Akkor adsz szívesen, ha szeretve érzed magad

Akkor adsz szívesen, ha szeretve érzed magad

Nem szeretem, amikor velem csinálják, és mégis csinálom én is másokkal azt, hogy kérdésként fogalmazok meg valamit, ami valójában egy állítás.
Nagyon egyszerű példa.
Ebédelni voltunk és rendeltem 3 palacsintát. Kettő túrósat, egy lekvárosat.
A gyerekek is vágytak rá (a párom gyerekei), így megosztottam velük.
Az egyik gyerek kapott fél lekvárosat, fél túrósat. A másik gyerek is kért és én kérdésként fogalmaztam meg a választását: A lekvárosat kéred vagy a túrósat?
A lekvárosat kérte… és én odaadtam neki.
Adrinak nem maradt lekváros palacsinta, pedig azért rendeltem ki, mert vágytam rá.
Illetve nem ez a pontos megfogalmazás, hogy csak úgy passszívan nem maradt nekem, hanem én a passzivitásommal gondoskodtam aktívan arról, hogy ne maradjon.

Ezt az egészet tökéletesen nyakon lehet önteni az olyan bölcsességekkel, mint a
„jobban ízlik, ha megosztozunk”
„én vagyok a felnőtt, a gyerek kapja meg, amit kér, én majd magamon belül ezt megoldom.”
„jó és bőkezű vagyok attól, hogy osztozok (főleg akkor ha valami olyasmit adok oda a másiknak, amit nem is akarok nekiadni)”
„nagyon szeretem a túrós palacsintát, nem baj, hogy nem maradt a lekvárosból”
„majd otthon csinálok magamnak lekvárosat”.
Ezek mind már kenő rétegek azon, ami a mélyen fekvő igazság volt.
Magamnak rendeltem azt a három palacsintát és senkivel sem akartam osztozni, illetve jó szívvel megosztottam volna az egyik túrósat. A lekváros nem volt kiadó.

Elkendőztem és jól elrejtettem ezt az igazságomat, hogy senki se vegye észre, mert irtózatosat rossz fejnek éreztem volna magamat attól, ha kiderül. Van egy hiedelem bennem, hogy az az igazán rosszfej szülő, aki nem akarja feláldozni magát a gyerekért. MIKÖZBEN ettől szenvedtem rengeteget a saját gyerekkoromban is, hogy az engem körülvevő felnőttek beáldozták a saját szükségleteiket azért… mert nem tudom miért. Mert lehet ők is azt gondolták, hogy így néz ki egy jó szülő.

És a tízmilliót érő kérdés: Miért nem haladom meg ezt a mintát, ha tudom, hogy ennél van jobb is?

Erre nem egy darab válasz a helyes megfejtés, hanem több ok van, amiért fenntartunk egy mintát és nem dobjuk a kukába rögtön ahogy feltűnik, hogy nem jó.
– félelem: ez a biztos, mert ismerem. Az alternatív megoldás csak egy elmélet. Még akkor is, ha a világ legjobb psichológusai állítják, hogy érdemes meghaladni ezt a mintát, csak egy elmélet egészen addig, amíg nem próbálom ki. És mint minden ismeretlen dolog, ez is rémisztő.
– pesszimizmus: Mi van, ha minden még rosszabb lesz, mint eddig volt? Nehéz elhinni a Mi van, ha minden még jobb lesz? verziót
– szégyen: egy káros minta meghaladása mindig nagyobb közelséget (intimitást) eredményez, mert igazabb lessz a rezgésünk. A feljebb leírt esetben az őszinte kimondásom nagyobb intimitást csinált volna köztem és a gyerekek között és nekem az első idekapcsolódó fantáziám a szégyen érzete, hogy „pőrén” látnak engem
– nyereség: a saját prioritás rendszeremen belül nagy értéke van az önfeláldozásnak (amikor én művelem, másokat mélyen elítélek, amikor ők csinálják)
– énvédés: veszélyesnek érzem a helyezetet, ezért énvédő mechanizmusokkal zárom magamat, kivédem, hogy ne érezzek olyasmit, amit nem akarok érezni (pl. szégyent, hogy egy önző köcsög vagyok, aki nem akarja megosztani a saját kajáját)
– önbántalmazás: azt mondom magamra, hogy önző köcsög vagyok, miközben együtt is érezhetnék magammal, hogy nagyon vágyom a lekváros palacsinta ízére és meg akarom enni. Nincs ebben semmi elítélni való.
– nemtudás: nem vagyok tudatában annak, hogy a saját szükségletemen való átgyaloglásnak milyen ára van, vagy úgy is mondhatnánk, hogy vak voltam arra, hogy milyen érzelmi áron osztozok azon, amim van.
– érzelmek letiltása: olyan mértékben megtiltottam magamnak az érzéseim érzékelését, hogy abban a konkrét helyzetben fel sem tűnt, hogy nekem ez az osztozás valójában nem esik jól és fáj, az meg még inkább fáj, hogy önző köcsög felnőttnek titulálom magamat.
És ezeket mind összegezni lehet azzal, hogy ELVESZETT A (SZERETET) KAPCSOLAT.

Mintha egy kétéves sírna bennem, azon, hogy anyu nem szereti őt, ha nem osztozik a palacsintáján, pedig ő az egészet meg akarja enni és ez világvége, hogy ahhoz, hogy szereve legyen, osztozni kell. — ez a gyerek szemszög. Egy kapcsolódóan nevelő szülő szemszöge az, hogy a gyereknek épp hiányzik a szülővel való kapcsolódás élménye és ezért hisztizik a palacsintán.

Kincsem, szeretlek akkor is, ha nem osztozol.

Ki gondolta volna, hogy ott az étteremben három gyerek ült az asztalnál, és nem csak kettő?
Az osztozás kérdése bennem egy vakfolt, ezért gondoltam kigúglizom, mit kell erről tudni. A kapcsolódó nevelés oldaán találtam egy jó cikket és abban is ez a mondat szólított meg:

„Adni az tud, aki nyugodt, és érzi, hogy szerethető.

A gyerekeknek van néhány létfontosságú igényük, és ha ezeket kielégítjük, akkor jól vannak. Ilyenkor eléggé biztonságban érzik magukat ahhoz, hogy rugalmasak legyenek a játékban, és figyelni tudnak mások igényeire is… Mikor a gyerekek nem érzik a kapcsolódást, akkor nem tudnak adni.” (forrás: https://kapcsolodoneveles.hu/613/). Ajánlom elolvasásra a cikket, mert nagyon hasznos.

Így a végére érve én is rájöttem, hogy nem a lekváros palacsinta volt a lényeg, az csak egy „valami”, ami segített most megfogalmazni a valódi bajt: átmenetileg elveszítettem a szerető és gondoskodó kapcsolatot magammal és a számomra fontos személyekkel, és most jól esett utólag sírni a „lekváros palacsintán”.

És akkor most jöjjön egy lista a hogyan igen-ről, mármint hogyan lehet meghaladni egy mintát:
– retrospekcióval: ha nem megy, hogy benne a helyzetben észrevegyük magunkat és megismételjük, amit nem akarunk, akkor utólag visszamegyünk gondolatban és körbenézünk, hogy mi is történt és hol csúszott el az egész
– kapcsolat teremtéssel: leírjuk, lefestjük, lebármizzük a nehéz helyzetet, hogy érzelmileg elkezdjük feldolgozni. Én is most írás közben feldolgoztam
– sírással: utólag kapcsolódunk az érzéseinkhez, amik benne a helyzetben elnyomódtak (ez lehet az is, hogy utólag érezzük a dühöt, megbánást, szomorúságot, frusztrációt, félelmet, bármit)
– mondunk magunknak valami kedveset, amitől jobban érezzük magunkat: nekem post például az „akkor is szeretlek, ha nem osztozol” mondat volt.

Az én-márka kialakítása

Az én-márka kialakítása

Az alábbi idézetet az egyik könyvben találtam, amit épp olvasok (Girl on Fire, Cara Alwill Leyba):

„I think, your brandig comes from who we always saw ourselves as-as a kid. – Szerintem a márkaépítésünk abból ered, akinek mindig is láttuk magunkat gyerekként.”

Amikor a brandről van szó, könnyedén magába szív engem is az a nézet, miszerint a én-márkánkat ki kell találni, meg kell alkotni. Aztán tiszta pillanataimban meg egész bizonyossággal tudom, hogy kurvára nem kell semmit sem megalkotni, mert az már van. Már most is ön-brandelve vagyunk, maximum nem kommunikáljuk tudatosan a külvilág felé, vagy nem is tudunk róla, hogy már most is teljesen elkülönülünk a piacon, nem vagyunk beleolvadva a nagy szürkeségbe, nem vagyunk pontosan ugyanolyanok, mint x másik piaci szereplő. Gyárilag vagyunk így beállítva, hogy nem vagyunk ugyanolyanok, ezzel már nem kell semmit sem csinálni.

De ahogy már korrában is írtam, seperc alatt magába szív szokás szerint engem is az az örvény, hogy a piacon én vagyok a 127-ik családállító, és amikor meg kellene fogalmaznom, hogy én miben vagyok más, akkor általában lefagyok és nem tudom a választ.
Szerintem azok, akik segítenek az én-márka kiépítésében csak rámutatnak arra, ami eleve van, mert kívülről talán könnyebb megfigyelni, hogy én egy romantikus lelkű finom lény vagyok, mint benne lenni és erről tudatosan hírt adni. Egyébként nem vagyok mindig finomlelkű és tudok fúria is lenni, de ez is hozzám tartozik. Ez a „romantikus, finom lelkű” onnan jutott eszembe, hogy egy évig jártam kreatív szépírásra és az ott felolvasott írásaimról nyilatkoztak így a többiek. Meg azt is mondták, hogy valahogy mindig megjelenik a szex abban, amit írtam. Erre végképp nem láttam rá magamtól, de ha jobban belegondolok igaz volt ez is a novelláimra.

A saját, egyedi, teljesen különálló és jól körülírható branded már most is létezik. Már most is ez vagy, nem kell extra erőt belerakni, hogy legyen saját branded.

Ettől függetlenül elgondolkoztam az idézeten is, amit kiemeltem, hogy vajon kinek láttam magamat ötévesen? Milyen akartam lenni akkor?
Szerettem mindenféle dolgokra felmászni (a szekrény, a kanapé, a bordásfal a szobánkban, asztal, nagyanyám kerítése, mászókák, csúszda teteje) és rendkívüli módon büszke voltam arra, hogy át tudok fordulni a mászókán. Nem voltam hajlandó bemenni a szerintem pókos budiba a nagyanyámnál, nagyon szerettem hallgatni, ahogy anyukám felolvas nekem este mesét, nagyon szerettem játszani az unokatesóimmal és tesómmal, négyünknek nagyon vidám volt a világ, azt szerettem leginkább, amikor „felrobbantottuk” a szobát játék közben és minden létező tárgyat lepakoltunk. És imádtam az asztal körül rohanni a nagyanyám nappalijában a „Futok a pénzem után” számra, ami szólt egy bakelit lemezről. Ez túl jól sikerült bemantrázni, mert máig így érzem…. Jobban szerettem átmászni a kerítésen, mint a kapun keresztül közlekedni, és igen, minden ismeretlen dolgoktól és embertől érzékenylelkűen és alaposan megijedtem. Biztosan tudom, hogy imádtam a betűs paradicsomlevest, amit „piroska levesnek” hívtam és imádtam nyáron a dunaszerdahelyi strandon lenni, ahol frászt kaptam a „kígyótól” az egyik medencében (egy fekete vonal volt a medence alján) és soha, de SOHA nem voltam hajlandó rálépni, átlebegtem felette úszógimival, vagy átvitettem magamat anyámmal.
Ez az én brandem

Még akkor is ha ezeket nagyrészt most már nem csinálom, mégis van számomra az ötéves énemnek egy érzete.
És nem tudom, hogy ezzel az idézettel és bejegyzéssel azt propagálom-e, hogy ötéves gyerekekként rohangáljunk a bizniszünkben, de mindenesetre jól esett megírni.

Nem az a lényeg, hogy egy ötéves érzelmi érettségével reagáljunk a konfliktusokra és kihívásokra, hanem hogy nem feltétlenül kell feltalálnunk magunk számára a spanyolviaszt, és simán lehet, hogy amit keresünk már rég megvan bennünk, ötéves korunk óta.

Visszaveszem tőled az életem feletti irányítást

Visszaveszem tőled az életem feletti irányítást

Elég sokszor előfordul velem, hogy kiveszik belőlem „az irány” – az az érzet, hogy tudom merre akarok menni az életemben, hogy van hozzá erőm és inspirációm, és tudom, hogy működni fog. Nem annak bizonyossága van meg bennem, hogy semmilyen akadályok nem fognak elém gördülni, vagy hogy pontosan tudom, hová fogok megérkezni. A lépés bizonyossága van meg bennem, a határozotott erő ahhoz, hogy most lépjek egyet és CSINÁLJAK valamit, amit jónak érzek. Az önbizalom a létezéshez.

Amikor ez nincs meg, akkor hiába nézem a projektjeimet, egyik sem beszél hozzám, egyik sem hív, az összes egyforma. Olyan mintha színvakság törne rám, és egyszerűen nem tudok megkülönböztetni egymástól árnyalatokat. Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy mit szeretnék, nem tudok rá válaszolni. Még ha lenne egy dzsinem, akitől bármit lehetne kívánni, annak se tudnám megmondani, hogy mit tehetne értem. (vagy talán a tisztánlátást azt kérhetném tőle így is, vagy az erőt ahhoz, hogy kibírjak gondolni egy kívánságot).
Megnézem az odalaimat és semmi nem jut eszembe, sokszor az sem jut eszembe, hogy mi akartam velük, amikor megcsináltam őket? Leülök írni a regényemet és nincs irány. A szereplők beletekerednek a tanácstalanságba, minden áll. Ez nagyon fos érzés, nagyon nem szeretem. Lehet, hogy mások ezt hívják inspiráció hiánynak. Nem tudom, de ilyenkor beleveszek hosszabb rövidebb időkre a téblábolásba. És a hosszabb alatt néha heteket értek.

Ezen a héten is pár napja ez van velem és ma leültem, hogy most már aztán valamit kezdek ezzel. Segített, hogy a délelőtt hosszan magyaráztam valakinek, hogy ahhoz, hogy megtegye a lépést, amire vágyik erőforrásokra van még szüksége. Annyi erőforrásra, hogy egyértelművé váljon a lépés megtétele. Néha erőforrást képez bennünk az, hogy lefekszünk aludni, néha a kaja, néha bátorítás, néha a pénz, néha jogi háttér. Sokminden és bármi lehet az, amitől ismét erőben érezzük magunkat. Lehet ez egy szellemi segítő meghívása vagy támogatása is.

És lehet, hogy az hiányzik, hogy visszavegyük az irányítást az életünk felett, amit valaki más kezébe adtunk ki. Legtöbbször félelemből.

Leültem egy székre (csináld nyugodtan meg te is ezt az állítós gyakorlatot), és megéreztem, hogy hol van a térben az a hely, vagy személy, akinek vagy akiknek a kezébe adtam az életem feletti irányítást. Én úgy érzékeltem, hogy mögöttem jobbra van. Ezt a helyet lejelöltem egy tárgyal. Egyáltalán nem kell detektíveset játszani és pontosan megfejteni, hogy ki az. Elég, ha formát ölt és érezhető. Aztán megfigyeltem, hogy mi az, ami valójában bennem történik.
A képlet viszonylag egyszerű:
Ha a kezemben tartom az irányítást és irányítok, akkor oltári baj van ebből. (konfliktusok, büntik, szeretet megvonás, veszekedések, békétlenség). Legalábbis nekem ez a zsigeri félelmem.
Ha kiadom a kezemből az irányítást, akkor nyugi van a kapcsolati dimenzióban, de bennem hót zicher, hogy nincs béke. Erre onnan jöttem rá, hogy rövid idő után szinte „öntudatlanul” felálltam a székről és inkább kimentem a balkonra. A balkonról visszatekintve tűnt fel, hogy így menekülök ki az életemből is.

Amikor más (mások) kezében raktározzuk a saját életünk feletti irányítást, akkor rendkívüli módon kitettek vagyunk a helyzetnek. És ez a kitettség hosszú távon elég nehezen viselhető. Bennem például passzív katatóniát okoz. Iránytalanságot. Feladást. Meghasonlást.

Visszaültem a székre és ránéztem arra a helyre, ahová kiadtam az irányítást. Szembenéztem vele, de nem csak vele, hanem önmagam tettével is. Hiszen én adtam fel az irányítást. Amíg nem tudunk ránézni az ilyesmire, addig nem tud kilazulni.
Elkezdtem ismételni, mint a rózsafüzért (nem ártana szerintem tényleg a rózsafüzérbe egy ilyen szakasz is):
Visszaveszem tőled az életem feletti irányítást, és vállalom ennek az árát.
Visszaveszem tőled az életem feletti irányítást, és vállalom ennek az árát.
Visszaveszem tőled az életem feletti irányítást, és vállalom ennek az árát.
Visszaveszem tőled az életem feletti irányítást, és vállalom ennek az árát.
addig ismételtem, amíg érezhetően valami a bensőmben megváltozott. Egy másik frekvenciára való áthangolódásnak tudnám a leginkább leírni.
Miközben nyúltam a tárgyért, ami számomra ebben a pillanatban a saját átadott erőmet képviselte megszületett egy másik mondat is:
Köszönöm, hogy eddig hordoztad azt a felelősséget, amit én nem vállaltam.
Köszönöm, hogy eddig hordoztad azt a felelősséget, amit én nem vállaltam.
Köszönöm, hogy eddig hordoztad azt a felelősséget, amit én nem vállaltam.
Köszönöm, hogy eddig hordoztad azt a felelősséget, amit én nem vállaltam.
És ezt is sokszor elismételtem.

Megnyugtató volt ezeket mantrázni.
Megnyugtantó volt kezembe venni az irányítást.
Megnyugtató és izgalmas egyszerre.

Amikor nézed a youtubereket és azt mondod magadnak, hogy „az ő csatornája annyira profi, én inkább a youtube közelébe se megyek” átadtad ennek a személynek az irányítást az életed felett. Amikor attól félsz, hogy mások mit fognak gondolni arról, hogy úgy döntesz elválsz, akkor a kezükbe adtad az irányítást. Amikor azért nem veszel fel valamit, mert mit szólnak a szomszédok, a kezükbe adtad az irányítást. Amikor az anyád azt mondja, hogy szerinte menj a jogi karra, pedig egyáltalán nem akartál ügyvéd lenni, a kezébe adtad az irányítást. Amikor megbántott téged valaki, és te úgy döntöttél az összes pasi szemét, te inkább egyedül élsz, akkor annak az egy férfinak a kezébe adtad az irányíást, aki megbántott.

Nincs ezzel semmi baj. Mármint az irányítás átadással.
Van, hogy pihennünk kell.
Van, hogy idő kell, hogy erőt gyűjtsünk.
Csak olyan veszi át tőlünk a felelősséget, akinek szintén megfelel ez a „csere” valamilyen szempontból.
Szóval chill. Nem csináltál semmi rosszat.
Csak tudd, hogy van lehetőséged visszaveni.

Nem pusztán a hibázástól félünk, hanem hogy ezért megszégyenítenek minket

Nem pusztán a hibázástól félünk, hanem hogy ezért megszégyenítenek minket

Tegnap hallottam egy mesében egy sárkányról, aki az erdőben csapdákat készít a hős számára. Furfangos egy teremtmény, tökéletesen el tudja rejteni ezeket a csapdákat és elérni, hogy a hős mindenképpen belezuhanjon. És amikor ez megtörtént, nem azért örül a sárkány, hogy megérkezett a vacsorája, hanem azért, mert végre megszégyenítheti a hőst. Elmondja neki, hogy „Na látod! Mondtam én, hogy nem fog neked sikerülni. És most itt csücsülsz a csapdában és fogalmad sincs hogyan gyere ki! Képtelen vagy elérni a célodat, nem vagy hozzá elég, amit semmi sem bizonyít jobban annál, hogy beleestél a csapdába. Te kis senki.”

Na, ez a sárkány egésznapos tevékenysége. Csapdát készíteni, várni, hogy a hős belesétáljon, alaposan megszégyeníteni őt.
Igazi pokoljárás. Nem csoda, hogy a hős hosszú időn keresztül be se merte tenni a lábát az erdőbe.

Ha elkezdenék veled belemenni a te mesédbe, valószínűleg megtalálnád a saját, nagyon furfangos, és a frászt rádhozó szörnyeket a saját erdődben, ami elválaszt a vágyott céljaidtól.
Ha van kedved, írd meg a saját hősi mesédet, sok mindenre rá fog világítani. És ami fontos, vidd el a mesét egészen a megoldásig.

Az utóbbi napokban előkerült a változás témája az életemben. Hallgattam egy Teal Swan workshopot, amelyikben röviden a rákról is beszélt. Azt mondta, hogy a rák iszonyatosan erős felhívás a változásra, a ráknak gyakorlatilag az az üzenete, hogy „Változz, vagy meghalsz.”
Általában olyan témákban jön elő, amelyek hosszú időn keresztül fennállnak az életünkben, már mindenféle oldalról nyom minket, de csak nem adjuk be a derekünket, és akkor puff, lesújt ránk a ránk valamelyik szervünk által és kikényszeríti a döntést.
És vannak olyan esetei a ráknak, amik előtt teljesen értetlenül állok. Például a megvilásodott mester Ramana Maharsi is rákban halt meg, valamint Ken Wilber Áldás és álhatatosság c. könyve is szerelmének küzdelméről szól a rákkal. Maharsi megvilágosodott volt, Treya (Wilber szerelme) halála előtt úgyszintén. Vagy legalábbis ahhoz közeli állapotban. Akkor mégis milyen változásnak nem voltak hajlandóak beadni a derekukat? De ehhez kevés infóm van, csak meg akartam az idevonatkozó osztani a szorongó gondolataimat.

Nem tudom, miért írok most a rákról. Egyébént nem is erről akartam írni, amikor nekikezdtem ennek a bejegyzésnek.
Vissza a változáshoz.

Tudom magamról, hogy a nyomás hatására bekeményítem magamat. Nyomásnak ebben az esetben az elvárást, másik ember velem kapcsolatos reményét, akár pozitív elképzeléseit (ezt is szoktam elvárásnak érzékelni) nevezem. Sóbálvánnyá válok, mint Lót felesége a Bibliai történetben, és nem mozdulok. Amint a nyomás kilazul, természetesen változok.
Ha visszagondolok a hősre, akivel kezdtem a mai bejegyzést, és magamat képzelem a helyére, minél hangosabban hallom azt, hogy el kellene indulnom, annál inkább megkövülve állok. Az én hősömet az olyan mester tudata olvasztja ki ebből a megkukulásból, amelyik csak jelen van, és a számomra legpozitívabb kimenetelre összpontosít. Vagy azt is mondhatnám, hogy az isteni lényemet figyeli és ezzel a figyeléssel erősíti. Ebből az isteni szikrából már magamtól is el tudok indulni a számomra megfelelő irányba, ami lehet, hogy egyáltalán nem az az irány, amit korábban célként megneveztem.

Ez a mester adott esetben egy külső szereplő, de valójában bennem van.
Napokkal ezelőtt felfedeztem egy kislány részt bennem, aki teljesen az anyukája bűvöletében él. Mintha oda lenne tapadva hozzá, de közben ez a kapcsolódás kiszívja az élet utolsó szikráját is belőle. Megaszott, megszürkült, sötét testtel ül ott, nem hajlandó elengedni anyukát. Mögé álltam és rátettem a kezemet a mellkasára. Nem akartam, hogy eljöjjön onnan, hogy ne ragaszkodjon az anyukájához, hogy ne akarjon lassan meghalni ettől a ragaszkodástól. Nem téphetem ki őt onnan, ez nem megoldás. Csak vele akartam lenni, elfogadni, hogy ő ezt választja most, és közben figyelni az ő isteni lényére, az életre benne. Tudom, hogy a legenyhéb elvárás hatására is keményíti magát. Szóval csak maradni lehet vele, és figyelni az isteni lényét. 

Ki lennék, ha nem várakoznék?

Ki lennék, ha nem várakoznék?

Évekkel ezelőtt jártam egy pasival, akivel kapcsolatosan a legátütőbb élményem a jó szex mellett, mert ez szeretői viszony volt, amik híresek a jó szexről, a rá való várakozás volt.
Várok, hogy elhagyja a barátnőjét és végre összejöjjünk.
Várok, hogy megérkezzen.
Várok, hogy helyet csináljon nekem a szobájában miután odaköltöztem.
Várok, hogy összepakolja a barátnője fia dolgait a szobában és visszavigye neki.
Várok, hogy kifessük a falat.
Várok, hogy megérkezzen és elkezdjük díszíteni a karácsonyfát.
Várok, hogy elkészüljön és végre indulhassunk a karácsonyi vacsorára.
Várok, hogy megértse nem vagyok boldog és nem viccből akarok szakítani vele.
Várok, hogy oldja fel a letiltásomat a Facebookon.
Várakozni rá fos volt.
Unatkoztam, miközben várakoztam, mert ezt az időt már neki szántam, ő pedig nem volt ott. Azt éreztem meg vannak kötve a kezeim. Sokszor feldühödtem és faképnél akartam hagyni, de ezzel együtt akkor lemondtam volna a találkozóról is, amire viszont vágytam (a jó szex ugye), úgyhogy inkább maradtam a várakozásban (és a dühösségben). Néha megalázottságot is éreztem. Ebben a konkrét szeretői viszonyban elég sokszor. Bizonytalanságot. Kitettséget.
Nem minden várakozás az életemben ilyen. Néha oké várakozni a másikra, néha örömteli még a várakozás is.

Azért jutott eszembe ma a várakozás téma, mert a könyv, amit elkezdtem olvasni (Alwill Leyba Cara: Girl On Fire – How to Choose Yourself, Burn the Rule Book, and Blaze Your Own Trail in Life and Business) a „Legyél önjelölt” fejezettel kezdődik. A szerzőnő arról ír, hogy miután egy csomót várakozott arra, hogy valaki elég jónak érezze a könyvét, választja őt és kiadja azt, úgy döntött saját magát választja és kiadja a könyvét. Abbahagyta a várakozást. Nem csak a könyvkiadás kapcsán, hanem úgy általában. Úgy döntött, nem a különböző életterületek kapuőreitől fogja várni azt, hogy beengedik-e őt oda, ahová vágyik, hanem egyszerűen besétál a kapun. Nekem ez úgy hangzik, mintha rájött volna, hogy a kapuőr egy belső szereplő, és megszüntette a tőle való félelmet.

„Ki lennék, ha nem várakoznék tovább?
Mit osztanék meg a világgal, ha nem lenne szükségem hozzá engedélyre?
Ki lennék, ha szimplán kurvára belevágnék?”

Amikor reggel feltettem magamnak a kérdést, hogy „melyik részem várja, hogy validálják, hogy engedélyt adjanak neki?”, akkor a spontán válaszom a „kreatív énem” volt. Bár csinálom a videóimat, megosztok fotókat, írásokat, állandóan van bennem várakozás ezekkel kapcsolatosan.
Várakozás, hogy szeressétek őket, és akkor majd én is elismerem az értéküket.
Várakozás, hogy felfedezzen engem egy kiadó.
Várakozás, hogy felfedezzen engem a Youtube népe.
Várakozás, hogy feltaláljak valamilyen szuperhatékony önismereti módszert, amitől a szakma szája tátva marad és mindenki könnyes szemmel gratulál majd nekem, hogy nem is tanultam pszichológiát egyetemen és mégis milyen ügyes vagyok, megítélik nekem a tiszteletbeli egyetemi kolléga titulust.
Várakozás, hogy majd törszgyökeres budapestinek fogom érezni magamat. Várakozás, hogy végérvényesen kiderüljön, hogy most akkor szlovák vagyok vagy magyar?

Arra iszonyatosan büszke vagyok, hogy az első regényemmel kapcsolatosan abbahagytam a várakozást és kidatam én magam. De egy részem még itt is várakozik, hogy a kiadói szakma elismerje ezt a lépésemet. Arra várakozok, hogy az önmagam által kiadott könyvek annyira sikeresek legyenek, hogy a kiadók észrevegyenek engem. Tehát még mindig várakozok ugyanarra ezzel kapcsolatosan, csak stratégiát váltottam (és lefoglaltam magamat a könyv megjelentetésével várakozás közben).

Ezt a várakozást azt teszi még elbaszottabbá, hogy közben érkeznek hozzám pozitív visszajelzések tőletek, a klienseimtől, a szeretteimtől, de ezekről mindig eldöntöm, hogy nem elegek. Ezzel valójában fenntartom a várakozást továbbra is. Mert mintha maga a várakozás lenne a mélyen ülő vágyam, miközben utálom is. Ráadásul a legtöbben azok közül, akikre várakozok, nem is tudják, hogy rájuk várok.

Évek óta hadilábon állok a marketinggel. A marketing arról szól, hogy elmondd a világnak, hogy van nálad valami jó. És itt véget is ér sztori számomra, mert ezt nem tudom elmondani. A legtöbb dologról, ami kikerül a kezem közül azt gondolom, hogy talán jó. Majd akkor lehetünk biztosak benne, ha az érdeklődők megtalálják, használják és azt mondják rá, hogy jó. Várakozok, hogy felfedezzenek engem. Várakozok, hogy elismerjenek. Várakozok, hogy mások akarják és akkor én is elhiszem, hogy jó. Ezzel a kör bezárul. Mert a várakozás nem arról szól, hogy megmutatom a világnak azt, amit megalkottam és elmondom, hogy miért lelkesedek érte.

A magányt valósítom meg a várakozáson keresztül. Azt érzem, hogy valamikor jó régen leszakadt a várakozó részem a világról, és most már nem is érdekli őt a kapcsolódás. Szóval erről szól a várakozás.

„Ki lennék, ha nem várakoznék tovább?
Mit osztanék meg a világgal, ha nem lenne szükségem hozzá engedélyre?
Ki lennék, ha szimplán kurvára belevágnék?”
Nem nagyobbak nálunk

Nem nagyobbak nálunk

Reggel a naplózásom közben megjelent bennem egy kép egy idősebb asszonyról, hetven felé ballaghatott, fekete szoknyát és fekete kötött mellényt viselt, alatta világos színű inget, fekete zoknit, fekete cipőt. A Margit sziget partján ült, az egyik kőlépcső tetején, ott ahol most kikötnek a kiránduló hajók a büfé mellett. Ölében egy hétéves lányt tartott, önmagamat láttam ebben a lányban, a nőt pedig az öreganyámnak. 

Arról mesélt nekem határozott hangon, hogy senki sem hatalmasabb nálunk. De a forradalom! Vetettem közbe. Elvisznek mindenkit, akit szeretek, megölhetnek minket, bebörtönözhetnek! Nem hatalmasabbak nálunk. – tartott ki az idős nő. És a politikusok? Azok az egész országot irányítják! – szólaltam meg ismét. Nem hatalmasabbak nálunk. – ismételte a nő. És a halál? Bármikor eljön, elvisz akár téged is! – vetettem ismét közbe. Nem hatalmasabb nálunk ő sem. – ismételte rendületlenül a nő. 

Egész lényéből sugárzott a nyugodt, mélyen a földben gyökerező és egészen az égig kikapaszkodó erő. Sokáig tartott, amíg megnyugodtam én is. Csak soroltam a hatalmasabbnál hatalmasabb csapásokat, amiktől féltem, mert váratlanul jöttek, elárasztottak, számomra biztonságos dolgoktól fosztottak meg. És a képzeletbeli öreganyám egyik hallatán sem rendült meg. Tudtam, hogy ő is fél, hogy tudja milyen törékeny az emberi élet, hogy ismeri a test határait és tűrőképességének végességét. Ismerte ő is a társadalomban lévő igazságtalanságot, és azt, hogy igazam van abban, hogy a csapások bármikor megtörténhetnek velünk. De mindezek mellett lénye jelentős része teljesen szabad volt. 

Ha most rögtön elvinnének engem és bezárnának a börtönbe 30 évre, akkor se tudnák elvenni a szabadságomat. Egyetlen politikai párt vagy vezető által teremtett kényszer sem tudja elvenni tőlem, ami az enyém, nem fognak kiábrándítani, sem megtörni. Ami itt bent van – mutatott a mellkasára – azt nem tudják elvenni soha semmilyen eszközzel. Nem hatalmasabbak nálunk, mert mi választjuk meg, hogy hogyan viszonyulunk hozzájuk és az eseményekhez. 

Még ücsörögtünk ott a Margit sziget lépcsőjén, néztük a Duna hullámzását és ő csak tartott ebben a lélek erődben, amit a hite épített körénk. Lassan átszivárgott belém az ő tanítása az Életről, hogy senki sem lesz soha hatalmasabb a szabadságomnál. 

Ezzel a belső képpel teljesen ellentétben áll a valódi hétéves kori énem. Gyerekkoromban mindent és mindenkit hatalmasabbnak éreztem magamnál, és ami még félelmetesebb volt, a szüleimnél is. Féltem a politikai döntésektől, a katasztrófáktól, a haláltól, a váratlan balesetektől, a veszteségektől. Tudtam, hogy ezeket nem tudják irányítani még az én hatalmas szüleim sem. Sem anyám, sem apám és egyik felnőtt sem tudta garantálni, hogy nem halnak meg még mielőtt eljönnének értem az oviba. Sokszor féltem attól, hogy egy ámokfutó elgázolja őket úton felém, vagy kiderül, hogy halálos betegségük van és elveszítem őket. Azt érzékeltem, hogy a szüleim is ki vannak szolgáltatva az élet viszontagságainak. Emlékszem arra a gondolatra, amikor megkérdőjeleztem, hogy hogyan volt egyáltalán bátorságuk vállalni engem, ha ennyire kiszámíthatatlan minden, és ennyire felettük áll az egész rendszer? A szüleimet kicsinek éreztem és védtelennek az élet nagy erőivel szemben. 

Nem tudom, hogy melyik szülőm létélményét éreztem és vettem át. Hogy anyám, vagy apám, vagy mindketten vajon lelkük mélyén ennyire kiszolgáltatottnak érezték-e magukat. Anyám sokszor próbált megnyugtatni ezügyben, és ha visszanézek, tényleg még a legkritikusabb pillanatokban is mindig mindent kézben tartott és megoldott. Soha sem futamodott meg semmi elől. Mégis mintha sem ő, sem apám soha nem jöttek volna ki abból az érzetből, hogy „hatalmasabbak” állnak felettük.

Megnyugató volt számomra hallani az öregasszony szavait. Nem abból merítette az erejét, hogy bízott a dolgok legjobb alakulásában, hanem abból, hogy van valami benne, ami sohasem hagyja őt el, és ez hatalmasabb bármilyen bajnál. Tudott a benne lévő Mindenségről, amibe beletartozott az összes általam sorolt katasztrófa, és az összes szabadság, bizalom, biztonság és tágasság is. 

 

Mi maradna az életedben, ha a pénz nem számítana? – Útmutató a valódi fókusz megtalálásához

Sokat küzdök azzal az állapottal, hogy „ötletgyárosként” állandóan új projektek, irányok és inspirációk generálódnak az agyamban. Bár ezek az ötletek izgalmasak, a valóságban a lehetőségeim, a rendelkezésre álló időm és az energiáim korlátosak. Újból és újból...
Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0