A létbe érkezés fájdalma

A létbe érkezés fájdalma

Több nőtől a közelemben hallottam, hogy a nő az anyává válás folyamatában, és az anyai létben végigmegy a saját önismereti témáin, párhuzamosan azzal, amilyen korban van éppen a gyereke. A szülésnél feljönnek a saját születésével kapcsolatos emlékek és testélmények, a dackorszakban a saját dacával és dühével kapcsolatos kérdések, és még sorolhatnám. Egészen eddig ezt a jelenséget csak a gyerek már megtestesült formájával kötöttem össze, pedig ugyanez a logika érvényes korábbra is – a megtestesülés (azaz a létbe inkarnálódás) pillanatára. Ebben a fázisban felmerülhet annak a kérdése, hogy a babára vágyó nő hogyan van a saját inkarnálódásának kérdésével?

Jelenleg négy nő van a közelemben, akik babát szeretnének és aktívan rajta vannak az ügyön, de ilyen – olyan nehézséggel küzdenek etéren. Az egyikükkel kapcsolatosan egy belső képben azt láttam, hogy ő és a párja ülnek a földön, mindkettőjük elé a földre lerakok egy-egy magot (zabszem volt azt hiszem, vagy valami, amit hirtelen a konyhában találtam), ráhelyezem a mutatóujjukat erre a magra, majd körkörös mozdulatokban elkezdtem mozgatni mindkettőjük kezét. Olyan volt a mozgás, mintha mindketten köröztek volna valami körül az üres padlón, egymással ellentétes irányba mozogtak és soha nem ütköztek össze egymással. Csak kitartóan köröztek az üres középpont körül.

A nő elkezdett sírni, de mondtam neki, hogy ne hagyja abba a körzést. Minél többet körzött, annál inkább sírt és döntötte az egész testét hátrafelé, ki akarta magát húzni a helyzetből, hátrált. Megint mondtam neki, hogy ne kifelé mozogjon, hanem befelé, nem baj ha sír. Ő így van itt, ne hátráljon, jöjjön befelé. A férfinak is mondtam, hogy körözzön tovább, és találja meg, hogy hogyan tud kapcsolódni a síró párjához. Ne sajnálja őt, ne essen be mellé a nehézségébe, hanem találja meg ebben az egészben az ő saját helyét.

És csak köröztek az ujjaikkal, amik alatt ott volt a zabszem. A nő egyre inkább sírt és láttam a testén, hogy egyre nagyobb fájdalmat él meg, viszont már nem kifelé dőlt, hanem befelé döntötte a testét a kettőjük közötti térbe, de nem dőlt bele a képzeletbeli körbe, hanem annak peremén feküdt összekucorodva a földön. És csak köröztek az ujjaikkal. Egyszer csak érezhetővé vált számomra, hogy valami megjelent annak a térnek a közepén, ami körül kitartóan köröztek. Tudtam, hogy megérkezett ide az a lélek, akire vártak. A nő továbbra is keservesen sírt és megint kihangosítottam, hogy ne hagyja abba csak azért, mert azt gondolja, hogy ennek nincs helye. Ő most ilyen anyuka, ő ezt hozza, sírjon, mert eszerint a sírás szerint ismeri őt fel a leendő babája. Minél inkább sír, annál sűrűbben van jelen a térben a saját testével.

Nem a síráson van a hangsúly! Nem sírással lehet meghívni egy lelket a földre, hanem neki ott akkor az volt az igaza, és ezért ő ezáltal nyitotta magát. Aztán mindketten abbahagyták a körzést és a két zabszemet becsúsztatták a kör közepébe egymás mellé és elengedték.

Érhetetlen volt számomra napokig ez a belső kép. Tudtam, hogy talán tényleg arról a nőről szól, akit a képben láttam, de az biztos, hogy rólam is. Nem értettem, hogy hogyan.

Aztán ma reggel a testem megmutatta, hogy hogyan is kapcsolódom ehhez. Elkezdett bennem dolgozni és helyet kérni az az énrészem, akinek kurva fájdalmas a testben levés. Hányingerem volt, zsibbadt az egész testem, feszült, és persze akárhányszor beleengedtem magamat ebbe az állapotba (vagyis bele a testembe), visszatarthatatlanul sírtam. Azt éreztem, hogy fáj beleköltözni a testembe, mert mérhetetlen szomorúság van ott. Nem látom pontosan, hogy ez mihez kapcsolódik. Hogy ez az inkarnáció pillanata vajon, amikor elkezdett sejtekből formálódni a testem, vagy későbbi emlék, hogy vajon a testemmel együtt megörököltem-e mérhetetlen sok fájdalom lenyomatot az őseimtől és úgy egyáltalán az emberiség kollektív teréből. Nem látom még ez honnan jön, de az egészen biztos, hogy a testben levéshez kapcsolódik. Eddig is testben voltam, de a „kihúzódás” által meg lehet csinálni, hogy ez a fájdalom ne érződjön. Lehet lezsibbasztani a testet és nem teljesen jelen lenni. Figyeltem ezt is a reggeli folyamat során, hogy hogyan kezdem el visszatartani a lélegzetemet és feszíteni magamat belül – mintha nem is az izmaimat feszítettem volna, hanem valamit belül, a csontok belsejében, és ettől a feszítéstől abbamaradt a sírás. Majd amikor megint engedtem bele magamat az ölelésbe, jelenlétbe, akkor jött a fájdalom és a sírás. Sokszor éreztem életemben azt, hogy fáj emberi kapcsolatokban lenni és ezt legtöbbször ahhoz az emberi kapcsolathoz kötöttem. Ez is igaz lehet, de az egyel mélyebb rétegben az van, hogy fáj egyáltalán a testemben lenni, fáj létezni emberi formában és a másik ember testének érintése erre emlékeztet engem – és a lelkek is, akik éppen inkarnálódni szeretnének.

Azt gondolom, hogy a leendő anyuka és a magzat összeérnek és találkoznak még mielőtt ez a magzat egyáltalán az anyuka testében testesülne, ezért a nőben törvényszerűen meg fog érintődni ennek kapcsán az ő saját létbe érkezésének kérdése.

Abban a belső képben, amit láttam egy nagyon bölcs részemmel találkoztam, mert nem azon dolgozott, hogy a nő ne sírjon, vagy ne legyen teljesen kikészülve a létbe érkezés fájdalmától. Nem segít nem érezni ezeket. Az segít, ha engedjük őket történni, és ha közben valaki velünk van ebben. Nem tudja elvenni a fájdalmat, nem tudja a folyamatot megmásítani, csak kísérni és biztosítani arról, hogy rendben van, hogy a létbe érkezés ennyire fáj.

Vannak azok a bábák, akik az anyaméh és a külvilág kapuján segítenek át, be az anya testén kívüli létbe. Gyengéden kísérve a folyamatot kisegítenek a világosságra. És talán vannak a kozmikus bábák is, akik pedig a nemtestesült és a testesült világ között vannak és gyengéden kísérnek be minket a testbe. Úgy, ahogy a születésünk egy óriási beavatás, a testbe lépés is valószínűleg az, és a testből kilépés is a halál pillanatában. Én ma reggel egy ilyen kozmikus bába ölelésében voltam, miközben nagyon fájt a testem, amibe egyre beljebb engedtem magamat.

A gyereked vagyok, bármi is történjen

A gyereked vagyok, bármi is történjen

Egyszer, talán 3 évvel ezelőtt elkezdtem nézni a Trónok harcát, de amikor rögtön az első részek valamelyikében lecsapták Eddard Stark fejét a nyakáról, még pár részig bírtam, aztán feladtam. Egy öntelt frissen a trónra ültetett kis úrfi adta ki a parancsot, hogy lefejezzenek egy végtelenül szimpatikus és igazságosnak, bölcsnek, jóságosnak megírt karaktert. Szerintem nagyon tapasztalt szakemberek választottak ki a színészek közül Eddard Stark megszemélyesítésére egy olyan férfit, akihez valóban egy jóságos apafiguraként lehetett kötődni. És akkor reccs és már gurult is a feje a kövön. Három év és sok történés a saját életemben kellett ahhoz, hogy ezt kiheverjem és újból elővegyem a sorozatot, hogy tovább nézzem.

Eddard Stark lefejezése a tűzkeresztség a többi részhez. Ezen a ponton ugyanis a sztori mesélője nyilvánvalóvá teszi, hogy ő bizony nem kíméli meg a főhősöket sem a haláltól, és nem szolgálja ki azt a rejtett, de nagyon erős igényünket, hogy a jóságos és bölcs, erős emberek ne halljanak meg az utolsó részig, és ha lehet, ők foglalják el a trónt, nem pedig az iszákos vagy őrült királyok. George R.R. Martin mintha azt mondaná „Nem barátocskám, ez ebben a történetben nem így lesz. És ó mennyi embernek fog még hullani a feje a további részek során!” Most már eljutottam a negyedik évadig, és lassan kezdek belenyugodni abba a valóságba, amit a Trónok harca tár fel. De most már nem csak azt látom benne, hogy teljesen reménytelen ez a sorozat és túl sok benne a vér és erőszakos halál (mert abban tényleg nem szűkölködik), hanem hogy mennyiféle módon csavarodik meg egy-egy szereplő sorsa, teljesen irányt váltva ahhoz képest, ahogy addig alakult. Mennyiszer kell ezeknek a szereplőknek újragondolniuk mindent, amiben addig hittek, feleszmélni arra, hogy akit barátjuknak gondoltak, az valójában az ellenség besúgója, menekülni majd visszatérni több ezres hadsereggel, fogjul ejteni és fogságba esni. Most leginkább ezt a rugalmasságot látom a sorozatban, és egyre inkább nyitom önmagamat is arra a valóságra, hogy bár most már nem rohangálunk bárdokkal és kardokkal, amik bármikor bárki fejébe állhatnak, mégis az élet alap törvényei nem változtak azóta sem. Talán ebben rejlik R.R. Martin zsenialitása a sztori mesélésben. Olyan mélységekig lenyúl az emberi természetbe, hogy nem lehet ettől elfordítani a tekintetet, mert akkor visszajön és kísért az álmokban.

Azért kezdtem el írni ezt a bejegyzést, mert az egyik részben épp most néztem végig egy apagyilkosságot. Amikor a fiú belelövi az apja mellkasába az első nyílvesszőt, akkor az teljesen megdöbben, hogy a fiú ezt meg merte valóban tenni, miközben ő szentül hitte, hogy úgy nevelte őt, hogy a család mindig összetart és szent. Az ő családjukat is sérthetetlennek tartotta. „Nem vagy többé a fiam.” nyögi ki a nyílvesszővel a mellkasában, amikor rájön, hogy a fia ezt a sérthetetlenséget megsértette. „A fiad vagyok, és mindig is a fiad voltam.” válaszol a fiú, és belelő a mellkasába még egy nyílvesszőt, ami végleg leteríti az apját. Az első reakcióm a jelenet láttán, „Uramatyám, de gyönyörű.” Ehhez persze kell az egész körítés, hogy érthető legyen ez a jelenet. Az, hogy mi vezetett ide, mi történt a kapcsolatukban, ami ennek megágyazott. A fiú nem egy megátalkodott sötét lélek, aki kegyetlenül kivégzi az apját minden ok nélkül.

A kiegyelítésre való bátorság ereje hatott rám ilyen erősen. Hogy a családi kötelékek sem gátolták meg egy ponton abban, hogy bosszút álljon azért a sok szenvedésért, amit az apja okozott neki. Nem a megölést csodáltam ebben a jelenetben, hanem azt, amikor a gyerek szembe mer szálni a szülővel és a saját élete (fizikai és pszichés jóléte) védelmének érdekében nagyon erőteljes határt szabni önmaga és a szülő között, miközben megtartja annak mély tudását is, hogy akkor is a szülő gyereke marad, és ezt nem lehet eltörölni. Még akkor sem, ha maga a szülő tagadja ki. A kötelék szülő és gyerek között fennmaradt. Azután is, hogy ebben a jelenetben repült a nyílvessző.

Nekem az egész Trónok harca a konvenciókból való kilazulásról szól. Rengeteg olyan mozzanat van benne, ami jókislányságból, erkölcsiségből, jólneveltségből azt mondanám, hogy „Ezt nem!” és a szereplők mégis megteszik és valahol mélyen belül érzem, hogy van helye, ahogy átlépnek ezeken a határokon. A Trónok harca kurva hitelesen képviseli azt, hogy mindenkinek megvannak a saját érdekei és ha ezekért teljesen őszintén kiáll, az összetűzésekhez vezet(het). Keresem azt az erőt magamban, hogy a saját ügyemért kiálljak ilyen erővel és el merjek menni addig a határig, ahol ezek már törvényszerűen ütköznek a világgal. És ezen a határon még mindig el lehet dönteni, hogy hogyan reagálunk. Nem törvényszerű a többiek lekaszabolása, vannak ennél szofisztiláltabb megoldások is. De ezekhez először el kell jutni eddig a bűvös határig… a felütközésig. Mert nincs olyan, hogy valami ne ütközne a világ többi részével, amiért kiállunk. A jókislányságomból fakadóan nagyon eltökélten keresem azt, hogy mi az, amiért teljes erőmből kiállhatok és senkire sem fogok közben felütközni, hanem belehatol ez a szándék a világba, mert annyira tiszta és jó, hogy áthalad rajta, mint vajon a kés. Én magam is érzékelem, hogy miközben erre az erőszakmentességre vágyom, csupa harci kép él bennem és ez megjelenik a szövegemben is. Kés, felütközés, határ, behatolás, erő és mindezeket a Trónok harca kontextusában mondom el. Abban meg aztán minden van, csak erőszakmentesség nem. Talán ezzel van bajom, hogy eredendően van bennem agresszió (ami valójában életerő), és ez nem rossz, hanem az élet velejárója.

Meghallani a saját segélykiáltásod

Meghallani a saját segélykiáltásod

Létezik az a betegség, amikor valaki nem érzi a fájdalmat a testében (analgézia). Azt gondolnánk, hogy ez maga a Nirvána, amennyi fájdalom tud kötődni a testhez, mégis a szomorú igazság az, hogy az ilyen diagnózissal rendelkező emberek nem élnek túlságosan sokáig. Mivel nem éreznek fájdalmat, nem tudják felmérni reálisan a veszélyt sem, így nem veszik észre, hogy eltört a lábuk, megégették magukat, betört a koponyájuk vagy vakbélgyulladásuk van. Olyan, mintha állandóan extra erős fájdalomcsillapítóval élnék az életüket, az agyba nem jutnak el azok az ingerek, amik fájdalomként dekódolódnának, és ennél fogva reakcióra késztetnék az illetőt.

Ugyanilyen fájdalomcsillapítást tud véghezvinni a pszichénk is, amikor távoltart tőlünk különösen fájdalmas érzéseket, felismeréseket. Erre szolgál az elhárító mechanizmusok egész tárháza, amelyek a valóságot meghamisítva csökkentik a szorongást, ugyanúgy ahogy a fenti példában a test is meghamisítja a valóságot, csökkentve a fájdalmat. Az Integrál Akadémiás jegyzetben összesen 53 féle elhárító mechanizmus van felsorolva. Ez a lista tartalmazza a pszichológiában általában használtakat (amiket Sigmund Freud és Anna Freud nevezett meg és későbbi pszichológusok), George E. Vaillant hozzátételeit (aki egy jelenkori pszichológiailag képzett pszichiáter) és Ken Wilber által hozzáadottakat, aki pedig a transzperszonális szinteket is megvizsgálta. Az 53 elhárító mechanizmus rengeteg lehetőség arra, hogy megmásítsuk a valóságot, és ne érezzük a fájdalmat.

Az elhárító mechanizmusok akkor működnek teljesen tökéletesen, ha nem vesszük őket észre. Nem tűnik fel, hogy valamit kitakarunk a valóságból, mert ha feltűnne, akkor már nem tudnánk „nem látni”, tehát csődöt mondana az elhárító mechanizmus, ami az én-t védi. Nekem viszont megvan az az élmény, amikor nézem, ahogy működésben van éppen valamilyen elhárítás, mégsem tudok tenni ellene semmit. Olyan érzés ez, mintha látnám, hogy kárt teszek magamban, mégsem hagyom abba, mert nem jön az elég erős inger erre. Azt is észrevettem, hogy nagyon hosszú időn keresztül figyelmen tudok hagyni „jeleket”, amikor olyan helyzetben hagyom magam, ami nem szolgál engem, mégsem változtatok semmin sem, mert nem tűnik veszélyesnek az, ami történik.

Megtörténik, hogy bizonyos idő után „eltörik a mécses”. Ilyenkor mintha egy pillanatra kitisztulna a látásom és rámdől hosszú időszak fájdalma, visszatartása, nem odanézése. Paradox módon ez rendre újabb hárításokat hoz létre, mivel nem tudom hirtelen feldolgozni a rám ömlő tartalmakat, amik mintha egyetlen acélgolyóba összesűrítve érkeznének meg. Ezért megint csak kell az érzelmi tompítás, hogy bírható legyen a golyó becsapódása.

Hosszú időbe tellet, amíg kifejlődött bennem annak a tudása, hogy ezekben a golyó becsapódós pillanatokban nem kell, hogy egyedül legyek, ugyanis azért viselhetetlenek, mert az a zsigeri élményem, hogy teljesen egyedül kell megbirkóznom velük – nincs senki, aki értené, látná, ismerné, felismerné, elbírná, kibírná. Szembemenni ezzel a mintával azt jelenti, hogy ha nem is a valós életben, legalább a belső világomban el tudjak képzelni valakit, aki velem van ebben, lehet kitalált vagy valós személy. Aki ott van, és még csak meg sem kell szólalnia. A golyó becsapódása teljesen más érzés, ha nem egyedül kell elviselnem a fájdalmat. Ez jelenti meghallani a saját segélykiáltásomat.

Rövid helyzetjelentés

Rövid helyzetjelentés

Ma reggel megint azzal az érzéssel keltem, hogy minden olyan „távoli”. Olyan érzés ez, mintha elindultam volna egy cél felé, majd egyszer csak állok egy erdő közepén, és halványan emlékszem a célra, de egyáltalán nem értem, hogy minek is akartam odamenni, és már nem is annyira vonzó a dolog. De most akkor mi legyen? Másik cél nincs, nem vonzó semerre sem elindulni, leülök, vagyok ebben a lebegésben, amiről már szintén van tapasztalatom, hogy szintén sehová sem vezet. A dolgok nem csinálódnak meg helyettem, nem mozdulnak el maguktól a kívánt irányba.

Nehezebb, mint máskor

Nehezebb, mint máskor

Mondják a hangok a fejemben, hogy ez nem olvasásra való, amiket leírok. Ezeket magamban kellene rendeznem, mert minden embernek vannak gondjai, de attól még minden nap felkelnek, elmennek munkába, gondoskodnak a gyerekeikről, megtartják az órát…  Szeretek csokit enni, az mindig egy pillanatra boldoggá tesz. Meg az a pillanat is, amikor kiválasztom a csokit az üzletben, amikor a sok opció közül le kell szűkítenem egyre a választásomat, vagy az ízlésem szerint, vagy a rendelkezésemre álló pénzmennyiség szerint. Aztán amikor a csoki eltűnik, még egy időre megmarad a jó érzés, majd minden visszatér a régi kerékvágásba. 

Ma belémhasított a könyvek pakolása közben, hogy mennyire fárasztó, hogy életünk során egymilliószor el kell menni WC-re (egy kicsit túlzóan volt ez a fejemben, mert nem ennyiszer kell, csak durván 100 000x, ha azzal számolok, hogy napi 3x megyek WC-re 90 éves koromig). De akkor is. Sok ez a szám, fárasztónak érződött. Fárasztónak éreztem a többi ismétlődő tevékenységet is – a sok mosogatást (elmosom, koszos lesz, elmosom, koszos lesz, elmosom), a sok asztaltörlést, ahol újból termelődnek a morzsák és a koszok, a sok kidobott cuccot, amik helyett újakat vásárlok. Ma valahogy rámdőlt ez a sokság, nem tudom miért, hiszen ez a nap nem különbözött a többitől, pont ugyanolyannak érződött. És mégis vannak ezek a napok, amikor minden nehezebbnek érződik, mint máskor.

Egyszerűsítsd, hogy felerősítsd

Egyszerűsítsd, hogy felerősítsd

Amit a címben próbáltam magyarra fordítani, az az angol „simplify to amplify” kifejezés, amit Marie Forleotól hallottam. Marie Forleo számomra az önmegvalósítók egyik királynője, nagyon szeretem követni az általa gyártott tartalmakat. De nem ezért kezdtem el most írni, hanem azért, mert ő is, és Teal Swan is, akit szintén sűrűn követek, azt ajánlják, hogy egyszerűsítsem az életemet. És az egyszerűsítésbe az is beletartozik, hogy elengedjük, ami nem kell, adott esetben az ötleteinket is. Legalábbis szerintem. Értem ezalatt azokat az ötleteket, amik fent vannak a „meg szeretném csinálni” listán akár évekig. Esetemben ezek könyvek, blogok, e-tanfolyamok, és ezekhez hasonló tartalamak ötletei, amikből néhányat tényleg évek óta nézegetek a listáimon anélkül, hogy történne érdemben előrelépés a témában.

Most hogy intenzívebben gondolkozok a 2022-es éven, feltettem magamnak a kérdést, hogy mit szeretnék TÉNYLEG befejezni a 2022-ben. Olyan értelemben is, hogy nem viszem tovább azt az adott ötletet, és olyan értelemben is, hogy tovább viszem és pontot teszek mögé.

Az egyik végtelen lista a posztok témáinak listája, amiket meg akartam írni, de végül csak odáig jutottam el, hogy lefirkantottam az ötletet és úgy maradtak. Számztalanszor elhatároztam, hogy csak kell egy jó rendszer arra, hogy ezekre jussom időm, és akkor meg tudnám őket írni, de nem történt meg. Kitörölni sem mertem ezeket a témákat, mert közben ragaszkodtam hozzájuk, és ennek következtében maradt a lista. Úgyhogy most eldöntöttem, hogy maga ez a lista lesz a poszt, a témák kibontását pedig elengedem (értsd kitörlöm a TODO listából). Minden nap eszembe jut minimum 3 dolog, amiről írnék, úgyhogy nem gondolom, hogy 2022-ben szűkölködni fogok a témák terén.

Ezekről akartam írni nektek 2021-ben:

  • Az, aki marad – azoknak az élete, akik itt maradnak az életből eltávozottak után
  • a férfi megerőszakolása – tabu téma erről beszélni?
  • annak a nőnek aki rossznak érzi magát, mert szakított
  • Mindenki valakié (Charlie)
  • azért tornázok, hogy ne legyen púpom vs. hogy egyenes legyen a hátam – nem mindegy mire koncentrálok
  • a „Csináld!” bénító hatása
  • ha megosztaná Szabados Ági az oldalamat és egy csomó ember megérkezne rá vajon tudnék mit kezdeni ezzel?
  • az ott az apám teste és halott, ez itt én vagyok és élek
  • „Take responsibility for the crap you believe in.” (Jessica Caver Lindholm)
  • semmi sem táplálja jobban a hatalmat, mint a halogatás (félreolvastam Leonardo da Vinci szavait, aki azt mondta, hogy semmi sem táplálja jobban a hatalmat, mint a halgatás. De a halogatással is érdekes ez a kijelentés.)
  • a jövő megrablása
  • Nyomon követed a saját változásodat? – néha észre se vesszük, hogy már egy csomót haladtunk, mert nem figyelünk erre
  • szülő hibáztatása beragaszt a gyermeki pozícióba
  • életem logikája leképződik a sütipult előtt
  • ki a családod?
  • hány lépés a célod elérése?
  • Csak akkor változok, ha fáj?
  • „Kitaláltam, de le is kevertem.” – a daráló belső énrészek
  • Nem válaszolok vissza inkább, hogy ne akadjon belém, de ettől bizonyos módon átgyalogolok magamon, aminek ára van
  • vágy: being connected (olyan mint egy angyal, aki bármikor elérhető)
  • beléptem a Carrie Green csoportba és rengeteg nő számolt be arról, hogy mennyire nincs önbizalmuk, mennyi mindent elkezdenének, de nem teszik
  • I dont do overwhelm! (Marie Forleo alap mantrája)
  • 5 akadálya a szeretet befogadásának (Teal videója alapján)
  • High five habbit (interview Mel and Marie)
  • Az út által válsz azzá, aki a célvonalban vagy (Angella Braniff videójából)
  • pénz = apukám
  • ami ingyenes az nem feltétlenül ölcsóbb
  • „Csak az hirdet, aki béna” – jó lenne kezdenem valamit ezzel a hiedelmemmel
  • Is it obvious that you are open for business? (Jessica Caver Lindholm)
  • Wish list, amire csak gyűlnek a dolgok, de nem valósítom őket meg
  • Csak ott tud megbillenteni, ahol támaszkodom rá

Szóval ezek a posztok születtek volna meg egy párhuzamos univerzumban, ha az általam elképzelt Adri megírta volna őket. De nem írta meg, mert ez az Adri volt itt, aki most is ír és ő mással töltötte az idejét.

Ezennel ezeket a poszt témákat elengedem és tiszta lappal indulok bele 2022-be.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0