Kis krapek házat épít

Kis krapek házat épít

Napok óta nem tudok kiverni a fejemből egy videót, amit feldobott a Facebook, és ami arról szólt, hogy egy 12 éves kis krapek (Luke Thill) úgy döntött nem fog uncsizni a nyári szünetben és inkább felépít magának egy tiny house-t. És így is lett. A videót linkelem a bejegyzésem végére.

Ha most otthon lennék Szlovákiában, akkor előbányásznám a naplóimat, hogy én vajon mit csináltam 1995 nyarán. Az biztos, hogy nem építettem házat a nagyanyám udvarán. De nem is az a lényeg, hogy mindenki ilyesmit csináljon a nyáron. A történet sokkal inkább a megvalósítás energiáját túrta meg bennem, és azt, hogy bele merek-e fogni valamibe, ami az elején nagy (felnőttes) projektnek érződik, de én mégis megtalálom magamban azt az erőt, amivel véghezviszem, akár 12 évesen is. Pár hónappal ezelőtt elhoztam Szlovákiából az egyik gyerekkori könyvünket Renée Kayser: Priateľ lesa (Az erdő barátja), amit valójában a húgom kapott születésnapjára 1994 novemberében, de anyukám közös ajándékként adta nekünk. A könyv gyakorlatilag cserkészeknek szóló útmutató arról, hogy hogyan lehet túlélni az erdőben, halat sütni, menedéket építeni, megismerni a madarak hangját, azonosítani az állatok lábnyomát, tájékozódni, íjat gyártani, stb. Imádtam lapozni ezt a könyvet, és a szóban forgó 1995 nyara tökéletes lett volna arra, hogy a lehető legtöbb mindent megvalósítsak az ötletekből.

Máig bizsergető érzés a hasamban, ha visszangondolok a könyv lapozgatására, annak elképzelésébe, hogy egyedül kimegyek az erdőbe, vagy hogy a kertben tükörtojást sütök a tábortűznél, vagy lerajzolom a madarakat és beazonosítom őket. Sokat álmodoztam, keveset valósítottam meg, máig nem tudom, hogy mi miatt. Utólag az a hipotézisem, hogy mindent áthatott a „túl” érzése: túl drága lenne, túl sok minden kell hozzá, túl felnőttes, túl veszélyes, túl távoli, túl megvalósíthatatlan. További imádott könyveim ebből az időszakból a Príručka mladých svišťov I, II, egészen X-ig (A fiatal mormoták kézikönyve), ami gyakorlatilag egy nagyon hasonló cserkész útmutató volt, mint az előző, csak ebben a Kacsamesék sztárjai Hui, Dui és Lui (magyarul Tiki, Niki és Viki, de én nem ezen a néven ismertem őket egész gyerekkoromban) voltak a kalauzok. Ezeknek a könyveknek a kapcsán már emlékszem megvalósításokra is, például a könyv alapján titkosírással írtam le egy csomó mindent. De még itt is sokkal több volt az álmodozás, mint a megvalósítás.

A napokban eszembe jutott Bruce Willis filmje A kölyök (The Kid), amelyikben a főhős gyerekkori énje találkozik a felnőtt énjével és az egyik jelenetben a gyerekkori énje igencsak ki van ábrándulva a felnőttkori énjéből és kifakad: „Had foglaljam össze. Negyven éves vagyok, nincs feleségem, nem vagyok pilóta és még kutyám sincs?! Felnőttem és lúzer lett belőlem!” A felnőtt Russnak nehéz megbékélni a duci, selypítő, a nagyobb gyerekek által bántott kicsi Russal, a kicsi Russnak pedig nehéz megbékélni az önmagába zárt felnőtt Russal, aki nem hajlandó megvalósítani a legbelsőbb álmait. Meg kell néznem újból a filmet, mert úgy érzem, most fontos üzenete lenne a számomra. A lényeg, hogy a film cselekményéhez hasonló belső párbeszéd játszódott le bennem a napokban, amikor is azt érzékeltem, hogy a 95’ös Adrika valószínűleg nagyon másként képzelte a 2022-es Adrit, és az volt a fantáziája, hogy mindaz, amit ő nem tehet meg mert nincs elég pénze, nincs elég szabadsága, nincs elég szülői engedélye vagy támogatása az MIND meglesz a felnőtt Adrinak és ő majd sorban megvalósít MINDENT a fiatal cserkészek könyvéből. Szerintem ki lenne borulva ezen a ponton a kicsi Adri is, és sokszor tényleg ki is van borulva bennem, hogy „Miezmár?!”

De vissza a kölköcskéhez a videóból, Luke Thillhez, fogta és megépített egy tiny house-t. A szülei támogatták, de nem adtak alá pénzt, hanem azt mondták, hogy szerezze meg, dolgozzon meg érte és a fiú meg is tette. Kapott támogatást online is (GoFundMe) és persze az apja és más felnőttek is segítettek neki a házikó létrehozásában. De nem ez a lényeg, hogy mások segítettek neki, hanem hogy a kis krapek beleállt és csinálta ő maga is. Ő volt a főnök – a vízió hordozója. Megnézett egy rakás Youtube videót kis házak építéséről, beszerezte az alapanyagokat, fűrészelt, tervezett, szögelt, festett, hibázot, korrigált. Belenéztem abba a tükörbe, amit Luke Thill tartott elém a napokban és be kellett ismernem, hogy ülök a javaimon (akár anyagi, akár szellemi) és nem valósítom meg azokat az álmokat, amiket belül hordozok. Évek óta gyűjtök képeket kis házakról, évek óta álmodozok arról, hogy sajátkezüleg felépítsek eggyet, évek óta hordozom magamban ezt a képet ÉS NEM CSINÁLOM MEG. Álmodozok, lapozgatom a könyvet, mint gyerekkoromban.

Ma reggel meghallgattam egy részletet Teal Swan Prágai workshopjából, amelyikben azt mondta, hogy nehéz idők jönnek, mert úgy tűnik, hogy a könnyű úton nem akarunk tanulni, ezért kemény leckék érkeznek, és ebben az időszakon az fog minket átsegíteni és megtartani, hogy kitaláljuk, hogy mi az, ami számunkra fontos és beleállunk ebbe. Mindenkinek egyénileg kell eldönteni, hogy mi az, ami számára prioritás, és egyénileg kell eldönteni azt is, hogy ezért teszünk valamit.

A prioritások pedig megteremtik az életünk értelmét – the purpose (küldetés), ami átsegít a nehézségeken, mert értelmet nyernek ezek a nehézségek.

Néha azt gondolom, hogy közel 40 év alatt annyi megvalósítatlan projekt halmozódott fel az életemben, hogy azt sem tudom melyikhez kapjak. Ha egyiket elkezdem megvalósítani, azt érzem 623 másikra nem jut idő és ez fájdalmas. De eldönthetném azt is, hogy legalább azt az 1-et, amit kiválasztok megcsinálom. Tegnap például a töménytelen mennyiségű lementett receptből (ami folyamatos elfoglaltságom, hogy recepteke mentek le, amiket aztán nem próbálok ki) kiválasztottam egyet, elmentem a piacra az alaponyagokért és megfőztem. Nagyon jó érzés volt. Azt hiszem ebbe az irányba van az előre. Ezen a ponton meg akartam keresni egy nőnek a blogját, aki azzal a témával kezdte el a most már sikeres pályafutását, hogy fogta és az összes sütit megsütötte sorban az egyik receptes könyvéből, ÚGY, hogy közben sem ő, sem a családja nem édesszájúak … Őt csak a sütés érdekelte (és az erről való blogolás), a kollégái és főnökei pedig ennek nagyon örültek. Sajnos nem találtam őt meg, de keresés közben megrendeltem egy érdekesnek ígérkező receptes könyvet (Lotta Lundgren: Ha én főznék neked). No comment. Ez a sztori azért jutott eszembe, mert mindig van egy jó kifogásom arra, hogy miért ne csináljak meg valamit. Például, ha az ő helyébe képzelem magamat, akkor valószínűleg azt mondom magamnak, hogy tiszta nonszensz sütiket sütni, ha senki a családban nem szereti őket. Úgy, ahogy évekkel ezelőtt tiszta nonszensznek éreztem kávézót nyitni, amikor nem is szeretem a kávét (és nem is nyitottam, pedig vágytam rá). Most már évek óta követem akár Marie Forleo-n keresztül, akár másokon keresztül hétköznapi emberek sikertörténeteit, és az ZIHER, hogy

az elején mindig nonszensznek érződik maguk és/vagy a környezetük számára az, amibe belefognak. Igazán megtanulhattam volna, hogy ez így megy az álmok megvalósításának földjén.

Fejből tudom, hogy ezen a ponton nem szabad elmenni abba az irányba, hogy mennyire béna vagyok, hogy nem cselekszek. Látom magam előtt a teljesen földelt embert, aki a blogom elolvasása után azt mondja, hogy mi az istenen vekengek itt, menjek és csináljam meg, amikről írok, máris megszűnik a problémám. De én nem ez a nagyon földelt ember vagyok és az alapja annak, hogy valaha elmozduljak az, hogy érvényt adok az érzéseimnek és azt mondom, hogy bárki, aki a helyemben lenne és bejárta volna ugyanazt az utat, amit én, pontosan UGYANÍGY érezné magát. És bárki, aki bejárta volna a te utadat, lépésről lépésre, pontosan ugyanúgy érezné magát, ahogy te, ha felismered magad a történetemben és neked is nehézség földelődni, és kikecmeregni a töménytelen mennyiségű megvalósítatlan ötleted alól.

Járjon előttünk fáklyaként a kis krapek – Luke Thill – és sokan hozzá hasonlók a megvalósításban. A tizenkét éves énem tuti tudná most, hogy mit kellene mindenképpen megvalósítani, csak azért, mert jól hangzik.

Videó, amit ígértem, hogy linkelek az elején: https://www.youtube.com/watch?v=dJ-9i88O6MI

Szégyen doboz

Szégyen doboz

Van egy határ, amit nem lépek át,
szégyenből szőttem, szégyenből szőtték,
amikor élet sarjadna bennem, visszatart a mozgástól.
Sírok a bezártságon,
sírok azon a sok fájdalmon, amit emiatt már megéltem,
egy ponton túl sírni sem szabad.
Nézd milyen torz az arcod! Nézd milyen csúnya vagy, ha sírsz! A sírás miatt nem tudsz játszani sem!
Abbahagyom a sírást, de üresség lesz bennem.
Üresnek sem szabad lenni.
Nem lehet veled barátkozni sem, csak itt ülsz és bezártad magadat.
Abbahagyom az ürességet, dühös leszek.
Dühösnek sem szabad lenni, mert úgy érzem, mintha nyilvánosan szexelnék egy színpad mellett. Mindenki látja azt, ami bennem tombol, mindenki érzékeli a felhevült testemet, mindenki hallja a hangomat.
Szégyellem magamat.
Sírva dühöngök, hogy bassza meg, semmit sem lehet csinálni, nem lehetek az, aki vagyok, nem törhet fel belőlem az, ami igaz.
Hiába van kendő a fejemen, hiába nem ismeri fel senki sem arcomat,
belülről szétrág az a gondolat, hogy utólag úgyis rájönnek,
utólag összerakják a képet,
egyszer biztos kiderül, ha máskor nem, hát a végső napomon.
Jobb bent tartani, leszorítani, nem kinyilvánítani.

Apátiában vagyok.

Sírok.

Dühös leszek.

Apátiába zuhanok.

Ordítok.

Erotikusan mozgok.

Szégyellem magamat.

Sírok.

Dühös vagyok.

Szégyellem magamat.

A szégyen mindenhol megtalál, bármelyik sarkon fordulok be,
bármennyit rohanok,
bármilyen érzelmet élek meg, a szégyen kitartó garde dámaként kísér engem és nem hagyja, hogy folt essen rajtam.
Amint kibújik belőlem az élet és egy pillanatra megélem,
még vastagabb lesz a szégyen fala,
Hogy történhetett meg? Erősebbre kell szőni a hálót, hogy legközelebb elébe menjünk a meglógásnak.
Doboz, aminek falai a szégyenből épülnek,
börtönben a testemben. Börtönben az elmémben. Börtönben.
Mindenkinek beintenék, hogy kapja be, akinek nem tetszik a viselkedésem, de ezen is tiltás ül.
Hogyan is lóbálhatnám szabadon a középső ujjamat?
Az egész bezártságban mégis kicsusszannak az élet jelei, amikor átsikítom magamat ezeken a falakon.

A sikítás segít.

II. rész
Hősi eposz

Minden oldalról őrzött engem,
én mégis meglógtam.
Ezer utat kipróbáltam, figyelő szeme mindegyiket látta,
és mégis létezik egy pont, ahová a keze nem ér el.
A szégyen nem tud megfogni engem,
amikor bevállalom, hogy megszégyenülök.
Amikor a „mi lesz, ha meglátnak?” kérdésre a válasz az, hogy „igen, meglátnak” és látni fogják torzult arcomat,
látni fogják taknyos kendőmet,
látni fogják, ahogy vonaglok.
A szégyent bontja az a gondolat, hogy mások sem szenvednek kevésbé. Mások sem szépek, amikor sírnak,
mások sem makulátlanok, mások sem őrülnek meg szabályosan.
A szégyen börtönéből csak úgy lehet meglógni,
ha bizalmat szavazok a világnak,
hogy túlélik az én sikításomat,
túlélik a romlottságom látványát.

Éltető marketing

Éltető marketing

Évek óta érdekel a marketing témája, mert próbálom kigyomlálni a fejemből a belém is belém ivódott nézetet, mely szerint a marketing „szemét”, és csak terheli az embereket, ezért sokkal jobb stratégia, ha testtelenül, éterien sugárzom kifelé magamból az infót, hogy lehet venni nálam ezt-azt, de direktben nem beszélek erről, nem nyomtatok szórólapot és úgy egyáltalán nem csinálok semmit sem, amit marketingnek lehetne nevezni, vagy ha igen, akkor azt is csak csínján, szinte mellékesen, elrejtve és suttogva. Szóval értitek. Szerintem, aki engem követ egy ideje, az maga is ismeri ezt az érzést.

Ez a taktika viszont nem eredményre vezető, és nem azért, mert hogy ne létezne szájról szájra terjedő jóhírnév (ami az olyan embereknek mint én a Kánaán, mert erre aztán igazán lehet azt mondani, hogy nem is én csinálom a marketinget, hanem mások teszik helyettem, ami sokkal hitelesebb, mintha én tolnám magamat az előtérbe), hanem azért nem eredményre vezető, mert abból a feltevésből indul ki a „nem marketingolás”, hogy valami baj van velem, nem elég jó, amit csinálok. Nem a marketing tevékenységgel van tehát baj, hanem ezzel az alap gondolattal. Ennél fogva iszonyatosan szeretem figyelni azt, hogy mit csinálnak azok, akiknek nagyon jól esik a marketing tevékenységük, és ha küldenek hírlevelet, vagy ajánlatokat, vagy beszélnek hozzám, akkor nincs bennem az az érzést, hogy „már megint mit akar eladni nekem?”, hanem élvezem a tartalmat, amit átad és szinte keresem, hogy mi az ajánlat, ugyanis ez az ajánlat az a kapu, amin keresztül kapcsolódhatok valamihez, ami tetszik nekem, ami szolgál engem, ami előre viszi az életemet, vagy ami élvezetet (JOY) biztosít számomra.

Ilyen Szabados Ági tevékenysége is. Az aranylétrás könyvesboltjának (és kiadójának) tevekenységét a nulladik pillanattól figyelem és Ági úgy tűnik kifogyhatatlan a különböző ötletekből. Minden tevékenységének a végén az áll értelemszerűen, hogy eladja a könyveket, amiket a kiadója kiad, vagy a könyvesboltjában forgalmaz, viszont az egész nem ezen a talajon áll, hanem az olvasás és irodalom szeretetének talaján, ami lényegében összekapcsol minket – azért követem Ágit, mert én is szeretek olvasni, szeretem a könyveket és mert azok a könyvek, amik Ági radarján vannak, mint kedvencek, azok nekem is érdekesek.

Most pedig szembejött a NIOK (Nincs időm olvasni kihívás) Pártoló tagság csomagjának a híre (https://szabadosagnes.hu/…/niok-partolo-tagsag-ezust…/) – a hírlevélből, amit Ági rendszeresen kiküld – és ezt is megfigyeltem nem csak tartalmi szinten, hanem élmény szinten is. Mennyire király lenne, ha előfizetnék és az Ági által kiválasztott hónap könyve minden hónap első napjaiban megérkezne az ajtómhoz? Ez is marketing, hogy ezt a csomagot megalkotta, szólt róla és hogy ezen keresztül IS lehet kapcsolódni vele. Egy évvel ezelőtt én is megalkottam a Patrónus projektemet, ami hozott egy Patrónust, aki azóta is támogat, és nem annyira a bejövő pénz hozta meg a hatást, hanem a jelentőségteljesség élménye. Amíg valamiről a fejemben fantáziálok, nem osztom meg a világgal és ezáltal nem osztozok rajta másokkal, addig súlytalan. Attól lett súlya a Patrónus projektnek is, hogy megalkottam, megosztottam. Aztán később elhalt, nem toltam bele több energiát és az egyik ok ez az önmagába visszaforduló torzult gondolkodás, hogy amit adok a világnak az olyan, mint egy „romlott alma” és valójában jót teszek a világgal, ha nem adom át nekik. Ez valóban „romlott” energia. Viszont Ágit hallgatni beszélni a NIOK tagságról éltető volt, és elgondolkoztam, hogy milyen gombot kellene magamban eltekergetni más irányba, hogy én is tudjak a marketingem által éltető lenni.

Önreflexió vs. önmarcangolás

Önreflexió vs. önmarcangolás

Több kliensemnél, akikkel dolgoztam észrevettem azt a jelenséget (és jómagam is beletartozok ebbe a halmazba), amikor kint a világban nagyon látják és nagyon érzik, hogy a másik hogyan bántotta őket, és hogyan gázolt át rajtuk, hogyan nem figyel, hogyan kellene neki jobban szeretni ésatöbbi, és amikor visszafordítom ezt a jelenséget rájuk, és megkérdeztem, hogy ők vajon csinálnak-e ugyanilyen elnyomást vagy mellőzöttséget saját magukkal, akkor ahelyett, hogy az önreflexióba landolnának („Tényleg, látom, hogy ezt csinálom magammal itt meg itt.”) fejest ugranak bármilyen mentőkötelek nélkül az önmarcangolásba.

Az önmarcangolásnak nincs mondata, sokkal inkább a testen tudom megfigyelni. A vállalk előre esnek, picit ettől összenyomódik a mellkas, lesütik a tekintetüket, zavartság tükröződik az arcukon és homlokukon szinte ki tudom olvasni azt a mondatot, hogy „Tényleg, szar alak vagyok.” A konkrét belső narratíva másként is szólhat adott esetben, mindannyiunknak megvan a kedvenc repertoárunk az önbecsmérlő mondatokból, de a lényeg összesnél hagyon hasonló.

Néha felvillan bennem az a kérdés is, hogy a velem szemben ülő embernek vajon feltűnik-e a különbség a két dolog között, mármint hogy ő most éppen nem önreflektív (ami a cél lenne), hanem elveri magát. Nem mindig vagyok annyira szemfüles, hogy erről ott az adott helyzetben beszéljek és kihangosítsam, hogy ezt látom történni, vagy éppen valami mást akarok kiemelni és ezért nem erre terelődik a szó, de mindenesetre felfigyelek rá mindig.

A radikális különbség a kettő között az, hogy az egyik önszeretetből táplálkozik, a másik pedig önutálatból. Összeszedtem néhány további különbséget is:

ÖNREFLEXIÓ

  • önszeretetből táplálkozik
  • konstruktív (azaz keresi az együttérzést és a megoldást)
  • az ok-ok pozícióból indul: én is oké vagyok, te is oké vagy, csak éppen történik kettőnk között valami, ami nem oké

ÖNMARCANGOLÁS

  • önutálatból táplálkozik
  • destruktív (önmaga farkába harapó kígyó, lefelé gyűrűző spirál)
  • az ok-nem oké pozícióból indul: én oké vagyok, de te nagyon nem, illetve te oké vagy, de én nem, vagy még lehetséges a te sem vagy oké és én sem vagyok oké

Ha szakmai oldalról nézem, akkor az, amikor egy kliensnek visszajelzek valamit, és ő belezuhan az önmarcangolásba nevezhető túl korai konfrontációnak is – még nem volt elég erős ahhoz, hogy egy visszajelezzek neki, vagy nem jeleztem vissza elég empatikusan, vagy nem volt eléggé előkészítve ennek a terep. És az is lehet, hogy bármennyire igyekszem, mindenképpen az önmarcangolás gödrébe fog belezuhanni, mert ez a leginkább kijáratott útvonala.

Én is egyszerre vágyok és iszonyatosan félek a kritikától pont emiatt, mert sokszor nem az önreflexió felé indulok el, hanem beleesek az önmarcangolásba, az pedig semmi jóra nem vezet. Többször megtörtént az is, hogy az önmarcangolásom kapcsán vártam a környezetem dícséretét, hogy ismerjék már el végre, hogy én mennyire önreflektív vagyok és itt szenvedek a hibám miatt.

A kettő nagyon nagyon nagyon különböző halmaz. Az önmarcangoláshoz hozzá kell adni az együttérzést és az oké-oké kontextust ahhoz, hogy önreflexió nőjön ki belőle.

Az önreflexió engedi láttatni, hogy miben hibáztunk, vagy hol csúszott félre a szándékunk, vagy mi az, ami a vakfoltunkra esett, esetleg hol és mivel bántottuk a másikat, vagy ők minket vagy mi magunkat, és ebből tud kinőni az őszinte „bocsánat”, DE CSAK AKKOR, ha közben nem ástuk el magunkat az önmarcangolás következtében.

Az önreflektív befelé nézés a legkevesebb esetben kellemes érzés. Mindig kíséri valami fajta kényelmetlenség, enyhe feszültség, belső zsizsgés. Viszont ezzel együtt olyannak is érződik, mint egy nyitott ajtó, amin végre kijuthatunk a labirintusból.

Azt mondták, nem fog működni, ő mégis megcsinálta /Marc Randolph a Netflix alapítója

Azt mondták, nem fog működni, ő mégis megcsinálta /Marc Randolph a Netflix alapítója

Ma megnéztem a legújabb Marie Forleo epizódot, amelyikben Marc Randolphal, a Netflix társalapítójával, beszélgettet az új könyve „This will never work” (Ez nem fog soha működni) könyve kapcsán. Ugyenezen a néven fut Marc podcastje is, amit egyáltalán nem pesszimizmusból nevezett el így. Azért választotta ezt a nevet, hogy éber maradjon a végtelen lehetőségekre, amikból soha sem tudhatjuk, hogy melyik fog működni.

Több cégalapítótól hallottam már azt a sztorit, hogy kipattant a fejéből egy ötlet, amire a hozzá közel álló emberek azt mondták, hogy „az hülyeség, és biztos nem fog működni„, ők megcsinálták és most világsiker. A Netflix kapcsán Marc anyja jelentette ki ugyenezt, és lám … Ami nekem kifejezetten tetszett, hogy Marc az interjúban elmondja azt is, hogy tévesen gondoljuk azt, hogy a remek ötletek megszületnek egy Heuréka pillanatban és BOOM siker lesz belőlük. Az ötletek megvalósítása nagyon komplex folyamat. Szerinte hazugság az is, amikor a brainstorming kapcsán azt mondjuk, hogy „nincsenek rossz ötletek”. Vannak rossz ötletek, sőt, az összes ötlet rossz születése pillanatában és miután kipróbáltuk derülhet ki, hogy ez mégsem volt halálra ítélt ötlet. A sikeres vállalkozók tudják, hogyan teszteljék az ötletüket viszonylag olcsón, egyszerűen és gyorsan, hogy utána tovább tudják csiszolni. Ennyi a titkuk.

Annak ellenére, hogy Marcnak jelenleg hét iszonyatosan sikeres cége van, mégsem ezek felépítésére a legbüszkébb. Azt mondja, hogy üzleti szempontból büszke a cégeire is, de mint ember azt értékeli a leginkább, hogy mindemellett 35 éve él boldog házasságban ugyanazzal a nővel, valamint hogy volt ideje a gyerekeire is, akik tudása szerint szeretik és felnéznek rá. A húszas évei végén, az akkori kapcsolatában, amelyikben a barátnőjével alig töltött időt, ellenkezőleg éjt-nappallá téve dolgozott, jött rá arra, hogy nem az az életcélja, hogy sikeres legyen, miközben tönkremegy a magánélete. Ott döntötte el, hogy a harmóniára fog törekedni, amit meg is valósított. Mint sok más start-up vállalkozás vezetője, ő is ismeri ezeknek a cégeknek a magas hőfokön égését a kezdetleges időszakban. Ő viszont azt mondta, hogy számára prioritás a magánélete és eldöntötte, hogy minimum heti egy alkalommal délután öt órakor leteszi a lantot, hazamegy a feleségéhez, a gyerekeket rábízzák a dadusra és a nap hátralévő részét vele tölti. Bármilyen krízis állt elő (mert az várható, hogy a krízisek délután öt óra előtt robannak ki), ő ötkor hazament. Ha valaki sürgősen beszélni akart még vele, akkor megtehette abban az időben, amíg kiért az autóig a parkolóba. Egy idő után teljesen megszűntek a délután öt órakor kitörő krízisek. Marc ugyanilyen elszántsággal teremtett időt a gyerekeire, valamint a számára legkedvesebb hobbijaira is.

Engem nagyon megérintett ez a sztori, mert hajlamos vagyok én is elhinni azt a mondást, hogy vannak időszakok, amikor oda kell tennünk magunkat és „majd később” pihenhetünk, vagy lehetünk a szeretteinkkel. Hajlamos vagyok elhinni azt a hiedelmet is, hogy a szenvedélyesen végzett munka (mert Marc esetében sem arról beszélünk, hogy egy olyan munkába járt be, amit utált, minden vállalkozásában töltött órát szenvedélyesen szeret) megköveteli, hogy feláldozzuk a szabadságunkat és a szeretteinkkel töltött időt. Apám is szentül hitt ebben a hiedelemben. Sikeres lett. És beáldozta közben a családjával töltött időt. Nagyon próbálok kijönni ebből a cipőből, de én meg átlendülök rendszeresen a ló túloldalára, hogy rázom le magamról a kötelességeket, hogy ne daráljanak be engem (úgy, mint apámat), de mindeközben szemelől veszítem azt is, amit fel szeretnék építeni és inkább azt mondom, hogy nem kell nekem vállalkozás, csak legyen szabadidőm. Utána pedig törhetem az agyamat azon, hogy miből fizessem ki a lakás bérleti díját. Felszabadító volt hallani Marcot, aki „a lovon ül” ebben a kérdésben.

Marc a könyvében idézi William Goldmant, aki azt mondta, hogy „Senki sem tud semmit„, amit ő konkrétan Hollywoodra értet. Csak azután, hogy megcsinálnak egy filmet és bedobják a mozikba derül ki, hogy valami kasszasiker vagy sem. Van olyan, hogy 20 millió dolláros filmek megbuknak, viszont a 35 ezer dolláros költségvetésű Blair Witch, amelyik úgy néz ki, mint egy home-video, meg milliókat kaszál a bevételeken. Marc ehhez azt teszi hozzá, hogy „a senki sem tud semmit elv nem vádirat, hanem emlékeztető, bátorítás, hogy ha senki sem tud semmit, akkor magadban kell bíznod. Próbára kell tenned magadat, és hajlandónak lenni hibázni”. Azt javasolja, hogy ne az ötleteinkkel essünk szerelembe, hanem a problémával, amit meg akarunk oldani a világban.

A teljes videót itt találod:


Az elnémuláson túl

Az elnémuláson túl

Jonna Jinton (svéd vlogger és művész) két hónappal ezelőtt azt a kérdést tette fel a nézőinek, hogy mit mondanának 4 millió embernek? Onnan jött ez a felvetése, hogy neki 4 millió feliratkozója van jelen pillanatban a csatornáján és így ő mindegy egyes alkalommal, amikor videót készít 4 millió emberhez beszél. Az ő elmondása szerint is ez nagyon hihetetlen és szinte felfoghatatlan.

Tegnap megvettem John Bradshaw újra kiadott könyvét „A mérgező szégyen gyógyítása„, aminek a borítóján egy grafika büszkén hirdeti, hogy ezidáig a könyv 2 millió példányban kelt el. Tehát John Bradshawról is elmondhatjuk, hogy több millió emberhez szólt a könyvben leírt szavaival.

Amikor feltettem magamnak a kérdést, hogy mit mondanék több millió embernek, lefagytam. Rögtön előjött az az elvárás, hogy ennek valami nagyon egetrengetően szellemesnek kell lenni, vagy valami nagyon bölcsnek, vagy mélynek és megérintőnek. Nem elég jó az, hogy „éppen sétáltatom a kutyámat„. A sok nem elég jó gondolatból pedig végül létrejön az elnémulás… Jonna a felhívásával pont ennek az ellenkezőjére szólította fel a követőit, hogy mondjanak valamit, üzenjenek, adják ki magukból azt a bölcsességet, amit magukban hordoznak, mert mindenki hordoz magában ilyet.

A több millió követőből több ezer küldött neki videót, ami nagyon szép szám, de most eszembe jutnak azok (önmagamat is beleértve), akik a lehetőség ellenére is némák maradtak, mert a sok „ez nem elég jó üzenet lenne” gondolat gátat szabott a kitüremkedni akaró gondolatoknak.

Nagyon keresem a saját életemben azt az áramlást, aminek hatására a művészet kifelé áramlik valakiből és az ihlet befelé áramlik, és ezek folyamatos együttműködésben és ringatózásban vannak. Jonna is, úgy ahogy a legtöbb kreatív ember SOKKAL több ötletet hordoz magában, mint amit végül meg tud valósítani. Ez egy folyamatos egyensúlyozás és küzdés, de tök jó, ha minél szabadabbra tágul a kifelé áramlást engedő csatorna, amin keresztül eljutnak az alkotások (és üzenetek) a világba.

Nagyon tágan fogalmaztam meg az oldalam címét – Önmagunk lenni művészete, de valójában engem leginkább az az út érdekel, amikor valaki önmegvalósít egy saját vállalkozáson vagy hobbyn keresztül és megalkotja azt, ami a lelkéből kikívánkozik. A minap szembejött egy idézet, ami valami olyasmit mondott, hogy az alkotás által azt üzenem a lelkemnek (szellememnek), hogy hallom, amit mondd.

Hát így.

Te mit mondanál, ha tudnád, hogy 4 millió embernek mondod?

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0