Amikor már a bemelegítéstől izomlázad lesz

Amikor már a bemelegítéstől izomlázad lesz

Durván hat év után térek vissza lassan a csoportos erősítő órákhoz, amikre nagy előszeretettel jártam még Szlovákiában, de amint átléptem a határt és Magyarországra költöztem, mintha ezt a részemet a hátár másik oldalán hagytam volna. Nagyon érdekes tudatosítani, hogy az itteni ismerőseimnek ismeretlen a „sportos énem”,  pedig a sport nagyon szerves része volt az életemnek. Na de most! Tegnap és a múlt héten is jártam egy csoportos órán a Life1-ben a Corvin negyedben és most már írnom kell erről a világról, mert annyira kikívánkozik belőlem. A csoportos erősítő óra számomra egyfajta transzélmény, frankón be lehet tőle „tépni”, és rengeteg boldogsághormont termel. Az edzéseket vezető nők pedig számomra egy külön kaszt…

Az első ilyen élményem Kašpar Andi óráin volt, Dunaszerdahelyen. Máig megvan az emlékeimben az első óra nála, amire a barátnőm vitt el magával. Azt hittem, hogy az óra után nem tudok kimenni az ajtón, annyira fájt mindenem… De az az életenergia, ami közben  megtermelődött bennem, hát azért megérte az egészet. És azt se piskóta megélni, ahogy óráról órára növekszik az erő, és egyszer csak már végig bírom csinálni az egész edzést. Leírhatatlan. Andi minden óráján megéltem egy nagyon érdekes „transz-pontot”. Tényleg nem tudok rá jobb kifejezést. Ez akkor áll be, amikor már a test kellő képen be van melegítve, jönnek az intenzív erősítő gyakorlatok, amik pontosan ráfeküsznek az ütemes zenére, elérkezik az első komfortzóna határ, aminél jó lenne megállni, de ezt a határt pontosan érzékeli a legtöbb ilyen csoportos óra edző és elkezdi kiabálni, hogy „NE HAGYD ABBA! CSINÁÁÁÁÁLD!„, ha valaki pedig rendszeresen jár órákra, akkor ez még névvel ellátott formában is tud érkezni „Adri! Ne hagyd abba! Gyere!!!” Itt kapcsolnak be extra tartalékok, amikről előtte nem is tudtad, hogy vannak, vagy a sokadik óra után már tudod, hogy no para, be fognak kapcsolni, és közben az egész csoport energiája is húz, mert mindenki nagyjából egyszerre mozdul. Mindig vannak a csoportban extra magas energiaszinten mozgó nők, akik mintha húznák energetikailag az egész teret, és persze a legmagasabb energia szinten az órát vezető edző áll, aki fáradhatatlanul vezeti az egész csapatot át a komfortzóna határokon.

Voltam pár edzésen itt Pesten, de nem találtam meg az Andi energiájához hasonlót. A karantén alatt fedeztem fel Rubint Rékát, hát az a nő is egy motor, most pedig utamba került a remek Corvin negyedben a Life1 központ és az ottani edzők. A mostani élethelyzetem csinálta meg, hogy eljutottam oda, mert majdnem két hete melegvíz nélkül vagyok és a zuhanyzás hideg vízben még belefér nekem, de hogy hajat mossak hideg vízben, az már meredeknek érződött. Ezért kitaláltam, hogy elmegyek órára egy fittness teremben, és utána hajat mosok. Két légy egycsapásra! Amint beléptem a Life1 központba, rájöttem, hogy ez a közeg nekem mennyire hiányzott! Az edző emberek látványa felvillanyozott. Nekem a sporthoz nagyon erősen a kitartás, elhatározás, fókusz tartozik és olyan, mintha az edzőteremben ezektől szikrázna a levegő.

A múlt héten DeepWork órán voltam Erdélyi Annamarinál, aki azt mondta, hogy 9 hónapja tartott utoljára órát,  mert megszületett a kisfia, és otthon volt vele. És aztán letolt egy olyan órát, aminek már a bemelegítőjétől izomlázom lett. Imádom azt a lelkületet, amikor a bemelegítő blokk után, amihez MÁR fel kell kötni a gatyát, az edző vidáman mondja, hogy „na, bemelegítettünk, most akkor nekilátunk!” Kikapcsol az agy, csak a zene marad és a mozdulatok, az erőkifejtés, az újabb és újabb meghaladása annak, ami az előző percben még lehetetlennek tűnt. És igen, vannak olyan határok, ahol a testem egyszerűen azt mondja, hogy „ELÉG!” és nem tudok többet egy gyakorlatból megcsinálni, de ezeken az órákon tanultam meg azt, hogyan adjak magamnak egy pici pihenőt, majd folytassam. Nem tudom, ki volt az első, aki kitalálta, hogy izomerősítés közben ordítani kell a zenének, de esküszöm ennek van valami energetikai hatása. A zene húz, és ha halk, akkor nehezebb mozogni. Azt hiszem, hogy harmóniában kell lenni a zene hangosságának és a kifejtett erőnek, és akkor jó.

Tegnap pedig Gyurkovics Anikó Alakformáló óráján jártam. Hát ez a csaj is egy külön firma. 10 perccel az óra előtt érkeztem, és mivel a nagy teremnek két oldalról üveges a fala, bármelyik órát végig lehet nézni kívülről is. Az alakformáló óra előtt Kangoo óra volt éppen, ami egy speciális rugózó talpú cipőben történő edzés forma. Nagy meglepetésemre, miután az órát vezető vöröshajú csaj befejezte az órát, és levette magáról a kangoo cipőt, odasétált a falnál sorakozó step lépcsőkhöz, levett egyet és ezzel fel is készült a mi óránkra. És ezen az órán is teljesen odatette magát. Imádtam nézni, ahogy élvezi a zenét, ahogy betölti az egész termet a hangjával (még a hangos zene mellett is), ahogy odafigyel mindenkire, ahogy nem hagyta, hogy lazsáljunk. Az a megjegyzése tetszett a legjobban, amikor egy lány egy könnyebb kettle bell-re cserélte a kezébe lévő súlyt és Anikó megkérdezte tőle, hogy „Azzal a retiküllel meg mit akarsz csinálni?” Teljesen le volt hangolva azon, hogy az 5-10 kilós kettle bell-eket vagyunk csak hajlandóak emelgetni, miközben szerinte a 20 kg-al lenne igazán hatékony. Jó, elhiszem… :))) Aztán amikor meglátta, hogy két 1 kilós súlyzó van a kezemben, akkor mondta, hogy „Nem, nem összesen 2 kg legyen a kezetekben! Egyenként 2 kg mindkét kézbe!”, majd amikor egy törölközőt is igénylő gyakorlatsor volt és nálam nem volt törölköző, rögtön kerített egy gumiszalagot és kezembe adta, hogy még véletlenül se maradjak le a jóról. El kell ismernem, iszonyat lelkiismeretesen tolta. Majd amikor este 9-kor kiléptünk a terem üveg ajtaján, utánunk szólt, hogy reggel 7-kor vár minket a holnapi órán! :)))) Jó vicc.

Örülök, hogy visszataláltam ehhez a világhoz! Nekem igazi boldogsághormon gyár. Többször eszembe jutott már, hogy szívesen képződnék ebbe az irányba, és milyen jó lenne ilyen órákat tartani. Valami nagyon hív, de egyelőre távolinak érzem. Tegnap azon gondolkodtam, hogy miért vonzz, és azt hiszem, hogy egy olyan énemre vágyom, aki ezekhez a nőkhöz hasonlóan a hangjával be tud tölteni egy egész termet, és motivál a mozgásra 15-20 (vagy Réka esetében ez több száz vagy ezer, amikor online tart órákat) embert, és részesíteni őket ebben az „utazásban”.

A családállításról

A családállításról

Bár a családállításnak vagy rendszerállításnak vannak felismerhető jelei, amikből azonnal meg lehet ismerni ezt a műfajt, minden állító beleviszi az állításba a saját világnézetét, tudását és esetleg ötvözi más műfajokkal, amitől ez minden esetben egyedi lesz és különböző minőségeket lehet ezáltal megtapasztalni egy-egy állító terében. Ennek a cikknek nem az a célja, hogy átfogó képet adjak a családállításról, hanem az, hogy megmutassam én hogyan érzékelem az állításokat és számomra mi fontos belőlük, hogy ha jönnél állítani, tudd hová jössz.

Ha még soha nem hallottál a családállításról, vagy csak szegről – végről, álljon itt egy meghatározás rögtön az elején, hogy el tudd képzelni: a családállítás egy rendszerszemléletű önismereti módszer, ami a családi mezővel dolgozik, és az abban lévő rendellenességeket, elakadásokat segíti oldani. Bert Hellinger, német pszichoterapeuta dolgozta ki azon megfigyelése alapján, hogy az egyén életében jelentkező problémák sokszor csak a nagyobb közösség (család és a családhoz tartozó fontos személyek) összefüggésében érthetők meg és oldahatók fel. Megfigyelte azt is, hogy milyen „törvények” uralkodnak a családi rendszerekben, amelyek megsértése a szeretet áramlásának elakadásához vezet, akár generációkon keresztül.

Meghatározó emlék számomra életem első családállítása, amin részt vettem, és az a tanácstalanság és hitetlenség, amit ennek kapcsán éreztem. Nem tudtam elképzelni, hogy az egész hogyan fog zajlani, furcsának hatott a leírás, hogy emberek beleállnak szerepekbe, és azokban érzékelnek valamit. Máig azt gondolom, hogy a családállítást százszor könnyebb megtapasztalni és véleményt alkotni róla, mint megérteni, bár a családállítás működési elvei állandóan jelen vannak a mindennapi életünkben , csak nem tűnnek fel.

A legnagyobb félelmem az volt, hogy „nem fogom tudni csinálni… beleállítanak képviseletbe és egyáltalán semmit sem fogok érezni”, mert azt képzeltem, hogy minimum médiumi vagy remek színészi képességek kellenek ahhoz, hogy bármit is érzékeljek. Tény, hogy elsőre furcsa volt benne állni egy rám osztott szerepben, de elég gyorsan rájöttem az ízére és bele tudtam magamat engedni a folyamatba. A képviseletben állás nem igényel semmilyen extra képességeket, egyszerűen megtörténik, és pontosan ugyanazokat az „antennákat” használjuk hozzá, mint amikor valaki felmerül a tudatunkban és utána az illetővel véletlenül összefutunk, pedig száz éve nem láttuk, vagy amikor érezzük, hogy a másik ember terében valami nehéz van, esetleg valami nagyon felemelő, pedig nem is ismerjük őt.

Nemrég összeszámoltam, hogy az utóbbi 6 évben körülbelül 220 képviseletben álltam és 20 saját állításom volt, és ezek még csak azok az alkalmak, amiket vissza tudtam idézni vagy visszakeresni a naptáramban, úgyhogy feltételezem, hogy ennél több volt. Ennyi idő alatt tovább finomodott az érzékelésem egészen olyan mértékig, hogy egyszer megfogalmazódott bennem, hogy a képviseleti érzékelés az egyik fő tehetségem 🙂 Minden állításban kétféle szerepben lehetünk – vagy állítunk vagy képviselők vagyunk. A kettő abban különbözik egymástól, hogy a képviseletben „puhábban” konfrontálódunk a saját témánkkal (de még ez sem minden esetben igaz), a saját állítás során pedig direktben. Olyan nem létezik, hogy beleállunk valamilyen képviseletbe, ami semmilyen módon nem függ össze a saját témánkkal, problémánkkal, vagy régóta fennálló élethelyzetünkkel. A szinkron mentén mindig olyan képviselet fog megtalálni minket, ami pontosan illeszkedik hozzánk. Amikor pedig saját állításunk van, akkor elénk tárul színesen – szagosan a hozott problémánk teljes szépségében és elkezd „mozogni” a térben.

Oldó mondatok és a tisztelet

Életem során a tisztelet inkább egy parancsoló kategória volt – tiszteld a szüleidet, nagyszüleidet, az ételt, az oltárt, a tanáraidat, stb. Az idő nagyrészében ez egy állandóan jelenlévő általános elv volt, viszont voltak olyan helyzetek is, amikor rámszólt valaki, hogy ezt vagy azt tiszteljem jobban. Ez egy nagyon faramuci helyzetet állít elő, mert a tiszteletet nem lehet kierőszakolni egy másik emberből, és ha megpróbáljuk, akkor ugyanúgy nem tiszteljük azt az embert, aki nem tisztel érzetünk szerint minket. Szóval igazából csak újrateremtődik az a helyzet, amit próbálnánk megoldani. Aztán jött az életembe a családállítás, aminek központi témája a tisztelet és a Rend, és megtanultam általa ezt az egészet más szemszögből látni.

A tisztelet sokféle képpen kifejezhető. A családállításban használt egyik gesztus a meghajlás. Tőlünk keletebbre a meghajlásnak van kultúrája, úgy érzem, hogy nálunk picit kultúridegennek hat a hétköznapokban. Sokszor mintha a megalázkodás valaki más előtt, vagy a meghunyászkodás kapcsolódna hozzá, és valóban meg szoktuk görbíteni magunkat, amikor eluralkodnak rajtunk ezek az érzések. A tiszteletből meghajlás viszont valami teljesen más. A test teljesen természetesen belemegy a meghajlásba, amikor áthatja az őszinte tisztelet valami vagy valaki iránt. És az is egy teljesen más kontextus, ha nem azt mondják nekünk, hogy „Tiszteld a dédanyád sorsát!”, hanem „A saját tempódban, a saját módodon találd meg, hogyan tudsz meghajolni a dédanyád sorsa előtt.” és közben ezt a gesztust a vezető nem forszírozza, egyszerűen csak hagyja. Ha abban a konkrét állításban ez nem tud létrejönni, mert még ilyen-olyan érzelmi akadályok állnak az útban, akkor elengedjük, és majd meg tud születni a gesztus a maga idejében.

A tisztelet utat enged a szeretet áramlásának, ezért keressük ennyire az állításokban, hogy hogyan tud az elveszett tisztelet helyreállni. Sok problémának az az alapja, hogy nem tiszteljük a saját életünket, a saját sorsunkat, önmagunkat. A tisztelet összekapcsol azzal, amire a lelkünk mélyén vágyunk.

A meghajlás mellett az oldó mondatok a másik eszköz, amivel a családállítás sokat dolgozik. Az oldó mondatok nem csodamondatok, nem az a lényegük, hogy pontosan előírt módon elhangozzanak, mint a Harry Potterben, mert másként valami biztosan felrobban. A képződésem elején teljesen rá voltam feszülve az oldó mondatokra, hogy megtanuljam őket, állandóan azt figyeltem, hogy a kiképzőim miket mondanak az állítások során. Valóban van az oldó mondatoknak egy jellegzetes érzete és logikája, de nem ez a lényegük. Az alapjuk mindig a VAN-ság kimondása, a helyzet igazságának a megfogalmazása, hogy az, ami addig a szőnyeg alá volt söpörve most a tudat fényébe kerüljön és helyet kapjon. Mert attól, hogy valamit nem mondunk ki, még nem tűnik el a hatása, sőt. Minden állításban tehát az éppen aktuálisan kibontakozó helyzethez hangzanak el oldó mondatok, ami azt a konkrét helyzetet segítik tovább mozdulni.

A családállítás szemléletmód

Azon felül, hogy minden állítás során történik valamilyen fajta oldás, nekem elsősorban a családállításból fakadó szemlélet az, ami igazán mérvadó. Minden családi mezőben működnek olyan energetikai törvények, amik akkor is hatnak ránk, ha nem tudunk róluk. A változás pedig akkor tud elkezdődni, ha hajlandóak vagyunk ránézni ezekre a kötésekre, és ezek fényében új döntéseket hozni.


Ami a meddő és a konstruktív vitát megkülönbözteti egymástól

Ami a meddő és a konstruktív vitát megkülönbözteti egymástól

Ezt az írást Mogyoróssy Ágnes – üzleti coach inspirálta, amikor megkért, hogy írjak egy vendég posztot az Inspiráló vezető klub csoportjába a tematikus hónap keretén belül. A téma, aminek körbejárására meghívott a KONFLIKTUS. Érdekes, hogy az életben mennyire működnek a szinkron jelenségek, mert pont akkor, amikor erről beszéltünk chaten egy oltári párkapcsolati konfliktus kellős közepén voltam, aminek nem is látszott a feloldási pontja. Spoilerezek egy kicsit, nem is lett. Közben elköltöztem és szétváltak közös útjaink. Ennek kapcsán jutott eszembe írni a nem vitázásról a béke érdekében, a meddő vitákról és a jó fajta vitákról, mert bár paradoxnak hangozhat, nem a konfliktus nélküliség a jó kapcsolat záloga. Akár személyes kapcsolatról, akár munka kapcsolatokról van szó.

A párommal az volt ránk jellemző, hogy ő nem szeretett vitázni, mert meddőnek tartotta a vitáinkat, elfáradt tőlük, és úgy általában a nem összeillőségünk jelének tekintette őket. Én azt gondolom, hogy ha többet és jó fajta módon tudtunk volna vitázni, akkor talán máig együtt vagyunk. A viták közben ugyanis a felgyülemlett energia kizsilipelődik és újból áramolni tud, ki vannak mondva fontos dolgok ahelyett, hogy a szőnyeg alá söpörnénk őket és újból felvesszük egymással a kapcsolatot a fontos dolgokban. Az, amiért az emberek általában szerintem nem szeretnek vitázni, hogy ismeretlen terepnek élik meg és egy sor negatív élményt vagy fantáziát kapcsolnak hozzá, például azt, hogy ha a másik vitázik velem, akkor nem szeret (eléggé). Ha elrugaszkodok kicsit a párkapcsolat témájától, akkor látom, hogy akivel soha nem tudtam jól vitázni, az az édesanyám. Vagy nem vitáztam vele egyáltalán (még tinédzser koromban sem, pedig akkor az lett volna a dolgom) és visszahúzódtam, vagy olyan módon robbantam, hogy ő húzódott vissza. Ezekből

egyik sem kapcsolat építő – se a vita elkerülése, se a másik fejének leordítása.

Egy nagyon hasonló mintázatot követtünk a párommal is. Félreértés ne essék, nem a vitázás számomra a jó kapcsolat ismérve, nem az olasz házasságokra gyúrok és a tányérdobálásra, mert ettől majd sok szenvedély lesz közöttünk, hanem arra, hogy ami fontos és feszítő, azt meg lehessen beszélni, akár egy vita keretén belül is.

Liz Gilbert Hűség (Ízek, imák, szerelmek II. része) c. könyvében olvastam, hogy a párja Felipe bizonyos vitás helyzetekben képes volt kimondani, hogy „Itt most vigyázzunk.” Nagyon éber volt ugyanis arra, hogy mi az a hangsúly, gesztus, érzelmi állapot, ami egyenes út a süllyesztőbe kettőjük számára. Ha azon az úton mennek tovább, akkor biztos, hogy nagyon összevesznek és esetleg olyanokat is mondanak egymásnak, amivel nagyon megbántják egymást. Ahhoz, hogy időben STOP-ot tudjunk mondani éberség és önreflexió kell. Nem azt jelenti, hogy hagyjuk az egész témát úgy ahogy van, és inkább nem foglalkozzunk vele, hanem azt, hogy óvatosak vagyunk a következő lépésnél, mert lehet, hogy már megcsúszik a lábunk a meredek talajon. Azt gondolom, hogy a legtöbb kapcsolatomban nem tudtam jól felmérni ezt a stop határt, illetve a stop kimondásával teljesen lefojtottuk a témát, és elkezdtük kerülni a békesség kedvéért. Kevésszer tudtam megcsinálni azt is, hogy időt kérjek még amikor tudtam volna normálisan időt kérni, és nem azzal csináltam időablakot a vitában, hogy becsaptam magam mögött a ház valamelyik ajtaját. A megfelelő időben való Stop kimondása nagyon értékes képesség, nemcsak a kapcsolat szempontjából, hanem saját magunk szempontjából is. Nekem azt is jelenti, hogy éber vagyok arra, hogy

ne hagyjam a másikat rálépni a tyúkszememre, mert szinte biztos, hogy fájdalmamban belé fogok rúgni.

És ha tudom, hogy ez lesz és nem akarok neki fájdalmat okozni, akkor időben szólok. Eszembe jut ennek kapcsán egy vicc is: „Hogyan kezdődik minden kocsmai verekedés?… Na mi, mi van, mi van?!” Otthon vagy a munkahelyen nem így szoktuk indítványozni a vitát, DE általában beazonosíthatóak azok a hívószavak, amiket ha kimondunk és ahogy kimondjuk őket, az biztos, hogy vitát fog kirobbantani. Ezek elkerülése jótékony hatással van a vitás helyzetekre, amivel egyáltalán nem azt mondom, hogy a vita tárgyát kerüljük el, hanem csak annyit, hogy annak tudatában indítsuk, hogy hová szeretnénk eljutni. Ahogy egy vita ugyanis elkezdődik, az nagyon nagy mértékben meghatározza a lehetséges kimeneteleket.

Ami számomra egy vitában az ultimate killer, az a másik meggyőződése arról, hogy abszolút igaza van, és a részemről csak az az opció lehetséges, hogy valamit benézek, ha nem értek egyet ezzel az abszolút igazsággal. Teljesen eszköztelennek szoktam ilyen esetekben érezni magamat, és mintha falrahányt borsó lenne bármit mondok. Amit ilyenkor a legmeddőbb megcsinálni (és mégis újból és újból megcsináltam) az a nekifeszülés a másiknak és próbálni átpréselni rajta az én nézetemet. Ezzel gyakorlatilag ugyanazt csinálom, amit ő, hogy próbálom meggyőzni az én abszolút igazamról (például arról, hogy neki nincs igaza, és ezt kezelem abszolút igazságként). Igazi művészet ilyenkor megtalálni a saját súlypontomat és arra ráhelyezkedni, merni eltávolodni a helyzetből és a másiktól és tudni visszajönni a beszélgetésbe, amikor már nyugodtabb vagyok. Megszámlálhatatlan eset volt, amiket visszanézve azt láttam, hogy pont ugyanannyira ragaszkodtam a saját igazamhoz, mint a másik, miközben őt hibáztattam, hogy nem enged a nézetéből, valamint, hogy mennyire nem éreztem jogosnak, hogy nekem is lehet saját nézetem, ami különbözik az övétől és ami ugyanolyan érvényes marad akkor is, ha ő nem ért vele egyet, és hogy én ugyanolyan szerethető vagyok akkor is, ha nem ért velem egyet. A legfelszabadítóbb mondat, amit férfitól hallottam a következő volt: „Akkor is szeretlek, ha valamit nehéz nézni az életvezetésedben.”

Egyszer egy szervezetfejlesztés és agilitás témáját érintő cikket írtam, ami a vitázás különböző szintjeivel foglalkozott. Ebből tudtam meg, hogy a meddő vita akkor jön létre, amikor mindenki be van ragadva a saját „konzerv” gondolataiba, és azokat mondja ki a fejéből, nem is igazán meghallva, hogy a másik mit mond. Ez érzelmi távolságtartással is jár, mivel a helyzetet bizonytalannak érezzük, nem hozzuk be azt, ami valóban bánt minket (mert lehet, hogy nem is vagyunk éberek rá). Ezekre a helyzetekre jellemzőek a tabuk, titkok és tiltások is, amiket szintén nem is biztos, hogy egyáltalán tudatosítunk, mert annyira szervesen magunkba építettük őket.

A kapu őre a meddő vita és a konstruktív vita között az ítélkezés.

A konstruktív vitához az kell, hogy azok, akik az asztal körül ülnek valóban azt mondják „ami a baj” és ne közhelyeket puffogtassanak, vagy általános igazságokat, ne hibáztassanak másokat és ne eleve védekező felállásból beszéljenek, valamint ne ítéleteket mondjanak. Ehhez érzelmi biztonság kell, mert szükséges hozzá kitárni magunkat a másik előtt és felvállalni az érzéseinket. Tehát az első lépés mindig az érzelmi biztonság építése ahhoz, hogy egyáltalán konstruktívan tudjunk vitázni.

A paradox számomra tehát az, hogy egy konstruktív vitához érzelmi biztonság kell, miközben a legtöbb vita azon robban ki, hogy valami miatt elveszett az érzelmi biztonságunk. Ezt feloldani a nagy művészet a konstruktív vitákban, de egyáltalán nem lehetetlen. Már önmagában az, hogy ezt tudatosítjuk is óriási előrelépés ahhoz képest, ha azt sem tudjuk merre van az előre.


#reklám

BÖNGÉSSZ A SELF-HELP KÖNYVTÁRBAN

A Self-help PDF füzetek arra hivatottak, hogy inspiráljanak, olyan kérdéseket tegyenek fel neked, amikre talán eddig nem gondoltál, késztessenek új gondolatok megalkotására, bátorságot adjanak. Ezeket az anyagokat a személyes kihívásaim inspirálják, olyan kérdések, amikre én magam is keresem a választ. A megírással pedig azt remélem, hogy neked is segíthetnek. Izgalmas új perspektívák megtalálását kívánom neked!

Kínálatomat itt találod: SHOP

Megengedem magamnak, hogy lássam

Megengedem magamnak, hogy lássam

Ma kezdtem egy új naplót, jó vastag, lehet, hogy Karácsonyig kibírja 🙂 Nézzük, hogy mik voltak a mai bejegyzések.

KEGYHELY MARKETING
Jó régóta küzdök a pénz elfogadásával, az áraim megszabásával, valahogy sohasem tudtam ebbe jól beleállni, vagy hosszútávon működtetni. Tegnap valakivel emaileztem, és a sorain keresztül visszaköszönt a saját attitűdöm, miszerint „én nem kérek, de nyitott vagyok arra, hogy adjanak, amennyit jónak gondolnak„. Ismerem ezt az érzést, az a tapasztalatom, hogy ez mögött jó sok bizonytalanság, értéktelenség érzés, és önbizalomhiány lapul. Az a kérdés merült fel bennem, hogy „Jó helynek tartom magamat a pénz számára?”, illetve a másik „Milyen helynek látom magamat az ideális fantáziámban a pénz számára?” Az utóbbi időben óriás fordulások történtek velem, és bár még emlékszem arra, hogy szentül meg voltam nemrég győződve arról, hogy egyáltalán nem vagyok jó hely a pénz számára, nem tudok vele bánni, és tiszta pénzpocsékolás nekem pénzt adni (nem csodálom, hogy ilyen attitűddel sohasem volt túl sok pénzem, vagy gyorsan el is tűnt, ha volt is), most tudom érezni belül, hogy „Igen, jó hely vagyok a pénz számára. Jöhet, jó és szép dolgokat fogok általa létrehozni saját magamnak és másoknak.”

Az érdekes dolog akkor történt, amikor az ideális „pénz – hely” fantáziára néztem rá, ugyanis az volt az érzetem, hogy én kegyhely szeretnék lenni 🙂 Ez azért volt, mert évek óta megvan az éles szétválasztás a lelkemben (bár nagyon sokat próbáltam már finomítani rajta), hogy az adományokból élő helyek a „jók”, a valamilyen üzleti politikára alapozottak pedig a „rosszak”. És miután tegnap ezt a kegyhelyes fantáziámat végiggondoltam rájöttem, hogy a kegyhelyeket is emberek alkották meg, azok is „marketingen” alapulnak, és azoknak is vannak bizonyos alap követelményei, amiket ugyanúgy szükséges megalkotni azért, hogy működőképesekké váljanak:
– kép: van valamilyen vizuális dolog, amihez lehet kapcsolódni (szobor, építémény, festmény, bármi, ami leképezi azt az isteni eszmét, aminek a hely szentelve van)
– persely: van kijelölt hely, ahová pénzt lehet adományozni (ha az adományok gyűjtése a lényeg)
– egy ígéret vagy érzés, amit az ember attól kap, hogy odamegy ehhez a kegyhelyhez
– kiépített útvonal: mindig vezet hozzájuk karbantartott és kijelölt út (a templomok például kifejezetten központi helyet foglalnak el). Ha az esőerdő közepén lenne egy kegyhely, senki sem jutna el oda, hiába lenne szuper hely.

Szóval, a kegyhelyek is az alap „marketing” szabályokon alapulnak, úgy mint bármi más profitot termelő biznisz. Még akkor is, ha valaki jószívűségből, szeretetből szeretne nekem pénzt adni, akkor is ugyanezek az elemek jelennek meg: megvan az útvonal, egy érzés, amit ettől az adakozó kap, egy összhatás rólam, amit megtapasztal, és a persely (adott esetben a kezem), amibe ezt a pénzt bele tudja helyezni. Ezeknek az elemeknek a helyükön kell lenni ahhoz, hogy a pénzáramlás meg tudjon történni.

Engedély magamnak: Megengedem magamnak, hogy lássam, nekem milyen pénzügyi konstrukciót kell összeraknom ahhoz, hogy jól érezzem magamat benne. Kitalálhatok bármit, lehetek ebben kreatív és formabontó egyaránt.

MOZDULNI A VÁGYAM IRÁNYÁBA
Visszatérő élményem főleg a szexuális vágyak területén, hogy a szexuális vonzalom valaki irányába lefagyaszt. Nem csak akkor, amikor ismeretlen emberről van szó, hanem a kapcsolatokban is. Sokszor félek a visszautasítástól, attól, hogy kifejezzem a vágyamat és a másik azt mondja, „hm, most nincs kedvem (hozzád)”. A hozzád szót azért tettem zárójelbe, mert ezt csak én szoktam hallani a fejemben, egyébként ők nem mondják. Ezeket az elutasításokat magamra veszem, végső bizonyítéknak veszem ezt arra vonatkozólag, hogy valami baj van a testemmel, velem. A visszautasítástól való vágy meggátol abban, hogy mozduljak a vágyaim irányába, pedig én nagyon mozdulnék! És nem csak a szexualitásban van ez így, az egész életemtől mintha ugyanilyen módon félnék, úgyhogy megfogalmaztam a következő mondatot:

SZERETNÉK SZERETKEZNI AZ ÉLETEMMEL!

Álljon itt ez a mondat kimondva és felvállalva.

FILM
Yes man Jim Carrey-vel, illeszkedik a témához

ZENE – Begyökerezés
My roots reach deeply, I am connected to the Core of me!
A gyökereim mélyre nyúlnak, kapcsolatban vagyok a lényem magjával.


Megfutamodás a nagyságunk elől Szép Ilonka módjára

Megfutamodás a nagyságunk elől Szép Ilonka módjára

A budai várban található Mátyás kút ihlette a mai blogbejegyzést. A kút Mátyás királyt ábrázolja egy magas sziklán vadász ruhában, akit több másik személy is körbevesz. Ezek közül az egyik Szép Ilonka, aki a király bal oldalán ücsörög, a szikla legalján, egy őzikét simogat, az ölében pedig valamilyen növényeket tart. Feje oldalra fordítva, az egész testtartása olyan, mintha nem tudná eldönteni, hogy menni vagy maradni akar, felállni vagy ülve maradni. Az egyik lába indulna, a másikat maga mögé húzva tartja. Vörösmarthy Mihály verséből pontosan megtudjuk azt is, hogy miért van ez így. Ilonka története, szoborba öntve máig meséli a nem beteljesült vágyak történetét, amelyikben Ilonka nem hitte el magáról, hogy méltó lehet a királyhoz.

A legenda úgy szól, hogy Mátyás egy vadászat közben látta meg Ilonkát az erdőben és rögtön megtetszett neki, utána eredt és elkapta. Jóformán levadászta:  „Istenemre!” szóla felszökelve a vadász: „ez már királyi vad! ” És legottan, minden mást feledve, hévvel a lány nyomdokán halad. A sikeresen „levadászott” leány halálosan beleszeret Mátyásba, akiben sem ő sem az apja nem ismerik fel a királyt. „S csendes a ház, ah de nincs nyugalma: Fölveré azt szerelem hatalma.” Mátyás búcsúzáskor meghívja őket, hogy látogassák meg őt a budai várban. Ilonka és az apja fel is kerekednek és elmennek Budára, de amikor a lány rájön, hogy a vadász, akivel ő szerelembe esett valójában a király, megdermed és nem mer odamenni hozzá: „Haloványan hófehér szobornál Szép Ilonka némán és merőn áll.”  Apja, megsejtve a történést, azzal vigasztalja, hogy jobb nekik a csendes tanyájukon, térjenek inkább oda vissza: Jobb nekünk a Vértes vadonában. Kis tanyánk ott nyúgodalmat ád.” Szól az ősz jól sejtő fájdalommal, S a bús pár megy gond-sujtotta nyommal.

Vörösmarthy gyönyörűen szavakba foglalta Ilonka további sorsát is: „És ha láttál szépen nőtt virágot elhajolni belső baj miatt, úgy hajolt el, félvén a világot, Szép Ilonka titkos bú alatt.Társasága lángzó érzemények, kínos emlék, és kihalt remények.”  Szép Ilonka belehal bánatába, és amikor a király visszatér a paraszt házba, már csak ürességet talál ott.

A férfiakat ábrázoló szobrok láttán, amikből sokkal több van, mint nőket ábrázoló szobrokból gyakran felébred bennem a feminista énem, és felháborodok azon, hogy női „hősök” miért nincsenek a köztereken, vagy ha vannak is, miért nem olyan nőket ábrázolnak, akik konkrét létező személyek voltak? Inkább archetipikus női alakok kapnak szobor formát – mint például Szűz Mária, aki ráadásul annak ellenére, hogy szült, örökre be lett betonozva a szüzesség eszméjébe. De ez egy másik blogbejegyzés lenne. Vagy ott vannak a nagy szabadság szobrok, amiből most hirtelen kettő jut eszembe a New Yorki és a budapesti „Gellért néni”, de ezek sem egy konkrét nő érdemét magasztalják fel, hanem a szabadság eszméjét ábrázolták női alakkal. A budapesti szobor modellje Thuránszkyné Gaál Erzsébet volt, egy random vidéki lány, akit Strobl meglátott az utcán és rögtön tudta, hogy róla szeretné mintázni a szobrot. Erzsébetnek le kellett vágatnia a derékig érő gyönyörű haját a modellkedéshez, és a szobor felavatására meg sem hívták őt. Nagyon vágynék látni női hősöket a köztereken, de ma sétám közben sikerült elrugaszkodnom ettől a férfi-nő egyenjogúság kérdéstől és meglátni egy másik olvasatot is – mégpedig azt, hogy ezek a hősi férfi szobrok nem csak a konkrét férfiakat ünneplik, hanem a valamibe való határozott BELEÁLLÁST is. Férfiak szoborba öntve lovagolnak a harcba, lovagolna vissza a győzedelmes harcból, levadásznak valamit,  lobogtatják a béke zászlóját, királyként uralkodnak a nép felett, vagy a tudást őrzik pergameneken és kódexekben. Ez most csak pár motívum volt, amit a leggyakrabban látok. Ahhoz, hogy ezeket a jelentős dolgokat véghez vigyék, kellett, hogy vállalják a felelősséget, vállalják a bukás veszélyét vagy azt, hogy élve ki se kerülnek a harcból, hogy a kiemelt pozíciókban állva lesznek sokan, akik majd le akarják őket onnan rángatni, vagy kirúgni láb alól. És voltak is… És ők ebben ÁLLTAK.

És akkor most visszakanyarodok Ilonkához, aki nem állt bele az erejébe, mert az valóban óriás ugrás lett volna, hogy az erdő közepén élő lány, hirtelen a királyhoz méltónak érezze magát és fel tudjon kapaszkodni arra a kiemelt helyre, amin Mátyás állt, és akit születésétől fogva erre szocializáltak. Ezt Ilonka apja sem (!) tudja megugrani, aki nem azt mondja lányának, hogy menjen oda bátran a királyhoz és legalább köszönjön neki, hanem visszavonulót fúj az eldugott tanyájukba. Ilonka nem hisz sem az erejében, sem a külső sem belső szépségében. Mert az holt biztos, hogy óriás belső szépséggel és ártatlansággal rendelkezett, ha a király felfigyelt rá. Ilonka nem a balul elsült szerelembe halt bele igazából, hanem hogy amikor ez a belső szépség napvilágra került volna, ő nem tudott beleállni, nem tudott igent mondani saját magára. Nem hiszem egyébként, hogy jól járt volna, ha a királyi udvarra kerül, ahol szoros fűzőkbe fűzték volna őt és beletörték volna az udvari etikettbe, vagy degradálódik udvari szeretőnek, de ő még addig sem jutott el, hogy erre NEMET MONDJON! Meghunyászkodva tért vissza a tanyára, összetörve, nem pedig büszkén, rájöve arra, hogy számára sokkal nagyobb érték az erdő csendje, vagy a virágok illata, mint az udvari élet. Nem mondott se igazi igent, se nemet, amikor az élet felkínálta neki a lehetőséget, hanem darabokra tört.

A nők generációk óta adják át egymásnak szavak nélkül is ezt a női kisebbrendűségről szóló üzenetet. És ugyanúgy a férfiak is (apaként, szeretőként, férjként) átadják nekik ugyanazt az üzenetet, hogy legyenek el szépen csendben „a tanyán”. Nagyon hasonló történetet örökített meg Wass Albert is A funtineli boszorkányban, ahol Nuca a gyönyörű havasi lány beleszeret és gyereket szül az Éltető uraság (a „havasi király”) fiának, de ő is elég szomorú sorsra jut ezzel a szerelemmel. Nucát Ilonkától eltérően az uraság soha nem hívja meg az uradalomba, hogy legyen élete része és Nuca talán nem is menne, mert annyira össze van fonódva a lénye az erdővel. De akkor is a sztori hasonló számomra, amelyikben valahogy nem sikerül a női értékeket felemelni a férfi értékekkel szemmagasságba. Szegény Nucát még a „boszorkánysága” is sújtja, úgyhogy nincs könnyű sorsa, gyönyörű történet. Tényleg. Wass Albert zseniálisan írta meg.

Szerencsés korban születtem, mert látom, hogy egyre több nő lép ki ebből az ősi „otthonmaradós” mintából és lép ki a fényre, egyenrangúnak érezve magát a férfival (nem elférfiasodva, hanem a női értékeket a férfi értékekkel egy szintre hozva). Ennek belső lépése az, hogy a nő felfedezze magában a királyt és a parasztlányt az erdőből és egyenrangú frigyben összeházasítsa őket. Hogy felfedezze magában az apát, akinek a fénye kiárad a lányára és elismeri a lányában rejlő erőt és szépséget, és megtanítja őt megvédeni magát.

Lélekben ma reggel meghajoltam az összes lovas szobor előtt a budai várban, hogy elismerjem a felvállalt nagyságot, a felelősség vállalást, a bátorságot kiállni egy ügyért, az állhatatosságot, és a büszkeséget a saját tettekre. És meghajoltam Ilonka története előtt is, aki jelképezte számomra azt a sok pillanatot, amikor nem tudtam beleállni a dolgokba, nem hittem el, hogy elég lehetek, vagy hogy a király megismerne a tömegben és maga mellé ültetne a lovára. Különös jelentősége van számomra annak, hogy a nagymamám is Ilonka volt, és azt gondolom, hogy bár nagyon erős asszony volt, nem biztos, hogy valaha megélte azt, hogy „ér annyit, mint a férfiak”. Mindegyik „szépilonkás” pillanat az életemben kellett ahhoz, hogy most itt legyek, ahol vagyok és hogy most más döntéseket hozzak nem csak magam miatt, hanem azok miatt nők miatt is, akik előttem éltek, velem egy időben élnek, vagy utánam fognak jönni. És bár az én figyelmem a nőkre irányul főleg ezügyben, látom és tudom, hogy sok férfinak ugyanilyen nehéz beleállni az erejébe.

Az erődnek és a nagyságodnak van helye az emberiség szent oltárán

Az erődnek és a nagyságodnak van helye az emberiség szent oltárán

JÚNIUS 27-ét egy kirándulással töltöttem. Délelőtt egy rövid túrát tettünk meg Dobogókőn, utána ebédeltünk a Zsindelyesben, majd átmentünk Pilisszentlélekre a pálos kolostor romjaihoz és ott töltöttünk el együtt egy órát egy „szertartás” keretében. Több értékes megélést és felfedezést hoztam el magammal erről a napról, amikről a továbbiakban bővebben írok.

Először is VÉGRE megtaláltam azokat a sziklákat Dobogókőn, amik miatt energetikailag annyira kiemelt helynek tartják Dobogókőt! Nem, nem a menedékház mögötti kilátó a legtutibb hely, sem a Zsindelyes környéke és a jurta szállások, sem a felsétálás a Zsivány sziklák mellett az erdőben (bár a Zsivány sziklák sem piskóta hely). A kilátótól indul lefelé egy túra útvonal – Thirring (Táltos vagy Turul) körút, ami állítólag a magyar királyok beavató útvonala volt, de mindegy is, hogy ez igaz vagy sem, maga a túra útvonal olyan sziklák mellett vezet el, amikből amikor megláttam az elsőt, rögtön az volt az élményem, hogy „azta k*va„. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mi érezhető ezeknek a szikláknak a közelében, egyszerűen csak jó felmászni rájuk, nekik támaszkodni, elsétálni mellettük, megcsodálni őket. Végre megnyugodtam, hogy Dobogókő tényleg egy remek hely, mert már kezdtem kételkedni az egyébként jól működő érzékelésemben, hogy bakker én itt semmit sem érzek, ami ennyire kiemelkedő lenne. És mégis…

Az egyik szikla tetején ücsörögve jöttem rá arra, hogy talán azért nem bírom megtalálni az utamat, mert annyira fixálódok egy bizonyos képre (kimenetelre). Ha egy tevékenységet kellene hozzám társítani, ami a tehetségem, akkor az ismerőseim nagy része valószínűleg az írást mondaná. Ez eddig rendben is van, de „mit csináljak vele”? Eddig számtalan módon próbáltam hivatásommá tenni, és igazán egyik sem működött – blogolni, weboldalak szövegezését írni, marketing szövegeket írni, interjúkat készíteni, hírleveleket írni mások helyett, íráson keresztül kísérni valakit az önismeretben, regényt írni és elküldeni kiadóknak, saját hírleveleket és FB posztokat írni… Az írás állandóan velem van, de nem találtam neki olyan formát, ami örömet szerzett volna, pénzt is kerestem volna vele és hosszútávon fenntartható lett volna. Vagy pénzt kerestem az írással és utáltam csinálni, vagy imádtam, de nem kerestem vele pénzt, vagy imádtam, kerestem vele pénzt, de ez csak alkalmi tevékenység volt, ami utána eltűnt. Mi lenne, ha most elengedném a képet és csak az érzésre koncentrálnék, hogy milyen az, amikor ez a három dolog összeér (a pénz, az öröm és a stabilitás)? A faramuci ebben az, hogy azért szoktam ennyire ragaszkodni az általam megálmodott képekhez, mert ha elengedem, akkor  az az érzésem, hogy valamilyen felsőbb erő ezt tuti benézi, és olyasmit fog „rámerőltetni”, amit nem is akarok, de majd jól elmondja, hogy szépen csak akarjam, mert majd meglátom, hogy ez hosszútávon mennyire fejlesztő lesz. Most úgy látom, hogy belévetítem Istenbe, vagy ebbe a magasabb erőbe a saját korlátos elképzeléseimet arról, hogy mit is kellene az életben művelnem. Igazából a saját korlátos akaratomat erőltetem önmagamra, nem pedig Isten akaratát.

Koncentrálj a vágyott érzésre, és engedd el a képet a tevékenységről, ami által szerinted ezt az érzést megélnéd. 

Az egész túra csenben zajlott, ami szintén egy érdekes élmény volt. Jól vagyok a csenddel, ha egyedül vagyok, de amikor más emberek is vannak körülöttem, akkor megnő bennem a közléskényszer. A túrán is volt egy csomó minden, amit megosztottam volna – a felmerülő gondolataimat, meg akartam osztani, amit látok, azt hogy valami érdekes, vagy szép, vagy figyelemreméltó. Elkezdtem figyelni, hogy vajon mennyire tudom élvezni ezeket önmagamban, ha nem oszthatom meg senkivel sem? Akkor milyenek az élmények? Eleinte nagyon sokszor jött annak az érzése, hogy minek látom ezt a gyönyörűséget, ha nem oszthatom meg a másikkal?!  Elég nehéz volt ezt a közlésvágyat kordában tartani. A túra végén pedig arra jutottam, hogy van egy jó aránya a közléseknek – nem kell minden szépen csillanó levélre felhívni a másik figyelmét, mert akkor elveszik annak az élménye, hogy valamit önmagamban tudjak élvezni, de nem is jó ez a teljes elzárkózás a közléstől.

Néha adj időt annak, hogy átéld az élményt anélkül, hogy megosztanád másokkal. És engedd meg magadnak azt is, hogy amit értéknek látsz, azt megoszd másokkal is. 

Dobogókő után átmentünk Pilisszentlélekre, ahol megtörtént az Integral Church session. Az Integral Church egy nemzetközi kezdeményezés alapján, havonta megrendezésre kerülő spirituális közösségi összejövetel, ahol van közös meditálás, gondolkodás, beszélgetés, néha közös rajzolás, zenehallgatás. Na de, ami rám a legnagyobb hatást gyakorolta, az a „kő szertartás” volt, elnézést a szervezőktől, ha nem ez a pontos neve. Mindenki hozott egy követ, amit felajánlásként betett a közösbe – lehetett betenni valamit, amiért hálás valaki, vagy valamilyen kívánságot, vagy áldást, vagy érzést, bármit. Nekem csak a helyszínen jutott eszembe ez a kő dolog, pedig a szervezők szóltak előre, hogy hozzunk magunnkkal, így gyorsan körbenéztem ott a romoknál, hátha találok egyet. De csak öklömnyi sziklák voltak. Lemondtam tehát a kőről és nyugtáztam annyival, hogy akkor nekem nincs kövem.

Elkezdődött a kör, és sorba tették be az emberek a köveket középre, akkor megint felébredt bennem a késztetés, hogy nekem is legyen egy kövem! Elhatároztam, hogy ha találok bármilyen követ a plédünk körül, akkor beteszem azt. Találtam is, rögtön mögöttem ismét egy öklömnyi szikla hevert. Feladtam az ellenállást, úgy éreztem most ez a dolog, ezt kell megfejlődnöm és ezt akarom betenni a közösbe – a nagyság vállalását. Az egész életemet meghatározza, hogy próbálom kicsire,  cukira, láthatatlanra összehúzni magamat, miközben vágyok arra, hogy vállalni merjem az erőmet és a „nagyságomat” – centikben és belső értékekben egyaránt, mert a 177 centimmel még csak kicsi teremtésnek sem lehet engem nevezni. A tehetségeinknek és belső ajándékainknak súlya is van, azt tudni kell hordozni, vállalni, igen-t mondani rá.  Ezt is szimbolizálta számomra a szikla. Egy másik résztvevő egy érdekesen hajlított fadarabot tett be, szóval én is találhattam volna valami kisebbet, de azt hiszem, hogy amikor először nekiindultam követ keresni és csak nagyobb sziklákat találtam, vágytam arra, hogy ezt tehessem be, ezt mutathassam meg magamból, mert én ezt találtam meg „magamban”.

A kő szertartás lényege az is, hogy a közösbe berakott köveket a szervezők mindig hordozzák a következő találkozó helyszínére! Tehát ezek a kövek vándorolnak és gyűlnek. Amikor betettem az öklömnyi sziklát a többi 5-8 centis kő közé, akkor az általános vidámság közepette az egyik szervező kimondta, hogy „Ne aggódj, elbírjuk!” És itt egy körülbelül olyan méretű súly esett le a szívemről, mint amit feltettem az oltárra, hogy a nagyságomat „az emberek” elbírják, nem kell kisebb „követ” találnom. Iszonyatosan gyógyító érzés volt. Az utánam következő résztvevő pedig rátett az én kövemre egy icur-picur követ a saját áldását és háláját beletéve és azt mondta, hogy a „méret nem számít”. Teljesen kerek volt a történet.

Vállald bátran az erődet és a nagyságodat, mert van helye az emberiség szent oltárán.


Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0