Ma miközben a Lírában a könyvek között bóklásztam arra gondoltam, hogy ezt az oldalamat átnevezhetném „mindenbe csak belekapok” címűre, mert azt érzem, hogy ezt csinálom évek óta. Bizonyos mintázatok látszanak – állandóan az írás körül, meg az egyéni önismereti ülések körül tekergek (esetleg néha állítás nap is becsúszik), viszont a legtöbb mindent bizonyos ideig viszem, aztán elhagyom, váltok, átnevezem az oldalamat, átköltöztetem a blogomat… Közben pedig folyamatosan azt sulykolom magamba, hogy „Adri, válassz valamit és tarts ki mellette”.
Van egy kliensem (ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy vajon mennyire etikus egy kliensemről írni. Talán rögtön az elején el kellene mondanom minden hozzám fordulónak, hogy előfordulhat, hogy egyszer csak magára ismer valamelyik írásomban), szóval van egy kliensem, akinek ugyanez a mantrája és bár nagyon jó tanácsnak hangzik, mégsem segít rajta. Sőt. Ugyanezt érzem magamon is, hogy nem tudok választani, illetve ha még pontosabb akarok lenni (és ezt nem magamon láttam meg elsősorban, mert magamon meglátni sokkal nehezebb, hanem a külvilágban) MÁR VÁLASZTOTTAM csak egy belső fura parancs miatt folyamatosan felülírom ezt a választást. Mintha folyamatosan kerülgetném a forró kását (ebben az esetben a forró kása a vágy tárgya) és amint közel megyek, választok egy másik irányt.
Mondtam neki többször, hogy könyörgöm, ne akarjon választani egy valamit, mert szemmel láthatóan ez nem eredményre vezető igyekezet nála. Kezdjen el kiönteni magából mindent, amit a kreativitása megalkottat vele és majd egy idő után tisztán látszani fog, hogy mi az, ami felé természetesen vonzódik és szívesen csinálja. Könnyebb mondani, mint megtenni, de mint irányelv még mindig tetszik.
Ha magamat megnézem, én sem öntöm kifelé.
Mert elvárom, hogy legyen értelme annak, amit megalkotok.
Mert azt akarom, hogy egy tágabb képbe illeszkedjen.
Mert nem akarok random és összefüggéstelen lenni.
Mert ki akarok tartani egy irány mellett, amit elkezdtem.
És ez sokszor pont olyan, mint ahogy végigcsináltam az egyetemet, meg a gimnáziumot, meg az Integrál Akadémiát, meg egy csomó más mindent, hogy egy ponton túl iszonyatosan utáltam már az egészet, de végig akartam csinálni. Vegyes érzéseim kötődnek ehhez. Azért látszik a dologban a fejlődés, mert az Integrál Akadémiát 1 éves megszakítással fejeztem be és így viselhető volt. De néha azt érzem, hogy még simább lett volna, ha minden egyes évfolyam után pihenek egy évet. Sokszor az ilyen mozdulatok nem ésszerűek, és ezért nem tesszük meg őket, pedig ha szorít a cipő, akkor szorít a cipő. Nem fog hirtelen megnőni a lábunkon csodamódon.
Visszatérve a „mindenbe belekapok témához”. Nagyon sok mindenről csak csinálás közben derül ki, hogy tetszik vagy nem tetszik. Messziről nézve nem fog kiderülni, hogy milyen gitározni. Ahhoz kurvára kell, hogy fájjanak az ujjbegyek, hogy kiderüljön, milyen valójában gitározni és itt el lehet dönteni, hogy valaki ezt bevállalja vagy sem. A gitározás utáni vágyból még nem jövünk rá, hogy valóban akarjuk-e. Ilyen módon egy csomó félbenhagyott dolgomról el tudom mondani, hogy miért hagytam félbe. Nem lustaság miatt, meg nem azért, mert semmiben sem vagyok kitartó, hanem pusztán azért, mert közelről megnézve már nem tetszett annyira, mint amilyen jól nézett ki távolról. Egy csomó dolgot meg azért hagytam félbe, mert nem vettem észre, hogy nincs nagy baj, csak meg kellene küzdeni egy akadállyal, ami épp az utamba került. És ha még nagyobb képet nézek, egyik dolog sem baj, hogy félbenhagytam, az sokkal inkább baj, hogy elfelejtettem tudatosítani, hogy mire jöttem rá a sikertelen próbálkozás során.
Az egyik legalapabb marketing kérdés az, hogy el tudod-e mondani, hogy a te terméked, szolgáltatásod mitől jobb mint a többi, mitől kiemelkedő, miben más. Nagyon sokára jöttem rá, hogy a megfelelési kényszeres embereket ez a kérdés zsákutcába tolja be, ahonnan évek alatt sem bírnak sokszor kijönni. A megfelelés kényszer ugyanis arról szól, hogy az, amilyen ELEVE vagyok MOST az nem elég jó. Innentől kezdve az ilyen emberek azt várják folyamatosan, hogy mikor lesznek kiemelkedően jók bármiben is. A jövőben keresik azt, ami a jelenben van. Már most más az, amit csinálok pusztán azért, mert én csinálom. Már most különbözik minden más szolgáltatástól, mert én csinálom, az én szűrömön szűrök át mindent, amit kiadok magamból. Ettől függetlenül a felvetett marketing kérdés valid – mert jó tudni elmondani a vásárlóknak, érdeklődőknek, olvasóknak, hogy mit találnak a „csomagolásban”. De ez csak ennyi. Nem kell várakozni, hogy mikor lesz a termék vagy szolgáltatás elég jó. Már most jó és már most különbözik a konkurenciától.
Tényleg van, hogy sok mindenbe belekapok és nem viszem végig, kiszállok menet közben a hajóról, elfelejtem, elsuvasztom, halogatom. De közben meg egy csomó mindent csinálok is, és talán azért kezdtem el írni, hogy ma is emlékeztessem magamat arra, hogy talán az az előre, hogy még több mindenbe „kapjak bele” pusztán azért, mert örömömet lelem benne és tapasztalok általa.
Hallgattam egy interjút, amelyikben egy angol vállalkozónő arról beszélt, hogy az anyukája mindig nagyon sikeres volt abban, amit csinált (saját fogászati klinikája volt rögtön az egyetem után), nagyon sokat dolgozott, az ügyfelei imádták őt és ő is nagyon lelkiismeretesen és jól végezte a munkáját, viszont soha nem kért el ezért annyi pénzt, amennyit ez a szolgáltatás megért. A lánya érezte ezt mindvégig, de azt gondolta, hogy „mi nők ezt így csináljuk”. Érdekes volt nekem az a kifejezés, amit erre használt „I signed up for it„, ami magyarul azt jelenti „feliratkoztam erre”.
Sikeressé vált ő is abban, amit csinált, de állandóan alulértékelte magát, miközben a lelkét is kitette az ügyfelekért. Igaz, hogy szuper sikeres volt, de egyúttal szuper boldogtalan is. Aztán fokozatosan leiratkozott anyukája hírleveléről és teljesen más szabályok szerint kezdte el élni az életét. Most abban coacholja az ügyfeleit, hogyan kérjenek el a munkájukért annyit, amennyit az valóban megér és ő maga is ugyanezt teszi.
Plasztikusan megjelent bennem ennek kapcsán az a kép, hogy valójában tényleg „feliratkozunk a szüleink hírlevelére”, amit nem csak gyerek korunkban küldtek el nekünk, hanem ha máig követünk bizonyos mintákat, amiket tőlük tanultunk, akkor ez azt jelenti, hogy még mindig fel vagyunk iratkozva erre a hírlevélre.
Érdekes fantázia játék volt elképzelni egy ilyen hírlevelet, aminek tartalmát valószínűleg egyik szülő se mondja el nyíltan (mert talán ő maga sem lát rá), de a viselkedésében, döntéseiben benne van. Nagyon tisztán tudom látni, ahogy megérkezik minden héten a postaládámba a hírlevél a szüleimtől, amelyikben le vannak írva a tudnivalók az életről.
A múlt héten csináltattam egy gyakorlatot az egyik kliensemmel, amelyikben arra kértem, hogy egy párnába tegye bele az összes hiedelmét a saját testéről, ami eszébe jut és amit anyukájától tanult. Mit mondott el neked az anyukád szavak nélkül a testéről? Mennyire volt otthon a testében? Mennyire kényeztette azt? Mit csinált vele? Hogyan bánt ezzel a testtel a férfiak közelében? A házasságában? Pontosan meg tudta fogalmazni ezeket a mondatokat. Bennem például az a mondat él, hogy „ne szentelj túl sok figyelmet a testnek”.
Most elképzeltem, hogy mennyi – mennyi hírlevelet olvastam el az évek alatt anyámtól, apámtól, nagyanyáimtól, mennyiszer akartam leiratkozni erről a hírlevélről, de legtöbbször csak addig jutottam el, hogy méltatlankodtam azon, hogy miért küldik el nekem újból és újból?! De itt nem ez a kérdés, hogy ők miért küldik, hanem az, hogy megnyomom-e az „unsubscribe” gombot. Az Unsubscribe pedig azt jelenti, hogy mindegy ők hogyan voltak a testükben, vagy mit csináltak az életküldetésükkel, vagy hogyan bántak az idejükkel, én másként fogom csinálni. Úgy, ahogy nekem jobb.
Ma reggel tudatosítottam, hogy egy ideje nincs bennem lelkesedés semmilyen hosszútávú cél iránt. Vannak a lokális lelkességek, amiket szeretek csinálni, de nincs bennem tiszta kép, hogy ezek miért jó, hogy vannak az életemben, azon felül, hogy szeretem csinálni őket. És talán nem is kell, hogy vezessenek bárhová, elég lenne élvezni őket. Mégis elszigetelt szigetekként léteznek, amik nem tudnak egymásról. És mondhatnánk azt is, hogy „vezetett” az életem, nem kell tudnom pontosan hová fogok megérkezni, minden halad az útján és én bízhatok ebben. Ezt sem érzem. Halad valahová az életem, még az is lehet, hogy tökéletes irányba, de nem vagyok benne biztos, hogy a legfelsőbb jó történik velem.
A legtökéletesebben ezt az állapotot az példázza, ahogy a választások eredményére reagáltam. Rögtön itt előrebocsátom, hogy nem voltam szavazni, mert nem vagyok magyar állampolgár, de itt élek már hat éve és ezért hatással van rám a politikai hangulat (is). Nem követem a híreket, és a tárgyilagos információk megszűrve érkeznek hozzám azokon az embereken keresztül, akik körülöttem vannak, figyelik a politikát és beszélnek róla. Ettől függetlenül a magam számára teljesen tökéletesen tudok navigálni az érzeteim szerint. Amikor szembejön bármilyen kormány által legyártott szöveg akár plakáton, akár máshol, idiótának érzem magamat, illetve azt, hogy a másik oldalon lévő „lény” valamit el akar hitetni velem, ami egy orbitálisan megcsavart valóságkép. Akárhányszor elolvastam bármilyen kutyapárti szöveget intelligensnek éreztem magamat, illetve azt, hogy a másik oldalon lévő „lény” számításba vesz engem, miközben beszél. Én eszerint navigáltam ezen a politikai térképen és ez nekem bőven elég.
Egy éve benne voltam egy csoportban, ahol állításokkal és egyéb más módszerekkel a nemzet kérdéseivel dolgoztunk – múltbéli traumák emésztése (azt akartam leírni, hogy gyógyítása, de aztán megijedtem, hogy ezt nem szabad leírni. Mindegy, most leírtam), párbeszéd az aktuális helyzetről. A cél a választások energetikai támogatása volt, hogy a lehető legjobban alakuljanak és hogy ne a trauma rángassa az energetikai térben a nemzetet. Ahogy ültem reggel a fotelben és gondolkodtam a választási eredményen dühöt éreztem elsősorban. Impotensnek éreztem az ebbe beletett erőfeszítéseimet. Nem magát a kört, ami megalakult, sem nem a többieket, sem nem az állításokat, amiket csináltunk, hanem saját magamat. Most egy év után látszott igazán tisztán, hogy minimálisan használtam azt a potenciált, amit önmagamban érzek. Nem léptem ki a körből, hogy keressek egy másik platformot, ahol jobban bele tudtam volna magamat tenni, nem léptem be emellett egy másik körbe, akikkel szimpatizáltam (például nem lettem kutyapárti passzivista), nem hoztam be az ajándékomat ebbe a körbe és ami a legfontosabb, nem léptem ki, amikor ki lehetett volna lépni. Maradtam – szolidaritásból, elkötelezettségből, mert megígértem, mert végig el akartam hinni, hogy fontos, amit ott csinálok. De közben kurvára nem volt fontos, mert az elkötelezettség álcája alatt az idő nagy részében lelketlenül pörgettem a facebookot, vagy igyekeztem kilépni a testemből, hogy bárhol másutt lehessek, csak ne a találkozóinkon.
A választási eredmény kapcsán azt gondoltam reggel, hogy szerintem egy rakás ugyanilyen ember mint én él ebben az országban. Aztán a bennem lévő düh lecsillapodott, a hullámok kisimultak és én belesülyedtem ugyanabba a passzív figyelésbe, amiben addig voltam. Egyetlen csepp szökött ki onnan, ez a bejegyzés arról, hogy ezek egyáltalán megtörténtek bennem.
Nem tudom miért, de teljesen élénken máig bennem van az az emlék, amikor Szlovákiában sokadszorra választották meg a három királyt – Fico, Slota, Mečiar. Emlékszem a nagy várakozásra anyámék részéről, hogy vajon az a választás el tudja-e hozni a változást és Mečiar csillaga végre lehullik-e az égről. Nem hullott le. Amikor reggel felébredtem és kiderült a választási eredmény, ijedten kérdeztem meg anyáméktól, hogy most akkor ez azt jelenti-e, hogy el kell költöznünk az országból? Meg voltam győződve arról, hogy nincs maradás. Emlékszem anyám nevetésére és arra, ahogy mondja, hogy azért nem ennyire sötét a helyzet, továbbra is Szlovákiában maradunk. Ami ebből az emlékből megmaradt, az a várakozás érzete. Majd a következő választásokkor…
Kell egyáltalán foglalkoznom a politikai helyzettel vagy másba kellene fektetnem az energiámat? Semmi sem emelkedik ki jelentős mértékben az óceánból, semmilyen irány sem tűnik vonzóbbnak a másiknál, illetve a több látszódó irányból egyiket sem érzem fontosabbnak a másiknál. Beugrik, ahogy mondom az egyik kliensemnek, hogy szerintem ez nem igaz, amit mond, hogy nem tudja eldönteni, merre tovább. Azt sokkal inkább igazabbnak érzem, hogy szinte teljesen le van blokkolva benne annak a képessége, hogy meghallja a saját belső hangját, ami megbízhatóan vezetné. Ott van az a hang, de mintha valaki egy óriás duzzadó folyó forrásához odabaszott volna egy rohadt nagy sziklát. És amint a tiszta víz kibuggyan a földből és elkezdené táplálni a kibaszottul nagy folyót a szikla leblokkolja az útját. A víz megkerüli a sziklát, szétbomlik több kisebb vízsugárra, amik hamar el is tűnnek a földben.
Hát így.
Most láttam egy cikket a WMN oldalán, ahol a szerkesztőség több tagja leírja, hogy miért maradnak Magyrországon, bármi is történjen ezzel az országgal.
Én miért nem megyek el vagy miért nem érkezek meg ide még inkább?
Ez két külön kérdés, amiből a második sokkal érdekesebb számomra most. És nem tudom, hogy létezik-e a magyarban olyan kifejezés, hogy „még inkább megérkezni”. Mély kérdés, amit nem most fogok megválaszolni, mert ügyesen elmegyek fogorvoshoz, és azért sem, mert egy csomó nehéz érzést hoz fel bennem. De épp ezért fogom azért is megválaszolni. És mert talán pont az, hogy ezt megfolgamazon fog segíteni tisztábban látni az irányokat. Hogy mit is akarok hosszútávon és miért pont azt.
Azt érzem, mintha mélyreszántó belső munka zajlana bennem, amelyikben régi csontvázak kerülnek felszínre annak tekintetében, hogy miért, milyen motivációból teremtem és tartom fenn a párkapcsolataimat. Most is van egy aktuális párkapcsolatom, de érzetem szerint párhuzamosan zajlik a munka a többin is. Azok a csontvázak, amik itt felszínre kerülnek kísértetiesen hasonlítanak régebbi csontvázakra. Ezzel párhuzamosan azoknak a klienseimnek a belső munkája is mozgat engem, akik ugyanezzel a témával dolgoznak ki-ki a saját mélységében és lehetőségei szerint. Sok fronton zajlik az ásatás. Figyelem bent, figyelem kint.
Az fogalmazódott meg bennem ma reggel, hogy
fájdalom a vége annak a kapcsolatnak, amelyik fájdalomból született, ha ez nincs felismerve és felemelve a tudatosság fényébe.
A fájdalom alatt most itt például a menekülést értem, vagy a hiányt, vagy szorongást, vagy magány érzetét, vagy ezekhez hasonlót. Érdekes ilyen szemmel végignéznem az eddigi kapcsolataimat, hogy mi volt a „foganás pillanata” ezekben a kapcsolatokban. És ennek a foganás pillanatnak a hangulata szinte mindig megjelent a kapcsolat „halálának pillanatában” is, mivel a kettő pont között kötött pályán mozogtam, és nem történt túl sok emelés a tudat fényébe.
Például az egyik kapcsolatom születésének pillanatát felismerem abban a történésében, amikor egy több napos csoporton voltam és felhívott anyám. Fogalmam sincs, hogy min borultam ki, csak arra emlékszem, hogy próbálom kontrollálni azt, hogy teljesen fejvesztve ordítani kezdjek, miközben tartom a telefont a fülemhez és viszonylag normális hangon beszélek anyámmal. Közben járkáltam a csoport teremben körbe-körbe, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. És ez a férfi végig ott volt és figyelt engem, tartotta a teret, majd amikor végre befejeztem a telefonálást anyámmal megtartotta a kiborulásomat is. A férfi volt a „menedék”, vagy azt is mondhatnám, hogy az apa, akihez menekülök anya elől. Összejöttünk és ebből a kapcsolatból végül más férfiak irányába vettem úgyszintén a menedéket, mert szorongatóvá vált vele a helyzet és megint kellett egy menedék. És ezt a menedékvételt még párszor megismételtem. Csak mostanában kezdenek kihullani az idevonatkozó csontvázak a szekrényből.
Nagyon vágyódik a lelkem a tiszta tudati fényességre most. Vágyódok sűrűn a Bazilikába, ahol mindig meggyújtok egy gyertyát is. Álmomban ma éjjel hosszan és aprólékos munkával titkos jeleket fejtettem meg, amelyeknek a megfejtése lépésenként mozgatott engem előre a cél felé. Nem emlékszem, mit kerestem, csak az elszántságomra és erre a kitartó megfejtő munkára. A jelenlegi párkapcsolatom egyik óriás erőforrása pont a tisztázó beszélgetések.
Az a fájdalom, amelyik áttetszővé válik az Igazság kimondásában teljesen más fájdalom, mint amelyik a hazugság tengerében úszik. Az egyik tisztára égeti a szívet, a másik darabokra szaggatja azt.
Fel tudom ismerni, hogy oltári nagy sebek keletkeztek jópár szakításom után. Minden szakítás fájdalmas, de ezek főleg azért sikerültek szívet szaggatóra, mert hazugság hegyek vették őket körül. Ezek a hazugságok annyira védték a bástyáimat, a biztonságomat, hogy eszembe sem jutott leásni oda és megkérdőjelezni őket. Hittem, amit hinnem kellett, hogy ne törjön össze túlságosan az önképem. Máig nem beszél velem az egyik exem, pedig vagy egy évtizede is van már, hogy szakítottunk. Most érzem csak, hogy ott is szív-pusztítást hagytam magam után (ő pedig hasítással reagált erre). Az a kapcsolat is menekülésből született. Annyi hideget éreztem az életemben, hogy belemenekültem egy meleg(nek tűnő) ölelésbe. Kurva triviális így visszanézve ezeket megállapítani, de feloldalni érzelmileg már nem ennyire triviális. Azt is látom, hogy egy csomó kapcsolatomban nem is volt lehetőség a tisztázásra, a transzparenciára. Nem volt fogadó fél ahhoz, amit mondani akartam, vagy ki is mondtam, és valószínűleg fordítva is igaz volt.
A hazugságok ingatag talaj, szétporladnak. Visszatekintve egyáltalán nem csodálkozok azokon az omlásokon, amik eddigi kapcsolataimban jöttek létre. Tegnap transzformációs játékot játszottunk és nekem az volt a fő kérdésem, hogy mi okozza a hidegséget a kapcsolataimban. Illetve, hogy mi tart vissza a melegségtől. És az egyik amit elhoztam (megint triviális lesz), hogy az érzések melegítik a kapcsolatot, az érzések hiánya pedig hidegíti. A hazugsághoz ez úgy kötődik, hogy az érzések „elhazudása” (elnyomása, eltitkolása, visszatartása) okozza a hideget, az érzések megélése a melegséget.
Tegnapelőtt írtam egy blogot („40 nap a feltámadásig”) az éppen folyamatban lévő böjti időszakhoz. Ehhez kapcsolódóan elhatároztam, hogy ez alatt a 40 nap alatt elzarándokolok minden nap a Bazilikába, ücsörgök ott egy kicsit, hogy meghalljam, mit akar tőlem az Atya. Nem szeretem a kötött vallásos rituálékat, de valami fontosat megtalálok a templomokban. Szeretem azt a teret.
Ma is elmentem a Bazilikába és ahogy ültem a padon, elképzeltem, hogy pontosan az óriás kupola közepe alatt ülök (nem lehet oda ülni, ha nincs mise, mert pont az a rész le van zárva), és ezen a részen egy tiszta fény oszlop van, amibe ha bemegyek és beviszem oda a nehézségeimet és kérdéseimet, akkor átmosódnak ebben a térben és tisztábban fogok látni. Minden alkalommal meggyújtottam eddig egy gyertyát is, amíg a Bazilikában voltam, hogy fizikailag is jelen legyen a fény.
Velem volt az a Csík zenekar egyik dalának szövege, amit reggel többször meghallgattam, és bár a playlistemen van már egy ideje, még csak ma jutott eszembe utána nézni a szövegének:
Sose lesz vége Te mondtad régen. Mint ruhák a szélben, Betűk az égen.
Fürdök a szóban, Mint olvadó hóban. Tűzben megégve, Mint a mesékben.
Sose lesz egybe, Aminek kéne. Engem a földön Hagyott az ösztön.
Vagy minek is hívják, Mi fiókba rakná A jobbik énem, Elrejtve mélyen.
Az egekig toljuk, Majd visszafordul. Agyonnyomná a vállam, ha hagyná.
A szavak meghaltak, Temesd a dalba, Mint magokat földbe: Lesz élet belőle.
Most szaladj a télbe És kiálts a szélbe: Nem kell már félned. Hát mondd ki, hogy vége.
Nekem az írás olyan, mint testemnek a gyomor – emésztem általa az életemet. Felemésztődök, amikor még leírni sem tudok valamit, megkönnyebülök, amikor meg tudok fogalmazni valamit. Számos dolog emésztetlenül kering bennem évek óta. Főleg azért, mert azok a dolgok maradtak emésztetlenek, amiket egyszerűen nem bírtam megosztani. Néha a szégyen érzete miatt, néha félelem miatt, néha azért, mert nem tudtam volna megírni úgy, hogy az ismerőseim számára ne derüljön ki, hogy kiről is írok és úgy éreztem, hogy magamat kiadhatom, de egy másik embert nem. Ma a Bazilikában megint megerősödött bennem az, hogy írnom kell. Ha nem lehet egy az egyben leírni mint napló vallomás, akkor történetekbe, mesékbe, kitalált eseményekbe csomagolva.
*
Siló egykedvűen nyalta a fagyit, miközben felnézett az impozáns épület legfelső ablakaira. Szerette volna tudni, hogy vajon ki lakik ott és hogyan néz ki a lakás. Az erről való fantáziálás egy időre kiszakította őt a bensőjét kínzó fájdalomból és zavarodottságból. Megszólalt benne Gerzson hangja: – Mi tartozik bele az egymásnak esküdt hűségetekbe? Amikor kimondtad az igent az oltár előtt, mi mindenre mondtál igent? Silóba beléhasított annak felismerése, hogy soha nem gondolkozott el eddig azon, hogy vajon igent mondtak-e arra, ha bármelyikük szerelembe esik valaki mással. Akkor is tudja szeretni a párját, ha az valaki másba szerelmes? Erre a területre is kiterjed az igenje? A hosszú évek alatt soha sem kellett ezen gondolkodnia.
Ma elmentem sétálni, hogy kiszellőztessem a fejemet és kigyalogoljam magamból a feszültségeket, és egyszer csak észrevettem, hogy a Bazilikánál vagyok. Nagyon szeretek oda néha bemenni és ücsörögni a magas boltívek alatt. Megnyugtató, kitágítja a tudatomat, hozzácsatlakoztat engem valamihez, amit magam sem tudok megnevezni, mert nem mondanám magamat vallásos embernek és nem szeretem azt a műséget sem, ami a misékben van. Mégis visszavonhatatlanul magamba szívtam az anyatejjel a kereszténységet (is), és ezért valami fajta otthonosság érzetet élek meg általa. Sok kérdés kavargott bennem. Olyan érzetem van, mintha most önmagam egy megújított verzióját kellene kidolgoznom, hogy kezelni tudjam az aktuálisan jelenlévő kihívásokat az életemben.
Éppen elcsíptem még a mise végét, és feltűnt, hogy gyanúsan sok ember van a templomban. Gondoltam, hogy biztos valamilyen keresztény ünnep van éppen, amiről nem tudok. A mise után kiderült, hogy ma van a böjt első napja, aminek a végén Jézus feltámadását fogják a keresztények megünnepelni. Nagyon tetszett, hogy a pap ezt úgy vezette fel, hogy
most mi is Jézussal kimegyünk a sivatagba 40 napra, hogy ezalatt az idő alatt megtudjuk, hogy mit kíván tőlünk az Atya.
Azzal a gondolattal jöttem el a Bazilikából, hogy pont erre van szükségem. Kimenni a sivatagba, persze átvitt értelemben, és figyelni befelé, hogy mi akar lenni az életemben és ahhoz én hogyan viszonyuljak. Még nem tudom, hogyan fogom tudni ezt megvalósítani a mindennapokban, de az egyik ötletem az volt, hogy 40 napon keresztül minden nap elsétálok a Bazilikába, ott töltök egy kis időt, majd visszasétálok és ez lesz a napi „sivatagozásom” . Már ma is nagyon jó volt ott ácsorogni és meggyújtani egy gyertyát a tudatomban lévő nagyobb fényért. Olyan érzetem volt, mintha kikötöttem volna magamat karabinerekkel azokba a magas terekbe, amiket bennem a Bazilika hív meg, valamint jó mélyre a földbe is. Ahogy hazafelé sétáltam azt éreztem, hogy máris jobban vagyok ezek miatt a karabinerek miatt, már nincs olyan élményem, hogy a sziklafalról bármikor leeshetek a mélybe. Valami tart.