem értik egymást. A Ló egy kicsit beszél szamárul, a Kecske meg birkául, de így sem megy az egyeztetés. Ekkor segítségükre siet a Nyúl, aki beszél Úritökül is, meg lóul és kecskéül is és elkezd fordítani nekik. Végül sikerül megegyezniük. Ehhez hasonló tolmácsolást végzek én is az önismereti mentorálás keretében.
Szerintem azért tudok hitelesen kísérni másokat, mert én magam is sokfelé jártam magamban, amiből lett némi “térképismeretem”. Ehhez az úthoz nagyon szerencsésen találtam tanítókat, embereket, közösségeket, akikkel kölcsönösen sokat tanultunk egymástól. Az önismeretben engem leginkább az érdekel, hogy mit jelent embernek lenni, hogyan vagyunk ennyire összetettek, hogyan érünk a pokoltól egészen a mennyig, és különösen, hogy mi a szeretet, és hogyan lehet jól szeretni. Ez utóbbiról, mondhatjuk, hogy a kutatásom tárgya, és igyekszem benne folyamatosan fejlődni. Azt gondolom, hogy valójában, empátiában, minőségi figyelemben, de leginkább szeretetben tudunk és vagyunk hajlandóak változni.
A cégéremre legnagyobb betűkkel a családállítás van kiírva, ebben van a legtöbb tapasztalatom. Az állításokon belül a leszakadt vagy elveszett lélek- vagy énrészek integrálását mondanám specializációmnak. Ezek a leszakadások tipikusan traumák eredménye, amik transzperszonális szemszögből nézve lehetnek jelen vagy akár múltéletbeliek is. Többször találkoztam olyan helyzetekkel, ahol az önismereti út következő nagy lépését tette lehetővé az úgynevezett “bekísérés” vagy integráció.
Gyakran azt látom, hogy ha ezek az elakadások megoldatlanok maradnak, akkor az nagyon sok meddő terápiás órát hoz létre, és megtörténhet, hogy például valaki 6x állít ugyanarra a transzgenerációs témára, mert a mögöttes ok nincs feloldva.
Abban szeretem segíteni az embereket, hogy önmaguk mélyebb valóságához tudjanak jobban kapcsolódni, ami sok esetben messze túlmutat a klasszikus családállítás keretein, mert nem csak a családból jövő mintázatokat oldjuk ki. Külön örülök, ha segítő szakemberekkel dolgozhatok, mert azt látom, hogy ez a fajta önismereti munka, segíti őket is jobban kapcsolódni a saját képességeikhez és adottságaikhoz, így jobban tudnak ezután másokon segíteni.
Feltűnt a pólódon a felirat: Take the Risk (Vállald a kockázatot). Mi jut erről eszedbe?
Az élménykeresés, és az, hogy kifejezetten élménykereső ember vagyok. Csak viszonylag nemrég tudtam meg, hogy ez a figyelemzavar egyik kísérő tünete. Számomra a boldogság egy nagyon nagy forrása mindig új nézőpontokat és új dolgokat felfedezni. Szeretek belemenni a dolgokba, fejest ugrani beléjük, és belülről megismerni és átélni őket, amiből aztán egy szintézis születik, hogy mi az, amit sajátomnak érzek, és mi az, amit nem.
Régen az élménykeresésem radikálisabb volt, de az évek során csillapodott és gyógyult, egyre inkább magamban találom meg az élményeket, és nem kívül keresem őket. A legvadabb, amit csináltam az utcai autóversenyzés volt. Ennek megemlítése a pszichiáternél volt az a pont, ahol kimondta, hogy a többi tünetet is figyelembe véve, szerinte ADHD-m van (figyelemhiányos hiperaktivitás zavar). Rám annyira a hiperaktivitás nem jellemző, úgyhogy talán inkább pontosabb az ADD.
Szakmai kitekintés: A figyelemhiányos hiperaktivitás zavar az egyik leggyakoribb neuropszichiátriai tünetegyüttes, amely gyermekkortól végigkíséri az érintettek életét. Nem egy homogén, hanem „sokarcú” állapotról van szó, amelyben a különböző tünetek eltérő mértékben keverednek egymással. Némileg leegyszerűsítve az ADHD 3 fő tünetet foglal magába: figyelemzavart, impulzivitást valamint hiperaktivitást. Általánosan jellemző továbbá a tervező-szervező agyi funkciók gyengébb működése. Ezek a tünetek a mindennapi életben számos formát öltenek. (Forrás: https://www.adhdkozpont.hu/)
Beszéljünk az ADHD/ADD-ról. Mit tudtál meg eddig róla? Milyen az ezzel kapcsolatos belső élményed?
Nagyon sokáig nem tudtam ránézni és konfrontálódni vele, mert az énvédelmem nem bírta el azt a sok fájdalmat és frusztrációt, ami ehhez kapcsolódott bennem. Ez a jelenségkör az én világomban összesen 2 éve van jelen hangosabban. Ekkor kezdtem el felfigyelni ezzel a témával foglalkozó cikkekre és könyvekre, és ismertem fel számos tünetét a saját működésemben.
Gyerekkorom óta azt éltem meg, hogy minden olyan helyen, ahol valamilyen teljesítmény volt elvárt, alul maradtam a többiekhez képest, pedig még csak nem is vagyok egy szélsőséges esete az ADHD-nak, inkább a könnyű-közepes formáját élem. Mára tudok egyhelyben ülni, nem vagyok hiperaktív, de jellemzően szétúszik a világ körülöttem, és nehéz számos hétköznapi szituációban koncentrálnom.
Az általános iskola első-második évfolyamában már volt igazgatói intőm a sok figyelmeztetés mellett, mert még nem tudtam egyhelyben ülni, vagy beszélgettem, ami nem csak a figyelemzavar tünete, hanem az iskolai rendszer emberellenes működése is. Ma már tudom, hogy egy 6, de akár 10 éves gyereket kötelezni arra, hogy 45 percen keresztül üljön egy padban egyszerűen emberkínzás. Pszichológiai kísérletek is kimutatták, hogy ebben a korban a gyerekek maximum 20-22 percet tudnak koncentráltan figyelni. A 45 perc ennek a duplája, nem beszélve az oktatási módszerekről, ahogy ezek az órák akkoriban zajlottak.
A középiskolán és főiskolán is úgy mentem végig, hogy sosem tanultam igazán, a beadandók egy részét nem írtam meg, mert az nem ment, azokra 1-est kaptam, de ami menet közben rámragadt hallásból, vagy egyszeri olvasásból azzal átmentem az összes vizsgámon. Átfolytam a rendszeren, de sohasem feleltem meg neki. Rettentően nagy frusztráció kapcsolódott ahhoz, hogy nem tudok úgy teljesíteni, mint a többiek. Ehhez ráadásként diszgráfiás is vagyok, enyhe betűtévesztéssel és nagyon ronda írásképpel. Ebben a kérdésben lehet csak annyi csúszott félre, hogy alapból balkezes lettem volna, de erre senki sem figyelt fel.
Máté Gábor könyvét kezdtem el olvasni a témában (Szétszórt elmék), aki azt mondja, hogy a figyelemzavar kialakulására jelentős mértékben hat a nagyon korai szülő-gyerek kapcsolat minősége.
Tetszett az a kép is, ahogy ő magyarázza a figyelemzavart: úgy kell elképzelni, mint egy forgalmas többlámpás útkereszteződést, amelyikben minden lámpa állandóan zöldre van állítva.
Ettől hol nagyon megindul a forgalom, és sok autó kerül be az útkereszteződésbe, hol pedig teljesen beáll az egész. A Ritalin, amit a figyelemzavarra szoktak felírni serkenti a gátló mechanizmusokat az agyban, hogy néha váltsanak ezek a lámpák pirosra is, és bizonyos ingereket az agy képes legyen blokkolni és kiszűrni, hogy megint másra pedig lehessen figyelni.
A figyelemzavarnak van pozitív arca is számomra, mert pont emiatt a specifikus “forgalomirányítás” miatt tudok nagyon sokrétűen és hálózatosan gondolkodni. Ugyanez a működés képződik le egy másik szinten a spirituális élményeimben, hogy túlságosan a kollektív tartalmakra figyelek, nehezebben a lokalitásokra, ami ugyanaz mint a hétköznapokban az, amikor egy ADHD-san működő agy egyszerre figyel mindenre és ennek következtében igazából semmire sem. A paradox az, hogy azért nem tűnt fel nekem a saját figyelemzavarom nagyon sokáig, mert az egyik tünete a hiperfigyelem. Volt, hogy napi 12-14 órát figyeltem nagyon koncentráltan a kliensekre, akik az önismeretbe jöttek és ezzel semmi nehézségem nem volt. Ezen a téren kiemelkedő teljesítményeket tudok nyújtani. Csak jó sokára értettem meg, hogy ez azért van, mert ez a küldetésem, így hát ez nagyon érdekel, és ezért tudok rá figyelni, de az adminisztrációs ügyek intézése, vagy egy szöveg megírása, amikor egyedül ülök a gép előtt gyakran megoldhatatlan feladatnak érződik. Ezek viszont a hétköznapi élet velejárói, úgyhogy állandó nehézségként vannak jelen. A Ritalin azt az élményt adja nekem, hogy „ember vagyok”. Azokban az időablakokban, amikor beveszem egy iszonyatosan nagy súly esik le rólam, és meg tudom csinálni könnyebben azokat a dolgokat, amiket mások is összeszedetten megoldanak. Amikor ez nincs, akkor reggel 9-kor leülök a gép elé a teendő listámmal, és délután 4-kor nem tudok elszámolni sem az időmmel, sem a teendőkkel. Nagyon sok kritikát kaptam ezért az életem során számomra fontos emberektől: lusta vagyok, akaratgyenge, szétszórt, és ehhez is nyilván nagyon sok frusztráció kötődik.
A szervezetfejlesztést érintő együttműködéseim során találkoztam szuperhatékony szervezetfejlesztőkkel, és ebben a közegben nagyon kiütközött a köztünk lévő teljesítménykülönbség. A figyelemzavarom végül abban is segített, hogy jobban elkezdjek figyelni arra, ami valóban a dolgom a világban.
Nekem kifejezetten férfiakra jellemző elsősorban, hogy teljesítményben mérik az értéküket. Ha jó teljesítményt nyújtanak, akkor rendben lévőnek élik meg magukat, ha pedig nem, akkor értéktelennek.
Ez igaz, de ennek van egy teljesen objektív oldala is. Ha egy csapat ember megbeszéli, hogy el kell lapátolni egy hegyet, és a munka végén (vagy közben) kiderül, hogy a többi ember hozzám képest 10x annyit lapátolt el egyénileg mint én a legnagyobb igyekezetem ellenére, akkor ez kiütközik és nehézséget fog generálni a csapatban, mert ők számítanak az én teljesítményemre. Sok együttműködésben éltem már meg ennek a frusztrációját, miközben más területeken kiemelkedőt tudok alkotni. Ha „helyzet” van, akkor nagy pillanatnyi teljesítményt vagyok képes leadni rövid idő alatt.
Abban viszont igazad van, hogy nem csak a teljesítmény a mérvadó. A saját önismereti utamon sokat dolgozom azon, hogy önmagamért érezzem magamat értékesnek, nem csak a teljesítményem miatt, miközben ha a teljes integrál tudatszintlétrát nézem, akkor látszik, hogy a presztízs és a siker érzete is ugyanolyan fontos a maga helyén, mint a többi érték.
Annak keresése, hogy miben vagyok igazán jó, és ezt milyen formában akarom megvalósítani az életben most összefügg az épp hangosabb életközépi válságommal is. Ezenkívül azt látom, hogy a COVID járvány is nagyon sok emberben megtúrta a “Ki vagyok? Mit csinálok az életben?” kérdéseket.
Az életközépi válság alatt azt értem, hogy ha megszűnt annak az omnipotens képzete, hogy „bármi lehetek”, akkor el kell gondolkozni azon, hogy mik azok a dolgok, amiket tudok csinálni.
Persze láthatunk példákat arra, hogy valaki 70 évesen kezdett bele a modell karrierbe, vagy kezdett el idegen nyelvet tanulni, tehát bármikor bármi megvalósítható. Hiszek az élethosszig tartó tanulásban, mégis most aktuálisan fel van téve az életemben a kérdés, hogy „most merre?” Azt veszem észre, hogy egyre inspirálóbb annak a folyamatában lenni, ahogy rajta tartom a figyelmemet a kérdésen és jönnek a válaszok.
Megkérdőjeleződött benned az, amit eddig csináltál?
Nem. Sőt, azok közé a szerencsés emberek közé tartozom, aki pont azt csinálja, ami a dolga az életben. Ennek a még pontosabb formáját, vagy az épp aktuális formáját keresem. Olyan érzés, mintha az eddigi formákat már eleget csináltam volna, és most valami újat akarok kipróbálni. Ez is kicsit kapcsolódik a figyelemzavar jelenségéhez, hogy amikor megkérdik, hogy mit csinálok az életben, akkor felsorolok minimum 5-6 dolgot, míg az emberek többsége egyfélét csinál munkaként. Vannak, akik egy terápiás műfajban, vagy egy iskolában képződnek ki, és annak lesznek a nagyon profi művelői, én pedig világéletemben nagyon széles spektrumon szeretek mozogni és egyszerre több dologban elmélyülni. Az integrál szemlélet abban segített engem, hogy ezt a sokféleséget rendszerben lássam. Módszertanilag elsősorban a klasszikus hármassal dolgozom: bodywork-pszichodráma-családállítás, hogy a folyamatok során meg lehessen szólítani a testet – elmét – lelket (spirituális rétegeket magunkban). Ezek közül a műfajok közül mindig az a hangosabb számomra, ahol éppen én is járok a saját önismeretemben.
A küldetésem tekintetében két fontos területet találtam. Az egyik az önismeret minél szélesebb körű elterjesztése a világban, amit nevezhetünk pszichoedukációnak is, vagy tudatosság támogatásának. Ezen belül pedig kifejezetten azokat az embereket szeretném kísérni az önismeretükben, akik embereket szolgálnak: orvosok, tanárok, pszichológusok, bárki akinek a szakmája emberekkel foglalkozni, a szervezetfejlesztés terén pedig a vezetők fejlesztése. Az 5 éves szervezetfejlesztői tapasztalatomból látszik, hogy nagyon igaz a „fejétől bűzlik a hal” mondás. Minden szervezetnek van egy tudati korlátja, addig tud fejlődni, ahová kiér a vezető tudata, és ugyanez igaz bármilyen csoportra. Mindig az a kérdés, hogy a vezető mennyire tudja nyitni a tudatát a rendszerszintű kérdések felé is. Minél mélyebben kapcsolódnak ezek a vezetők és segítők a saját Önvalójukhoz, annál inkább tudják segíteni az embereket és vezetni őket. Valójában ezt spirituális útnak is gondolom, de teljesen jó az is, ha az önismeret ruhájába bújtatjuk. Van olyan tervem is, hogy egy ponton szeretnék eljutni a fiatal felnőttekhez, kamaszokhoz, mert azt gondolom, hogy az önismeretet már kamasz korban érdemes elkezdeni. Szerintem jobb világban élnénk, ha a középiskolában lennének alapszintű önismereti foglalkozások, pl kamasz pszichodráma, nagy beszélgetések.
Ha valamit most a logómra írnék, akkor az a “Felébredés és felnövekedés” lenne, ami egy wilberi szókapcsolat és két külön, de egymás mellett párhuzamosan haladó utat jelent. Munkámmal ezekben szeretném kísérni az embereket, és ennek keresek most egy megfelelő átadási formát.
Mi a szenvedélyed az önismeretben? Miért akarod elterjeszteni a világban?
Szinte felfoghatatlan az a szépség, amikor egy ember ráébred valami fontosra önmagával kapcsolatban, amikor ráébred az igazabb önvalójára. Ennél nem láttam még szebbet, sőt mintha ebben találkozna a nagy hármas: Szépség, Jóság, Igazság, mert az maga az Igaz, ami ilyen pillanatokban megnyilvánul. Már a szélén állni és szemlélni is óriási csoda és megtiszteltetés.
Hogy miért fontos a belső fejlődés annak a racionális magyarázatát nem én találtam ki, hanem Buddha elmondta már 2600 évvel ezelőtt. Egyszer Facebookon szembejött egy grafika, amelyiken Buddha egy kicsit unott fintorral az arcán látható, a kép felirata pedig valami olyasmi volt, hogy “Az arc, amit vágsz, amikor rájössz, hogy 2600 éve elmondtad, hogy hogyan kellene csinálni, és még mindig senki sem csinálja.” Nyilván Buddha ilyesmit nem gondolt soha, de az önirónia saját viselkedésünk kapcsán vicces formában visszaköszön a képből. Az önismeretben sincs semmi olyan, amit a régi tanok ne mondtak volna el már nagyon régen: Az élet szenvedés, a szenvedés felismerhető és változtatni lehet rajta. Amit kevesen mondanak ki, mert kicsit necces kiírni a cégérre, hogy a szenvedés az önismeret által sem lesz kevesebb, csak jobban fogod bírni. Valójában reziliensebb azaz ellenállóbb leszel.
Az emberek többsége ugyanis azért szeretnek besétálni az önismeretbe, mert abban bíznak, hogy akkor majd nem lesz szenvedés az életükben. Az út része, hogy felismerjék, ez nem így van.
Nem lesz az önismerettől kevesebb a szenvedés, de egyre több szenvedést fogsz tudni befogadni, átölelni, átérezni és ezáltal felnőni. Paradox módon ettől jobban fogod magadat érezni. A szenvedés állandó, mert el vagyunk választva a tökéletességtől, és addig szenvedünk, amíg nem vagyunk a tökéletességben. A megvilágosodás számomra a teljes befogadás, amikor ez a töröttség megszűnik. A vágyaink, a ragaszkodásaink, a nem tudásunk okozza a szenvedésünk. A szenvedés és az élet nehézségeinek és szépségének együttes befogadása vezethet a megszabaduláshoz.
Ebben a kérdésben vállnak számomra hiteltelenné azok az utak és emberek, akik ezt a valóságot nem akarják tudomásul venni, vagy a spiritualitás/nondualitás címszója alatt igazából menekülnek a samsára világából. A non-dualitás számomra azt jelenti, hogy ez itt már az, amit keresel, minden nehézségével együtt, itt vagyunk rendben, ez persze így kimondva üres, az utat végig járva válik érthetővé. Mindeközben a menekülés a fájdalom kerülése természetes és teljesen rendben van, együttérzek vele, mert az élet valóban nehéz.
Az is nagyon fontos funkciója az önismeretnek, hogy betölti a gyerekkorban hiányzó szülői szeretet és figyelem szerepét, és ezáltal megtanít jobban szeretni.
Ugyanezt a funkciót tölti be az egyház is a maga módszereivel. Az elfogadó segítő, aki a kliens számára a jó szülő szerepében áll egy ideig, egyre nagyobb önelfogadásra és önempátiára tanít. Bárki, aki igazán szívből és szenvedéllyel csinálja a segítő szakmákat, ugyanis őszintén szereti azokat az embereket, akikkel dolgozik. Persze ha nincs kiégve, vagy nincs olyan lehetetlen helyzetbe hozva, mint például a pedagógusok. Lehet, hogy az a pedagógus az elején még szerette a gyerekeket, de ha 50 évig méltatlan körülmények között, továbbképzés nélkül és alacsony fizetéssel kell dolgoznia, akkor abba bele fog keseredni. Ez rendszerszintű probléma az oktatásban és az egyházakban is.
Végtelen örömmel nézem Ferenc pápa munkásságát, aki azt érzem, hogy valóban képviseli a Krisztusi utat és együttérzést, és nagyon nehéz lehet neki, hogy ezt a határtalanságot összeegyeztesse a rigid egyházi struktúrákkal. Épp elkezdtem olvasni egy könyvet Krishnamurtiról, aki ennek a túloldalán állt. Mint megvilágosodott gurut előre várták őt, és egyházat alakítottak a számára, hogy ebben betöltse a vezetői szerepet. Amikor megérkezett az első és utolsó vezetői intervenciója az volt, hogy elfogadta a posztot, majd feloszlatta az egész szervezetet.
„Nem vagyok guru, nincsenek tanítványaim, nem vagyok igazságok megtestesítő bölcse. Mindannyian, emberi kondícióinknál fogva tanítványok vagyunk, az Igazság tanítványai. De az Igazságot soha nem egy személyben kell keresni. Nem leszek mankója senkinek.
Nincs jóság és nincs gonoszság. Jóság az, amitől nem félünk. Gonoszság az, amitől rettegünk. Ha levetjük ezt a rettegést, akkor betöltjük az ember spirituális végzetét… Az Igazság törvénytelen föld, nincs kitaposott út, sem egyház, sem szekta nem vezethet el hozzá. Ha hiszel valamiben, kérlek, ne szervezd azonnal valamivé azt, amiben hiszel: ezzel megölöd…
Tizennyolc éve várjátok a Világtanítót, hogy végre megszólaljon, és legyen mire figyelnetek, legyen kit követnetek. Amíg ez a figyelem külső forrásokból táplálkozik, a Lényeggel soha nem léphet kapcsolatba. Állandó függőségben éltek: mástól várjátok a spirituális útmutatást, megint mástól a boldogságot, az együvé tartozás biztonságát. Mindez nem más, mint végzetes, félelem szülte félreértés, káprázat, mely tökéletesen elfedi előletek a lényeget.”
Ezeket a szavakat nagyon mélyen igaznak érzem én is.
Izgalmas kérdés számomra, hogy milyen a jó együttműködés formája a mai modern korban? Ezen a témán belül engem elsősorban a kommunikáció, önismeret és az együttműködési formák érdekelnek az emberi kapcsolatokban. A jó együttműködés ugyanis nem megy önismeret nélkül. Egy bizonyos szintig elketyeg, de ha nem tudunk ránézni önmagunkra, akkor nem tudunk hatékonyan kommunikálni sem, mert egy pillanatot belül kívülre vetítjük a belső nehézségeinket. Ez nagyon komoly és nehéz kérdés, valamint nagyon lassú a változás benne egyéni és társadalmi szinten egyaránt, mert az emberek többsége így működik. Ezért lehet elhitetni velük, hogy egy külső tényező jelenti a veszélyt: a Soros, a gyíkember ufók, a zsidók, a kínaiak, vagy a Trump, éppen ki van porondon. Mindig kívül keresik az ellenséget, mert nem bírják meglátni a destrukciót önmagukon belül. A felelősség felvállalása önmagunkért a felnövekedés útjának alapköve, ugyanúgy ahogy a felébredés útján az egység felismerése. Anyám egyik kedvenc mondása, ami egyébként Popper Pétertől származik: „40 év felett mindenki felelős a saját arcáért”.
Mi az a pillanat, amikor egy ember az önismeret felé fordul? Mert sok emberen látom, hogy ez egyáltalán nem opció számukra. Egyszerűen elfogadják, hogy az életben vannak nehéz dolgok is, de ezeket nem kell “boncolni”.
Szerintem a bölcs és érett lelkek maguktól kezdik el az önismeretet, de a legtöbb embernek az kell, hogy valami irdatlan zongora a fejükre essen, hogy elkezdjék. Az emberek nagyobb része valamilyen trauma kapcsán kerül az önismeretbe: elválik, megbetegszik, szakít, nagyon nagy nehézséggel találkozik. Legjellemzőbb ezek közül a betegség és párkapcsolati válság. Ezek szokták felhívni a figyelmet arra, hogy valami nem stimmel, és ha már sokadszorra nem stimmel, akkor körbe szoktak nézni magukban, hogy mi lehet ez. A másik út, ami beviszi az embereket az önismeretbe, amikor ismerőseik által inspirálódnak. Valamelyik ismerőse már kipróbált valamit, neki fogalma sincs, hogy mi lehet az, de azért eljön megnézni kíváncsiságból.
A legtöbb ember, aki elindul az önismeretben arra vágyik, hogy valaki megmondja neki, hogy mi történik vele, és mi a megoldás. Az önismereti piacon elég sokan vannak, akik valóban ilyen “szolgáltatást” nyújtanak, és adott esetben olyan tanításokat adnak át, amik konkrétan kimondják, hogy “ez rossz”, “ez jó”. Bizonyos tudatszinteken szükség van az ilyen fajta tanításokra is, hogy jó fajta törvényeket adjanak át például az etikáról és a morálról. A veszély ebben az, hogy aki ilyen módon tanít, az beletanítja a saját töröttségeit/korlátait is, és nem a szabad gondolkodást tanítja. És még ez is rendben van, mert sokak számára nem befogadható még ennél tágabb kép, csak fontos látni ezen iskolák korlátait.
Ettől eggyel nehezebbek azok az irányzatok és iskolák, amik egyre kevésbé akarnak előíróak lenni, és egyre nagyobb szabadságot adnak a gondolkodásban, hogy mindenki a saját belső igazságát találhassa meg. Erről a belső keresésről szólhat a saját egyedileg választott út, amin nem mindig könnyű eligazodni, mert sokszor nehéz megkülönböztetni a hiteltelen tanításokat a hiteles tanításoktól. Ez a szabadság ára és teljesen természetes fejlődési állapot. Én mindenkit szoktam biztatni, hogy hallgasson a legbelső hangjaira, hogy őt mi hívja, legyen éber arra, hogy mi az, ami őt megtalálja, mert mindenkinek megvan a saját megismételhetetlen útja.
A hegyre ezerféle képpen lehet feljutni, és útközben is lehet ösvényeket váltani. Vannak olyan iskolák, akik azt mondják, hogy csak egy ösvény van, persze ezek is csupán egyek sok ösvény közül. A legizgalmasabb pedig az, hogy nagyon sok ösvény vezet felfelé.
Önismerős
Tudatosság, belső fejlődés, önismeret, pszichológia és spiritualitás
Az utóbbi időben sokat foglalkoztam a bántalmazással. Sorban kerültek a kezembe olyan könyvek, amik valamilyen formában ezzel a témával foglalkoztak. A legfontosabb felismerés a bántalmazás témaköréből az volt, hogy ez valójában értékbeli és nem pszichés elbillenés. A bántalmazó belső engedélyt ad magának arra, hogy bántalmazzon. Persze ez nem úgy történik, hogy marhára önreflektíven egy adott pillanatban kimondja magában, hogy „És akkor most megengedem magamnak, hogy bántsam ezt az embert.” De mégis létezik egy belső oké arra, hogy bántani a gyengébbet, a kiszolgáltatottat, vagy azt, aki szerinte megérdemli (kiérdemelte) ér.
Ennek az írásnak nagyon sok aspektusa lehetne, de most csak egyet emelek ki. Mi van akkor, ha valaki ebben a pillanatban azt mondja, hogy NEM ÉR BÁNTANI? Ezt tettem én is magammal ma. Vannak ugyanis pillanatok, amikor én is tudok rúgni a férfiakba (az érzelmeikbe, nem a testükbe), amikor éppen rést látok a pajzsukon és elég gyengének látom őket ahhoz, hogy ne féljek attól, hogy én fogok pórul járni, ha rúgok. Tudok elég nagy lórúgásokat is beküldeni, ha akarok, és ha…. igen, ezt nehéz beismerni, amikor erre engedélyt adok magamnak. Ma becsuktam a szememet, és elképzeltem, hogy kirakok egy tiltó táblát az elé a férfi elé, akit szeretek és azt mondom magamnak, hogy „Adri, őt nem bántod.” A következő pillanatban azt éreztem, hogy „Ha őt nem bánthatom, ha oda nem zsilipelhetem ki a haragomat, akkor baszd meg felrobbanok.” Csak most vettem észre, hogy ez valójában azt jelenti, hogy akkor „magamat robbantom fel”. És itt jött egy következő tiltó tábla, amit eddig SOHA nem jutott eszembe kirakni. „Adri, nem bánthatod magadat sem.” Mindig amikor a férfiak iránti dühöm feltornyosult bennem, és nem mertem konfrontálódni a férfival, akkor magam irányába irányítottam a pusztítást és belül zúztam. Néha talán önvédelemből pusztítottam kint a világban, mert tudtam, hogy ha kint nem pusztítok, akkor bent lesz atomháború. Mert bent soha nem volt tiltó tábla. Azt, hogy magamat bántsam jogosnak éltem meg. És szerintem ebből következik, hogy jogosnak éltem meg azt is, hogy bánthatom az általam szeretett férfit is.
Nem jutottam el odáig, hogy letiltsam magának a bántásnak az intézményét, mert egyszerűen nem láttam, hogy hogyan máshogy lehetne megoldani ezeket a helyzeteket. Fel sem ismertem a saját érzéseimet, a kínlódásom okát, a szükségletemet. Még arra sem volt sokszor belső engedélyem, hogy szükségleteim lehessenek.
És akkor ma ott volt a tiltó tábla mindkét oldalon. A férfi előtt is, magam előtt is és ettől végre rá tudott irányulni a figylemem arra, ami valóban fontos. Azokra az üzenetekre, amik éveken keresztül rohasztották a bensőmet. Már egy csomószor megfogalmaztam őket, de eddig nem sikerült tiltó táblát tenni ezeket elé és azt mondani, hogy „Adri, ezekkel nem ér bántani magadat. Nem engedem.” Pedig istenem mennyire végtelenül romantikus pillanat az minden filmben, amikor a férfi odaáll egy nő elé és az mondja neki, hogy „SOHA SENKINEK NEM ENGEDEM AZT, HOGY BÁNTSON TÉGED!” (Gyors sorozat ajánló ezen a ponton: Normális emberek). Ez a belső férfi erő kell ide ezek elé a belső üzenetek elé, amelyik kurvára nem engedi, hogy bántás történjen. Egymásutánságban pörögtek a szemem előtt a betűk és kirajzolódtak életem főbb üzenetei:
A férfi az első, a nő csak utána következik.
A férfi szava az utolsó.
A férfiakban nem lehet megbízni.
A férfiak nem figyelnek rád, letagadnak téged.
A férfi egyedül hagy a terhekkel.
A férfiak kihasználnak téged.
Bújj el a világ elől a sikereiddel.
Ne dicsekedj azzal, amit elértél.
Ne gondolj túl sokat magadról.
Ne kockáztass.
Ne menj túl messzire otthonról.
Szolgáld ki a férfit.
Legyél tiszta és tarts tisztaságot a házban.
Vesd alá magad a női sorsnak.
Ne higgy a szerelemben.
Centikben mérd a férfi rátermettségét.
A nevelésem eredménye vagy.
Lázadj.
Ne lázadj.
Erősebb vagyok nálad.
Tisztelj minden körülmény között.
A férfi mellett nincs hely az asztalfőnél.
A belső képben azt láttam, mintha minden egyes ilyen üzenet mérgező lenne. Minden elképzelhető módot vizualizáltam, hogy ezek távoznak belőlem. A belső képben hánytam, fostam, sírtam, izzadtam, lehámlott a bőröm felső rétege és megkértem a Földanyát, hogy fogadja be ezeket és tisztítsa meg, majd végignéztem, hogy fekete tápláló föld lesz mindabból, ami kijött belőlem. Aztán belementem egy tiszta patakba és hagytam, hogy lemosson engem a víz. Megjelent bennem egy mondat: „Ezek a mondatok csak feliratok a koncentrációs tábor falán. És én szabadon kisétálhatok a táborból.” Láttam, ahogy eltávolodom ezektől a mondatoktól, amik csak egy felirat a falon. Semmi több. Valószínűleg Edith Eva Eger: Ajándék című könyve miatt jelent meg ez a belső folyamat ilyen képben. Láttam magam előtt tisztán azt a pillanatot, amikor szabadon ki lehet sétálni a börtön falai közül és láttam azt is, amikor vissza lehet menni meglátogatni azt a helyet, ami valamikor börtön volt.
Amíg bántom a másikat, vagy bántom magamat, valójában semmi sem változik, mert a bántáson van a fókusz, oda megy el az energia.
Azt gondolom, hogy talán volt értelme annak is, amikor a bántást kiéltem (bár látom, hogy nem ez a legszerencsésebb eszköz), mert magam számára is láthatóvá vált, hogy milyen a mérete a dühömnek, mekkora a pusztító készségem. Fontos látni a sárkány méretét, hogy ne gondoljam azt, hogy egy pudli kutyával van dolgom. És fontos tudni abbahagyni a bántást és felülni erre a sárkányra, és meghallani az üzenetét. A bántás ugyanis sohasem ok nélkül történik, de legtöbbször nem az az oka, amire ráfogjuk, és nem is az a valódi célpontja, akin kiéljük. Mélyebbre kell ásni. És itt nem arról van szó, hogy rájövök, hogy valójában az apámra vagyok dühös és akkor nekiállok évekig őt utálni. Ez sem fog előre vinni engem, bár elég komoly izmokat lehet kifejleszteni ebben a dühöngésben, azt azért látom az évek önismerete alatt. Évekig nem bírtam bevenni azt a kanyart, hogy gondolhatom magamról, hogy ÉRTÉKES VAGYOK. És ettől állandóan csak az útvesztőben bolyongtam a dühömmel. Mert valójában így szól a dühöm: DÜHÖS VAGYOK, HOGY ELHANYAGOLSZ, ÉS NEM LÁTOD, MILYEN ÉRTÉKES VAGYOK. EZ FÁJ. Amikor az értékesség érzete sérül, akkor olyan mintha „behorpadnék” azon a helyen. És mivel nem tudtam azt gondolni, hogy értékes vagyok, nem is bírtam belülről „kinyomni” ezt a részt, hogy ismét kiegyenesedjen. És akkor csak maradt az észvezstő rohangálás a horpadás körül és minden más horpasztása.
Minden egyes alkalommal, amikor sarokba szorítva éreztem magamat egy férfi által, nem feltétlenül ő szorított sarokba, hanem már eleve a sarokból indultam azok miatt a belsővé tett alaptételek miatt, amiket feljebb felsoroltam. Már eleve koncentrációs táborban éreztem magamat és ettől szerintem sok esetben teljesen elveszett az aktuális helyzetben az, hogy MI A BAJOM VALÓJÁBAN.
Ha megtiltom magamnak, hogy ne bántsam a férfit, és megtiltom azt is, hogy magamat bántsam, akkor a figyelmem végre arra tud irányulni, ami a lényeg – az aktuális helyzetre. Mi zavar engem? Mire lenne szükségem? Ha már úgy indul a mondat, hogy „Mert a férfiak…” az már régen rossz. Abból semmi konstruktív nem fog kisülni. Mert ha már a „férfiakon” van a tekintetem, akkor elvesztem mások sorsaiban, mások élményeiben, tapasztalásaiban és szem elől tévesztettem a sajátomat. „A férfiak” nincsenek, az a férfi van, akinek éppen a szemébe nézek.
Sok helyen múlt időt írtam ebben a bejegyzésben, pedig mire ideértem azt érzem, hogy vissza fogok még esni ezekbe a gödrökbe. És közben eszembe jut az a kérdés is, hogy „És mi kellene ahhoz, hogy úgy álljak itt, mint a romantikus filmek hősei, aki kijelenti sziklasziládran, hogy megvédi a nőt és hű is marad az ígéretéhez? Mi kellene nekem ahhoz, hogy kimodjam, itt vagyok babám és megvédelek a jövőben?” Biztos nincs egyetlen jó válasz erre, de a bátorság az egyik válasz. BÁTORSÁG. Meg hit abban, hogy meg tudom ülni a saját sárkányomat. Hiszen az enyém 🙂