/Byron Katie által vezetett 4 kérdés folyamat kivonata./ Byron Katie ezúttal egy fiatal lányt kísér végig a 4 kérdésen, aki apjával kapcsolatos témát hozott. Annyira sok érzés, emlék, múltbéli tapasztalás sűrűsödött már össze benne, hogy azt érzi nem is képes ezeket megfogalmazni pár tételmondatban, hogy el tudják kezdeni a munkát. Azt mondja nehezére esik lehorgonyozni magát egy-egy kijelentés mellett.
Katie egy példán keresztül hozza őt vissza a jelen pillanatba és segít neki kapcsolódni a lehorgonyozottság érzéséhez. “Képzeld el, hogy dühös vagy valamiért a férjedre és ő bejön a szobába. Rögtön érzed ezt a dühöt. Ez a lehorgonyozottság az érzésben.”
Az ilyen esetekben mindig nagyon pontosan tudjuk, hogy milyen történet (és ehhez tartozó mondatok) tűnnek abban a pillanatban teljes igazságnak és ez horgonyként funkcionál számunkra.
A lány dühös az apjára és ezt a dühöt a következő tételmondatban fogalmazza meg:
Az apám elpazarolja az életét azáltal, hogy bele van ragadva a dühébe.
Miután Katie megkéri a lányt, hogy vegye észre érzelmileg hogyan hat rá ez a mondat, a lány heves érzelmi reakciót mutat. A kezét a mellkasára szorítja, elvörösödik az arca, a fülei, sírni kezd. Katie csak visszatükrözi neki, hogy miket lát rajta kívülről anélkül, hogy a lány bármit is elmondana az állapotáról. Aztán megkéri őt, hogy nyissa ki a szemét és tudatosítsa, hogy az apja nincs most a helyiségben, nincs ott mellette, ezek az érzések a gondolatai nyomán ébrednek és annak következtében, hogy teljes igazságként fogadja el az előzőleg megfogalmazott tételmondatot. A heves testi reakció a jelen pillanatban gyakorlatilag egy illúzióra adott válaszreakció. A lány a múltban van, amikor megélte az apja dühét különböző helyzetekben, valamint a jövőben, amikor elképzeli, hogy az apja soha sem fog megváltozni és a jövőben is ugyanazt fogja tapasztalni tőle, mint eddig.
Amikor a lány ezt tudatosítja, hirtelen maga ellen fordítja a neheztelését az apja helyett. “Nehéz elfogadnom, hogy ezt Én csinálom, a saját gondolataimmal ilyesmit okozok.” Gyakorlatilag az történik, hogy az apja helyett saját magát kezdi el hibáztatni. Katie azonban rámutat arra, hogy ez nem csinálás kérdése, hanem egy történés: “Azt, ahogy előbb felemelted a kezedet megtervezted előre? Vagy hogy ki és belélegzed a levegőt? A gondolataink pont ugyanilyenek, megtörténnek velünk.”
Ezután Katie arra kéri őt, hogy fordítsa meg a mondatot. A következő megfordítás születik:
Az apám nem pazarolja el az életét azáltal, hogy bele van ragadva a dühébe.
Fontos, hogy ne csak megfordítsa ezeket a mondatokat, hanem találjon rá példát is! Mikor látta azt, hogy apja nincs beleragadva a dühébe? Amikor elhiszünk egy gondolatot, akkor az elménket megnyissuk azoknak a tapasztalásoknak az irányába, amik ezt a gondolatot megtámogatják, a többit pedig kiszűrjük és figyelmen kívül hagyjuk. Ha egy másik gondolatra kezdünk el figyelni, akkor az agyunkat ebbe az irányba tesszük nyitottá. Amikor a lány megfordította a mondatot, akkor gyakorlatilag arra kérte az elméjét, hogy mutasson neki olyan példákat, amik ezt az új gondolatot támasszák alá.
Én pazarolom el az életemet azáltal, hogy bele vagyok ragadva a dühömbe.
Ezen a ponton történik a “csoda” a Katie által vezetett folyamatokban, amikor a kérdező egyszercsak a kifelé fordított fókuszból megérkezik önmagához. Azért vagyunk frusztráltak, dühösek, tanácstalanok, elveszettek, mert elveszítettük a kapcsolatot önmagunnkal! Ez az elsődleges ok, nem az, amit valaki más csinál velünk.
Az apám jól hasznosítja az életét azáltal, hogy bele van ragadva a dühbe.
Akár még ez a verzió is igaz lehet, hiszen a düh nagy tanítómester, mondja Katie a lánynak.
A második tételmondat a következő: Azt akarom, hogy nézzen önmagába és szabaduljon meg az agressziójától.
Katie: Mi lesz számodra a haszna annak, ha ezt megteszi? Lány: Jobban érezném magamat, könnyebb lenne az életem. Katie: Szóval ez az egész apáddal kapcsolatos kérdés rólad szól, miközben te azt gondolod, hogy róla? Mintha azt mondanád: “Szeretném, ha megváltoztatnád az életedet, mert én úgy boldogabb lennék. A te dolgod, hogy engem boldoggá tegyél.”
A lány felnevet és hirtelen rádöbben, hogy valóban egy teljesen önös érdek áll a háttérben, miközben ő végig azt gondolta, hogy az apja érdekében teszi mindezt. A meglátás valóban akár még jó is lehet, lehetséges, hogy kevesebb dühvel az apja élete is könnyebb lenne, de nem az önzetlen törődésből indult ki az alap tételmondat, hanem az önzetlenségbe burkolt önös érdekből és így kizárólag feszültség tud szülni, mivel a másik fél ezt a rejtett szándékot érzi, még akkor is, ha pontosan nem tudja megnevezni.
Katie: Hogyan bánsz az apáddal, amikor elhiszed azt a gondolatot, hogy az apádnak meg kellene szabadulnia az agressziójától? Nézz rá önmagadra az apád szemein keresztül, amikor ezt csinálod. Milyennek látod magadat? Nézz rá az apádra enélkül az elvárás nélkül. Milyennek látod őt?
Miután a lány felismerte, hogy mennyi düh van ő benne magában, hogy mennyire kontrolláló az apjával szemben, amikor azt várja, hogy ő változzon, ő csináljon valamit másképp, akkor képes volt ránézni a megfordított mondatokra is és megvizsgálni ezek igazságtartalmát:
Azt akarom, hogy én magam nézzek önmagamba.
Azt akarom, hogy én magam tegyem le a felé irányuló agressziómat.
Nem akarom, hogy nézzen önmagába.
Nem akarom, hogy szabaduljon meg az agressziójától.
Mindegyik mondattal akár napokat is el lehet időzni és beleengedni magunkat, hogy valóban hassanak ránk.
A következő tételmondat: Segítséget kellene kérnie és tudomásul venni a viselkedése negatív következményeit.
Katie elmondja neki, hogy a híd a másik emberhez a feltétel nélküli szeretet, amit más néven MEGÉRTÉSNEK is nevezhetünk. Hogy valóban meghalljuk, amit az a másik mond anélkül, hogy a saját érzéseink elsodornának minket, valóban hagyjuk, hogy az a másik ember tanítson minket. Katie folyamatosan a tanuló pozíciójában látja magát, akit mindenki akivel csak találkozik segíti, hogy ráébredjen a valódi természetére. Mindenki az ő tanára.
Ha valóban az történne meg, amit a lány alapból kívánt, hogy az apja önmagába nézne, segítséget kérne a dühe kezelésében és abbahagyná a gyakori dühöngést, akkor a lánya kapná ezért az egészért a kreditet. “Megmentettem őt.” gondolhatná rejtetten, miközben neki magának egyáltalán nem kellene változnia. Ez egy fölényes pozíció.
További megfordított mondatok:
Megértem annak a fontosságát, hogy a saját megváltásomat keressem
Fontos, hogy meghalljam az ő haragjának üzenetét
Nekem van szükségem arra, hogy segítséget kérjek a dühömmel való munkában (amit meg is tett azáltal, hogy felvette a kapcsolatot Katievel és hajlandó volt a témájára ránézni és ez egy rendkívüli ajándék, hogy hajlandó ilyen mélyen önmagába nézni.)
Látom fontosságát annak, hogy tudatosítsam a saját viselkedésem mellékhatásait.
Itt is fontos elidőzni ezekben a megfordított mondatokban, tesztelni őket, hogy vajon igazak-e, konkrét példákat találni arra, amikor igen, mert “van a valóság és vannak a gondolataink a valóságról és ez a kettő néha nem egyezik.”
Gánti Bence és Szabó Péter beszélgetésének jegyzetea szív és az ész együttműködéséről
AZ EMBERI FEJLŐDÉS LEHETŐSÉGEI
A különböző pszichológiai irányzatok más-más emberképet festettek le. A legújabb irányzat – az integrál szemléleten alapuló integrál pszichológia megalkotta a teljes spektrumú emberképet. Ez azt jelenti, hogy egyaránt figyelembe veszi a nyugati pszichológia ismereteit az emberi lélekről és pszichéről, valamint a több ezer éves spirituális hagyományok tudását.
Az integrál szemlélet a pszichológiából fakadó szemlélet, de ezen túlmutatva az élet minden területére lefordítható. Létezik integrál szemléletű orvoslás, politika, szervezetfejlesztés, környezetvédelem, stb., amelyeknek mindnek alapja az emberismeret. A XX. század végére és a XXI. század elejére rájöttünk ugyanis, hogy nem csak a materiális világnézet létezik, hanem ehhez szervesen hozzátartozik az ember belső átélése is.
Se a gazdaság, se a politika, se a társadalom nem tudnak tovább fejlődni és megújulni, ha nem vesszük figyelembe az embert, aki mindezeket átéli
és aki egy belső evolúción megy át maga is. Az egyik kulcsfogalma az integrál szemléletnek tehát a fejlődéstudatosság, ami azt jelenti, hogy tudatosak vagyunk arra, hogy fejlődési (evolúciós) szakaszokon megy át a lelkünk és pszichénk.
A 60.-as években került előtérbe az a gondolat, hogy nem a racionális, jól működő felnőtt ember az emberi lehetőségek plafonja, hanem léteznek további fejlődési régiók is – sokkal több szeretet, jóság, kreativitás, autonómia, önmegvalósítás, és együttérzés lakozik bennünk, mint amit a hétköznapi élet megenged. Valamint olyan élmények is adottak a számunkra, amik túlmutatnak a személyes egónkon (nem véletlen véletlenek, pszí jelenségek, a megvilágosodás, stb).
KULTURÁLIS HIPNÓZIS ÉS AZ ABBÓL VALÓ KILÉPÉS
Ha ezek a magasabb szellemi értékek is elérhetőek, akkor a hétköznapi életünkben miért nem ezt tapasztaljuk? Egyrészt a kultúra lassan fejlődik és még nem ezek köré az értékek köré van építve. Másrészt minden korábbi fejlődési szint ugyanúgy megvan bennünk, mert meghaladva és megőrizve haladunk át az egyes szinteken. Így felnőtt korunkban is bizonyos helyzetekben gyermeki viselkedést produkálunk – megsértődünk, türelmetlenek vagyunk, impulzívak, stb. A felnőtt személyiség rétegzett struktúra, nem csak a felnőtt tudatállapotból áll.
A társadalom olyan mint egy inkubátor. Ahol tart, oda felhúzza minden tagját, viszont magasabbra nem engedi fejlődni őket olyan értelemben, hogy nem mutat más fejlődési lehetőségeket. Benne tart gyakorlatilag egy „hipnózisban”. Az emberek úgy tudnak ebből tovább menni, hogy felébred bennük a keresés és fejlődés vágya, és kicsi érték közösségekbe tömörülve ezt meg is valósítják.
NEM CSAK KLINIKAI NEHÉZSÉGEK ESETÉN JAVASOLT A TERÁPIA
A 60.-as évek előtt az volt az általános nézet, hogy az menjen pszichológushoz, akinek a lelki bajai elérik a klinikai szintet. Például olyan erős szorongást vagy pánikot él át, esetleg egyéb tüneteket, amik már gátolják a hétköznapi életvitelét. A 60.-as évek után ez a nézet megváltozott. Most már nem csak a klinikai szintű nehézségek átdolgozása a cél az egyéni fejlesztésben, hanem minden olyan személynek ajánlott az önfejlesztés, aki érett felnőtt személyiség szeretne lenni.
Amikor elindulunk az önfejlesztés útján két dolog történhet. A mikrokörnyezetünk (család, barátok, közeli emberek) ebben támogatnak és nyitottan fogadják a változásunkat, vagy elkezd a két értékrend eltávolodni egymástól és ez súrlódásokhoz, nézeteltérérsekhez, vitákhoz, csalódásokhoz vezet. Mit tehet ilyen esetben az önfejlesztő ember? Az egyik megoldás, ha eléri, hogy beszélhessen az útjáról, megoszthasson erről az útról információkat a hozzá közel álló emberekkel, mert legtöbbször a neheztelést és félelmeket az információhiány okozza. A másik, hogy legyenek referencia személyek vagy csoport körülötte, akik ugyanazon az úton járnak, mint ő. Társas lények vagyunk, és mindig szükségünk van legalább egy személyre, aki valamit ugyanúgy lát vagy hisz, mint mi magunk, mert ettől születik meg bennünk az az érzés, hogy az a valami a világban van. Amíg valamit csak magunkban tapasztalunk, addig mindig ott van a kétség, hogy „ez valóban létezik a világban, vagy csak én látom/érzékelem?” Azt hívjuk referencia csoportnak, ahonnan eredeztetjük az identitásunkat, ami kétélű dolog, hiszen potenciált és veszélyt is rejt magában. A referencia csoportunk támogathat minket a fejlődésben, de ugyanúgy normalizálhat bennünk olyan viselkedést is, ami a rombolás irányába halad (pl. az ISIS csoportjában normális az ölés).
Az is megtörténhet, hogy az ítélet nem kívülről érkezik felénk, hanem mi magunk ítéljük el magunkat, mert úgy viselkedünk megint egy helyzetben, amiről már azt gondoltuk, hogy az önismeretünk során „rég meghaladtuk”. Ezeket a regressziókat egyedül elég nehéz kezelni, ezért mindenkinek ajánlatos egyéni terapeuta vagy csoport, mert ezekhez a regresszív állapotokhoz kell keret, technika, emberek. A terápiát ugyanolyan szintre kellene emelnünk, mint például azt, hogy elmegyünk fodrászhoz és az életünk szerves részévé tenni, hogy rendszeresen szánunk időt arra, hogy feldolgozzuk azokat a dolgokat, amik történnek velünk.
A józan ész és a tudatalatti között egy láthatatlan küszöb húzódik meg. Ezt a küszöböt nem tudjuk átugrani racionális végiggondolással, csakis az őszinte emberi kapcsolat oldja fel.
Amíg abba vagyunk zárva, hogy egy „ideális én” akarunk lenni, és mindent, ami ehhez nem illeszkedik megtagadunk, addig nem vagyunk meghaladott személyiségek. Egy érett személyiség tele van értékekkel és ugyanúgy a megdolgozott korábbi kudarcokkal és megbánt dolgaival.
Egy normál felnőttnek körülbelül 3-6 év átdolgozni az alap kérdéseket és múltból cipelt mintákat intenzív egyéni és/vagy csoportos terápiával. A fejlődés itt persze nem áll meg, mert mindig van tovább, de ennyi idő után érhető el egy bizonyos megdolgozottsági szint. Egy- egy múltbéli emlék kioldható és átdolgozható egy ülés alatt bármilyen technikával. De ha a személyiség egészének átdolgozásáról beszélünk, akkor az évek munkája és ezt a folyamatot nem kell siettetni.
Amikor elindulunk az önismereti úton, lesznek Aha élményeink és mindenféle felismeréseink. Ez az intellektuális önismeret, itt még az elhárító mechanizmusok nem engednek fel mélyebb tartalmakat. A második szakaszban (feltáró terápia) elkezdünk ránézni a belső mintáinkra, amihez szükséges egy másik ember, egy hozzáértő terapeuta, mert nem tudjuk a hajunknál fogva felemelni magunkat. A régi emlékek, sérülések és minták átdolgozásával – azok felszínre engedése, átélése, és kitisztítása által érkezünk el oda, hogy képesek legyünk autentikusan a jelenben lenni, amiről minden spirituális irányzat is beszél. Integrál szemléletben ehhez azt tesszük hozzá, hogy nem csak spirituális gyakorlás kell ehhez, hanem a személyiség átdolgozása is.
Több hónap, akár évek kellenek ahhoz, hogy valakiről a kapcsolati dimenzióban tényleg elkezdjük megérezni, hogy milyen is ő valójában (nemcsak a terápiában, hanem a hétköznapi életben is).
A SZÍVTÉR HANGJA
A szívtér az intuíció központja és itt tudunk ráérezni arra, hogy mi a jó nekünk és a nagyobb kollektívnek egyaránt. Innen kell megtudnunk, hogy mi a dolgunk. Az eszünk pedig azért szükséges, hogy rendezze, megtervezze, és kivitelezze azt, amit az intuícióból megéreztünk.
Mivel a társadalmi kondicionáltság nem arra vezet rá, hogy a szívtérre hallgassunk, ezeket az iránymutatásokat fejből akarjuk kitalálni. De onnan soha nem fogjuk kitalálni, hogy mi az életcélunk! Ugyanúgy az intuíció sem fogja soha kitalálni, hogy hogyan lesz kivitelezve az irány. Minél inkább le tudjuk csendesíteni a gondolatainkat, annál jobban tudjuk érzékelni és „meghallani” a szívtérből jövő intuíciót. Nem az van tehát, hogy egyik vagy a másik jó (fej vagy szív), hanem tudni kell, hogy melyik mire szolgál, mi a feladata és aszerint használni.
Van, hogy amikor elcsendesedünk és meghalljuk az intuíciónkat, valami teljesen mást mond, mint amit az eszünkkel már egy ideje követünk. Ez feszültséget okoz. Ilyenkor el kell kezdeni kiépíteni azt az újat, amerre az intuíció hív, és közben meghagyni a régit is és fokozatosan átalakítani az életünket. Nem kell elpusztítani azt, ami addig volt, hanem megadni a módját az átmenetnek. De van olyan is, hogy akkora lesz a feszültség, hogy valaki egyszerűen elvágja az addig megszokott életmódot és teljesen kilép belőle.
A lélek hangja nagyon erős és ésszel nem halkítható le, maximum félretolható, de újból fog szólni egy idő múlva. A lélek hangja nem erőszakos. Ha elnyomjuk, akkor nem fog ágaskodni. Csak szelíden várakozni.
Még a szeretteinknek is vannak önös érdekeik, hogy miért akarnak minket ilyennek vagy olyannak. Ez rendben van. Ezért kell kapcsolat ehhez a belső intuitív hangunkhoz, mert az kizárólag a mi saját jólétünket tartja szemelőt. Ehhez kell a belső elcsendesedés és olyan emberek, akikkel megoszthatod az igazságodat, egy hely, ahol igaz lehetsz.
Senki sem tudhatja, hogy neked mi a jó, te tudod a legjobban.A belső hangunk ismer minket a legjobban.
Ebben a cikkben megosztok egy kiinduló helyzetet, és ennek a helyzetnek a „rendberakását” szolgáló mondatokat. Nagyon sok helyzet ugyanis azért marad feldolgozatlan bennünk, mert nem hangzanak el azok a mondatok, amik tisztáznák. Ezeket utólag is ki lehet mondani anélkül, hogy az életünkben jelen lenne az a személy, akinek szóltak volna. A lélek számára nagyon fontos, hogy egyszerűen létjogosultságot kapjon az „ami van”. Különböző módjai léteznek ennek a rendezésnek, az egyik ezek közül az, ha elképzeljük, ahogy ezek a mondatok elhangzanak a szánkból, vagy annak az érintett személyektől.
A hölgy párkapcsolati nehézségekkel érkezett, amelyekben központi helyet foglalt el a „megcsalva lenni” kérdéskör és az ehhez kapcsolódó érzések. A beszélgetés során felmerült egy korábbi kapcsolatából származó emlék, amelyben ő volt a megcsaló fél. Kiderült, hogy ezen azóta sem tette túl magát, bár eltelt azóta több mint tíz év, és ő is valamint ex-partnere azóta új kapcsolatokban éltek.
Ahogy ő visszaemlékszik a történtekre: az egyetem második éve után úgy döntött, hogy a nyárra elmegy dolgozni Spanyolországba. A barátjával abban az időben két éve voltak együtt, mindketten egymásnak életük első szerelmei voltak. A fiú is azon a nyáron munkát vállalt, de ő nem szeretett volna külföldre utazni. A lány nagyon nehezen viselte, hogy alig tudták tartani a kapcsolatot a kintléte alatt. A fiú vagy fáradtságra panaszkodott, ami igaz volt, mert nehéz fizikai munkát végzet, vagy pedig arra, hogy túl költséges lenne telefonálni külföldre, ami szintén igaz volt. Az is nehezítette a helyzetet a lány számára, hogy akárhányszor indulása előtt felhozta félelmét és szomorúságát azzal kapcsolatban, hogy ilyen hosszú időre lesznek egymás nélkül a fiú elintézte azzal, hogy „majd visszajössz, nem mész el örökre„. Ennek csalódottságát és annak hiányát, hogy a kapcsolatot sem sikerült tartaniuk „bepótolta” az újonnan szerzett barátokkal és élményekkel és végül meg is csalta a fiút. A megcsalás bevallása után szakítottak, majd újból összejöttek, de érzete szerint ez a „skarlát betű” rajta maradt és igazából azóta is hibáztatta magát, hogy így reagált a helyzetre és hogy elárulta a kapcsolatukat.
A következő mondatok voltak azok, amik abban a helyzetben nem hangzottak el, de a lélek számára fontosak lettek volna. Ezek által tudta a hölgy a jelenben feldolgozni azt, ami akkor történt, és befejezni azt a történetet, ami azóta is befejezetlenül keringett benne:
A fiú:
Félek, hogy megcsalsz valakivel Spanyolországban.
Félek a távolságtól kettőnk között.
Félek a nyártól, amit egyedül kell eltöltenem nélküled, pedig annyi mindent csinálhattunk volna közösen!
Úgy érzem nem mondhatom, hogy ne menj, mégis örülnék, ha maradnál. Nehéz elengedni téged.
Nehéz, hogy a Spanyolországi nyaradról egyedül döntöttél és nekem nem volt igazából beleszólásom. Megértem, hogy ez a te életed, és nem akartalak volna meggátolni abban, hogy elmenj, csak szerettem volna, ha beszélünk erről. Vágytam volna, hogy megkérdezd tőlem, nekem milyen az, hogy negyed évre elmész Spanyolországba.
Félelmetes azoknak az emlékeknek és élményeknek a sokasága, amiket nélkülem élsz ott meg. Ezért nehéz tartani veled a kapcsolatot, mert nehéz szembesülni azzal, hogy mindezeket nélkülem éled meg.
Az én életemet és magamat is unalmasnak és érdektelennek érzem elképzelve a külföldi új barátaidat és élményeidet. Félek, hogy nem vagyok neked elég jó.
Úgy érzem bizonyos szempontból elhagytál.
Megértem, hogy másik férfi karjában kerested azt, amit a kapcsolatunktól nem kaptál meg.
Sajnálom, hogy a fájdalmam nem engedte, hogy lássam, amire szükséged lett volna és hogy nem tudtam kérni, amire nekem lett volna szükségem.
Mindketten megágyaztunk ennek a megcsalásnak, ami az én felelősségem, azt elviszem, ami a te felelősséged ebben, azt pedig meghagyom neked.
A lány:
Úgy éreztem lemondtál rólam, amikor elmentem.
Úgy éreztem nem számítok neked, ha ilyen könnyedén azt tudod mondani, hogy „majd visszajössz” és közben nem látom rajtad a szomorúság egy pici jelét sem.
Hiába vártam a hívásod a nyáron vagy az e-mailjeid, nem sikerült tartanunk a kapcsolatot és ez fájt. Szörnyen hiányoztál, szörnyen hiányzott az otthoni ismerős környezet, szörnyen hiányzott mindaz, amiből kimaradtam.
Szerettem volna érezni, hogy fontos vagyok neked azáltal, hogy írsz nekem minimum hetente egyszer egy emailt, és azáltal, hogy elmondod hiányzok neked és hogy vágysz arra, hogy veled legyek.
Hiányzott, hogy nem mondtad ki azt a mondatot, hogy szívesen töltötted volna velem a nyarat.
Hiányzott, hogy lássam megérint téged a távozásom és a távollétem.
Megértem a fájdalmadat, amiért ilyen hidegen „elhagytalak” és egyszemélyben eldöntöttem, hogy megyek.
Sajnálom, hogy nem vettem figyelembe az érzéseidet és a köztünk lévő kapcsolatot, hogy nem kezeltem elég érzékenyen azt a hatást, amit okoztam a döntésemmel, és hogy mielőtt rábólintottam meg sem fordult a fejemben, hogy ezt veled megbeszéljem.
Sajnálom, hogy elárultam a kiutazásommal és utána a megcsalással a szövetségünket.
Az interjút Szabó Attilával készítettem, aki 25 éves munkaviszony után (ugyanannál a cégnél) döntött úgy, hogy otthagyja a biztos, jól fizető állását, ahol szakmailag is elismerték őt és magánvállalkozó lesz. Akkoriban már gyakorló jelleggel kísérte néhány kliens önismereti útját, tanult az Integrál Akadémián, és ő maga is járta az önismereti útját, mégis elmondása szerint ez a váltás olyan volt, mint „beleugrani a szakadékba„. Beszélgettünk erről a váltásról, a spiritualitásról, a belső szabadságról és arról, hogy mindez milyen hatással volt a házasságára. Az interjú 2016. szeptemberében készült.
Hogyan lett belőled mérnök, ha közben erősen humán irányultságod van? Olyan családba születtem, ahol nem voltak lelki beszélgetések, minimális volt az érintés, simogatás, ölelés. Ilyen esetben a gyerek két irányba kezdhet el fejlődni. Az egyik az, hogy ő is ugyanilyen érzelmileg
Az hogy egy családi környezetben van valami patológia vagy anomália oda vezethet, hogy a gyermek valamilyen különleges képességgel hagyja el a családi fészket.
Kialakítottam egy nagyon mély kapcsolódást a természettel is. Gyönyörű helyen laktunk, fent a hegyekben, észak Erdélyben. Csodáltam a természetet, ezért biológus akartam lenni, de a tanáraim azt mondták, hogy annyira jól megy nekem a matek meg a fizika, hogy legyek inkább mérnök. Így lettem mérnök. Hamar elkezdődött az elhajlásom a humán irányba, amikor kiderült, hogy nem csak a matek meg a fizika megy jól, hanem az emberek irányítása és motiválása is. Rá tudtam őket venni, hogy ne vérrel-verejtékkel állítsunk valamit elő, hanem játékosan. Végül a projektvezetői pozícióban teljesen kiégtem. Minden projektben vannak ugyanis érdekek és ellenérdekek, és ezek között nagyon nehéz egyensúlyozni. Ezután kezdtem „lean management”-el foglalkozni a cégen belül, aminek szerves részét képezte a vezetők coacholása és tréningek tartása. Ebbe a tevékenységembe csempésztem bele később az Integrál Akadémiás ismereteimet – az érintést, a flow-t, a bodyworkot.
Amikor elkezdtem az Akadémiát, még egyáltalán nem jutott eszembe, hogy kilépjek egy napon a cégből és egyéni tanácsadással foglalkozzak. De az Akadémia közelebb vitt egyrészt az emberekhez (közösség, kapcsolódás, kölcsönös megtartás, megértés), másrészt megváltozott a világfelfogásom. Elkezdtem látni, hogy mi is az, amit az emberek hordoznak mélyen magukban és kialakult bennem egy küldetés tudat, hogy az, akiben megszületik a szomjúság a változásra, annak partnere legyek ebben.
Mi segített neked abban, hogy otthagyd a céget? Egyrészt segített a terapeutám, aki moderálta a belső vívódásomat, másrészt a szenvedés nyomás volt nagyon hatásos.
Olyan távol kerültek egymástól az előző életem – a 25 év, a biztonság vágya, a szülői minták („Járt utat a járatlanért el ne hagyj”) és az új irány, amit az önismeretem hozott, hogy ez egy ponton szakadást okozott.
Keményen dolgoztam azon, hogy közelítsem egymáshoz a két világot, mert elég hamar tudatosult bennem, hogy hiba lenne megtagadni a 25 évet. Próbáltam bevinni az integrál pszichológia ismereteimet a munkámba, amire kaptam is bátorítást a főnökömtől. Látták, hogy a tréningjeimbe és a vezetői coachingomba valami olyat hozok be, ami nincs a piacon, vagy csak nagyon kevés helyen. A transzperszonális és humanisztikus szemlélet az üzleti világban elég ritka. Az igyekezetem ellenére mégsem sikerült ezt a két világot összeérintenem, úgyhogy valamit el kellett engednem. Az integrál szemlélet beviteléről az üzleti életbe mégsem tettem le. Most is együttműködöm egy tréning céggel, akikkel vállalati tréningeket és coachingot csinálunk.
Akkor kezdtek el jönni a kliensek, amikor elkezdtem hinni magamban és körülbelül 1,5 év után alakult ki olyan klientúra, ami most már fenntarthatóvá teszi ezt az új irányt.
A klientúra növekedése teljesen organikusan történt, egyik kliens átadta az infót a másiknak. A másik érdekes statisztika, hogy főleg női kliensek találnak meg, azon belül is olyanok, akik gyerekkoruban apai figyelem és gondoskodás hiányától szenvedtek, vagy valamilyen más jellegű elakadásuk van az apa témában. Hiba az, hogy a kliens apát vetít rám? Nem. Ez a gyógyulás útja, ez a projekció az, ami az energiát átviszi hozzá, segíti, hogy felnevelődjön ezáltal az ő belső kislánya és majd a megfelelő időben ő maga fog leválni rólam és keres magának egy férfit. Nem az a cél, hogy magamhoz láncoljak embereket, hanem hogy segítsek nekik továbblépni.
Milyen spirituális úton jársz? A spirituális keresésem még az Integrál Akadémia előtti időben kezdődött. Egyszer megragadt egy hirdetés, amelyikben a jezsuitákhoz közel álló rend, a csobánkai Segítő Nővérek, meghirdettek egy hosszú hétvégét „Evezz a mélyre” címmel. Ez ahhoz a bibliai történethez kapcsolódik, amelyikben Jézus azt mondja a halászoknak, akik üres kézzel térnek vissza a partra, hogy szálljanak vissza a csónakba és evezzenek mélyebbre a tavon. Elmentem hát erre a hétvégére, hogy megtudjam, hogyan kell mélyebbre evezni. Végig sírtam a három napot… A nővérek között ugyanis visszaköszönt az a női minőség, amit gyerek koromban megkreáltam magamnak, majd felnőtt koromban elhagytam. Ez a hétvége mindenféle erőszak nélkül, rendkívüli figyelemmel, elfogadással, megengedéssel felpattintotta a megkeményedett burkot a szívem körül.
Tovább folytattam ezt az utat és elkezdtem járni a jezsuitákhoz foglalkozásokra, illetve beiratkoztam az 1 éves jezsuita lelki gyakorlatra, amin egy lelki vezető kísért végig. Megj: A jezsuita rend alapítója Loyolai Szent Ignác. A jezsuiták nem monasztikus szerzetesrend, azaz a tagjai nem vonulnak el a világtól (legalábbis nem hosszabb távra), ennek megfelelően nem monostorokban, illetve kolostorokban élnek, hanem ún. rendházakban. A jezsuita noviciátus leglényegesebb eleme a Szent Ignác lelki gyakorlat. A gyakorlat arra szolgál, hogy a novíciust rendbe hozza lelkileg (ami teher azt letenni, ami seb azt meggyógyítani) és csináljon belőle egy énerővel rendelkező embert, aki kapcsolatban van Istennel. Szent Ignác 500 évvel ezelőtt fektette le ezt a gyakorlatot, ami alapvetően egy pszichológiai módszer. Úgy működik, hogy elolvasunk egy részletet a szentírásból, hagyjuk, hogy hasson ránk, majd elkezdjük imaginálni, hogy mi is résztvevői vagyunk a történetben. Pl. Bartimeus vagyok Júdeában és látom, hogy az úton jön Jézus a kíséretével. Vak vagyok és kéregetek. Ez a gyakorlat valójában a pszichológiában használt KIP (Katatim imaginatív pszichoterápia) 500 évvel ezelőtti változata. A lelki gyakorlat nem elvonulásban történik, hanem mindenki szervesen benne marad a világi életben, azzal a különbséggel, hogy 5-kor volt az ébresztő, utána 1 óra meditáció, szentírás olvasás, délután pedig examen (lelki vizsgálat). Itt meg kell vizsgálni, hogy kivel milyen kapcsolatban voltam aznap, kinek adtam, kitől kaptam, ki sértett meg, kit sértettem meg én, mit kéne változtassak, hogy ez ne forduljon elő, hogy tudnám kiengesztelni ezt a személyt, hogy úgy aludjak el, hogy újra tiszta a lelkem.
A lelkigyakorlat során tulajdonképpen minden nap kapsz egy jókora ütést a szívedre és ezt 1 éven keresztül.
Az volt az elképzelésem, hogy lelki vezető leszek, de nem fogadták el a jelentkezésemet, mert akkoriban már az Integrál Akadémiára jártam és azt mondták, hogy először fejezzem be, valamint tovább kellett volna képződnöm még 1 évet teológiában. Végül úgy döntöttem, hogy nem lépek erre az útra, mert úgy éreztem, hogy így csak az emberek egy szűk körét szolgálhatom. Lelki gyakorlatra általában a „vérkeresztények” mennek, akik nem a változásért jönnek, hanem hogy megerősítse őket valaki a már kialakított önképükben. Most lelki fájdalmakkal és sebbekkel jönnek hozzám az emberek, és változást szeretnének. Úgy érzem, hogy ezen a területen hasznosabb vagyok.
Ez az egy év például arra is jó volt, hogy szembesültem a sátán kérdésével, amiről nem voltam hajlandó tudomást venni. Azt gondoltam akkoriban, hogy a sátánt mi emberek hoztuk létre, Isten nem teremthetett ilyet. Isten nem teremt rosszat, csak jót. Ez úgy tisztult le, hogy igen,
minden Isten teremtése, még a sátán is, de rajtunk áll, hogy ezt hogyan integráljuk be a teljes egészről alkotott képünkbe, hogyan szüntetjük meg a rossz és a jó dualitását. Azért vagyunk ezen a világon, hogy ebbe a hihetetlenül izgalmas játékba belekapcsolódjunk.
Régen a szinkronicitásokat, furcsa egybeeséseket úgy interpretáltam, mint Isten gondviselését. Ma már nem hiszem, hogy Isten engem személyesen figyelemmel kísér és néha elém tesz egy sziklafalat, néha meg eltöröl egy másikat. Inkább úgy látom, hogy Isten hív, és mintha egy tájon haladnék keresztül. Olyan sebességgel tudok közelíteni felé, amennyire tudatosul bennem a tájban lévő lehetőség vagy akadály.
Belső szabadság A szüleim kényszeres rendet tartottak otthon, ami benne volt a viselkedésükben, a modorukban, a velünk gyerekekkel való kapcsolatukban is. Én nem vittem ezt a vonalat tovább, de tudtam, hogy akkor lesz békém, ha eleget teszek bizonyos követelményeiknek – jól viselkedem, jól tanulok, „megeszem a tejbegrízt”. Ezeket a dolgokat megtettem, de nem azonosultam velük.
A szabadságunk nem attól van, hogy van-e lánc a csuklónkon, vagy nincs. Azzal már szabad vagyok, hogy a szabályokat nem internalizálom, nem veszek bennük menedéket.
Úgy is lehet ezt szemlélni, hogy mit jelent ez a szűk beszabályozott rendszer az én tág belső világomhoz képest? Például mondhatom azt, hogy igen be kell menni minden nap 9-re dolgozni, de ez nem kelt bennem haragot, mert ez csak egy kis darabkája a világomnak. A belső szabadság szerintem kegyelem, ajándékba kapja az ember. Gyerekként nagyon beteges és szerencsétlen voltam. Folyton műtöttek, és egy műhiba miatt vak voltam több hétig. Az ilyen eseményektől az ember vagy magába zuhan, megnyomorodik, visszamaradott lesz, és ezt egy életen keresztül hordozza, vagy a kegyelem által ezt az egész negatív sorsenergiát átforgatja valami pozitívba. Én ezt a kegyelmi ajándékot megkaptam.
A kereszténység, amit a templomban látunk és a belső misztikus utak A kereszténységnek ma az a rákfenéje, hogy nem képezik önismeretben és pszichológiában azokat akik a hívekkel foglalkoznak. Nagyon sok hívő tudatosságban magasabb szinten áll, mint a pap, akihez jár. A transzperszonális nyitás a világban a hatvanas években jelent meg. A keresztény egyház életében az 1960-tól eltelt idő mákszemnyi időszak, mert egy világot átfogó egyház óriási tehetetlenséggel rendelkezik. A kereszténységnek viszont van egy belső útja is, a misztikus út. Loyolai Szent Ignác, Szent Benedek és Avilai Szent Teréz, és még sokan mások, akik a „nagyjai” ennek a szemléletnek és a rendek amiket alapítottak – a jezsuiták, a bencések, a karmeliták, köszönő viszonyban nincsenek azzal, amit a templomban látunk. Ezeknek a rendeknek a vezető szerzetesei és papjai az elmúlt évszázadokban szellemileg nagyon magasan voltak. A jezsuiták használták elsők között Európában az Enneagramot és a mai napig nagyon sok misztikus elemmel dolgoznak. Ezek a rendek tudnak kapcsolódni mondjuk akár az Integrál Akadémiáról érkezett emberekkel is, de a templomban a papok nem tudják ugyanezt megtenni, mert a képzésük még nem készíti őket fel erre. Ha bemegyek gyónni bármelyik katolikus templomba és azt mondom, hogy „Atyám, ma az imámban ott voltam a Genezáreti tó partján és találkoztam a Mesterrel. Megölelt és szólt hozzám, végtelen hála és egységélmény vett erőt rajtam. És a Mester azt mondta, hogy haladjak tovább az utamon„, akkor a pap nagy valószínűséggel kiakad. Számára azok lesznek a fontos kérdések, hogy mikor voltam utoljára gyónni, vagy hogy járok-e rendszeresen templomba.
Ez azt jelenti, hogy neki magának nincsenek ilyen személyes élményei Istennel? Mert az a fantáziám, ha lennének, akkor megértené. Egyrészt ezt nem kapja meg a képzésben, másrészt a papok csak néhány évente tudnak elmenni egy hét elvonulásra, ami azt jelenti, hogy az önismeretükben nem nagyon tudnak fejlődni. A hívők pedig folyamatosan ontják rájuk a dolgaikat – a kicsinyes fröcsögést, sarazást, panaszkodást. Ezt nagyon nehéz fogadni, és megfelelő módon visszaforgatni. Gánti Bence (az Integrál Akadémia alapítója) is azért hangsúlyozza, hogy integrál tanácsadóként legyen egy spirituális utad és forrásod, mert máskülönben kiégsz rövid időn belül. Hiszem azt, hogy a papoknak nagyon erős hitük van, amiből erőt meríthetnek, de azt is látom, hogy primitív elhárító mechanizmusokkal védik magukat (hasítás, elfojtás). Az aki az önismeretben magasabban van, az fejlettebb elhárító mechanizmusokat tud használni, jobban tud bánni a „rá ontott” energiákkal és ezeket megfelelő módon vissza tudja forgatni a kliens felé. Megj: Primitívnek nevezzük azokat az elhárító mechanizmusokat, amelyek a személyiségfejlődés korai stádiumában alakulnak ki. Az (el)hárító mechanizmusok tudattalan lelki működések. Funkciójuk megakadályozni az „én”-t személyesen negatívan érintő, az önértékelést fenyegető, szorongáshoz, stresszhez vezető felismeréseket. Miközben az énképet jótékonyan védik a hibáival való bántó szembesüléstől, eltorzíthatják a valóság megfelelő érzékelését. (Wikipédia)
Hogyan hatott az önismereti és spirituális utad a házasságodra? Mielőtt bekövetkezett a szívnyílásom, standard polgári életem volt. Riával (a feleségemmel) nagyon szerettük egymást, szerelemből házasodtunk, az első gyermekünk szerelem gyerek volt, és ahogy ez meg van írva a nagykönyvben, ez az idill két év után szertefoszlott a pénzhajhászásban, a karrier építésében, a különböző anyagi javak megszerzésében. 2011 táján volt az, amikor elkezdődött a belső keresésem, aminek hatására megbillentem magamban, amitől ő is megbillent magában és az elmúlt 5-6 évben nagyon sokszor kimondtuk, hogy elválunk. Sok olyan időszakot éltünk meg ezalatt, amikor kölcsönösen elviselhetetlenné váltunk egymás számára. Az ember egy csomó mindent, amivel nem akar szembesülni beletesz az árnyékába (megj: elsüllyeszti a tudatalattiba), és akkor olyan mintha az nem is lenne. De ha ez az árnyék elkezd mozogni és energetikailag instabillá válik, akkor az ami addig az árnyékban volt, elkezd ráprojektálódni a másikra. Ennek következtében én például Ria nem elfogadó „apja” lettem, ő pedig az én gyötrő, fojtogató „anyám”. A sima polgári kapcsolatunk tehát zaklatottá vált és elkezdett rángani. A változást az hozta, amikor egyszer tényleg mindent kimondtunk az utolsó cseppig egymásnak, a tiszta kommunikáció, a terápiás kommunikáció és a radikális őszinteség eszközeit használva. Ettől kienyhült a kapcsolatunk és azóta is tartjuk a radikális őszinteség elvét. Továbbra is vannak olyan dolgok, amik nem tetszenek egymásban, most viszont ezt meg tudjuk beszélni. Hálás vagyok neki, hogy partnerem volt abban, hogy ne csak külön – külön magunkat, hanem a párkapcsolatunkat is tisztítsuk.
Mik azok az alap pillérek, amikre a kapcsolatban most támaszkodtok? Alapvetően az, hogy nem függünk egymástól. Én önmagamban meg tudok állni, és ő is önmagában meg tud állni. Ha ez a feltétel teljesül, akkor nem tud kialakulni az a dinamika, hogy a másik valamit elvesz, vagy nem ad meg. Innentől kezdve önkéntesen tudunk adni valamit bele a közösbe és ebből a közösből pedig születik egy magasabb kapcsolati szint, ami már nem „üzleti” alapú (én adok valamit, és ezért cserébe kérek tőled valami mást). Azért vagyunk együtt, mert megvan a szabadságunk, hogy elmenjünk, de a szívünk visszahoz. Átlagban naponta 1-2 órát beszélgettünk az elmúlt 6 évben, amikor konfliktusos időszakunk volt akkor akár 6-ot is. Mindketten tanultuk a pszichológiát és ezért átláttuk a másik játszmáit, ami még nehezebbé tette a dolgot.
Gyakorlatilag teljes lélektani fegyverzettel tudtuk támadni egymást és próbáltuk egymást legyűrni. Ennek az lett a tanulsága, hogy nem tudom meggyőzni a páromat, hogy ő az én szempontomból valamit rosszul csinál. A vitázásban az a fő szabály, hogy figyelni kell közben a másikra, nem pedig igyekezni megnyerni a csatát.
Az elején ez úgy nézett ki, hogy ha elég gyorsan és elég sokat olvasok a fejedre, akkor megnyerem a fejreolvasó versenyt és képződik bennem egy jó érzés hogy „na akkor most jól megaszontam neked és lám, bűnös vagy”. Most a vitáinkban az a szabály, hogy ha kimondok valamit, azt azért mondom, mert tőled reakciót várok rá. Persze, ha elszabadulnak az indulatok ez nem mindig jön össze, de már sokat gyakoroltuk és egész jól működik. Alapvetően konfliktuskerülő vagyok. Odamegyek hozzád, megmondom, hogy csúnya vagy és elszaladok. Meg kellett tanulnom, hogy ne szaladjak el, hanem várjam ki, hogy te erre mit reagálsz.
Ha nem kell a másik a boldogságodhoz, akkor mi az, ami összetart titeket? Ahhoz, hogy én legyek, ő nem kell, de a mi-re nagy szükségem van. Most már a kapcsolatunkban el lehet mondani egymásnak azt, hogy ezen vagy azon a csoporton megéltem a kapcsolódást azzal a férfival/nővel, intimitásban voltunk és akár szexuális energia is megjelent kettőnk között. Ezt már nem kell elrejteni, és paradox módon ettől emelkedett a kapcsolatunk minőségi szintje.
A kettőnk alap törése, sérülése mintha ugyanaz felé csatornázna minket az életben, valahogy talán a sorsunk ugyanoda visz. Mára eljutottunk arra az elhatározásra, hogy mindketten emberekkel akarunk foglalkozni. Amikor ez először felmerült azt mondtam, hogy Riával ezen a téren nem csinálnék semmit sem közösen, mert ha a másik olyat tud tenni, ami engem könnyen kiborít, megborít, megzavar, akkor inkább ne legyen mellettem, mert a terápiás helyzet egyébként is energia és figyelem igényes. Ez mostanra megváltozott. Mindketten úgy gondoljuk, hogy ha egyszer majd érettnek fogjuk érezni magunkat, hogy csoportot vagy párterápiát vigyünk együtt, akkor megtesszük.
Hogyan tudod eldönteni, hogy valamit el kell engedni, vagy az az előre, hogy megtartsd? Ennek eldöntése is tulajdonképpen egy Szent Ignáctól származó alapelv, ami azt javasolja, hogy ha van két alternatíva, akkor hagyd mind a kettőt nyitva, tedd bele a bizalmamat és az energiádat egyformán mindkettőbe és kérd meg Istent, hogy ő billentse el a mérleg nyelvét. És el fog jönni az a pont, ahol Ő megbillenti. Ez nem azt jelenti, hogy nem vállalom fel a felelősséget és sodródom az életben, hanem inkább az önátadásról szól. Létezik egy ima is, ami úgy szól hogy
„Istenem adj nekem erőt ahhoz, hogy ne akarjam inkább az egészséget, mint a betegséget, a gazdagságot, mint a szegénységet, a tiszteletet, mint a gyalázatot, a hosszú életet, mint a rövidet.”
Ez a radikális rábízása magunknak az Isteni tervre, mert lehet hogy az én sorsomban a betegség az út, amit végig kell járnom. Ezt az önátadást nem lehet megérteni bal agyféltekével, nem lehet dekonstruálni, darabokra szedni, bekategorizálni. A jobb agyféltekén keresztül vezet az út, mert ezt nem érteni hanem érezni kell. Az elmúlt évek jobb agyfélteke dominánssá tettek, míg előtte mérnökként bal agyfélteke domináns voltam.
Volt bennem régebben egy félelem, hogy a fejlődésünk megáll valahol az életünk közepén. És valóban ha ránézünk a szüleinkre, vagy jó ismerőseinkre, akik betöltötték az 50-70 életévüket, azt látjuk, hogy életükben van egy megállás. „Én már nem megyek strandra, én már nem megyek moziba…” Határai persze vannak a világunknak, csak az a kérdés, hogy van-e energiánk ezeket tágítani, vagy éppen hullunk magunkba és az életterünk egyre szűkül. Én azt a kegyelmet kérem magamnak, hogy életem végéig mindig legyen valami, amit felfedezhetek, amiben előre léphetek. És hiszem, hogy a világ úgy van megalkotva, hogy ez kínálkozik is benne.
Attila és Ria 2017-ben elváltak. Attilától ígéretet kaptam arra, hogy mesél az azóta megtett útjáról, illetve arról, hogy végül miért döntöttek a válás mellett. Azt mondta, hogy bárhogy is alakult az élet azóta, az interjúban elhangzott gondolatai továbbra is igazak és kitart mellettük 🙂
Egy ideje kerülget az identitás kérdése, és az, hogy milyen elemekből építem fel, hogyan kerültek belém ezek az építő elemek és mik azok ebből, amiket már nagyon szívesen leraknék és nem hurcibálnám magamon tovább, illetve hogy milyen építő elemek azok, amiket szívesen magamévá tennék. Több éve foglalkoztat a név kérdése is. A keresztnevemet szeretem, a vezetéknevem a nyűglődés tárgya szinte gyerekkorom óta. Egy időben a hosszabb írásaimat csak úgy tudtam megírni, ha szerzőnek simán „Adriana„-ként utaltam magamra, elhagyva a vezetéknevemet. A nőknél előfordul, hogy válás után visszaveszik a lánykori nevüket, vagy a házasság után sem mondanak le róla, bennem viszont az a furcsa kérdés rezonál, hogy mi volt a vezetéknevem a Pőcz előtt? Amire a válasz nem triviális, hiszen ezzel a névvel születtem.
Pár nappal ezelőtt egy rendszerállításban vettem részt, ahol szintén egy furcsa dolog történt velem. Nem álltam bele semmilyen szerepbe és úgy éreztem egész sokáig, hogy ezt senki észre sem veszi, még az állítást vezető sem. Egy órán keresztül a már jól ismert belső „náci tiszt” hang beszélt hozzám, hogy nem állok bele a felelősségbe, mindenki valaminek a képviseletében áll, csak én nem, gyáva vagyok, bliccelő, félős, megfutamodok valami fontos elől, nem mondok igent az életre, stb. Sikeresen el is jutottam ezáltal arra a pontra, amikor egy hajszál választott el attól, hogy egyetlen szó nélkül felálljak és hazamenjek, „úgysem hiányoznék, hiszen nem túl sok mindennel járulok hozzá az állításhoz” címszó alatt. De mivel ezt a kört nem először futom, tudom, hogy milyen pokoljárás következik azután, ha ezt valóban megteszem… Szóval vettem egy mély levegőt, és feltettem egy másik lemezt a fejembe, amin már az a mondat szólt, hogy „tök mindegy, hogy nem álltam dedikáltam bele semmilyen képviseletbe, mert anélkül is benne állok, hiszen itt vagyok a teremben …. amit érzek már az, a mázsás súly bennem nem fog eltűnni azzal, ha kimegyek a teremből…. ezt ITT kell átengedni magamon, megküzdeni vele, megnézni hová akar vinni”.
Miután ebben a kontextusban kezdtem el nézni az egészet, kibontakozott előttem ennek a szerepet nem felvevő képviseletnek az üzenete és energiája. A nőkkel kapcsolódtam legintenzívebben és a tudatom állandóan azt a kérdést sugározta feléjük, hogy „Ki voltál a ____ vagyok előtt?” Láttam nőket, akik a házasság és a férfi nevének felvétele által veszítettek el valami nagyon esszenciálisat magukból. Nem azért, mert a házasság vagy egy másik név kötelezően ezt csinálja az emberrel, hanem mert a lényük egy nagyon mély rétegében ott van az önfeláldozás üzenete, mint elvárás. Nekem úgy tűnik, mintha ez az üzenet iszonyatosan mélyen lenne kódolva a nőkben. A megvilágosodás nem tud megtörténni önfeladás nélkül, tehát ez egy valóban fontos mozzanat, de csak azt tudjuk feladni, amink van! Úgy érzem, hogy a nők anélkül adjál fel önmagukat, hogy valóban birtokolnának mindent, amit a női lényük hordoz, úgy adják fel ajándékaikat, hogy nem is ismerik azok valódi értékét!
Láttam nőket, akik a segítő szerepben ragadtak. Arra fordították energiájuk óriás hányadát, hogy más valakiket segítsenek megszületni, életben maradni, gyógyulni. Ezzel sincs így önmagában baj, de amikor a nő csak ebben érzi magát fontosnak, vagy csak ebben a kontextusban van egyáltalán értelme a létezésének, ott szerintem ismét valami esszenciális lehasad. Láttam nőket, akik sok éven keresztül cipelték a jogos dühöt a férfi felé, de inkább tették tönkre magukat vele, mint hogy a férfi felé kifejezték volna. És volt az állításon egy húszas éveiben lévő fiatal nő is, akivel az állítás egy pontján szembetalálkoztam és hosszasan néztünk egymás szemébe. Ő volt számomra a saját huszonéves énem, aki még nagyon máshogy képzelte a saját életét, mint ami lett belőle. Minél fiatalabb énemre nézek vissza, annál fényesebben ragyog benne valami esszenciális, amit az idősebb énjeim sima naivizmusnak titulálnak. De ez nem így van.
Az állításon nem hibáztattam a férfiakat, hogy „elnyomják” a nőket, nem akartam rájuk ezért büntetést róni, sem elpusztítani őket. Csak azt akartam, hogy a nők emlékezzenek magukra, mielőtt kapcsolódnak egy férfival. Mert ha nem emlékeznek arra az énjükre, aki még nem azonosult azzal, hogy a nőnek csak akkor van létjogosultsága, ha szolgálja a férfit, a világot, a betegeket, az elesetteket, a gyerekeket ( a megszületetteket és nem megszületetteket egyaránt), akkor a kapcsolódásban egész egyszerűen elvesznek. Szó szerint „beleesnek” a férfiba, vagy abba az ügybe, amit szolgálnak. Éreztem minden sejtemben, hogy mennyire jó és helyénvaló a nő és férfi teremtő kapcsolódása egymással, amikor együtt hoznak le a világra valami fontosat (gyereket vagy bármi mást), amikor az egymás felé irányított szexualitásuk által óriási energiák tudnak átfolyni rajtuk, ami szolgálja nem csak őket, hanem tágabb közösségeket is, DE ez csakis akkor tud létrejönni, ha a nő (és a férfi is, de most csak a nőkre koncentráltam) érzi önmagát, mint önálló lényt. Ha nem ketrec rácsokként van jelen az életében az a sok _____ vagyok szerep, ha nem a férfi oldalbordájának definiálja magát és nem érzi azt, hogy a férfi nélkül ő „semmi”.
Egyszer egy férfi azt mondta nekem, hogy a legtöbb nő a „szolgálom és gyűlölöm a férfit” mantrával éli az életét. Teljesen egyetértek vele. Az igazi szolgálat a bőségből jön, nem abból, hogy máshogy nem is érzem magamat értékesnek, csak ha valakit szolgálok. A bőség pedig nem tud lenni, ha szűkös elképzeléseim vannak magamról és arról, amit adok. Látok olyan női példákat, akik óriás szolgálatot tesznek a világnak, akik bőségesen adnak magukból, akik kiteljesedett kapcsolatokban élnek egy férfi oldalán, és azt is látom, hogy ezek a nők kijöttek abból a szűkös elképzelésből, hogy nem elegek, hogy csak „felek”, hogy nem hallathatják a hangukat, hogy nem állhatnak ki dolgokért, hogy nem lehetnek gazdagok és függetlenek ÉS szerethetőek egy férfi által.
Én ki voltam a Pőcz előtt? Ki volt anyám, mielőtt hozzáment apámhoz? Ki volt nagyanyám, mielőtt hozzáment a nagyapámhoz? És az ő anyja? Mit adtak fel magukból ezek a nők a jó feleség, jó anya, szerepért cserébe? És Éva ki volt, mielőtt Ádám oldalbordája lett és mielőtt elhitte, hogy az egész emberiség miatta űzettetett ki a Paradicsomból?
Nagyon sokan vagyunk azok, akik hiába rendelkeznek remek képességekkel, jó ötletekkel, értékes szolgáltatásokkal vagy termékekkel, mégis nehéz ezekről beszélni, egyáltalán tudatni a világgal, hogy létezünk, mert állandóan előjön az ezzel kapcsolatos szégyen, bizonytalanság, tanácstalanság és társai. Szerencsére a kedvenc coachom Marie Forleo ezzel kapcsolatosan is készített videót, ugyanis ha téged is gyötörnek az ön-reklámmal kapcsolatos kérdések, nem vagy egyedül.
Marie egy követőjétől a következő kérdést kapta: Szia Marie, érdekel, hogy van-e valami tipped ön-reklámmal kapcsolatosan. Hogyan beszéljek jól a termékemről/szolgáltatásomról, hogy érződjön az elhivatottságom? Hogyan ne féljek attól, hogy a saját hangomon szóljak? Úgy tűnik, hogy nektek ott USA-ban ez sokkal jobban megy, mint nekünk itt Ausztráliában. Mindig szorongok, amikor a saját bizniszemet kell népszerűsítenem, mert azt érzem, hogy kérkedek vele. Victoria
Marie válasza: Gyakran halljuk a „szégyen nélküli ön-reklám” (shameless self promotion) kifejezést, mintha a szégyen az önmagunk népszerűsítésének kötelező eleme lenne. Le kellene lassítanunk és megnézni, hogy hol tanultuk meg azt, hogy önmagunk népszerűsítése helytelen, és ami ennél fontosabb, miért fogadjuk ezt el igazságként? Intelligens, gondolkodó emberi lényekként, miért rossz ha valami olyasmiről beszélünk, amit csinálunk, vagy amit a múltban véghez vittünk? És miért kapcsoljuk össze az öröm, önbizalom, büszkeség vagy siker érzéseit a szégyennel? Ez őrült dolog! Én pont fordítva gondolkodok erről. Szerintem akkor kellene szégyent érezned, ha nem népszerűsíted magadat!
3 átkeretezés, hogy kicsit jobban érezd magad, amikor saját magadról beszélsz:
1. Fókuszálj arra, amit adhatsz, ahelyett amit kaphatsz –
a világnak szüksége van arra a különleges ajándékra, amit te hordozol magadban, és ha visszatartod ennek népszerűsítését, akkor igazából meglopod azokat, akiknek a legnagyobb szüksége lenne rá.
Ideje elkezdeni úgy gondolkodni önmagad népszerűsítéséről mint szolgálatról, amit a közjó szolgálatába állítasz.
2. Ne törődj vele! – Nagyon sokan azért riadnak meg önmaguk népszerűsítésétől, mert attól félnek, hogy az emberek nem fogják őket szeretni, megítélik majd őket, vagy hogy teljesen idegesítőnek fogják őket gondolni. Az igazság az, hogy az emberek már most sem szeretnek téged, már most is ítélkeznek feletted és vannak olyanok is, akik számára idegesítő vagy. Ez igaz mindannyiunkra. Az igazi kérdés „Kinek a kedvéért éled az életedet?” Én magabiztos vagyok önmagam népszerűsítésében, de nem azért, mert Amerikában nőttem fel, hanem azért, mert sokkal fontosabbnak tartom a gondolataim megosztását, és azt hogy ezekkel a lehető legtöbb embernek segítsek, mint hogy úgy próbálnám élni az életemet, hogy mások ne ítéljenek meg engem, ami egyébként is lehetetlen. Kérdezd meg magadtól a következő kérdést. Mi legyen ráírva a sírkövedre, ha egyszer meghalsz? Mit mondjanak rólad az emberek a temetéseden? Hogy ” _____ nem sok vizet zavart?”
3. Ne legyél egy beakadt lemez – „Olyan csodálatos vagyok… olyan csodálatos vagyok… olyan csodálatos vagyok.” Mond el a világnak, hogy csodálatos vagy és azt is, hogy miért, de legyenek más témáid is. Gondolj csak bele. Ha állandóan a gyerekeidről beszélnél és semmi másról, vagy ha én a Trónok harcáról beszélnék állandóan, akkor ez nagyon unalmassá válna rövid idő alatt. Legyenek a tarsolyodban más témák is, figyelj arra is, hogy mások sikereit is tudd ünnepelni, és minden rendben lesz. Az, ahogy érzel az ön-reklám kapcsán nem azért van, mert Ausztráliában születtél. A legtöbbünk abban nevelkedett, hogy az önfényezés és ön-dicséret nem kívánatosak. Azt gondolom, hogy itt az ideje, hogy mindannyian elkezdjük szétválasztani egymástól a szégyent és az önbizalmat, amikor a képességeink megosztásáról van szó. Ezt elkezdhetjük azzal, hogy emlékeztetjük magunkat
Ahelyett, hogy szégyen nélküli ön-reklámról beszélnénk, felejtsük el teljesen ebben az összefüggésben a szégyent.
Tovább gondolást segítő kérdések:
1. Visszatartottad magadat valaha attól, hogy megoszd másokkal azt, hogy ki vagy, vagy mivel foglalkozol? Milyen félelem vagy aggodalom tartott ettől vissza?
2. Az ön-reklám témájában, melyik gondolatot lenne szükséged a leginkább beépíteni ebből a cikkből magadba és miért?
Az eredeti videót, amiből a fordítás készült itt tudod megnézni: https://youtu.be/dOnn2DEGUAc