Agy-takarítás

Agy-takarítás

Bizonyos időközönként rámjön a takaríthatnék a dolgaim között, és ennek nagyon jó apropója volt most aktuálisan az új év kezdete. Ezúttal Marie Forleo videóit használtam a rendszerezéshez és tervezéshez, bár végül csak a rendszerezés valósult meg, a tervezés valahogy most nem akart összeállni. A videók linkjét a bejegyzés végén megtalálod, ha esetleg elszánnád magad te is az agy-takarításra. Átnéztem az egész számítógépemet – doksikat, képeket, lementett dolgokat és megnéztem, hogy mi az, ami csak feleslegesen foglalja a helyet. Ennek a nagytakarításnak osztom meg most néhány felfedezését.

Nagyon sok inspiráló gondolatot, idézetet, képet, útmutatást, e-bookokat és „hogyan csináld” videókat (vagy ezek linkjét) mentettem le a gépemre az utóbbi években azokban a témákban, amikben szerettem volna kibontakozni. A takarításnál rájöttem, hogy ennek nagy része soha nem került felhasználásra, VISZONT tökéletes elhárító mechanizmusként funkcionáltak (nemhiába volt belőlük olyan sok). A grafikailag szépen kivitelezett segédletek megnyugtatták a lelkemet, hogy már haladok az úton a megvalósítás felé. Ez igaz is lenne, ha a lementést felhasználás is követte volna, ami az esetek 99%-ban nem történt meg. Az anyagok elmentése, gyűjtése tehát adott esetben csak a haladás érzetét kelti, de valójában nem az.

Több megkezdett projektem hevert a gépemen, amiknek a „kutatási és tervezési fázisába” sok-sok munkaórát fektettem bele. Keresgélés a Googlen, vélemények gyűjtése, gondolkodás, írás, mind-mapek készítése. A tervezés és kutatás jó dolog, de még a LEGNAGYOBB projektben is el lehet indulni valami kis  megvalósító lépéssel, amihez már kötődhet a „valamit elkezdtem” sikerélménye. A túl hosszú ideig tartó keresgélés, gyűjtögetés, készülődés nálam az első lépés megtételének félelméből fakadt, nem pedig azért, mert ekkora előkészületeket igényelt volna bármi. Kis tervezés – kis csinálás – újratervezés – csinálás. Ez egy sokkal hatékonyabb útvonal.

Született jópár „bardo-írásom”. Ezekben az írásokban bennem ragadt érzéseket fejtegettem (düh, féltékenység, utálat, kritika, frusztráció, csalódottság, hibáztatás), amiket annak a személynek nem mertem szemtől – szemben elmondani, leírtam őket, hogy „majd” lesz velük valami, de mivel nem definiáltam sem a „majd” sem a „valami” szavakat, nem lett ezekkel az írásokkal, sem a bennük foglaltakkal semmi. Néha segít durván leírni olyasmit, amivel nem mernék nyíltan kiállni (és jobb is), de ha valóban megosztásra szántam ezt az írást, akkor el kell jutni a letisztázott verzióig és elmondani, vagy kidobni azt az írást. A félútig eljutott írások/gondolatok, csak foglalják a helyet a fejben és a lélekben is. 

Az átnézett anyagok, linkek után rájöttem, hogy teljesen hiábavaló és felesleges:

  • elmenteni egy könyvet az Amazon (vagy Bookline, Libri és bármilyen más könyvkiadó) kívánságlistájára magamnak, ha nincs tervem, hogy ezek hogyan fognak erről a listáról lekerülni (megvásárlás vagy törlés). Csak gyűjteni őket demotiváló.
  • követni egy vloggert és rendszeresen kiakadni a videóin, hogy mennyire magamutogató, meg gazdag, meg szép és irigykedni rá. Azért követni valakit, hogy ezen rendszeresen dünnyögjek értelmetlen. Jobb abbahagyni a követését, ha valóban irritál, vagy elkezdeni lépéseket tenni afelé, hogy megvalósítsam, amit ő, ha tényleg ezt akarom.
  • olyan linkeket gyűjteni, amikről 2 hónap múlva már azt sem tudom megállapítani, hogy milyen célból mentettem le (teljesen esélytelen, hogy egy ilyen link bármiben is segítsen engem)
  • létrehozni egy „Checkout” mappát a gépemen és ide ömleszteni az összes dolgot, amit szeretnék majd közelebbről megvizsgálni, és megmaradni csak az ömlesztésnél. Rendszeres átnézés nélkül értelmetlen ez a gyűjtés.

Érdekesek számomra a Recept, Lakás és Utazás mappák, amikbe iszonyatosan sok dolgot bírtam lementeni, miközben szinte soha nem főzök, a takarításon kívül nem foglalkozom azzal, hogy hogyan dobhatnám fel a lakást és utazni sem járok sűrűn. Olyan mintha egy alter-egom ezeket szeretné, de a megvalósítás szintjén nem történik semmi. Gyakran mondom azt, hogy a pénz gátol abban, hogy ezekből bármit megvalósítsak, de ez csak kifogás. Kiválogattam a valóban érzelmileg megérintő anyagokat és kitaláltam, hogyan tudnék akár csak egy pici lépéssel is, de közelebb jutni ezekhez. Illetve rájöttem, hogy a lakás képek gyűjtése mögött valami fajta belső biztonságos hely keresése áll, és ettől egyből máshogy néz ki a gyűjtés is, ha tudom, miért csinálom és mit keresek igazából.

A kukában végezte néhány ötlet -kezdeményem is. Ha a kezemet a szívemre teszem, pontosan tudtam, hogy nem fogom őket megvalósítani.

A következő területeken szoktam rendszeresen rendet rakni:

  • FB, Instagram: kikövetni mindenkit, aki igazából nem érdekel, eltávolítani az ismerősök közül olyan embereket, akik az ismerőseim számának növelésében jól mutatnak, de igazából nincs sok közöm már hozzájuk (vagy soha nem is volt)
  • Email feliratkozások: törlök minden olyan feliratkozást, amit igazából nem is olvasok el
  • Fotók a telefonon és a gépemen: sokkal több fotót készítek, mint amit valaha kedvem lenne végig nézni. Érzelmileg fontos fotókat érdemes megtartani, a többi mehet a kukába
  • Applikációk, programok: a telefonról és a számítógépről törlök minden olyan applikációt vagy programot, amit nem használok.
  • Fájlok: erről már írtam feljebb – minden olyan e-bookot, fotót, idézetet, írást, ami nem szolgál engem, hanem csak a helyet foglalja törlök, ami megmaradt azt pedig átlátható és érthető mappákba rendszerezem. Ezen a rostán nem mennek át a „majd kitalálom ezzel mi legyen” fájlok. Vagy van helye és tudom mit fogok csinálni vele, vagy nincs.
  • Telefonszámok és SMS-ek: törlöm a telefonomról olyan emberek telefonszámait, akiket valami egyszeri dolog miatt mentettem le, vagy akiket nem valószínű, hogy fel fogok még hívni, azokat a neveket meg pláne, akiket be se tudok már azonosítani.

A takarítás azért volt egy remek dolog, mert egyrészt több hely lett a szamítógépemen, másrészt pedig intenzívebbé váltak azok a dolgok, amiknek irányába valóban el szeretnék indulni, mivel elengedtem azokat, amik csak helyfoglalók voltak.

És az ígért Marie Forleo videók az elkövetkezendő évtized megtervezésének témájában: 

https://www.youtube.com/watch?v=ZNFO94c9lC8

https://www.youtube.com/watch?v=cxLiMwr6Pug&t=169s

https://www.youtube.com/watch?v=GRhNZxY4U7A

Valamint Angela Braniff  elektronikus dolgok takarításához kapcsolódó videója: 

https://www.youtube.com/watch?v=evcHcGOFrzQ&t=219s


Az erdőtől a fát

Az erdőtől a fát

Tegnap, miközben a házunkban kialakított garzonban feküdtem este, nézve a karácsonyfa fényeit, elkezdtem beszélni a nagymamámhoz, aki 2 évvel ezelőtt meghalt. Annak ellenére, hogy már nem él, feldíszítjük a karácsonyfáját, és én imádok átmenni ilyenkor a garzonba, ahol több évig lakott és csak úgy ott lenni. Ennek kapcsán jöttem rá, hogy ehhez nagyon hasonló módon kapcsolódtam hozzá akkor is, amikor élt – a körülötte lévő dolgokat szerettem, de őt …. azt nem állítom, hogy nem szerettem, mindenesetre túl közel sem mertem menni hozzá, és jobb volt kapcsolódni mindahhoz, ami körülötte volt, mint konkrétan hozzá. Ezt mondtam el neki tegnap a karácsonyfánál.

A nagymamám házának olyan nagy jelentősége van a tudatomban (de főleg a tudatalattimban), hogy sokszor szolgál helyszínéül a jelentős álmaimban. Nagy részletességgel tudom visszaidézni a ház és a hozzá tartozó udvar részleteit, ezzel szórakoztam tegnap, hogy végigpásztáztam emlékezetemben az egyes részleteket, és azt figyeltem, hogy mennyire tudok közel menni ahhoz a személyhez, aki ezeknek az emlékeknek az epicentrumában áll – a mamához. Olyan érzés volt, mintha érzelmileg egy kráter lenne ezeknek az emlékeknek a közepén. A nagy körökből befelé haladva pozitív érzelmeket, ragaszkodást, szeretést figyeltem meg egészen a nagymamám kötényének visszaidézéséig, viszont amikor magára az emberre akartam figyelni és emlékezni, ez a pozitív érzelmi szál megszakadt. Olyan, mintha istenigazából a tőle távolabb eső, de szorosan hozzá köthető dolgokat tudnám igazán szeretni, és minél közelebb megyek hozzá, ez az érzés annál halványabb.

Végeláthatatlan listát tudnék írni arról, hogy mi minden volt számomra iszonyatosan fontos a nagymamám házából és mi mindenhez fűz erős érzelmi szál. Annyira nagy a ragaszkodás bennem, hogy nemrég megemlítettem valakinek, hogy ha akármennyi pénzem lenne, akkor megépíttetném a nagyim házának pontos mását, ugyanoda ültetném el a fákat az udvaron, megpróbálnék szerezni ugyanolyan bútorokat a szobába. Most viszont rájöttem, hogy valószínűleg akkor sem lenne ugyanolyan, mert a nagyim háza magába szívta az élmények sorozatát attól a pillanattól, hogy friss házasokként beköltöztek oda a nagypapámmal, egészen addig, amíg pár évvel ezelőtt el lett adva, a kettő időpillanat között pedig felnőtt ott két generáció gyerek.

Amikor a nagyim ideköltözött hozzánk, egy csomó minden, ami addig fizikailag körülötte volt számomra elveszett. Olyan mintha egy régi diófát átültettünk volna egy új helyre. Neki rendben volt ez, mert már nem akart egyedül élni, de ha jobban belegondolok, nálunk is, ugyanazokhoz a dolgokhoz kötődtem, amik átjöttek vele együtt a régi házból. A karácsonyfájához, a régi óra ketyegéséhez, a fehér porcelán nőhöz a szekrény tetején, aki már vagy 30 éve igézi a vázát a kezében, a színes törpéhez, a falvédőhöz, a tájképhez a falon, ahol befagyva az időbe a három kis emberke „éppen most” száll ki a csónakból. Hiányzik, hogy már nincs karácsonyi vacsora a nagyinál, mert nincs nagyi, akihez el lehetne menni, miközben ezekben az emlékekben is a „körülmények” emelkednek ki és fontosak, maga a nagyi mintha valami fajta kulissza lenne ezekben. Olyan mintha nem látnám a fától az erdőt, vagy ebben az esetben inkább az pontosabb, hogy nem látom az erdőtől a fát. 

Ami nehéz az az, hogy ezt a kötődési mintát más emberekkel is élem, például észrevettem, hogy a párkapcsolatban is, ahol inkább tudok kötődni a másik körül lévő térhez, mint hozzá magához. Ha alapnak vesszük azt, hogy a testünk nem ér véget a bőrünknél, akkor olyan, mintha „kifordítva” tudnám szeretni a számomra fontos embereket. Kötődöm a fizikai testüket körülvevő éteri rétegekhez, amiknek „széle” a fizikai testtől akár több száz méter távolságban is lehet, a fizikai testük pedig egy kráternek érződik ezekhez  képest, amihez nem szeretek fizikailag közel menni, talán mert túl intenzív ezekhez a szubtilis, éteri rétegekhez képest, és nem tudok vele mit kezdeni. Mivel én magam is ilyen „kráterben” élek, jó lenne tudni kapcsolódni a többi „kráterhez” a  környezetemben és megtanulni belakni ezeket is, nem csak a szubtilis rétegeket. Azt a kérdést elviszem magammal ebből az írásból, hogy vajon azért vágyom erre, mert elvárásként érzékelem magam felé, vagy mert tényleg látok benne értéket.


Tudni végignézni

Tudni végignézni

Igazából sohasem értettem a november 1.-ét. A legkorábbi emlékeim erről a napról még abba az időbe nyúlnak vissza, amikor nem mécsest gyújtottunk a temetőben, hanem hagyományos fehér gyertyákat, amiknek először a megolvasztott viaszát le kellett csöpögtetni, hogy utána ebbe a megolvadt viaszba állítsuk őket. Lehetett ügyeskedni azzal, hogy a másik gyertyája segítségével gyújtsuk meg a sajátunkat, és szinte a sejtjeimben érzem annak az érzését, ahogy a forró viasz rácsorgott véletlenül a kezemre, ahogy megdermedt, ahogy le lehetett utána könnyedén fejteni. Ahogy erre gondolok, feljön bennem egy rakás kép a húgomról, a mosolyáról, a cinkosságról vele, ahogy gyerekként részt vettünk ebben a november elsején történő rituáléban és igazából semennyire sem volt bennünk magasztos hangulat, inkább csak a „tüzeskedés” végtelen öröme.

A november elseje számomra mindig inkább az élőkről szólt és az élettelisségről, hiszen családként mentünk ki a temetőbe, együtt ültünk az autóban, együtt beszéltük meg a dolgokat, együtt gyújtottunk gyertyát. Nagyon bensőséges pillanatok voltak ezek számomra. Imádtam a gyertyákkal kivilágított temető látványát. Bevallom nagyon keveset gondoltam eközben a halottakra, akiket ilyenkor meglátogattunk, mert semmilyen élő emlékek nem fűztek hozzájuk, azt meg gyerekkén egyáltalán nem fogtam fel, hogy az őseimet tisztelni kellene, vagy hálát adni nekik, hogy általuk (is) itt lehetek. Aztán amikor apu 20 évvel ezelőtt meghalt a gyertyagyújtás ezen a napon már egyáltalán nem volt szórakoztató… Sőt, volt olyan év amikor hasfájást tettetve el sem mentem a temetőbe, és azóta is „fáj a hasam” csak hogy ne kelljen kimenni a temetőbe ezen a napon.

Az idei november elseje másként telt. Aktívan emlékeztem apura mégpedig valami olyasmi által, amit nagyon erősen hozzá kötök. Mivel apu építész volt rendszeresen járatta a Szép házak magazint, amiből rengeteg volt otthon. Ma erre emlékezve vettem egy lakberendező magazint (Szép házakat épp nem találtam), aprólékosan átnéztem, minden egyes lapot, emlékeztem apura és azokra a házakra, amiket ő tervezett, és amik most emberek otthonai, majd készítettem egy kis oltárt, ahová felraktam ezt a magazint, friss virágot és gyújtottam gyertyát. Így sokkal jobban tetszett a mai megemlékezés. Nem a hideg temetőben volt apu, hanem itthon velem.

Ahogy ott ültem a rögtönzött oltár előtt, elkezdtem neki mesélni az aktualitásokról. A projektekről, a tanulmányaimról, a családállításról, a fontos kapcsolataimról. Ez a mesélés irtózatosan hasznosnak bizonyult, mert valami fontosat megértettem, ami igazából egyáltalán nem kapcsolódott sem apuhoz, sem konkrétan az ő halálához.

Eszembe jutott egy körülbelül két évvel ezelőtti nap, amikor épp egyéni terápiára mentem. Valamiért nem a helyszínen találkoztunk, hanem a Jászai Mari térről közösen sétáltunk. Arra a mondatra emlékszem, ahogy a terapeutám (sosem hívtam így egyébként, de most nem tudok jobbat) azt mondta, hogy segíteni szeretne valahogy abban, hogy ne haljak éhen. Abban az időben krízis szerű állapotban éltem az életemet már egy ideje, alig volt pénzem, nem tudtam megragadni a lehetőségeket, semmilyen racionális megoldás nem volt elérhető számomra, nem értettem a létezésem értelmét pedig nagyon meg szerettem volna érteni, úgy éreztem, hogy szinte minden, ami addig megtartott kicsúszott a lábam alól. Mintha a régi mintáim omlottak volna le, de nem alakultak helyettük újak. Nehéz időszak volt, ami most már jobb, de ez lassú folyamat.

A felvetésére azt feleltem, hogy nem szeretném, hogy megmentsen az éhhaláltól, sokkal inkább arra vágyom, hogy végignézze, ahogy éhen halok. Szerettem volna, ha ebben is tud kísérni engem és el tudja hinni,  hogy az is rendben van, ha velem ez történik. Szerettem volna, ha még ebben a nagyon nehezen befogadható élethelyzetben is tudja azt gondolni, hogy igazából kompetens vagyok az életem vezetésében. Hogy talán nem látszik, hogy mi az isten célja van annak a folyamatnak, amiben vagyok, de el tudja hinni, hogy van értelme, és hogy valahol ki fogok lyukadni a végén. Nyilván nem fenyegetett reálisan az éhhalál, mert mielőtt az utcára kerültem volna, visszamentem volna Szlovákiába, ahol anyukám egészen biztos nem hagyja, hogy éhen haljak, de nekem kellett egy olyan „szülő figura”, aki ezen a határon túl tud menni. Nem emlékszem, hogy ott konkrétan mit mondott erre, de viszonylag rövid időn belül megtörtént az elengedés kettőnk között. Ő meghallotta, amit kértem tőle, én pedig kiléptem a terápiából, elengedve azt a kezet, amitől folyamatosan vártam, hogy megmentsen, hogy megszereljen, hogy „normálissá” tegyen engem, miközben legfőbb vágyam az volt, hogy megéljem azt, hogy nem kell engem megszerelni, hanem már most is rendben vagyok. Ezt ő folyamatosan mondta nekem, de nem hittem el, és azon a napon rájöttem, hogy én úgy tudom elhinni, ha el tudja fogadni az önpusztításomat (is), hiszen most EZ VAN.

Azon a ponton, ahol kértem, hogy „nézze végig a halálomat”  történt meg a felnövésem. Egyenrangúnak akartam érezni magamat vele, hogy a saját életemet pont olyan kompetensen vezetettnek éljem meg, mint amilyennek az övét láttam. Az életrevalóságunk nem volt összehasonlítható, hiszen ő jól keresett, ellátta magát és a családját, tudatosan építette a karrierjét, én pedig egyik napról a másikra éltem, sok helyzetben nem képviseltem magamat, és a fő „kereseti” forrásom az anyukám által küldött pénz volt. Mégis, amikor kértem, hogy nézze végig a „haldoklásomat„, tisztán éreztem, hogy kompetensen vezetem az életemet, és hogy az életem OKé, még akkor is ha a sikeresség hagyományos mutatói szerint egyáltalán nem sikeres, viszont semmivel sem rosszabb, mint az övé. Amikor rá tudott bólintani az én személyes poklomra, még akkor is, ha nagyon nehéz volt azt neki nézni, akkor éreztem azt, hogy kész vagyok az egyéni terápiával vele,  mert elkísért arra a pontra, ahová el akartam jutni – az egyenrangúságba.


Tudni dühösnek lenni a szülőre

Tudni dühösnek lenni a szülőre

Ha valaki több évig jár önismeretbe, biztos elérkezik az a pont, ahol a továbbmozduláshoz szükséges, hogy kifejezze a szülő iránt érzett dühöt egy (vagy több) múltbéli sérülésért. Ennek nem annyira szofisztikált módja ezt ráönteni a valódi szülőre, bár annak is meglehet a helye, de legtöbbször nem ez a cél. A lényeg, hogy a bennünk élő szülőképnek mondjuk el a sérelmeinket és tegyük helyre azt, ami évek múltán is ugyanúgy fáj, csak éppen megtanultunk nem figyelni oda erre a fájdalomra. Nemrégiben egy olyan önismereti folyamat részese voltam, amelyikben egy nő fejezte ki régi fájdalmát az apával szemben. Olyan hangosan és olyan mélyről mondta ki a szavakat, hogy teljesen leblokkoltam tőle. Később megfejtettem, hogy miért és erről a miértről akarok most írni.

Az egyik önismereti módszer, ami a régi dühök kizsilipelésére szolgál a pszichodráma. Valóban elég drámai tud lenni egy-egy helyzet, de nem innen kapta a nevét, hanem onnan, hogy képviselők helyettesítik a személyeket, akik felé a düh irányul, nem jönnek be a csoportra a valódi szülők sem ismerősök, akik felé a dühöt a való életben hordozzuk. A pszichodráma kifejezetten énerő építő eszköz, de a faramuci az, hogy kell hozzá énerő, hogy egyáltalán bele lehessen menni pszichodrámás folyamatba.

Az elején említett folyamat pszichodrámás volt, mert volt a nő és egy férfi, aki az apját képviselte. Amikor élőben éltem végig ezt a folyamatot, akkor teljesen elsöpört engem, és legnagyobb részét képtelen voltam tudatosítani. Azt éreztem, hogy lebénulok, az agyam felmondja a szolgálatot, elkezdek „lebegni”, mintha eloldottam volna egy láthatatlan horgonyt, amivel a földhöz voltam addig kötve. Mivel lehetőségem volt visszahallgatni a folyamatot hangfelvételről – ahol már megvolt a kellő távolság – újból át tudtam menni az egészen és közben megfigyelhettem azt is, hogy mi történik bennem. Amikor a nő kiabálása elérte a csúcspontját és tényleg a csontomig hatolt a hangja, hirtelen megláttam magamat egy fantáziaképben. Ebben a fantáziaképben azt néztem kívülről, ahogy egy engem képviselő nő ugyanígy ordít egy apámat képviselő férfival (tehát még csak nem is önmagamat képviseltem ebben a képben). Amint ez a kép megjelent, bepánikoltam és a fantáziámban kirohantam a helyiségből.

Ha elképzeljük, hogy ezt mennyire távolról néztem végig: egy hangfelvétel által, amiben nem is én szerepeltem, többszörösen kizúmolva a helyzetből és még így is pánikot keltett, akkor világossá válik számomra, hogy mekkora hordereje van ennek. A dühöm hárításának nem szabálykövető alapja van: hogy a gyerek legyen tiszteletteljes a szülővel és ne ordibáljon vele, se nem racionális vetülete: hogy a dühöngés teljesen felesleges és úgysem vezet sehova, se nem spirituális: hogy csak magammal teszek rosszat végső soron, ha másra vagyok dühös, ezért bocsássak meg. Ezek mind már csak rárakódott rétegek, a mélyben valami teljesen más van. A düh legnagyobb kerékkötője az az érzés, hogy ha a dühömet ráborítom a szülőre, akkor a szülő nem fog szeretni/ megszakítja velem a kapcsolatot /elhagy / dühös lesz rám/ megüt/ büntetést kapok/ kitagad/ csalódik bennem/ összeroskad a dühömtől. Teljesen mindegy, hogy mi a sztori, amit elmesélek magamnak, az összes lényege a kapcsolatvesztés, ami még önmagában nem lenne baj, ha nem lennék meggyőződve arról, hogy ezzel egyidőben „én” is megsemmisülök. Az az énem, aki fantáziámban kirohan a teremből, az a kislány bennem, aki úgy érzi apa nélkül teljesen elveszik a világban, apa nélkül nincs élet számomra sem, apa a biztonság, a bázis, a létfenntartó, a herceg fehér lovon, aki megvéd minden bajtól (ha kell, akkor a pénzével, hogy megfizeti a biztonságot), ezért dühösnek lenni apára egyenértékű a legszörnyűbb hálafélelemmel.

Teljesen idepasszol az interjú, amiben Vajna Timi sírva beszél az elhunyt férjéről Andy Vajnáról (aki 40 évvel volt idősebb nála), és azt mondja, hogy ha Andy itt lenne, akkor jól kiosztaná azokat, akit most őt bántják, valamint azt is mondta, hogy az első gondolatai között ott volt, hogy legszívesebben menne Andy után a halálba. Timi nem csak a férjét veszítette el, hanem azt a bástyát is, amiről feljebb írtam, kihelyezte Andybe azt a biztonságot, amit magában nem tudott megtalálni még, és valószínűleg akkor sem talált, amikor hozzáment feleségül.

20 éve már annak, hogy gyászolom az apámat, mert még mindig nem sikerült megtalálnom magamban azt a bázist, amire biztos lábbal rá tudnék állni. Amikor 15 éves koromban meghalt, már akkor sem 15 évesként néztem rá, hanem egy sokkal kisebb énemből. Ahogy visszatekintek, a kapcsolatunk nem érte meg érzelmileg a tinédzser éveimet, megragadt valahol 3-5 éves koromnál. A halálától biztosan regresszáltam volna akkor is, ha érett 15 éves vagyok, így viszont totálisan „eltűntem a pincében”, mert jóformán a 3 éves érzelmi énemre nehezedett rá a halála súlya.

Rendszeresen hozok olyan döntéseket, amelyekben a hozzám közel álló férfiakat beleteszem ebbe a „bázis” szerepbe, és utána pedig foglyul esek a helyzetben. Olyan mintha magamra zárnék egy vaskalitkát, mert elkezdek függeni ettől a biztonságtól, amit egy férfi ad nekem, és ezt a pénz által valóban meg is tudom teremteni, hogy például az éppen aktuális páromtól függjön a lakhatásom. Ez iszonyatosan nehéz dinamikákat hoz be a kapcsolatba, egekbe repíti annak az esélyét, hogy ez egy érzelmileg bántalmazó kapcsolat lesz, mert én  tudom magamról, hogy ha úgy érzem sarokba vagyok szorítva, akkor rúgok, és nem kicsiket, hanem erőseket és jól célzottakat. Csak azt mulasztom el látni, hogy én zártam magamra a kalitka ajtaját, na meg én gyártottam le az egész kalitkát is, nem a másik. És az is lehet, hogy ő eleve ilyen kalitkával rohangál és várja, hogy kire húzhatja rá, de erre is én mondok igent.

Ezt tudni így végiggondolni énerősítő. Hogy visszatérjek az alap felvetéshez, tudni dühösnek lenni a szülőre és elmondani, hogy nekem mi fáj, mi nem jó, ahhoz kell egy stabil „én”, aki megtartja önmagát és elég erős ahhoz, hogy elbírja az esetleges kapcsolatvesztést is. Vagy magának a kapcsolatnak a szülő és gyerek között kell olyan erősnek lenni, hogy a gyerek merjen benne dühösnek lenni és biztos legyen abban, hogy a kapcsolat is és a szülő is kibírják a dühöt. Az ideális fantáziabeli szülő  ideális reakciója az, amikor békében tud lenni azzal, hogy hibázott, azzal is, hogy nem lehet visszacsinálni, de közben tud egyszerre kapcsolódni ahhoz az énjéhez, aki azt a mulasztást elkövette, valamint a jelenlegi énjéhez is, aki ezt a múltbéli énjét szereti a belső bizonytalanságából elkövetett mulasztásával együtt.

Az igazi spirituális gyakorlat pedig az, hogy nincsenek ideális szülők, barátok sem gyerekek, hanem valahogy reagálunk a hétköznapi helyzetekben és állandóan kalibráljuk a bensőnket ezekben a helyzetekben. Ezért nekem nem az a dolgom, hogy kibillentsem a szülőmet a valamilyenségéből és belepréseljem őt az ideális formájába, hanem hogy én mozduljak úgy a térben, hogy békében legyek önmagammal. Kérdés, hogy el fog-e jönni az a pillanat, hogy a belső békém elérése érdekében egy apám képviseletében álló személynek leordítom dühömben a fejét? Paradox, de szerintem igen. És ha ez megtörténik, akkor tudni fogom, hogy elég erősnek érzem a belső apaképemet ahhoz, hogy elbírja a dühömet, valamint én is elég erős lettem ahhoz, hogy elbírjam a saját dühömet a szülő felé, miközben a világ ettől nem robban fel, hanem kapcsolatban maradunk, és a több energia lesz ebben a kapcsolatban mint azelőtt valaha volt. Mert itt nem az a lényeg, hogy dühös vagyok, hanem hogy megengedem a másiknak, hogy lássa, nekem mi fáj és megbízok benne annyira, hogy ezt láttatni merem.

Felvállalni, ami van, mert nincs más

Felvállalni, ami van, mert nincs más

Tegnap csoportos szupervízión jártam, ami olyan módokon mozdított engem tovább az épp aktuális témáimban, amire nem számítottam. Általában van elképzelésem arról, hogy számomra mi a hasznos segítség, hogyan lehet jól támogatni engem, de ha jobban belegondolok, akkor be kell ismernem, hogy ez minimum az esetek felében egyáltalán nem igaz. Sokszor segítettek rajtam olyan ülések vagy csoportos alkalmak, amiket utáltam úgy ahogy voltak, és volt olyan is, hogy még mélyebb gödörbe sülyedtem azáltal, hogy pontosan megkoreografáltam, hogyan segítsen nekem a másik. Igazából csak újrateremtettem azt a sz@rt, amiben egyébként is voltam. És volt olyan is, hogy bizonyos fajta segítséget kértem, és az valóban hasznos is volt. Szóval most már nem tudom milyen algoritmus áll emögött. A tegnapi szupervíziós alkalmat is utáltam, ma pedig ebből merítek és építkezek tovább. Ki érti ezt?

Tegnap betegen mentem el, egyrészt mert kötelességemnek éreztem, hogy ott legyek, hiszen a kezdetek kezdetén én magam indítványoztam az ötletet, hogy ez a csoport elinduljon, másrészt pedig azért, mert beszorulva éreztem magamat egy klienst érintő kérdésben és reméltem, hogy választ kapok rá. A betegség miatt az egész idő alatt azt éreztem, hogy legszívesebben felfeküdnék az asztalra és elaludnék, így amikor nem sokkal a vége felé kimentem a mosdóba és belenéztem a tükörbe, teljesen őszintén mondtam önmagamnak, hogy „Adri, igazi hőstett, hogy ezt kibírod, és hogy itt vagy.”

Azért is szerettem volna, hogy legyen egy ilyen csoport, mert az önbizalmam hajlamos teljesen felszívódni, ami a kliensekkel való munkát illeti, és gondoltam, hasznos lenne egy ilyen közeg, ahol kapcsolódhatok azokhoz az integrálosokhoz, akik aktívan kísérnek egy vagy több klienst. Ezen az alkalmon viszont annyira rá voltam csavarodva az önbizalomhiányra, hogy szinte végig azt éreztem, hogy én egyáltalán nem tartozom ide, fel kellene állnom és hazamenni, mert hogy nem „egy ligában” vagyok a többi jelenlévővel. Ebben a rendkívül szűkös állapotomban simán kitörlöm az agyamból azokat az embereket, akikről egyébként PONTOSAN TUDOM, hogy ugyanolyan bizonytalanok mint én és ezen az alkalmon is ott ült minimum kettő ilyen ember, akik ezt meg is osztották (de persze ezt nem hittem el nekik, biztos nincs is úgy, ahogy mondják…). Tegnap kisajátítottam magamnak azt kizárólagos jogot, hogy én legyek a leglúzerebb lúzer a jelenlévők között (paradox módon szerintem ezzel a gondolattal próbálom ilyenkor helyreállítani az önbizalmamat, hogy legyen valami, amivel kitűnök a többiek közül. Ha a legjobbsággal nem lehet, akkor legyek én a legpocsékabb segítő legalább).

Aztán jött a kérdés, hogy ki szeretne esetet hozni – azaz ki hoz be egy szakmai kérdést a saját klienséről. Ebben a pillanatban az agyamnak azon részei, amik azért felelnek, hogy azt mondjam, „nekem van esetem és be szeretném hozni” lebénultak. Pedig volt bennem egy marhára égető kérdés. Végül csak annyit mondtam, hogy „valamit szeretnék kérdezni”, míg egy másik résztvevő feltette a kezét, és mondta, hogy ő hoz esetet. Az eset és a kérdés megkülönböztetésének azért volt itt jelentősége, mert az aznapi menetrend az volt, hogy az esetet megbeszéljük, a kérdést csak akkor, ha jut rá idő. Nem jutott és ezt már akkor tudtam, amikor felemeltem a kezemet. Mert ez a forgatókönyv így volt megírva bennem, hogy csupa olyasmiket tegyek, csupa olyan pillanatokban, amitől még jobban érezhetem az elveszettségemet. Ismerem már ezeket a köröket, és olyan erősen pörög ilyenkor a körhinta, hogy képtelenség kiszállni belőle. Le kell menni az örvény legaljára és lehetőleg nyugodtan kibírni a teljes reménytelenség érzését.

A csoportos szupervízió végére ennek megfelelően megállapítottam, hogy teljesen inkompetens vagyok arra, hogy tovább kísérjem azt a kliensemet, akivel kapcsolatosan fel akartam tenni a kérdésemet és abban a pillanatban azt éreztem, hogy ezt nem az elveszettségemből mondom, hanem józan szakmai meglátásból. Ez volt annak az alkalomnak a „fő hozadéka”, hogy erre rájöttem, hogy feldolgoztam menet közben a kérdést még akkor is, ha nem hoztam be konkrétan a kliensem esetét és ezért rendkívül büszke voltam magamra, hogy ilyen ügyesen megoldottam. A gond ezekkel a „józan meglátásaimmal” az, hogy marha jó információkat szedek elő a tudatom különböző bugyraiból, csak az elakadásaim tükrében magyarázom őket. Így a végeredmény sokszor egyáltalán nem az, amit a józan meglátás üzenni akart.

Amitől ugyanis megijedtem az nem az, hogy szakmailag inkompetens vagyok, hanem az, hogy próbáltam már egy ideje olyannak tűnni a kliens szemében, ami egyáltalán nem vagyok és ez a szerep már nagyon feszített. Bevállalni, kimondani, felvállalni magamat…. a rosszullét kerülgetett ettől. Ráadásul számtalan szakmai megfontolás volt erről a fejemben, hogy milyen mértékig hozhatja be magát a segítő? Egyáltalán ez helyén van-e? Segíti-e a folyamatot a transzparencia, vagy még ráterhelek olyasmiket is a kliensre, ami nem hozzá tartozik, csak én akarok könnyíteni magamon? Emlékszem jópár olyan esetre, amikor ültem egyéni ülésen és egyáltalán nem érdekelt, hogy a terapeutám mivel küzd a magánéletében. Segítsen rajtam és kész. Jól esett belepréselni őt a „superhuman” szerepbe, akinek teljesen kerek az élete, mindent lazán-faszán elbír, és ettől én is megnyugodhattam, hogy a világ még nem ért meg a pusztulásra. Ez meglátásom szerint a szülő-gyerek dinamika, amikor a szülő gondoskodik arról, hogy a gyerek ne érezze a szülő életében lévő hullámokat. De ez csak akkor működik, ha a szülő valóban tartja az életét, és nem csak úgy tesz, mintha minden rendben lenne, mert fél attól, hogy a gyerek (kliens) megroppanna a tehertől, ha ez vagy az kiderülne. De ahogy mondani szokás, a gyerekek (kliensek) úgyis megérzik…

Attitűd, személyiség, sorsfeladat, és még nem tudom mi mindennek a kombinációja az, hogy ki hogyan tud hitelesen működni mint segítő. Az én esetemben nagyon a visszájára tud fordulni, amikor próbálok az „önismereti mentor” vagy segítő vagy neveztem már mindenfélének szerepébe beleállni. Mert ilyenkor ezzel együtt magamra öltöm a „superhuman” szerepet is. Teljesen mindegy mennyiszer hallgatom meg azt, hogy „elég egy lépéssel a kliens előtt járni”, ezt a praktikus életben nem tudom használni, ugyanis szinte soha nem tudom kiszámolni, hogy mi is az az egy lépés, ehelyett nagyon praktikusan egyszerűen azt várom el magamtól, hogy már minden legyen megoldva az életemben. Mert a „minden meg van oldva” állapotot könnyebb elképzelni (meg hatékonyabban lehet nyomasztani magamat vele).

Mindenesetre most egy valamire rájöttem. Az egy lépéssel előrébb levés azt is jelentheti (az én esetemben legalábbis biztosan jelenti), ha egy olyan kifejezetten projekciókkal terhelt kapcsolatban, mint a segítői kapcsolat, ahol tőlem várja valaki az útmutatást és segítséget, be merjek ismerni olyat, amitől adott esetben a „superhuman” státuszom megroppan. Az én megélésemben roppan meg, nem feltétlenül fogja ezt gondolni rólam a másik, ez az én saját ego-összetörésem sztorija lesz. És itt az egot nem valami ördögtől való dolognak értem, hanem a belső biztonság egy bástyájának. Nyilván azért tartok fenn egy képet magamról, mert abba kapaszkodom, az a biztonságom és tudnom kell ugrani a „semmibe”, amikor ez törik. Ez kifejleszthető képesség, nem pedig természetes adottság.

Ilyen ego-törés számomra az, amikor a kliens azt írja, hogy „nyilván a többi kliensed, akikkel dolgozol” és nekem be kellene ismernem, hogy „nem, nincs több kliensem, te vagy az egyetlen”. Kecsegtető felvenni azt a szerepet, hogy persze, sok tapasztalat áll mögöttem, mert ki akarja hallani azt egy sebésztől, hogy „ön hölgyem az első ember, akit fel fogok vágni”? Nem tudtam ebbe belemenni, most már több mint egy hónapon keresztül hordoztam ennek a terhét magamon, hogy nem mondtam ki a mondatot, mert féltem attól, hogy inkompetensnek fog gondolni, hogy megijed a helyzettől és én nem fogok tudni elég magabiztos lenni ebben, és féltem az elbukástól is. A másik superhuman szerep, amit felvettem magamra, hogy marhára össze van rakva az életem. Nincs. El vagyok keseredve az életemtől és kifejezetten diszfunkcionálisnak élem meg több területen. A barátok, akik rég ismernek már fenn sem akadnak ezen szerintem, de nincs is kedvem beszélni nekik az életemről, mert már unalmasnak tartom a sztorit, hogy még mindig ott tartok megélésem szerint, ahol 18 évesen. Az önismereti körökben is már kezdek eljutni erre a szintre, mert már ott is cikinek érzem elmondani azoknak, akik 2014 óta ismernek, hogy még mindig vekengek ugyanazokon a dolgon, mint akkor.

És mégis tegnap történt valami, amit nagyon elvittem magammal haza. Egy ajtóban lévő beszélgetés, hazafelé menet, ahol én már kívül álltam, a másik személy bent a teremben és mintha itt a két világ találkozása lett volna az a csodahely, ahol meg tudott érkezni hozzám a felismerés, hogy itt talán most nincs is más feladat, mint „kibírni ezt”. Hogy ez van, így van, mert minél erősebben nem akarom, hogy ez legyen, annál inkább van. Anyukámnak is ugyanezt tanácsolta az orvos csecsemő koromban, amikor elvitt hozzá, hogy nagyon sokat sírok. „Ezt csak ki kell bírni anyuka.” És anyukám megnyugodott, hogy nem vagyok beteg, és tényleg kibírta, de azóta is felemlegeti. Ezzel a síró csecsemővel bennem élek azóta is, a jó ég tudja, mitől sír, én sem értem. Néha olyan érzés, mintha ezt a sírást a túlvilágról hoztam volna. És míg nincs más eszközöm, addig valóban csak az van, hogy belenyugszom abba, hogy ő most sír és ezt elfogadom, mint érvényes önkifejezést. És az nem „elfogadás”, ha 5 percig ülök feszülten, hogy mikor lesz már vége, majd további 5 perc után teljesen kiborulok, hogy már 10 perce elfogadom és még mindig nem történt semmi. Ha várom, hogy történjen valami, az már nem elfogadás.

Szinte minden írásomról már most tudom, hogy ha 10 év múlva visszaolvasom, akkor pontosan fogom látni, hogy mennyire be voltam akadva egy témába. Ez a tudásom pedig onnan van, hogy 11 éves korom óta írok és visszaolvasva a naplóimat látom, hogy mennyire más a világlátásunk egy-egy korszakban, de ez akkor sem segít abban, hogy már most úgy lássam a dolgokat, mint 10 év múlva. Ezt most be kell vállalni, nincs mese. A fenti témához kapcsolódva, én most egy olyan segítő vagyok, aki nagyon elakadva érzi magát a saját életében is. Ha fejem tetejére állok sem tudok más lenni, azon tudok változtatni, hogy ezt vállalom-e vagy sem. Tegnap kaptam egy visszajelzést a szupervízión az írásaimra egy olyan embertől, aki szereti őket olvasni. Ez tovább lökött engem az önfelvállalás útján.

Nemrég kimaradt egy csomó idő, amikor nem írtam blogot. Ennek egyetlen oka volt. Vállalhatatlannak éreztem az életemet, az érzéseimet, a gondolataimat, a meglátásaimat, annak tükrében, hogy valóban rá akartam lépni az „önismereti mentor”-ság útjára és nem éreztem okénak, hogy ennek fényében beszéljek az életemről, mert az volt a fantáziám, hogy így senki sem jönne hozzám önismeretbe, mert a saját életem elég béna cégér most. Így sem jöttek, szerintem pont azért nem, mert nem vállaltam azt, ami van 🙂

Köszönet azoknak, akik  tegnap ott voltak a szupervíziós csoporton, egy -két lakat lehullott rólam, megint kinyílt a „tollam” 🙂

Ezeregy kampó

Ezeregy kampó

Mindig amikor valami áttörő élményem van, akkor szeretném tudni, hogy ezt „hogyan értem el”. Mi váltotta ki? Ki segített ebben? Mit csináltam? Hogyan csináltam? Éppen milyen önismereti módszert használtunk? Kinek volt a tudata ennyire nyitott, hogy végül az enyém is megnyílt? Sajnos legtöbbször ezek a szálak nem visszakövethetőek számomra. Egyszerűen összeadódnak az impulzusok, amik érnek engem – mosoly, ölelés, állítás, sírás, fojtás, érintés, valaminek a kimondása, tágasság megélése, egy hiányzó információ beérése és „bummm”, kinyílik egy ficak a tudatomban, ami addig zárt volt, majd elkezd működni és ontani az új információt. És sokszor vissza is záródik, mert nem tudom hosszan kitartani az új felfedezett tudatosságot. A lényeg, amire mindig rájövök viszont az, hogy minden a helyén van, minden jól működik, csak ez nem mindig látszik.

Ma is egy ilyen ficak kinyílt a tudatomban és megéreztem, hogy azért annyira nagyon szorongató élni számomra, és azért kell állandóan menekülni befelé, meg kifelé, meg minden irányba csak nem itt lenni, mert mintha ezer kampó lenne beleakasztva a húsomba a testem különböző részein. Ezek a kampók a megnyilvánulásomat „koordinálják”, mint ahogy a marionett bábut mozgatja a művész. Egy belsővé tett parancsoló hangnak mindig van ötlete arra, hogy mit kellene mondanom, azt hogyan kellene mondanom, hogyan kellene döntenem, mozdulnom, megnyilvánulnom és végtelen a lista arról, hogy mit nem kellene tenni, mondani, dönteni, megtapasztalni. Gyakorlatilag nincs olyan megnyilvánulásom a külvilágban, ami ne lenne ez által a belső hang által szabályozva és annak ellenére, hogy sok mindent tilt én mégis megteszem, de ezek NEM szabad mozgások, mert csak szimplán lázadok olyankor és mintha fél szemmel figyelném ezt a hangot, hogy vajon mit mond erre.

Érdekes tény, hogy az írásomat tudja a legkevésbé szabályozni ez a parancsoló. Mintha ott nem mozogna olyan magabiztosan, oda nem ér el a keze, csak néha kap el engem a grabancomnál és megszorongat, de egyébként írás közben békén szokott hagyni. Ezért lettem grafomán.

A lényeg, hogy a párkapcsolataim igazi pokollá tudtak változni sorozatosan, mert amennyire ezek a kampók engem rángatnak és fogva tartanak, pont ugyanazt csinálom meg a partneremmel. Gyakorlatilag minden mozdulatára van kivetnivalóm, javító ötletem, és ha ezeket nem is mondom ki hangosan (mert annyi van belőle, hogy lehetetlen lenne), állandó jelleggel fenn tudom tartani a a másikban a „nem vagy elég jó” érzést  és azt, hogy „valamit tennie kellene, hogy én jól-nyugodtan-boldognak érezzem magamat„, mindezt úgy, hogy folyamatosan duruzsolom a fülébe, hogy nem csinálja elég jól.

És ma (nem tudom pontosan mitől) nem csak ezeknek a kampóknak egy része vált láthatóvá számomra, hanem egyszer csak „elindult” a kezem és elkezdtem írni mondatokat. És bár úgy hatott, mintha valaki másnak mondanám, igazából magamnak mondtam őket, egyesével kihúzkodva a kampókat a bőrömből és csak akkor vettem észre, hogy mennyi-de mennyi belső szabályozás közepette próbálom élni az életemet. Balzsamként hatottak ezek a mondatok és a bennük rejlő érzet. Nem értem a lista végére, csak a legfontosabbak jöttek most elő és tudom, hogy az agyunk nem hallja a „nem” szót, mégis ezek a mondatok most így igazak. Leírom őket, maradjon utánuk nyom a világban.

Nem várom el, hogy kizárólag velem oszd meg a szexuális energiádat. 
Nem várom el, hogy megértsd az indokaimat. 
Nem várom el, hogy támogass anyagilag. 
Nem várom el, hogy támogass lelkileg. 
Nem várom el, hogy gondoskodj az étkezésemről. 
Nem várom el, hogy eltakarítsd az általam keletkezett rendetlenséget. 
Nem várom el, hogy megcsókolj. 
Nem várom el, hogy életem végéig velem akarj maradni, hogy ezáltal csökkentsd a szorongásomat az egyedül maradástól. 
Nem várom el, hogy oltár elé vezess és gyűrűt húzz az ujjamra. 
Nem várom el, hogy rendszeresen elvigyél vacsorázni étterembe. 
Nem várom el, hogy ott legyél velem számomra fontos eseményeken. 
Nem várom el, hogy gondozz, ha beteg vagyok. 
Nem várom el, hogy osztozz velem azokban az értékekben, amiket én vallok. 
Nem várom el, hogy ugyanazt gondold igaznak, amit én. 
Nem várom el, hogy ugyanaz legyen a tisztaságigényed, mint nekem. 
Nem várom el, hogy megismerd a családomat. 
Nem várom el, hogy ajándékot vegyél nekem Karácsonyra. 
Nem várom el, hogy Boldog új évet kívánj nekem. 
Nem várom el, hogy emlékezz a szülinapomra és a névnapomra. 
Nem várom el, hogy gyereket akarj vállalni velem. 
Nem várom el, hogy én legyek életed szerelme. 
Nem várom el, hogy kizárólagosan felém érezz szerelmet. 
Nem várom el, hogy engem tarts a legfontosabbnak az életedben. 
Nem várom el, hogy engem válassz a  szüleid helyett. 
Nem várom el, hogy szeress velem chatelni. 
Nem várom el, hogy szeresd hallgatni a spontán „rájövéseimet”. 
Nem várom el, hogy szépnek láss. 
Nem várom el, hogy tetsszen az illatom. 
Nem várom el, hogy szexuálisan vonzó legyek a számodra. 
Nem várom el, hogy reggel mellettem ébredj. 
Nem várom el, hogy te kezdeményezd a szeretkezést. 
Nem várom el, hogy megjavítsd az eltört széket. 
Nem várom el, hogy kedvesen szólj hozzám. 
Nem várom el, hogy kiderítsd, miket szeretek. 
Nem várom el, hogy a kedvemben járj. 
Nem várom el, hogy velem akard tölteni a szabadidődet. 
Nem várom el, hogy szeress velem filmet nézni. 
Nem várom el, hogy örülj annak, hogy hazaértem.
Nem várom el, hogy üdvözölj, amikor hazaértem. 
Nem várom el, hogy szórakoztass és hogy kitöltsd ezáltal az űrt az életemben.

És nyitott vagyok arra, ha ezek közül bármelyiket mégis velem szeretnéd megélni. 

Érzem, hogy már most is, amikor visszaolvastam ezt a listát pár helyen visszaakadtak a kampók. „De igenis elvárom”, „Ez azért a minimum…” pedig emlékszem, hogy délután mennyire őszintén jöttek ezek az elengedések. Néhányban felfedeztem a kifejezetten partnerem felé irányított elvárásokat (és ez a lista még messze nem teljes), néhányban éreztem gyerekkori intelmeket, amit a szülők, nagyszülők vártak el tőlem minimális viselkedési standardként. Fájnak ezek a kampók, mindegyik fáj és korlátozza a mozgást. Elsősorban az enyémet és ezáltal annak az embernek a mozgását is akarom korlátozni, aki  velem van. Most még tudok „gumizni” ezekkel az elvárásokkal. Érzem ahogy akaratlanul visszaszűkül az elmém, majd akarattal kilazítom,  majd megint görcsösen visszaszűkül, kilazítom. Miért is kellene egy másik emberi lénynek megfelelni az én kívánalmaimnak amiket erővel ráhúzok? Mesterien lehet egyezkedni a kampókkal. Mondjuk meg lehet egyezni abban, hogy ugyanannyi mennyiségű kampót akasztunk egymásba, és akkor kvittek vagyunk. Igaz, hogy szar, de legalább igazságos.

Ahogy kimondtam magamban ezeket a mondatokat, bennem magamban is felszabadult az ezeknek megfelelni akarás és hirtelen szabad választásommá vált, hogy mit teszek. Akarok valamit megtenni? Vagy nem akarok? És rendben van mindkettő verzió? Pár csodás óráig ma délután teljesen rendben volt mindkettő. Isteni érzés…

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0