Szerző: Pőcz Adriana | máj 30, 2018 | Élet
Épp a napokban tudatosult bennem, hogy ismét hadilábon állok az önismerettel és valami nagyon kisiklott a mederből, mert már megint fel akarom rúgni az egész mindenséget – nem kell több csoport, legszívesebben azokat is félbehagynám, amikben aktívan benne vagyok, nem kell több egyéni terápia, és úgy egyáltalán minden önismereti fórum teljesen felesleges és káros. Ha józan paraszti ésszel ránézek erre a belső érzésre, azért feltűnik, hogy nagyon fekete-fehér. Ami eddig jó volt és hasznos, az hirtelen haszontalanná, sőt egyenesen károssá vált. Ennyire hasított kép biztosan nem reális. Ettől függetlenül lakmusz papírként szolgál és figyelmeztető jelként, hogy valami kibillent az egyensúlyából, például az, hogy mennyire szigorúan ítélem meg magamat, és mennyi darab kínzó eszközt használok éppen most a teljesítményem javításához. Mert bár nagyon nagy híve vagyok a teljesítmény kreatív ösztönzésének, és a megengedésnek, elfogadásnak, hajlamos vagyok egyáltalán nem így működni, és ehelyett lesújtó belső monológokat tartani magamnak a haszontalanságomról és életképtelenségemről. Ennek a belső üzemmódnak igazi játszótere az önismereti pálya, ami felett teljesen át tudja venni az uralmat, ha éppen nem figyelek oda egy pillanatra. Ilyenkor minden önismereti folyamat, minden visszajelző kör, minden megosztás mögött csak azt kezdem el látni és érzékelni, hogy éppen most MEGINT teljesen nyilvánvaló mindenki számára, hogy mennyire szar vagyok, hogy semmit sem fejlődtem, hogy még mindig nem ott tartok, ahol tartanom kellene, és hogy életképtelenségem révén soha sem fogok ott tartani, ahol tartanom kellene. Na és ezek között a körülmények között várom el magamtól, hogy megnyugodjak és ellazuljak, majd ha ez nem történik meg, akkor odavágok még egyet az ostorral, hátha az segít… Egyébként segít. Mert végkimerültségben, tényleg el szoktam lazulni. Szóval megint ez az önostorozós kínzó kamra epizód van aktívan az előtérben és erre ügyesen használom az önismereti fórumokat. Érdekes, hogy pont ma jött szembe Oravecz Andi képzése, amiben ugyanezt vetette fel.
(tovább…)
Szerző: Pőcz Adriana | máj 7, 2018 | Élet
Hazafelé az M4-es metróval jöttem és az egyik megállóban felszállt az Online Katapultos srácok egyike, mégpedig Domán Zsolt. Az Online katapultosok (ahogy a nevükből is kiderül) az online marketingben utaznak. „Azért dolgozom minden nap, hogy neked segítsek az online marketingedet minél profibban csinálni” (Zsolt). Temérdek mennyiségű információt tolnak kifelé magukból, foglalkoznak tanácsadással, van egy Katapult Klubbjuk, kiadtak két könyvet az online marketing témájában és még biztos sok minden mást is csinálnak, amiről nem tudok. Nyílt információként kezelik a vállalkozásuk bevételét, de soha nem éreztem ezt hencegésnek, inkább arra használják ezt az adatot, hogy megmutassák itt Magyarországon is lehet, úgy is, hogy ők is a nulláról építették fel az egészet. Valamiért nagyon felvillanyozott Zsolt látványa a metróban. Talán azért, mert sokszor találkoztam vele már a számítógép képernyőjén keresztül és érdekes volt őt élőben látni. Megnyugtatott, hogy egy teljesen normális emberi lény, a ruházatában sem kinézetében nem volt semmi extra kihívó, olyan volt, mint bárki más a metrón. Ezt azért volt fontos megállapítanom, mert éreztem, hogy ő is olyan, mint én, ergó én is képes lehetek arra, amire ő. Eddig is tisztában voltam ezzel a ténnyel, mégis teljesen más ezt tudni és más megtapasztalni testközelből azáltal, hogy egy légtérben voltunk az M4-es metrón. Annyira nem voltam bátor, hogy leszólítsam őt, de a vele való utazás így is meghozta a kellő hatást.
(tovább…)
Szerző: Pőcz Adriana | máj 5, 2018 | Élet
Tegnap voltam egy előadáson az Aurovillről. Úgy tűnik visszatérő téma az életemben a tudatos – öko -önfenntartó – spirituális – csináljunk valami emberibbet mint a modern civilizáció kezdeményezések. Szlovákiában is szembejött ez a téma, aztán beszivárogtak az indiai Auroville, később az olasz Damanhur és a skót Findhorn. Azért érdekesek számomra, mert nagyon sok közük van az önismereti úthoz, aminek mivoltát már több írásomban boncolgattam és nagyon sok túlidealizált gondolat kötődik hozzájuk. Sri Aurobindo által alapított Auroville, amelyikben jelenleg körülbelül 3 000 ember él, és Falco Tarassaco által alapított Damanhur, amelyikben jelenleg 600 ember él, számomra az emberi szellem teremtő erejét mutatják. Már csak ennek a szellemi erőnek a megfigyelése szempontjából is érdekes kezdeményezések, vagy ahogy ők hívják magukat „laboratóriumok”. Az is érdekfeszítő, hogy mindkettő a teljes emberiség „megmentésén” dolgozik azáltal, hogy olyan életteret próbálnak teremteni önmaguknak, amelyik a lehető legjobban illeszkedik a természethez, amely segíti megőrizni annak adottságait, és mindeközben saját szellemi fejlődésüket is szolgálja. Hitük szerint ez a hullám majd szétterjed az egész földön, megteremtve egy más világot. Nagy Boglárka szerint, aki az előadást tartotta tegnap, az ilyen közösségekhez főleg a bátor emberek csatlakoznak. Szerintem pont ugyanúgy, ahogy csak az igazán bátor emberek hajóztak át az óceánon és alapították meg Amerikát. Ezért (is) ennyire sikeres Amerika. Mert annyi bátor embert összetartani nem piskóta, viszont ha sikerül, akkor iszonyatos erőt képesek kifejteni. És ugyanez érvényes ezekre az öko-spirituális közösségekre is. (tovább…)
Szerző: Pőcz Adriana | ápr 15, 2018 | Élet
Érzetem szerint mélyrehúzós, nem minden lélek szeret idemenni és ezt érezni, úgyhogy most képzeletben ideteszek egy olyasmi szimbólumot, mint a filmekben a 18-as karika. Szólok, hogy mélyrepülés a hétköznapi témákat boncolgató blogokhoz képest. De ez is van, és meg szeretném osztani, mert innen még soha nem osztottam meg. Most kipróbálom milyen…
Olyan mint egy kút, amibe beledobnak és én csak zuhanok egyre lejjebb, és egyre sötétebb van és egy idő után már azt is elfelejtem, hogy valaha ismertem a fényt. És nincs semmi, csak a kút falai, amiket kitapogatok a sötétben. Érdes, néhol éles a széttöredezett szikla, nyirkos, és jéghideg. Leroskadok, azt gondolom, hogy sírni fogok, de nem tudok. Nem találom a könnyeimet, mintha elfelejtettem volna, hogy kell sírni. Csak vagyok, ebben a kilátástalanságban, se fel, se le… Úgy érzem végtelen ideig ücsörögtem már, néha lefekszem, de úgy sem jobb, ismét felülök, felállok. Semmi sem segít, sehogy se jó. Szeretnék meghalni, de még az sem megy. Gyáva vagyok ahhoz, hogy az éles sziklákkal felvágjam az ereimet, miközben teljes szívemből megvetem azt a részemet, amelyik élni akar. Gyűlölöm, miatta nem halhatok bele ebbe a kilátástalanságba.
(tovább…)
Szerző: Pőcz Adriana | ápr 13, 2018 | Élet
Tegnap érdekes dolgokat üzent nekem a természet és a világ, ha abból a feltevésből indulok ki , hogy a külső világban nincs semmi, ami ne lenne meg bennem belül is valamilyen formában. Először is ott volt a Dr. Szelecsényi Zsigmond kút Tason, ami 1913-ban dr. Szelecsényi Zsigmond, községi orvos kezdeményezésére és támogatásával épült meg. Mialatt elfogyasztottunk két szendvicset, a kúthoz körülbelül 3-4 ember érkezett megtölteni az üvegét a kútból folyó vízzel és egy néni pedig megöntözte vele a mögöttünk lévő virágokat. Ez elég nagy szám, tekintve, hogy Tasnak kb. 2 700 lakosa van és éppen csütörtök kora délután volt. A virágokat öntöző nénitől megtudtuk, hogy a forrásvíz belefolyik a csatornába, amiért a községnek fizetnie kell (attól függően, hogy mennyi víz folyik bele) és ezért leszabályozzák a kifolyó víz mennyiségét. A kiáradó vízmennyiség lehetne nagyon bőséges is, de mivel túl sokba kerülne fizetni a csatorna kiszivattyúzását, ezért „szűkebbre” fogják a forrás vizét. Ha most az FB-n írnám ezt, akkor idetennék egy x-be állt szemű smiley-t. Eleve elképzelni azt, hogy adott egy bőséges artézi kút, ahonnan feltör a minőséges víz, ami aztán belefolyik a csatornába, ugyanúgy, mint a szennyvíz, és ráadásul még vissza is szabályozzák, hogy ne legyen annyira bőséges, mert túl drága lenne…. hát, valami nagyon szorul és fáj a mellkasomban. De hogy szól ez rólam?
(tovább…)
Szerző: Pőcz Adriana | márc 31, 2018 | Élet
Egy héttel ezelőtt elvállaltam a ‘Vállalom magam‘ esemény megszervezését Budapesten. A Vállalom magam egy nemzetközi esemény (Emerging Proud), amit különböző országokban szerveznek meg és a mentális betegségeknek titulált állapotok és azok kezelési módjai állnak a fókuszában. Mentális betegség (vagy zavar) alatt nem feltétlenül kell elképzelni rögtön a pszichózist, mert ide tartozik mondjuk a depresszió is. A mentális zavarok tekintetében a nyugati pszichiátria túlnyomórészt a biokémiai modellre alapoz, ami azt jelenti, hogy szerinte ezeket az állapotokat az agy biokémiai egyensúlyának felbomlása okozza, és ennek megfelelően gyógyszerekkel szükséges kezelni őket. Kétségkívül vannak olyan állapotok, amelyeket gyógyszerekkel kell kezelni, de nagyon sok olyan is van, amelyet felesleges, sőt, a gyógyszeres kezelés egyenesen súlyosbítja a helyzetet, miközben a tapasztalt pszichológiai krízis a személyiség fejlődésének lehetőségét hordozza magában, ha ennek utat engednek. És ami egy még érdekesebb kérdés az a normalitás meghatározása. Mi a normális? Ki mondja meg, hogy meddig normális egy pszichés állapot, és honnan számítva már nem az? A sámánok, akik más világokba utaznak válaszokért már a nem normalitás kategóriája? Azok a páciensek, akik a pszichiátrián kötnek ki a látható spektrumot képezik. De ezenkívül van trillió-csillió ember, aki szintén azt gondolja magáról, hogy ‘nem normális‘ és ez jelentős hatást gyakorol az életükre. Első nekifutásra azt gondoltam, hogy nincs személyes kapcsolódásom a Vállalom magam naphoz, mert soha sem volt pszichés epizódom. Kiderült, hogy mégis van közöm hozzá, csak más szempontból…
(tovább…)