Amikor a „tettes” nem akar bocsánatot kérni

Amikor a „tettes” nem akar bocsánatot kérni

Sokat foglalkozok mostanában a felelősségvállalással. Nekem így önmagában, minden körítés nélkül a „felelősségvállalás” az esetek 90%-ban valami nehezet és negatívat jelent. Nagyon sokszor a tehetetlenség, elsülyedés, menekülés érzése is kíséri számomra.
 
Az olyan helyzetben, ahol kimondva vagy kimondatlanul jelen van egy „tettes” és egy „áldozat” és én a tettes oldalon állok és felelősséget kellene vállalnom a tettemért, a legtöbbször a megsemmisülés érzésébe ragadok bele, vagy a bűntudatba, vagy az ijedtségbe. Ezek közül EGYIK SEM hozza meg a helyzet feloldását.
 
Többször volt már olyan érzésem is, hogy nincs meg bennem „valami”, ami kellene ahhoz, hogy felelősséget vállaljak egy ilyen helyzetben. Például a bátorság, vagy „tökösség”, vagy kellő felnőttség.
 
Amikor falhoz vagyok szorítva a felelősség kapcsán sokszor felhozom a „de én is elveszve érzem magamat!” indokot. Vagy azt, hogy nekem is fáj valami és ezért bántok. Az „áldozatot” nem hatja meg ez, hiszen őt érte éppen valami sérelem, és én azt kérem tőle, hogy empatizáljon velem először, és majd utána bocsánatot kérek őszintén. Egészen addig, ameddig ez nincs meg, maximum fejből, kötelességből kérek bocsánatot, csak hogy ne legyen még nagyobb baj.
 
Egy egész önismereti füzetet (a poszt végén linkelem) írtam a felelősségvállalás szeretetteljes oldaláról, mert az, amiről eddig írtam az nem szeretet és ilyen felállásban nagyon nehéz vállalni a felelősséget.
 
Az „áldozattól” hiábavaló elvárni, hogy empatizáljon. Ez teljesen meddő várakozás. Az viszont, hogy én „tettesként” empátiára vágyok sem egy elhibázott és teljesen kifacsarodott igény, hanem nagyonis helye van (és nem azt jelenti, hogy ki akarnék bújni a felelősség allól). Ennek újabb rétegeit fedte fel előttem a Testvérek féltékenység nélkül könyv, amelyikből meg lehet tanulni egy olyan belső szülő attitűdöt, amelyik nem küldi el a benned lévő „tettest” elgondolkozni a tettein a szobába és várni, hogy megbánással térjen vissza a helyzetbe. Ez a legtöbb esetben nem azt eredményezi, amit el akaruk vele érni. A felelősségvállalásnak ugyanis meg kell ágyazni, hogy tényleg szívből tudjon jönni. Senki sem lehet belekényszeríteni, illetve bele lehet, de az további érzelmi köröket fog létrehozni.
 
A Testvérek féltékenység nélkül könyvből: „A büntetés talán képes arra, hogy átmenetileg megállítsa az egresszort, hosszú távon azonban csak tovább rontja a testvérek kapcsolatát. Az agresszornak ezzel okot adunk rá, hogy ellenséges érzései legyenek a testvérrel szemben, hiszen neki köszönheti a büntetést. Az áldozat pedig kevésbé lesz biztonságban ezek után, ha egyedül marad a testvérével.”
 
Határokat lefektetni rendben van – ebben a családban nem verekszünk (hacsak nem egyeztek meg mind a ketten, hogy játékból verekedtek). Nem használhatod a másikat a dühöd levezetésére, stb. az agresszort büntetni, az áldozat oldaára állni szülőként viszont további viszályokat teremt. Ez nagyon nehéz koncepció és nekem sem jön zsigerből.
 
A családállításban a rendeződés egyik pontja, amikor a tettes és az áldozat találkoznak, aminek fontos oldó pontja az, hogy a tettes vállalja a felelősséget a tetteiért. Néha már az is nehéz, hogy egyáltalán ránézzen arra, ami történt. Ma reggel csináltam egy állítás magamnak, amelyikben egy ilyen dinamika jelent meg. Tettesként azt éreztem, hogy legszívesebben kifutnék a világból, ahelyet, hogy egyáltalán ránézzek az áldozatra. Ez nem gyávaság az én szememben, hanem énerő hiánya, valamint nagyon gyenge kapcsolódás a szívhez (ahol megtörténhetne a helyzet feloldódása). Valamint a tettes és áldozat szerepek kiosztása is gátja a feloldódásnak abban az esetben, ha a tettes a rossz, az áldozat meg a jó ebben a játékban. Egy csomót dolgoztam ebben az állításban azon, hogy először a tettest „alátámasszam erőforrásokkal”, valamint hogy az egészről leemeljem az előre leosztott szerepeket. Pontosan azt csináltam a tettessel, amit ilyen helyzetekben én az áldozattól szoktam várni (a tettes igényei rendben vannak, csak az irány van tévesztésben, mert nem az áldzatnál van az, amit a tettes keres). A végén megszületett bennem tettesként egy őszinte mondat: „Azért téptem ki belőled, mert nem találtam az én ugyanilyenemet. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked. Eltévedtem.” És utána a tettes gyógyító energiát adott az áldozatnak, kapcsolatot teremtett vele, tartotta.

Ha inkább negatívnak és nehéznek érzed az attitűdöd a felelősségvállalás kapcsán, akkor pont neked írtam a Szeretetteli felelősségvállalás önismereti füzetet. 

„Nagyon tetszett benne a gyakorlat, amivel rá lehet nézni az ellenállásra a felelősségvállalás témájában, nagyon klasszul meg lehet vele dolgozni a kérdést, problémát. Van egy-egy olyan mondat,ami úúgy betalál. Rámutat, hogy mi a bántó öntudatlan nézőpontom és átalakítja egy szeretetteljes, jót akaró nézőponttá, amiből egyfajta biztatás jön.” (Márti)

A Shop szekcióban találod itt: http://onmagunklenni.hu/product/szeretetteljes-felelossegvallalas/

Vagy összecsomagolva kedvezményesen az Üvegfal e-bookommal itt: http://onmagunklenni.hu/product/valentin-napi-szeretet-csomag/

Megnéztem: Selena Gomez My Mind & Me

Megnéztem: Selena Gomez My Mind & Me

Nagyon szeretek nézni doksifilmeket sztárokról és az életükről, mert mindig érdekelt, hogy mit csinálnak és hogyan kezelik azt a nyomást, ami rájuk nehezedik. Mi játszódik le egy olyan ember fejében, aki kiáll egy színpadra és 100.000 ember előtt kell énekelnie? Vagy hogy érzi magát, amikor paparazzik követik szinte minden lépését? Vagy milyen érzés posztolni az Instagrammon a 375 millió követőnek? Vagy milyen, ha több mint 54 millió hallgatója van havonta a Spotifyon?

A My Mind & Me doksifilmből megtudtam Selenaról, hogy 7 éves kora óta dolgozik. Először gyerekműsorokban kezdte, aztán a Disneynél folytatta, majd az énekesi pályafutása következett. A Disneyről konkrétan úgy beszélt, mint ami tönkretette őt. Azt hiszem, hogy leginkább a „termékiesítés” volt azt, amit megszenvedett, hogy ő egy áru volt, egy arc, amit el lehetett adni és sok pénzt csinálni ebből. A dokumentumfilben az egyik turnéjának promo időszakába is belelátuk, ahol interjút interjú után ad különböző rádió csatornáknak, újságoknak, más médiának. És látni rajta, hogy egyre rosszabbul van, egyre kedvetlenebb, majd a végén azt mondja, hogy ő ezt többet nem akarja csinálni, mert úgy érzi, hogy mindenki számára ő csak egy termék, felteszik neki az üres kérdéseket, és mennek tovább a következő emberre. A válaszai nem is nagyon érdekelnek senkit sem. 

A második albumának turnéja közben (2016) összeroppant, mentális problémákkal kezelték őt kórházi körülmények között. Nem akart többé élni, majd végül bipoláris zavarral diagnosztizálták őt, de korábban több éven keresztül szenvedett depresszióban és szinte állandó szorongástól. Ő maga azt mondja a filmben, hogy olyan, mintha teljesen darabjaira esett volna szét, majd ezeket kellett újból összerakni. Látszik a változás rajta, és hogy mennyire mélyen együttérez azokkal, akik hasonló mentális nehézségektől szenvednek, ő maga nagy szószólója a mentális zavarok felismerésének és kezelésének, több jótékonysági szevezetet támogat ebben a témában. 

Nagyon megérintett engem az a jelenet, amelyikben épp öltöztetik őt a fellépése előtt, és azt mondja, hogy ha férfi lenne, akkor most elég lenne magára húzni a farmert és az egyes fellépések során váltogatni a rajta lévő pólókat. Ehhez képest, neki minden számhoz van külön ruhája, sminkje, frizurája. Minden sztárra nehezedik nyomás, de ebben nagyon kihallottam azt, hogy átlagos nyomás x 2 nehezedik a női sztárokra, akiknek a külsejük „megcsinálása” az egyik fő húzóerő bármit is csináljanak. Tudom, hogy vannak nők, akik ezt kifejezetten élvezik és van egy rakás nő, aki szívesen mászkál melegítőben és kócosan. Kíváncsi vagyok, mikor fog divatba jönni az, hogy vonzó és eladható legyen mindenkinek a természetes formája. 

A filmben tisztán látszik, hogy az egész mentális összeroppanásának jelentős részét a szerepek játszása teszi ki és ennek az iszonyatos nyomása, hogy mindig valaki másnak kell látszania kívülre, mint aki ő bent. Szerepek játszott 7 éves korától, és talán neki a mentális összeroppanás volt a kijárat ebből, ahol újrarendezhette magát és jobban a saját hangján nyilvánult meg ezután. 

És ez sok minden más ember életében is feladat, nem csak Selena Gomez életében. 

Egy másik nagyon érdekes doksi, amit egy időben szörnyen sokszor megnéztem pedig Celine Dion A New Day showjának kulissza mögötti titkai (https://www.youtube.com/watch?v=gjM3YFs_EjY). Eszméletlenül felemelő nézni számomra azt a nagy gépezetet, ami mögötte volt egy-egy ilyen előadásnak, a sok ember összehangolt munkáját, ennek közepén pedig Celine Dion, aki nap-nap után kijött a színpadra és kieresztette a hangját. Nekem lámpalázam van egy Facebook élőtől, amit adott esetben maximum 4 ember néz, és sokszor szoktam gondolni, hogy mi a francot tudok én? Mit is akarok itt „előadni”? Celine Dionról szóló dokumentum filmben, ugyanúgy, ahogy Selena Gomezről szólóban is látni, hogy ezek a sztárok is bizonytalanok, ők is félnek, van hogy összeroppannak („Nem bírok kiállni oda és énekelni!”). Nem különböznek, ők is emberek, és nagyon inspiráló nézni, ahogy megküzdenek ezekkel a belső démonokkal. 

5 Gyors Tipp, Hogy Ismét Nyeregben Legyél A Lehagyott Hírleveleddel

5 Gyors Tipp, Hogy Ismét Nyeregben Legyél A Lehagyott Hírleveleddel

Ezt a blogot az a tény indította, hogy nagyon hosszú ideje nem írtam az egyik levelező listámra. Észrevettem, hogy ilyenkor a legrosszabb, amit tehetek, hogy még hosszabb ideig nem írok. Ha te is hasonló helyzetben vagy valamelyik projekteddel, hogy nehéz felvenni a szálat benne, biztos jól jönnek a tippek, amiket ebben az emailben összeszedtem neked a szerintem leggyakrabban előforduló holtponton való továbblendüléshez. Ezeken én magam is átkísértem magam, hogy megszülessen ez az írás. 

  1. Felveszed a szálat, elkezdesz írni/alkotni és közben minden egyes mozdulatodat újraszerkeszted és újragondolod. 

Megoldás: Normális, hogy nehezebben találsz bele a régi flow-ba, de a folyamatos önmegkérdőjelezés még inkább megakasztja a folyamatot. Hagyd, hogy folyjon ki belőled úgy ahogy van. Ne akard elsőre jól csinálni. Először kerüljön minden papírra, és csak utólag szerkeszd. Ez az írás is eredetileg több mint 9000 karakterből állt, most pedig 4500- ból. 

  1. Felmerül benned a kérdés “Miért érdekelne bárkit az, amit csinálok?” és megakadsz az alkotásban.

Megoldás: Nagyon jó kérdés. Benned is biztosan felmerült, amint elkezdted ez olvasni. Gondolkodtam én is azon, hogy vajon csak öncélűan emésztem az érzelmeimet és benyomásaimat, és remélem, hogy majd mindenki megtalálja benne azt, ami miatt ez számára érdekes? Nem kell ennyire kiszolgáltatottnak lenni ezügyben.

Pontosan tudod te is, hogy miért írsz, vagy csinálsz bármit, maximum nem derül ki számodra amikor nekikezdesz.

A javaslatom, hogy először csináld végig és retrospektíve nézd meg (mit egy detektív), hogy kinek csináltad és miért. 

  1. Elkezd kísérteni a “Jó ez egyáltalán, amit csinálok?” Kérdés. 

Megoldás: Rengeteg energiát elvisz ezen a kérdésen való agyalás és rengeteg ötlet halálát okozza. Hány ötletedet ölte meg 2022-ben a Jó ez, amit csinálok felvetés? Amit tehetsz az annyi, hogy elég bátor vagy ahhoz, hogy kipróbáld magadat a tettek mezején. Minden első vázlat sz*r. Csináld, korrigáld, csináld, korrigáld és ezeket a lépéseket ismételd. A kérdés, hogy milyen árat fizetsz azért, hogy a Jó ez egyáltalán…? kérdésen agyalsz. Megéri? 

  1. Vajon mit gondol most rólam az, aki ezt olvassa? 

Megoldás: Ez egy álkérdés, mert nem is ezt gondoljuk, amikor kimondjuk, hanem nagyonis konkrét elképzeléseink vannak arról a valakiről. Ez a kérdés az önmagadról alkotott negatív fantáziákat tükrözi, semmi többet.
Az utóbbi időben ismét dolgoztam azzal a kérdéssel, hogy vajon mennyi mindent teszek meg azért, hogy a kapcsolat megmaradjon, megerőszakolva magamat és akarva ugyanezt a másiktól is? Ez a téma annyira arcon csapott, hogy az egész Teal Swan videót ebben a témában lefordítottam: Ha feltételekhez kötött az őszinteséged, akkor az elkülönülést választod
Te hogyan nyilvánulnál meg, ha nem érdekelne, hogy tetszél ezáltal másoknak? Mit alkotnál meg? Mit próbálnál ki?

  1. Biztos létezik egy lepróbált és jól működő rendszer, hogy hogyan építsem fel a vállakozásomat. 

Megoldás: Nem létezik. BÍZZ AZ INTUÍCIÓDBAN! Lehet, hogy mások teljesen másként csinálnák mint te, de attól még a te egyedi megoldásod lesz a működőképes. Menet közben kell megfejtened magadat és a vállalkozásodat is (ez az utolsó mondat egy link, ami egy erről szóló bejegyzésemre mutat. Olvass erről bővebben ott).  

Írd meg, hogy melyik tipp volt a leghasznosabb most a számodra, és hogy milyen ötleted tovább gördítéséhez fogod használni. Kívánok neked jó teremtést!

Ha feltételekhez kötött az őszinteséged, akkor az elkülönülést választod

Ha feltételekhez kötött az őszinteséged, akkor az elkülönülést választod

Teal Swan videójának – Are you only honest when you feel like there are no consequences? – átirata és fordítása. 

Arra vagyunk huzalozva, hogy elkerüljük a fájdalmat. Az emberek nagyon sok mindent megtesznek azért, hogy biztonságban maradjanak és elkerüljék a negatív következményeket. 

A fájdalommal való kapcsolatunk meghatározza az őszinteséggel való kapcsolatunkat is. 

Vannak emberek, akik nem akarnak egészen addig őszinték lenni, amíg fennáll bármilyen negatív következmény ezért. Ha te is ilyen vagy, akkor az életed egy ponton túl a hitelesség helyett stratégiai játékká fog alakulni. Ahelyett, hogy a saját igazságod szerint cselekednél és beszélnél, stratégiai megfontolásból azt mondod és cselekszed, ami lehetővé teszi számodra, hogy elkerüld a negatív következményeket, és hogy megkapd azt, amit szeretnél, beleértve mások reakcióit is.  

Ha arra szabályozol, hogy csak akkor leszel őszinte, ha ennek nem lesznek negatív következményei, akkor feltételekhez kötöd a kapcsolatodat a saját igazságoddal. Úgy is mondhatnánk, hogy olyan ember vagy, aki másokat tesz felelőssé azért, hogy ők tegyék elég biztonságossá számodra, hogy őszinte lehess. 

Ezzel a viselkedéssel nagyon NAGY gondokat zúdítasz a nyakadba. Olyan gondokat, amik nem csak más embereknek okoznak fájdalmat, hanem amik pusztítják a te saját életedet is. Ahhoz, hogy olyan életed legyen, amit érdemes élni, muszáj lesz megváltoztatnod a kapcsolatodat a saját őszinteségedhez és igazságodhoz, valamint az ezekből következő lehetséges következményekhez. 

Az első probléma azzal, ha csak akkor vagy őszinte, ha ennek nincs negatív következménye az, hogy ez a viselkedés dacol az Univerzum törvényeivel. Az az Univerzum, amiben élsz a tükrözés és az ok-okozat elvein alapul. Nincs semmi ebben az Univerzumban, aminek ne lenne tükröződése és következménye. Másképp kifejezve – mindennek van tükröződése és következménye. Az őszinteségnek is. 

Ha besétálsz egy terapeutához és elmondod neki, hogy megöltél valakit, neki kötelessége ezt jelenteni, ezért pillanatokon belül egy rendőr előtt fogsz állni. Az őszinteségednek lesz következménye. Ennél kisebb következménye lesz valami olyasminek a megosztása után, ami nincs hatással a terapeutád életére. Például ha elmondod neki, hogy ugyan 12 éve házas vagy, de rájöttél, hogy meleg vagy. Ez az igazság nem hat negatívan a terapeutádra, a reakciója valószínűleg az lesz, hogy elfogadja ezt az igazságodat, validálja számodra, és ezáltal nagyobb lelki békében leszel ezzel az igazságoddal. Ezzel ellentétben, amikor hazamész és elmondod a nőnek, akivel 12 éve élsz, hogy meleg vagy, ennek nagyon más következményei lesznek. Kegyetlen tőled azt várni a feleségedtől, hogy ne legyenek semmilyen negatív következményei az őszinteségednek. A pozitív reakciót is kegyetlen elvárni, valamint azt, hogy garantálja neked, hogy nem fogja kérvényezni a válást, és csak ezután vagy hajlandó őszinte lenni vele a homoszexualitásod kérdésében. 

Lehet, hogy azt képzeled, hogy tudsz úgy cselekedni, vagy megnyilvánulni, hogy annak nem lesz következménye, de ez nem lehetséges. El kell fogadnod azt a tényt, hogy mindennek, amit cselekszel vagy mondasz van következménye. Ugyanúgy mindennek, amit nem teszel meg, vagy nem mondasz ki van következménye. 

Az előbbi példánkban könnyű látni, hogy a férfi számára lesznek következményei annak, ha kimondja, hogy homoszexuális, de ugyanúgy, annak is messzemenő következményei lesznek, ha soha nem lesz őszinte azzal a ténnyel kapcsolatosan, hogy ő homoszexuális. 

Azok az emberek, akiknek feltételekhez kötött a kapcsolata az őszinteséggel, és csak akkor hajlandóak őszintének lenni, ha ennek nincsenek negatív következményei, adott esetben azzal védekeznek, hogy „csak őszinte voltam!” Ezzel azt fejezik ki, hogy az őszinteségük kellene hogy legyen a záloga annak, hogy nem lesz negatív következménye az igazságuknak. Máshogy kifejezve, azt gondolják, hogy ha ők őszinték, a másik személyben van a hiba, ha negatívan reagál az őszinteségükre. Ha te is ezt a mintázatot követed, akkor tudatosítsd azt, hogy te magad sem tudod senkinek garantálni azt, hogy nem lesz negatív reakciód az őszinteségükre. Képzeld el, hogy házas vagy, és a párod egy nap belép a szobába és azt mondja „beleszerettem valakibe„. Nem lehetséges, hogy garantáld ennek a személynek, hogy nem lesz negatív reakciód a vallomására. Inkább az a valószínű, hogy negatív reakciód lesz, ő bűntudatot fog érezni, valószínűleg nem akarsz majd vele szeretkezni a továbbiakban, talán külön ágyban is akarsz majd aludni, és beadod a válókeresetet. Ebben a helyzetben kegyetlenség lenne, ha a párod azt mondaná, hogy „mi van veled, csak őszinte voltam?!„, amivel egyben azt is üzeni, hogy valami baj van veled, mert negatívan reagáltál, illetve, hogy baj van azzal is, hogy neki negatív következményekkel kell szembesülnie az őszintesége miatt. 

Egy másik példa. Képzeld el, hogy cégtulajdonos vagy, és van egy alkalmazottad, aki üzleti titkokat lop el az üzletedből, hogy felépítse a saját cégét, mert a saját igazsága az, hogy te egy rossz ember vagy, és hogy ennél fogva egy nálad jobb ember megérdemli, hogy részesedése legyen a piacon. Ha az alkalmazottadnak abszolút biztonságra van szüksége ahhoz, hogy őszintén megosztja ezt veled, akkor egészen biztosan nem fogod tudni megadni neki ezt a biztonságot, mert nem tudsz érzelmileg jól lenni azzal, amit ő csinál a cégeddel, miközben még mindig az alkalmazottad. Az sem lehetséges, hogy továbbra is alkalmazásban tartsd magadnál ezt az embert, ha ez az ő igazsága és tényleg meglop téged. Egészen biztos, hogy kirúgod őt, nem tudod elég biztonságossá tenni számára a terepet, hogy őszinte akarjon lenni. 

Csapdába esett vagy és erőtlen, ha olyan személy vagy, aki csak akkor hajlandó őszinte lenni, ha először mások ezt elég biztonságossá teszik számára. Ha ki akarsz jönni annak csapdájából, hogy okozója és ne elszenvedője legyél az életednek, akkor el kell kezdened komolyan venni az őszintéséged következményeit, ugyanúgy ahogy az őszintetlenséged következményeit is. Ahelyett, hogy azt várnád, hogy ez a következmény egyszer csak eltűnjön, tudatosan válaszd azt. 

Ha feltételekhez kötött az őszinteséged, akkor az elkülönülést választod. A magányt. És olyan kapcsolatot, amelyik nem valós. 

Egy kapcsolat akkor valós, ha kapcsolatban állsz a másik ember valóságával. 

Ez azt jelenti, hogy ha nem rakod első helyre az őszinteségedet a nulladik pillanattól, akkor valójában azt mondod a másiknak, hogy „hazudok neked egy ideig és aztán majd egyszerre kitálalok az igazsággal”, tehát valójában illúziót teremtesz meg, egy fedő réteget, és azt kéred, hogy ezzel a fedő réteggel kapcsolódjon a másik. Aktívan teszel azért, hogy mindig legyen távolság, elkülönülés kettőtök között, ezáltal magányossá téve mindkettőtöket. Az intimitás csakis akkor lehetséges, ha látod, hallod, érzékeled és ismered a másikat. Ha nem teszed előtérbe az őszinteségedet, akkor nem fognak téged látni, hallani, érzékelni és ismerni sem. És fordítva. Aktívan teremted így azt, hogy magányosnak érezd magad a kapcsolataidban. 

Abban az esetben, amikor az őszinteség a fizikai szinten két ember elválását eredményezi (pl. szakítanak), a rezgések szintjén valójában a szakítás által sokkal közelebb kerültek egymáshoz, mint annak előtte voltak.

A másik következménye a feltételes őszinteségednek a sok fájdalom, amit a kodependencia okoz. 

A kodependens kapcsolódás nem személyiségzavar, hanem kapcsolódási stratégia, amit diszfunkcionális környezetben tanulunk meg. Egy olyan stratégia, amelyik kikövezi neked az egyenes utat a kapcsolati pokolba. 

Alkalmazkodni fogsz bármihez, amit a másik személy akar tőled, cserébe azért, hogy csak néhány szükségleted teljesüljön és egy picivel nagyobb biztonságban legyél. Az egész életed kompromisszumokról fog szólni, és ha nem lenne elég rossz az, hogy nem tudsz olyan életet élni, amilyet valóban szeretnél, folyamatosan meg is erősíted majd a szégyenre épült önképet.  

Egy másik következmény, amit tapasztalni fogsz a feltételes őszinteséged által, hogy soha sem leszel képes bizalmat építeni a kapcsolataidban. Az őszintetlenség kizárja a bizalmat a kapcsolatból, számodra és a másik személy számára is. Ez azt jelenti, hogy  mindegyik kapcsolódásod bizonytalan lesz és nem biztonságos. 

Egy másik következmény, amit tapasztalni fogsz a feltételes őszinteséged által, hogy a kapcsolataid fárasztóak lesznek és nem kielégítőek, mert nem lesz bennünk más a folyamatos stratégiai játékon kívül. Olyan lesz mintha a nap 24 órájában sakkjátszmát játszanál. Senki sem bírja ezt a fajta terhelést, mert fárasztó és a szorongást teremti. Ezáltal tehát egy olyan ember leszel, akinek folyamatosan szüksége lesz eltávolodni a kapcsolataiból és egy csomó időt egyedül tölteni, mert az őszintetlenség nagyon sok energiát és időt emészt fel. Ez az állapot fenntarthatatlan hosszú ideig, ezért az igazság elkerülhetetlenül a felszínre fog kerülni. És ha ez megtörténik, isten irgalmazzon a kapcsolataidnak, mert senki sem fogja mosollyal fogadni az őszinteségedet. Amikor az igazságod, amit hosszú ideje rejtettél felszínre tör, senki sem lesz képes tisztelni téged. A konstans stratégiai üzemmód fájdalmassá, kimerítővé és bonyolultá teszi a kapcsolatokat. 

Egy másik következménye a feltételes őszinteségnek az, hogy elveszíted a kapcsolatot a saját személyes igazságoddal. Amikor elnyomjuk, letagadjuk, megtagadjuk, észre se vesszük, vagy teljesen ellentétesen cselekszünk ahhoz képest, ami a személyes igazságunk lenne, a végén már nem is tudjuk, hogy mi a személyes igazságunk. Ezen a ponton el kell kezdünk tettetni dolgokat, hazudni, és megtéveszteni saját magunkat is, aminek következtében elveszünk, összezavarodunk, és nem vagyunk képesek meghozni a megfelelő döntéseket a saját életünkért. Ez azt eredményezi hogy kényszerülünk arra, hogy más emberek igazságát kövessük és fogadjuk el, mintha azok a mi saját igazságaink lennének. Ezáltal fogékonnyá válunk a manipulációra. Mindez azt jelenti, hogy a személyes boldogság elérhetetlen távolságba kerül tőlünk, és megfosztódunk a belső iránytűnktől, amelyik elmondaná, hogy mi az igazságunk. Ezen az alapon állva mégis hogyan lennénk képesek meghozni a saját döntéseinket és megtalálni az életcélunkat? Amikor elveszítjük a kapcsolatot a saját igazságunkkal, lehetetlen fenntartani a mentális, fizikai és érzelmi egészséget és tartani a számunkra helyes irányt az életünkben. Márpedig egészen biztosan elveszítjük ezt a kapcsolatot, ha feltételekhez kötött az őszinteségünk. 

Egy másik következménye a feltételes őszinteségnek, hogy soha, de tényleg SOHA nem fogsz ilyen módon rátalálni azokra az emberekre, helyekre, tevékenységekre, amik valóban kompatibilisek veled. Kárhozod magadat az inkompatibilitásra épített életre. Egészen biztosan meg fogod tudni magyarázni ezt a döntést racionálisan, elmondva magadnak azt, hogy a kompromisszum és az alkalmazkodás jó dolog, és minimalizálni fogod az inkompatibilitás fontosságát is. Az inkompatibilitásra épített élet megágyaz a konstans konfliktusoknak másokkal, konstans fájdalomnak, konstans önfeláldozásnak, és a konstans szégyennek. 

Egy másik következménye a  feltételes őszinteségnek, hogy fenntartod ezzel az őszintétlenségre épített társadalmat. A megtévesztés ragályos. Része vagy a problémának, ha úgy cselekedsz és beszélsz, ami legalizálja az őszintetlenséget és hiteltelenséget. És ezzel együtt teremted azt is, hogy komoly következményei legyenek az őszinteségnek, aktívan teremted azt a dolgot, ami annyi fájdalmat okoz neked. Ha olyasvalaki vagy, aki küzd azzal, hogy őszinte legyen, bármikor fennál a negatív következmény, akkor kísértésbe fogsz esni, hogy racionalizáld, átkeretezd, igazold és kifogásokat találj az őszintetlenségedre. Egy valami biztos: mindig fogsz találni megfelelő kifogást, mindig fogsz tudni racionalizálni bármit, amit csinálsz, a kérdés az, hogy mindezek a kifogások, racionalizációk, kibúvók és átkeretezések hová vezetnek téged. 

Az őszintetlenségnek mindig vannak előnyei. Másként az emberek nem csinálnák. Az igazságnak vannak következményei, másként az emberek nem hazudnának. 

De ha szeretnéd a jólétet az életedben és igazi kapcsolatokat, kénytelen leszel tudatosan megválasztani a következményeket, ahelyett, hogy másoktól várnád, hogy tüntessék el azokat a következményeket, amiktől félsz. Ha olyan életet akarsz, amit érdemes élni, az őszinteséged nem lehet mindig függvénye a biztonság érzetednek.

A hitelesség mint maszk

A hitelesség mint maszk

Tudom, hogy ellentmondásosan cseng a cím, mintha a szavak kizárnák egymást, és mégsem. A hitelesség alatt általában azt értjük, hogy valaki „önmaga”, nem játsza meg magát, az van kint, ami bent, az értelmező szótár szerint: a hiteles az, ami megfelel az igazságnak. Mégis azt vettem észre, hogy a hitelességet lehet maszkként is használni és ezt a jelenséget főleg az önismereti körökben vettem észre. Egyébként nem kellet nagyon messzire mennem az élő példákért, mert én is csinálom.

 

 

Amikor valami nagyon törékenynek és fontosnak a védelme a tét a bensőnkben, akkor MINDEN eszközt felhasználunk gondolkodás és hezitálás nélkül ennek a dolognak a megvédésére. Ha tehát én kitalálom, hogy egy bizonyos környezetben (és az önismereti körök általában ilyenek) az a biztonságos, hogy hitelesen fejezem ki magamat, önreflektív vagyok, akkor az leszek, hogy bebiztosítsam az elfogadottságomat a csoport által. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy bizonyos témákban leszek hiteles. Azokban, amik még „beáldozhatóak” annak érdekében, hogy a többi védettségben maradjon. Mintha odadobnék a közönségnek egy jó nagy darab csülköt, aminek a szopogatásával el lesznek egy ideig. Minél nagyobb a csülök, annál több időt nyertem, vagy azt is mondahatnánk, hogy annál nagyobb az esernyő, amivel védem magamat.

 

 

A (maszk)hitelesség onnan ismerhető fel, hogy fárasztó. A trükkös az, hogy a személy TÉNYLEG nagyon mély és igaz dolgokat oszt meg önmagáról, tehát nem arról beszélünk, hogy fake-newsal traktálja a többieket. És mégis bujkál. Sokáig nem tudtam megfejteni ezt a mechanizmust, csak azt vettem észre, hogy egy-egy ilyen akcióm után iszonyatosan lefáradtam. Az hogy erről most ilyen tudatosan írok egyáltalán nem azt jelenti, hogy benne a helyzetekben ugyanilyen tudatosan vagyok. Egyáltalán nem. Ott annyira a túlélés a cél, hogy minden más háttérbe szorul és nem úgy ülök a széken, hogy „és most kurva hiteles leszek, hogy becsapjam őket”, hanem én magam is tényleg elhiszem, hogy marha hiteles és maszk nélküli vagyok. Kicsit olyan mint „önvédelemből leszopni a férfit„. Egyszer egy énekesnőtől hallottam ezt a fogalmat, és nagyon megtetszett, mert leírja pontosan a jelenséget.

 

 

Amikor nem én csinálom, hanem egy másik embertől élem meg ugyanezt, akkor szintén a fáradtság vagy utólagos becsapottság érzéséből ismerem fel ezt a jelenséget. Amikor kilépek a helyzetből és elmúlik a „varázs”, akkor durván kifejezve azt érzem, hogy „ez meg mi a p…a volt?!” Lehet, hogy azt a bizonyos személyt láttam sírni, vagy elérzékenyülni, láttam a többiek együttérző arcát, érzékeltem, hogy egy számára mély témát nyit ki és ossza meg, érzékeltem azt is, hogy igazat beszél ÉS MÉGIS utólag az az élmény marad bennem, hogy ez kurva fárasztó volt (és nem a nehéz érzések miatt!), és hogy valójában nem kapcsolódtunk egymással, csak úgy tettünk, mintha kapcsolódnánk. Valójában nem hozta oda magát a találkozóba.

 

 

Nem végeztem kutatást ebben a témában, úgyhogy csak a saját tapasztalásomat tudom megosztani, hogy nekem ez a „mindenáron jó ember akarok lenni” hajlamomból fakad, és abból, hogy a biztonság megszerzése közben hajlandó vagyok nagyon sok mindent beáldozni, csak hogy ne kerüljek konfliktusba és úgy tűnjön, hogy simulok a többiekhez, a főáramhoz, ahhoz az idilli képhez, amit magamról megalkottam és amit fantáziám szerint mások alkottak meg rólam. Legtöbbször nálam a fedő hitelesség ahhoz kell, hogy ne derüljön ki valami, amiben aktuálisan vagyok és ami nehezen vállalható: pl. hogy unom a társaságot, amiben éppen vagyok, vagy hogy valaki bosszant, vagy valójában félek és szorongok tőlük egytől egyig, vagy úgy érzem béna vagyok és értéktelen, vagy durván irigy vagyok valamelyik nőre a társaságban, vagy féltékeny vagyok rá amiatt ahogy a pasimmal van (vagy a pasim vele) és ezekhez hasonlók. És még ezekről is tudok nagyon hitelesen HÍRT ADNI anélkül, hogy valóban benne lennék abban a megosztásban. Na erre már igazán nehéz gombot varrni, még nekem magamnak is.

 

 

Te ismered azt a jelenséget, amit a cikkben említek? Érdekel, hogy van-e másnak is tapasztalása ezzel és ha igen, akkor milyen?

 

 

 

 

Werk feladat – a képződés traumájának feldolgozása

Werk feladat – a képződés traumájának feldolgozása

Pár hónappal ezelőtt jelentkeztem a Werk Akadémia Kreatív szépírói képzésére. A kurzusra való belépést egy felvételi beszélgetés előzi meg, amire tegnap került sor és ez az alkalom több kérdést vetett fel bennem, mint választ. A felvételi beszélgetés azt a célt szolgálja, hogy a jelentkező és az iskolát képviselő személy egyeztessék térképeiket és nyugtázzák, hogy a jelentkező igényei és az iskola szándéka megegyeznek. Ha azt vártam volna, hogy a képzés végére megírok egy regényt, akkor ők sajnálattal közölték volna, hogy „nem, erre ne számíts, mi nem ezt ígérjük„. Szerencsére nem ezzel az intencióval jelentkeztem.

Tegnap a felvételi beszélgetés után azzal az érzéssel jöttem ki az interjúról, hogy mégsem akarok menni a képzésre. Akkor merült fel bennem a kérdés, amit végül az FB falamon is feltettem, hogy vajon

hogyan lehet megkülönböztetni egymástól a félelemből való megfutamodást és az intuícióból mondott nemet? Az intucíció alatt itt egy pontos önmagunkra hangolt érzékelést értek, amelyik megbízhatóan vezet minket az utunkon.

Az FBn feltett kérdésemhez szerintem nagyon használható meglátások érkeztek, amiket örömmel megosztok veletek itt is (a hozzászólást megosztók beleegyezésével):

„Amikor nem tudom eldönteni melyik, akkor az az első dolgom, hogy megnyugtatom az idegrendszerem pl. jógával, légzőgyakorlatokkal, kijövök a fejemből bele a testembe és úgy sokkal erősebben tudok kapcsolódni az intuíciómhoz. Az intuitív válasz ráérősebb, puhább, ehhez képest a félelem tipikusan agyalós, hangosan az “azonnal de rögtön különben itt a világvége” üzenetet közvetíti. Ha félelemből jön a nem, ott sokkal több és erősebb fizikai érzetem van a testemben (feszülés, feszültség, levegőtlenség). Az intuitív sugallatoknál is lehet valamennyi testi feszültség, de kevésbé erősek.” (Diriczi Tekla)

„Én a hangom éléből szoktam hallani. Amikor félek, akkor keményen, bántóan, durván mondok nemet. Az olyan, mint egy ütés. A legjobb védekezés a támádás elvén, pusztítok mielőtt a másik bármit tehetne. Amikor nem félelemből mondok nemet, akkor egy semleges, nyugodt, határozott hangon teszem. A szóhasználatom is árulkodó szokott lenni. Ha visszakérdezek magamnak és azt válaszolom, hogy ‘érzem a zsigereimben’, akkor az inkább félelem.” (Jakab Nóra)

Az interjút vezető férfival is megosztottam az aggályomat, amiért eddig nem jelentkeztem semmilyen írói képzésre, mégpedig azt, hogy féltem „elrontják bennem azt, ami eredendően jó„. Eddigi életem során ugyanis sikerült szinte 100%ban olyan módon átmennem a képzéseken, hogy a képzés végére eltávolodtam azoktól a területektől, amik miatt eredendően jelentkeztem. A közgász kiölte belőlem a könyvelés iránti lelkesedésemet, valamint a marketing és a pénzügy iránti érdeklődésemet is. Az Integrál Akadémián majdnem teljesen eltűnt belőlem a lelkesedés az iránt, hogy integrál tanácsadó legyek bármikor is ebben az életemben, és a családállítás képzés is megkérdőjelezte bennem a családállítói ambícióimat. Persze nem mondom, hogy ezek a képzések rosszak, hanem az az egyedi „kémia” ahogy én és a képzések hatunk egymásra teszi meg a dolgát. Innentől fogva a kreatív szépirodalom képzés is azzal fenyeget jelen pillanatban, hogy megutálom az írást, és azt semmilyen szín alatt nem akarom. Inkább nem megyek képzésre. De ebben az esetben is még mindig ugyanaz a kérdés, hogy valójában mi miatt mondok nemet, és hogy ez a nem meggátol-e engem abban, hogy előre haladjak az életemben, vagy hátráltalt jelen pillanatban?

A fent idézett nagyon jó orientációs eszközökön kívül, amik segíthetnek eldönteni a kérdést még szükséges egy másik lépés is számomra, mégpedig rájönni, hogy mitől traumatizáló ennyire egy képzés, és hogyan intézem el, hogy odajussak, amit már felvázoltam. Ennek néhány eleme nagyon jól látszik már most is:

  • a képzés alatt kialakítok egy ideát a fejemben arról, hogy milyen egy jó könyvelő, marketinges, családállító, integrál tanácsadó (mentálhigiénés szakember, pszichológus) és ettől az ideától már a nulladik pontban összetörök, hogy mennyire nem hasonlítok rá és soha nem is fogok
  • megfeleléskényszerből viszonyulok a legtöbb tanárhoz és tantárgyhoz. Ez nem eredményezi feltétlenül azt, hogy kitűnő eredményeim lesznek, csak azt, hogy nagyon rossz szájízzel tanulok
  • idealizálom a tanárokat, degradálom önmagamat, aztán váltok és idealizálom magamat és degradálom a tanárokat
  • azt, amit tanítanak a NAGYBETŰS TUDÁSNAK tartom, ami a végső igazság, és ezt vagy muszáj elfogadnom, vagy lázadok ellene. Nagyon keveset és nehezen tartózkodok a középső sávban, ahol ezek egyszerűen információk, amit belátásom szerint illesztek vagy nem illesztek a saját világomhoz
  • amikor fárasztó a képzés (ezt viszont objektív szempontnak tartom sok esetben, hogy az egészséges érdeklődést és lelkesedést romboló módon folyik az oktatás sokszor), akkor annyira felhúzom magamat rajta, hogy ettől teljesen lefáradok – mert vagy abba rakom az energiámat, hogy dohogok, vagy abba, hogy próbálom megakadályozni, hogy a dühöm kirobbanjon
  • a sok információ, ami rám van „öntve” eláraszt. Amikor sorozatossá válik annak az élménye, hogy nem tudom tartani a tempót, nem tudom elolvasni azokat a könyveket, amiket ajánlanak, nem tudom átnézni (vagy memorizálni) a leadott anyagot, akkor egyszer csak túlcsordul a türelem poharam és a „menjetek a picsába!” felkiáltással belekezdek a heves ellenállásba mindennel szemben, ami az oktatásban elémkerül
  • a „na, és most menj és csináld” pillanatokban rendszeresen összeomlok a vélt vagy valós elvárásoktól és az az élményem, hogy nem vagyok kész, túl keveset mondtak el nekem arról, amit tudnom kellene, túl kevésszer mutatták meg, nem is tanítottak meg rá, és hogy merészelik most számon kérni rajtam, hogy csináljam. Akkora lesz a neurotikus nyomás, hogy vagy nem csinálom egyáltalán, vagy csinálom, de olyan feszült vagyok közben, hogy következőre már elkerülöm, ha lehet.
  • bár fejben belátom, hogy az áldozati pozícióm fos és kiszolgáltatottá tesz, érzelmileg mégsem tudok kilépni belőle és ez tovább rontja a helyzetet, mert így paszív maradok és nem lépek aktívan a tettek mezejére, hogy tegyek magamért.

A saját privát elakadásaimtól függetlenül van véleményem az oktatásról is. Évek óta szeretném elkészíteni a videós véleményemet az Integrál Akadémiáról, de valahogy soha sem mertem kimondani. Szerintem eljött az idő, mert a kritika megfogalmazása is kihozna engem abból a nagyon szerencsétlen mentális pozícióból, amelyikben az oktató intézmény és a benne lévő tanárok a rossz autoriter bácsik és nénik, én pedig a szenvedő áldozat. Ebből az alapfeltevésből jelen pillanatban a Werk akadémiából is tortúra válna, akármennyire is szeretem az irodalmat és az írást.

Azzal is valamit kell kezdenem, hogy bár a szavak szintjén nagyon józan elvárásokat fogalmazok meg egy-egy oktató intézménnyel vagy tanárral szemben, nem kimondottan, meglapulva a sötétben viszont érzelmileg 10x akkora elvárások és fantáziák vannak bennem, amik szépen sorban általában elkezdenek összetörni és akkor nagyon pipa vagyok mindig. Jó lenne megspórolni a Werkkel ezeket a köröket és tudni koncentrálni arra, ami a lényeg – a tanulásra és fejlődésre azon a területen, amit szeretek.


Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0