Hozd le a szemetedet a hegyről!

Hozd le a szemetedet a hegyről!

Kirándulni voltunk a napokban a Mecsekben, és ebből az apropóból felmásztunk a Zengőre, a Mecsek legmagasabb pontjára. A csúcson nem csak a gyönyörű kilátás, és a békesség fogadott minket, hanem egy szeméttel teledobált tűzrakóhely is. Közvetlenül mellette ott árválkodott egy „Vidd le magaddal a szemetedet!” tábla is, de úgy látszik, hogy amint valaki fennhagyta a szemetét, az utána érkezők számára már teljesen hiteltelenné vált ez a felszólítás. Míg mi fent múlattuk az időt a kilátóban, megérkezett egy háromtagú család és kisvártatva azt láttuk, hogy egy műanyag szatyorba felszedik a szemetet, majd le is vitték magukkal. Az ő elmondásuk szerint, az apuka csak felháborodott a szeméten, az anyuka tartotta a szatyrot, a lányuk pedig felszedte a szemetet. Bár nagyon inspiráló volt ez a tettrekészség (és bevilágító, hogy én mennyire nem vagyok az), mégsem ez volt számomra a „moral of the story”.

Egy nappal utána sikerült teljesen beletekerednem az érzelmeimbe. Nem tudom megállapítani, hogy pontosan mi volt a gyújtózsinór végén, csak arra tudok visszaemlékezni, hogy egy délutáni strandolás közben iszonyatosan kiélesedett a figyelmem arra, hogy Norbi hogyan nem figyel rám, hogyan nem beszélget velem eleget, hogyan érdekli őt jobban az olvasás vagy napozás nálam. Teljesen felesleges lenne belemenni abba, hogy mennyi perc/nap az Európai Únió által hitelesített normális mennyiségű figyelem mennyiség, amiben egy embernek jogában áll részesülni, és ahhoz képest valóban eltért-e Norbi figyelme, mert a lényeg az, hogy én így éltem meg, tehát számomra ez volt a mérvadó. Az elveszettségemet, csalódottságomat, egyedüllévőségemet pedig az eddigi önismereti képződésemet meghazudtoló kritika áradattal orvosoltam. Gondolom le se kellene írnom, hogy kevés sikerrel … Csak utólag jöttem rá arra, hogy ha valakinek a nyakába borítom azt, hogy nem figyel rám eléggé, vajon mitől lenne kedve ezután jobban figyelni rám?!? Na de, térjünk vissza az alap sztorihoz.

A kritikám után megteremtődött hidegség és távolság fényévekben volt mérhető. És ezt nyilván nem csak a kritika okozta, hanem számos más tényező is, csak abban a pillanatban ez volt a jéghegy csúcsa, így az látszott a legjobban, és ennél fogva az volt megragadható. Mondhatnám azt is, hogy eluralkodott közöttünk a „nemes csend”, de ez a csend nem volt annyira nemes, inkább távolságtartó. Elhatároztam, hogy ameddig nem tudok mondani valami kedveset, nem fogok megszólalni. Jó sokáig nem szólaltam meg… ő sem. Amikor kissé lenyugodtak a kedélyek, pszichológiai informáltságom révén kifogalmaztattam vele és magammal is, hogy kinek mi lenne a szükséglete (persze, hogy azt válaszolta, hogy kevesebb kritikára, vagy legalább ellensúlyozzam pozitív dolgokkal), én pedig kifejeztem, hogy több figyelemre. Tudom, hogy a tiszta kommunikáció szempontjából sem a „több”, sem a „figyelem” egyáltalán nem megfogható igények, de szándékosan nem akartam tovább bontani ezt a témát, mert tudtam, hogy abban a pillanatban nem a szükségletek megfogalmazása fog rajtunk segíteni. Hiszen azok még mindig csak igények megfogalmazásai voltak egymás iránt (amikből egyébként sem szűkölködünk) és annak kimondása, hogy a másik hogyan „nem elég jó”.

Éreztem, hogy egy szeméthalmazon állunk éppen a kapcsolatunkban, és először ezt a szemetet kellene eltakarítani, hogy utána esetleg valami szebbet tudjunk odarakni, viszont a figyelmem állandóan kint volt Norbin, és azt akartam volna forszírozni, hogy „beszéljük át”. Itt kapóra jött a némasági fogadalmam, mert arra kényszerített, hogy a saját házam tájékán kezdjek el keresgélni. Rájöttem, hogy nem az a lényeg, hogy mit csinálunk ezzel a szeméthalmazzal Együtt, hanem hogy ÉN lehozom-e a saját szemetemet a hegyről, ami azt jelenti, hogy az általam eldobált „szemetet” hajlandó vagyok-e felszedni. Elég sokáig tartott, amíg őszintén ki tudtam mondani, hogy „Sajnálom az érzéketlenül megfogalmazott kritikámat„, de amikor kimondtam, akkor fizikailag éreztem, hogy újból tudok rendesen levegőt venni, miközben addig észre sem vettem, hogy mennyire szorul a mellkasom már órák óta.

Amint kilazult a saját testem, az is feltűnt, hogy nem az ő figyelmét hiányoltam igazából, hanem hogy valami miatt teljesen elszakadtam magamtól, aminek következménye lett az, hogy árgus szemekkel figyeltem arra, hogy ő mennyire figyel rám. Érdekes módon az, hogy bocsánatot kértem tőle és ezáltal elhoztam azt a szemetet, amit én dobáltam be a kettőnk között lévő térbe, automatikusan létrehozott egy kapcsolódást önmagammal is. A bocsánatkérés csak másodlagosan hat arra a személyre, akitől bocsánatot kérünk, elsősorban saját magunkat lazítjuk ki vele, ha tényleg őszinte, de ehhez az kell, hogy képesek legyünk érzékelni, hogy „az eldobált szemét” elsősorban ránk hat, nem pedig a másikra. És ez már nem egyszerű művelet, mert ez már a gerendák és a szálkák territóriuma, ahol köztudott, hogy az ominózus szálkák sokkal jobban láthatóak, mint a gerendák.

Egyébként nem gondolom, hogy ne lenne helye a figyelem kérésének, de az is csak akkor tud jó helyről indulni és jó helyre landolni, ha nem támadó jellege van. Azt pedig magamon megfigyeltem, hogy mindig támadok, ha nem tudok megkapaszkodni önmagamban, a saját biztonságomban, ha nem érzem azt, hogy szilárdan állok a talajon a másik támogatása nélkül is. Hát ez volt a moral of the story, amit az elején említettem. Annak a tudatosítása, hogy az „ökológiai katasztrófát” nem az fogja megoldani, ha mindenkit magam körül meggyőzök, hogy viselkedjenek jól, hanem ha elsősorban én magam tartok rendet és legalább a saját szemetemmel nem gyarapítom a közös tereket. És ezalatt mindenféle tereket értek, akár a legszubtilisabbakat is. Nem beszélve arról a hatásról, amit az elején írtam, hogy akár egyetlen eldobott szemét is sokkal hangosabb felhívás a szemetelésre, mint a „ne szemetelj” tábla, mert a tettek hangosabbak mint a szavak. Tehát ha én magam szemetelek a saját belső világomban, ez másoknak is felhívás, hogy eldobálják könnyedén a közelemben a saját szemetüket , hacsak nem extra tudatosak és ezt nem teszik meg a meghívásom ellenére sem.

A másik nő

A másik nő

Ebben az évben úgy volt, hogy Norbi egyedül megy az Evernessre, mert én nem éreztem vágyat, hogy menjek. Két nappal az indulása előtt hatalmába kerített egy nagyon élő és totálisan igaznak tűnő érzés, hogy valakivel össze fog jönni az Evernessen. Az lett a fixa ideám, hogy „egy másik nő fog mellette aludni a sátorban”. Bármennyire is nehéz volt szembesülni ezzel az elképzeléssel, végül úgy éreztem, hogy nem tudok igazán mit tenni. A teste az övé és én nem szabhatom meg, hogy kivel oszthatja meg és kivel nem, és erről már korábban beszéltünk is, szóval teljesen tisztában vagyunk mindketten azzal, hogy mik a  kapcsolatunk határai. Ráadásul rá kellett jönnöm arra is, hogy a saját vállalhatatlan fantáziámat próbálom őrá erőltetni, mégpedig azt, hogy szerintem lenne marha izgalmas, ha elmennék az Evernessre és összejönnék ott valakivel.

Pénteken reggel írt nekem egy üzenetet, hogy az ébrenlét és alvás határán az az intuitív gondolata támadt, hogy le kellene mennem az Evernessre, legalább egy napra. A jegyet ő állja, ha csak a pénz lenne ennek az akadálya, mert hogy úgy érzi, hogy teljesen szívből jön neki ez az érzés és jó lenne, ha ott lennék vele. Teljesen rám vall, hogy azonnal küldtem neki egy elszámolást, hogy mennyi pénzbe fog kerülni ez az ötlete, és hogy valóban vállalj-e még így is. Azt válaszolta, hogy nem a fejéből jött ez a meghívás, ezért nem a számok függvényében döntött erről. Csak menjek és a többivel ne törődjek. Ez eléggé nehezemre esett első körben, mert iszonyatosan nehéz befogadnom és elfogadnom ilyen jellegű dolgokat, aztán pedig egy teljesen újszerű érzés kerített hatalmába, hogy valójában mennyire jól esik, hogy ő ezt megteszi és nem számol utána, hogy „mennyibe kerülök neki”. Igent  mondtam a meghívására, főleg azért, mert leesett, hogy a hely a sátorban az enyém lehet, ha igényt tartok rá, épp most hívott meg arra, hogy én legyek az a „másik nő” számára. Ami elsőre sima ügynek tűnt, annak a megvalósítása már annyira nem volt az. Elfoglalni a saját helyemet, elhinni, hogy az az én helyem, hát ahhoz egy kisebb fajta El Camino kellett.

Péntek este egy csatlakozás miatt, ami késett lekéstem a vonatot (pedig nagyon időben indultam). Mindenféle próbálkozás, hogy találjak telekocsit eredménytelennek bizonyult, pedig potenciálisan 5 500 ember látta az üzenetemet, és még Oszkár sem indult. Az előre megvett vonat jegyemet elbuktam.

Másnap már fél 7-kor a Déli pályaudvaron voltam, hogy a 7-es vonattal lemenjek Alsóörsre. Előre már nem mertem jegyet venni, úgyhogy a pályaudvaron váltottam jegyet az automatából. Kisvártatva láttam a táblán, hogy a vonatom „20 percet késik”, majd ez így folytatódott, amíg feltornáztuk magunkat a „80 percet késik” feliratig. Miközben ácsorogtam a peronon és a gondolataim szabadon száguldozhattak a várakozás közben, az agyam feldobott egy információt „nincs meg a mobilom” . Átnéztem az összes zsebemet , majd átkutattam 5x a táskámat, de valóban nem volt nálam.  Mivel semmi nem indokolta a külvilágban, hogy ez a gondolat felmerüljön bennem,  teljesen biztos lettem abban, hogy már az elveszítés pillanatában is tudtam, hogy „éppen most veszítem el a mobilomat„, de a tudatom mégis blokkolta ezt az infót és csak sokkal később, amikor már úgysem tudtam tenni semmit, engedte fel. Vég nélkül csak az járt a fejemben, hogy DE MIÉRT CSINÁLOM EZT MAGAMMAL? Körülbelül fél óráig azt is gondoltam, hogy biztos ellopták, és az a nagyon érdekes, hogy az 55-65 éves nők voltak kifejezetten gyanúsak számomra. Tiszta nonszensz.

Körülbelül negyed órát teljes levertségben töltöttem, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy egy új mobilt vegyek ahelyett, ami most elveszett, és hogy milyen szar ennyire feszes költségvetéssel élni, amit bármilyen életesemény megborít (egyébként a mobil szülinapi ajándék volt, mert már 3 évvel ezelőtt sem tudtam megvenni magamnak), de utána teljesen lenyugodtam, amiről nem tudtam megállapítani, hogy eltompultam a sok nehéz érzelemtől, vagy valóban megszállt a szent béke. Mindenesetre ismerem ezt a „most már minden mindegy” érzést és beleengedtem magamat. Nem akartam, hogy a második jegyem is odavesszen, Norbi  megvette a belépőmet, úgyhogy ezután tényleg oda akartam érni, ahová már valójában előző nap este elindultam, akár mobil nélkül is.

A vonat 80 perc késéssel elindult, és az út során sikerült feltornáznunk ezt a késést egészen 120 percre a megállásokkal, mozdony cserével, off-topicnak tűnő várakozásokkal. Rossz érzés volt, hogy Norbi azt sem tudta hol vagyok, már rég oda kellett volna érnem, de még csak szólni sem tudtam neki, hogy hová vesztem el, de legalább úton voltam, ez megnyugtatott. Varázslatos érzés volt, amikor a fák közül egyszer csak előbukkant a Balaton, és utána a partján utaztunk elég hosszú ideig. Az már kevésbé volt varázslatos, hogy a vonat nem állt meg Alsóörsön… Nem értettem a dolgot, mert a kalauz látta, hogy oda szól a jegyem és nem mondta, hogy ott ne lenne megállója a vonatnak.

A vonat 8 km-el tovább vitt magával, mint az nekem jólesett volna, és lerakott Balatonfüreden. Egy óra múlva induló busszal mentem vissza Alsóörsre, ahol leszállás után a kemping irányába kezdtem el sétálni. Jó sok gyaloglás után kerített hatalmába egy érzés, hogy nem jó irányba megyek, és két unottan ácsorgó hölgy a strand bejáratánál ezt tanúsította is. De az agyam miért csak ennyi gyaloglás után engedte fel ismét az infót? Hiszen már a buszmegállóban „tudtam”, amikor balra kanyarodtam, hogy nem a jó kemping irányába megyek!

Hátraarc, séta a másik irányba. Itt már határozottan érzékeltem, hogy valami más sztori is fut a háttérben, hogy ennyire nehéz megérkeznem valahová, ennyi plusz kört csinálok, ennyire gáncsolom saját magamat azzal, hogy az információkat egyszerűen tudattalanul nem akarom látni. Amikor visszaértem a vonatállomásra (ahol előzőleg nem állt meg a vonat), megláttam egy csapat kissrácot, akiken látszott, hogy sátorozni mennek. Egy pici ideig tanakodtak, majd elindultak abba az irányba, amerre én is tartottam. Most már biztos voltam abban, hogy jó irányba megyek, hiszen szemmel láthatóan ők is a kempinget keresték.

Kb. 400 méter séta után a srácok megálltak, megint tanakodni kezdtek, majd kiderült, hogy rossz irányba tartanak és az egész csapat megfordult az ellenkező irányba. WTF? Akkor most már elhagytuk vajon a másik kempinget? Teljesen belefáradtam ebbe az „iránytalanságba”, a bolyongásba és leültem a fűbe, hogy megnyugodjak. Nem sokkal ezután feltűnt egy pár, akiktől megkérdeztem, hogy nem tudják-e, merre van az Everness. Azt mondták, hogy ők is azt keresik, de még nem találták meg, és most erre indultak el, hátha… A vonatállomás és a Pelso Camping, ahol az Everness volt, egymástól 2 km-re vannak, de nekem ez a két kilóméter egy örökké valóságnak tűnt, úgy éreztem, hogy szörnyen hosszú ideje vagyok úton (és valóban…. összesen 7 órán keresztül érkeztem az Evernessre).

Belépő nélkül nem engedtek be, Norbit nem tudtam felhívni, a rendszerben nem találták az én nevemet, a Norbi neve alatt vásárolt 2 belépővel pedig már mindkettővel beléptek. Itt borultam ki belül teljesen, hogy mire végre sikerül megérkeznem, már nincs „helyem”, ráadásul megint az volt a fixa ideám, hogy odaadta a jegyemet „egy másik nőnek”. A szervezők végül megengedték nekem, hogy kísérettel bemenjek az Integrál Akadémia sátrához, ahol az önkéntesek felhívták Norbit és ő kijött a bejárathoz. A sok megpróbáltatás és más nőkről szóló fantáziám után csak annyit bírtam közölni vele, hogy nem akartam szó nélkül elmenni, de én akkor most hazamegyek, mire ő csak annyit mondott, hogy érti, hogy mennyire nehéz lehet ez nekem most és csak megölelt. Annyira földelt volt a jelenléte, hogy teljesen lenyugodtam.

Most a távolból nézve látom, hogy a megérkezésem olyan volt, mint a viccben a „baszd meg az ásódat”, miközben ő várt rám, próbált elérni telefonon és ezáltal elérte a busszsöfőrt, akinél leadták a telefonomat, így tudta, hogy telefon nélkül vagyok valahol, és nem fogom őt tudni felhívni. A jegyemet ezért a bejáratnál akarta hagyni, amikor is kiderült, hogy az előző este valamelyik értékesítő önkéntes helytelenül járt el és nem is szabadott volna neki kiadnia jegyemet, ezért visszakérték Norbitól. Így igaz lett a gondolatom, hogy „egy nőnek adta oda”, mert valóban így történt, csak ez a nő a recepciós lány volt.

Miután a megérkezés összes hulláma elcsitult, szuper napot töltöttünk együtt, fürödtünk a Balcsiban, előadásokon és koncerteken vettünk részt, este pedig én aludtam Norbi mellett a sátorban, én lettem az a nő, akit még kedden „megálmodtam”, hogy itt lesz. Az utolsó döfés a saját félrecsúszott interpretációimba az volt, amikor reggel ébredés után konstatáltam, hogy Norbi az egy plusz hálózsákot is „annak a másik nőnek” hozta, miközben ez a plusz hálózsák volt az, ami miatt először életemben nem fáztam éjjel sátorban a Balaton mellett, tehát igazából a végén nekem magamnak volt jó, hogy ő hozott egy másik hálózsákot is.

Nagyon tanulságos volt számomra ez az út, Norbitól egy igazi „kalandjegyet” kaptam. Nehéz volt beérkezni a saját helyemre, „landolni”, elhinni, hogy én vagyok az a nő, akié a hely a sátorban, és hogy egy jövőbeli potenciális önmagamat látom, amikor a „másik nő”-ről vannak fantáziáim, aki nyilvánvalóan valami olyasmit tesz, amit én nem tudok (vagy úgy képzelem, hogy nem tudok). Tehát a „másik nő” akár egy teljesen pontos leírása lehet annak, hogy valójában én milyen tulajdonságok kifejlesztésére vágyom önmagamban. Például a gyakori vádam a „másik nőkkel” kapcsolatban az, hogy ők tetszenek Norbinak, miközben én iszonyatosan nehezen bányászom elő magamban azt a vágyat, hogy tetszeni akarjak neki és ezért tegyek is. A tetszés valami olyasmiként él bennem, ami vagy megtörténik vagy nem, de vajmi kevés ráhatásom van. Ennek egy része igaz, egy része meg totálisan nem.

És lehet, hogy tényleg ott volt az éterben „egy másik nő”, aki beesett volna az én üresen hagyott helyemre, ha valahol menet közben feladom és visszafordulok. Ezt már soha sem tudjuk meg, de mindketten kiegyeztünk abban, hogy nagyon fontos volt, hogy ezen az akadály hegyen átküzdöttük magunkat – Norbi is, én is és végül összeértünk, én lettem az, akivel összejött az Evernessen, ő pedig számomra az, akivel én jöttem össze.

U.I: Egy halogatásról olvasott cikkben olvastam nemrég, hogy az agyunk egy része a jövőbeli énünket tőlünk különállónak érzékeli, tehát lényegében olyan mintha „valaki más” lenne. Ezért a halogatás hátulütőit is a jelenben úgy értékeljük, mintha az „valaki másra” ütne vissza a jövőben.

Ez meg hogy jött össze?

Ez meg hogy jött össze?

A 2018-as év elején vettem egy aranyszegélyű naplót, hogy abba fogok beírni minden fontosat, ott fogom tervezni az évet és beemelem az életembe a bőséget és jólétet, amit az arany szélű lapok majd energetikailag jól megtolnak. Most az év végén visszaolvastam a bejegyzéseimet, és egy külön lapra leírtam azokat a feladatokat, ötleteket, befejezetlen gondolatokat, amiket nem szeretnék hagyni elveszni, hanem szívesen „tető alá” hoznám őket 2019-ben. Ennek a listának 78 pontja lett! Ráadásul némelyiket ezek közül a pontok közül nem lehet kipipálni 5 perces munka után, mert van köztük 2 db könyvötlet is, aminek megvalósítása úgy 2020 végére lenne várható HA nagyon ráfeküdnék a témára. Szóval a bőséget megteremtettem, az elhatározásomhoz híven – bőségesen termeltem befejezetlen dolgokat. És most ezzel mi legyen?

A múlt év végén terveztem magamnak egy évrendezőt, amit elneveztem „Évrendező önbüntetőknek”, mert erős öngáncsoló hajlammal rendelkezek, aminek következtében az évrendezők számomra annak szinonimája, hogy „vegyük leltárba, mi nem jött össze EBBEN AZ ÉVBEN SEM, és írjunk egy új listát, hogy legyen min kiborulni jövő év végén is”.  Ezt a saját magam által készített évrendezőt próbáltam olyanra csinálni, hogy ne legyen benne semmi olyasmi, ami ezt az alap elgondolásomat még jobban megtolná az önbüntetés irányába. Most visszaolvastam. Hát… abban is van pár taposó akna. A lényeg, hogy nem az évrendezővel van baj, hanem a szemléletmóddal, amit mögé rakok. Az egyetlen eszköz, amit kifejlesztettem a frusztráció elkerülésére, ha nem is értékelek semmit sem és elkerülöm az évrendezést 🙂 Na de, ez sem jó, mert ez meg a ló túloldala, mert így a megfelelő tanulságokat sem lehet levonni.

A 78 pontot a listámon lehet értékelni úgy, hogy ennyi mindent képtelen voltam megvalósítani, és „Adri, lehettél volna ügyesebb is” (ezzel szoktam magamat halálra basztatni), vagy:

  • ez annak a jele, hogy állandóan valami eszembe jut, amit ráadásul le is firkantok, ergó nagyon termékeny a fantáziám
  • nem elég hatékony az elengedési rendszerem – ha sok ötlet merül fel bennem és azoknak csak mondjuk 30% tudom reálisan megvalósítani, akkor nagyon hatékony elengedési rendszer szükségeltetik, hogy a maradék 70% kikerüljön a fejemből, és ne hurcolásszam őket tovább.

Egy ismerősöm megosztott egy cikket, amiben a Time magazin által összegyűjtött TOP listás fogadalmak találhatóak, amiknél nagy valószínűséggel várható, hogy úgysem fognak teljesülni.

1. „Megszabadulni néhány kilótól és többet edzeni”
2. „Leszokni a dohányzásról”
3. „Egészségesebben táplálkozni”
4. „Több pénzt félretenni és megtanulni spórolni”
5. „Elutazni egy új helyre”
6. „Beiratkozni egy tanfolyamra vagy továbbképzésre”
7. „Kevesebbet stresszelni”
8. „Többet jótékonykodni”
9. „Kevesebb alkoholt inni”
10. „Több időt tölteni a családdal”

Killer fogadalmak, tényleg szinte biztos a pofáraesés, mert azt látom magamon is, hogy ezek nem egyszerű fogadalmak, hanem meglévő nagyon erős szokások megváltoztatásai, amik nem viccből alakultak ki, hanem mert valamilyen komoly hiányosságot segítenek kompenzálni. Először is rá kell jönni, hogy mi ez a hiány, másodszor pedig ki kell tudni építeni egy alternatív „befoltozását” ennek a hiánynak. Ez marha meló, alulértékelem a legtöbbször.

Norbi írt egy jó cikket arról, miért dőlnek be az Újévi fogadalmak. Ebből engem az a rész fogott meg, hogy általában a Belső Kritikusunk késztet arra, hogy megfogalmazzunk egy életünket jobbító fogadalmat. A Belső Kritikuson kívül van egy Belső Védelmezőnk is, aki kiegyensúlyozza az önmagunk ellen irányuló bántást, viszont az

„… Egymásnak feszülő énrészeink (a Kritikus és a Védelmező) nagy energiákat emésztenek fel. A belső küzdelem pedig egy lefelé ívelő spirált hoz létre. Energiánk csökkenni kezd, és feszültséget is generál. Ez pedig nem jó hír a fogadalmunkra  nézve, hiszen  egy új szokás kialakítása energiát igényel … A megjelenő feszültség pedig sajnos még rosszabb helyzetbe is hozhat minket:  erősítheti azt a szokást amit át szerettünk volna alakítani. Például ha az édesség étrendünkből való kihagyását tűztük ki célul – melyet gyakran a feszültség oldására, egy jó érzés megszerzésére használtunk – a belső küzdelem általi feszültségből adódóan, a céllal ellentétben egy újabb strigula kerül a palettára a csoki evés mellé.”

A Belső Kritikusból meghozott újévi fogadalom tehát jó eséllyel be fog dőlni. A megoldás pedig képessé válni elfogadni mindhárom szereplőt: a Kritikust, a Védelmezőt és a rossz szokást is, amin változtatni szeretnénk.

Ennek a bejegyzésnek az „Ez meg hogy jött össze?” címet adtam. Hogy jött össze, hogy mindent jól csináltam – megfogalmaztam az elérendő céljaimat, kiszíneztem, kifestettem, leírtam, kiírtam a falra, elkezdtem építkezni ezek irányába – mégsem sikerült megvalósítani őket? Hát úgy, hogy szerintem mindet a Belső Kritikus fogalmazta meg. Nem fogadtam el, és szerintem fel sem fogtam a rossz szokásaimat, a kritikusságom mértékét, sem azt, hogy ettől milyen nagyra duzzad az ellenpólus, és milyen belső harcok alakulnak ki.

Még nem tudom, mit csináljak a 78 ponttal. Első lépésnek pont elég, hogy ez az információ bekerült a rendszerembe, hogy a Kritikus, a Védelmező és a rossz szokás elfogadása nélkül, nem fogok tudni hatékonyan tovább lépni, és hogy lehetőség szerint NE a kritikus hangokra hallgatva alkossam meg a 2019-es célokat. Mert az iszonyatosan fárasztó.


Szóljak, ha írok ehhez hasonlót?

Sebek a lelken. Már megint a karmáról

Sebek a lelken. Már megint a karmáról

Ma kutyasétáltatás közben odafutott a kutyám egy kapuhoz és „összevitázott” a kerítés mögött lévő kutyákkal. Annál a háznál körülbelül négy kutya van, akik rettentően idegbajosak, és amikor egy kutyát látnak az utcán, akkor annyira ugatnak, hogy egy idő után egymást is elkezdik marni. Mondanom sem kell, hogy a gazdáik sem különböznek túlságosan tőlük, bár csak pár pillanatra volt szerencsém hozzájuk. Azonnal kint termettek az udvaron, és szitkozódni kezdtek. Pár hónappal ezelőtt ez már megtörtént velem, akkor visszakiabáltam a pasinak, most viszont tudtam, hogy teljesen felesleges, gyorsan megkötöttem a kutyámat, és szó nélkül hagytam az utánam kiáltott szitkozódásokat. Tény, hogy megspórolhattam volna a perpatvart, ha Bria pórázon van, szóval én is ludas voltam a történtekben. 

Iszonyatosan érdekes megfigyelnem, hogy a pasi szinte gyilkos dühöt tud ébreszteni bennem a másodperc töredéke alatt. Nem csodálkozom, hogy a kutyái is idegbajosak, ha vele élnék, lehet már baltát állítottam volna a hátába. A legutóbbi alkalommal nagyon hosszú ideig magamban hordoztam a dühöt, nem bírtam leakadni a témáról, és úgy éreztem, hogy ezt az egész rossz érzést bennem ő csinálta, büntetést érdemelne, és jobb lenne, ha az ilyen figurákat valahol elkülönítve tartaná a társadalom.
 

Ezúttal rögtön eszembe jutottak azok a dolgok, amiket a legutóbbi bejegyzésemben a karmáról írtam. Az az energia, amit felém küldött ugyan elért engem, de nekem nem kell őt külön megbüntetnem semmiért sem, mert ő bakker abban az energiában él, én pedig csak pár pillanatra részese voltam, és már attól is kifeküdtem. Azok a szitkok elsősorban az ő életét sújtják, nem az enyémet. Szar beismerni, de a legutóbbi alkalommal a kutyámat is elérte a dühöm, mert hát ő volt „kéznél” és igencsak nem akart normálisan jönni a pórázon, úgyhogy kapott pár rántást, és elég dühösen kimondott „lábhoz!’-t is. Ezek a cselekedetek elérték őt, de ő lerázta magáról, nekem viszont a karmám részévé váltak. Viszont ha ő ember lett volna, és nem tudatos erre, akkor ilyen módon gyűrűzik nagyon egyszerűen tovább a düh energiája. Ezúttal sikerült leföldelnem a dühömet, és nem érte őt el.
 

Ahogy sétáltam tovább arra lettem figyelmes, hogy megjelent a fantáziámban két kép –  ilyen események után nagyon vadul tudok fantáziálni. Az egyik képben azt fantáziáltam, hogy a pasi utánam dobott egy éles követ, ami eltalálta a tarkómat, a másik képben pedig azt láttam, hogy mellkason lőtt. Egész eddig azt gondoltam, hogy az ilyen jellegű képek azt jelzik, hogy a tudatom nem bírja elengedni az eseményt, túlspilázom, mindenféle vészforgatókönyvet képzelek el feleslegesen stb. Most viszont rájöttem, hogy ezek nem is annyira valótlanok, mint amennyire annak képzelem őket. Nem csak a fizikai testünk létezik, amelyiken az ilyen jellegű cselekedetek nyomai tisztán megállapíthatóak lettek volna, hanem vannak finomabb energetikai rétegek, amiknek érzékeléséhez nagyobb érzékenységet kell kifejleszteni. Mi van, ha az, ami  megjelent képben valóban megtörtént energetikai szinten és azokon a pontokon sérültem?

Amint ezt az információt elfogadtam valósnak, rögtön megjelent a képzeletemben egy kenőcs, amivel bekentem a tarkómon keletkezett sebet, majd a mellkasomban ütött lyukat is, majd mindkettőt bekötöztem fehér kötözőszerrel. A legmeglepőbb az volt, hogy rögtön éreztem a megnyugvást, a tudatom abban a pillanatban elengedte az eseményt, és nem fantáziáltam tovább. Nem kellett kényszerítenem magamat, hogy engedjem már el a történteket, a tudatom spontán elengedte a képeket, amint lekezeltem az energetikai sebeket.

Ezeket a sebeket viszonylag könnyű volt lekezelni. Ennél sokkal makacsabbnak bizonyultak a szavak, amiket hallottam. Mintha azokból egy külön neuron pálya alakult volna, újból és újból hallottam a szitkokat, mint egy végtelenített felvételen. Végül nagyon kreatívan oldottam meg ezt is. Képzeletben a neuron pályát is bekentem a kenőccsel, és elképzeltem, hogy amikor megint megindul a fejemben a szóáradat, akkor egyszerűen a szavak kicsusszannak a rendszeremből, mint egy csúszdán. Működött 🙂

A hangtalanul csattanó pofon

A hangtalanul csattanó pofon

Tegnap reggel egy nő új magaslatokra emelte bennem a karma megértését. Úgy kezdődött, hogy reggelre levált mindkét cipőm talpa félig. Nem volt kéznél megfelelő ragasztó, sem másik pár cipőm, úgyhogy elcsoszogtam a közeli Allee-ba és vettem ragasztót, hátha ezzel orvosolni tudom a problémát. Miközben ültem mezítláb a padon és ecseteltem a cipőtalpamat megállt mellettem egy nő. Pár pillanatig némán figyelt aztán rám öntötte a fekete levest: „Minek ragasztod a cipődet? Miért nem veszel újat? Csöves cipőben járkálsz. Kimész az ajtón és le fog válni a talpa megint! Hülye.”  Majd elsétált. Elég nyomorultul éreztem magam egyébként is, ez a szónoklat meg végkép leküldött a padlóra. A legmegdöbbentőbb az egészben az volt, hogy ismerős volt a nő hangja. 

Nem tudtam rá dühös lenni, nem tudtam neki visszaszólni, mert olyan volt, mintha saját magamat hallottam volna beszélni, amikor magamhoz szólok, csak most éppen ezt kívülről nézhettem végig, nem pedig csak a fejemben történt. Ismerős volt a hangsúly, a szavak választása, az a lekezelő és lenéző bánásmód, amivel előadta a mondandóját, az együttérzés és megértés teljes hiánya, az érzéketlenség a szenvedéssel szemben, a még mélyebbre süllyesztő segítő szándék (szerintem ő úgy gondolta, hogy éppen segített nekem tisztábban látni … és tényleg), a megszégyenítés. Ismerős volt a pofon, ami hangtalanul csattant az arcomon.

Számtalanszor hallottam már beszélni a karma működésmódjáról a buddhistákat, de soha nem jelent meg ennyire plasztikusan. Mindig úgy képzeltem, hogy az a rossz, amit MÁSOKKAL tettem meg, tér vissza hozzám és valamilyen módon el kell szenvednem a cselekedeteim következményeit. Hála a nőnek rájöttem, hogy nem az tér vissza, amit másokkal tettem, hanem amit MAGAMMAL szemben vétettem. Értelmet nyert a következő idézet:

A tanítvány kérdezi a mestertől: „Kik vagyunk mi, hogy másokat gyógyítunk?” Sri Ramana Maharsi válasza: „Nincsenek Mások!„

Mindig, amikor a tökéletes Isteni szeretetnél alacsonyabb minőségben szeretem magam, elültetem a rossz karma magvait. Mert, ha abból indulunk ki, hogy mindenkinek van tökéletes isteni természete, akkor minden egyes ilyen alkalommal vétek ez ellen az isteni természet ellen bennem. Elsősorban az tér vissza hozzám, amikor magamat nem tudom istenként tisztelni és szeretni.

A témához teljesen szervesen illeszkedik egy videó is, a Trurth Bomb Mom műhelyéből, amit Kristina Kuzmic üzemeltet. Kristina videói főleg „az elég jó anya” vs „a tökéletes anya” mítosza körül  forognak és az egyikben megkérdez nőket, hogy miket mondanak önmaguknak. Szinte mindenki olyan jelzőkkel illeti magát és olyan hangsúllyal szól önmagához, ahogyan soha nem szólna olyan emberhez, akit szeret. Utána Kristina előveszi annak a személynek a gyerekkori fotóját és megkérdezi tőle, hogy ugyanezeket mondaná-e neki is. Sírtam a videón, mert rájöttem, ha ránézek a gyerekkori énemre, SOHA-DE – SOHA nem mondanék neki olyan otromba dolgokat, mint amiket mondogatni szoktam magamnak felnőtt koromban, többek között azt is, hogy jobb lenne a világnak, ha én meghalnék, mert legalább egy teherrel kevesebb lenne.

Nagyon régóta azon van a fókuszom,  hogy miként lehetne csökkenteni a szenvedés mennyiségét a földön. Állandóan az árvákon, szegényeken, hontalanokon, az erdőkön, vizeken és a levegőn akarok segíteni és évekig azon csodálkozom, hogy miért nem vagyok képes mozdulni ezekben a témákban. Nagyon egyszerű a válasz. Az, amilyen szennyel telipakolom a saját lelkemet, amennyi kezdeményezést kivágok magamban gyökerestül, az amennyiszer belerúgok saját magamba az pont ugyanannyi, mint amennyi bántás és fájdalom éri az árvákat, szegényeket, az erdőket, vizeket és a levegőt. Nem tudok ezeken a rajtam kívül eső dolgokon segíteni, amíg én saját magam szenvedek, amíg bennem az esőerdők helyén csak csonkok állnak. Nem tudok érdemben megmozdulni másokért, amíg nem tudok magam felé kinyúlni. Ezt nagyon sokszor olvastam már könyvekben, hallottam mesterektől, spirituális tanítóktól, sámánoktól és nem ért be az üzenet a lelkembe, mert ahhoz látni kell tisztán a magam ellen elkövetett cselekedeteim energiáját.

Ehhez pedig ki kell érzékenyíteni magunkat magunk felé, mert attól, hogy nem mondom ki hangosan, hogy „Adri, te hülye vagy.” csak gondolom a fejemben, ez semmivel sem lesz kevesebb ártás. Az Allee-ban legalább a nő hangosan kimondta és az arcomba vágta. Az, hogy én az ő szavaival mit kezdek az én dolgom, az az ártás, amit ő véghezvitt rajtam pedig őhozzá fog visszatérni. Lehet, hogy jobb cipő volt abban a pillanatban a lábán, de nem gondolom egy percig sem, hogy könnyebb az élete az enyémnél. Ha hozzám így szólt, kétlem, hogy másként szól önmagához és azt is kétlem, hogy otthon kesztyűs kézzel bánnak vele.

A szerető kedvességgel elsősorban magam felé kell megtanulnom fordulni, észrevenni, hogy bennem milyen ártást visz véghez az, amikor másnak csinálok valami rosszat, mert ez a rossz karma, ami bumerángként vissza fog térni.


Szóljak, ha írok ehhez hasonlót?

A fény

Kívülről nézem az élet spirálját,
bent a közepén fény világít, az én fényem is lehet, ha hagyom, hogy megérintsen.
Nézem a csendben, lassan mozgó lelkeket, akik már a fény felé sétálnak.
Azt mondják sorban állás van a leszületésért ide a földre.
Bár sorban haladnak egymás után, nem látom a sort,
ez nem sor, ez pusztán sorrendiség, egymás tisztelete,
saját helyen levés, saját úton haladás.
Vonzanak a lelkek bent a spirálban, szeretnék összetalálkozni velük, ezért elindulok…
Ezt hívják inkarnációs döntésnek?
És az élet teljesen másként alakul, mint ahogy elképzeltem. (tovább…)

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0