Férfinak lenni életveszélyes

Férfinak lenni életveszélyes

Soha az addigi életemben nem tapasztaltam olyan félelmet, mint abban a pillanatban. Semmihez sem volt hasonlítható, egyetlen helyzethez sem amiben addig voltam és soha sem jutott eszembe, hogy ez velem megtörténhet. Szürreálisnak érződött, teljes mértékben valószínűtlennek, érthetetlennek. Az egész világ összezsugorodott körém és rámtapadt. Az, hogy élnek emberek valahol máshol is a földön, hogy a családom, a szülőházam és minden, amit ismertem valahol létezik egy másik valósággá vált. Mintha csak valaki mesélte volna, hogy ilyenek is vannak, de már idegennek érződött az az ember, aki valamikor kapcsolatban állt ezekkel. Abban a pillanatban semmi sem érződött már a sajátomnak, még az emlékeim sem. Csak a testem maradt, és az a másik test, aki fölöttem magasodott, meg a körülöttünk lévő hangok, amik mintha egy nagy masszává mosódtak volna össze.

Német szavak … hangok … katonák beszélgetése…. Azt éreztem, hogy ha valaha innen kijutok, örökre összekötöm magamban a német nyelvet a halál szagával, ami folyamatosan körül lengett engem ezen a helyen. A halálfélelem elválaszthatatlanul összetapadt a német nyelvvel, akárhányszor meghallottam önkéntelenül is imádkozni kezdtem, nehogy értem jöjjenek, nehogy engem szúrjanak ki a tömegben, nehogy az én mozgásomban legyen valami, ami magamra irányítja a figyelmüket.

És most mégis eljött ez a pillanat. Térdelek a sárban, de nem is érzem már a hideget, pedig kellemetlenül nyirkos este van. A katona valamit ordibál. Nem értem mit mond. Bárcsak érteném, talán válaszolni tudnék neki, beszélgetni vele, elmondani neki, hogy semmi rosszat nem akartam tenni, hogy nem fenyegetem a rendszerüket, nincs fegyverem, nem tudok kárt tenni bennük. Ő mégis fölöttem tornyosul és ordibál. A halántékomnak szegezve tartja a puskacsövet. Sírok, mint egy kisgyerek, nem tudom megállítani a könnyeket. Egy másodpercre bevillan annak ösztönös szégyene, hogy a férfiak nem sírnak, az a nők dolga. Most mégis annyira zokogok, hogy fel sem ismerem a saját hangomat, mivel soha nem hallottam magamat ennyire zokogni. Nem tudok uralkodni magamon, hiába szeretnék erős férfi lenni, aki bátran néz a puska csövébe, nem megy. Én éppen egy halálra ijedt férfi vagyok, aki összement kisgyerekké. A katona röhög. Harsányan, pont úgy, mint az esti tivornyázáson a kaszárnyában. Hallottam őket párszor éjjelente, amikor félholt részegre itták magukat, és isten tudja milyen történeteken röhögtek. Most rajtam röhög.

Elviselhetetlen ez az érzés, hogy bármikor golyó repülhet a fejembe. Nem tudom, hogy azonnal meghalok-e, vagy szenvedni fogok? Emlékezni fogok rá, ahogy átlövi a golyó az agyamat, vagy rögtön elsötétül a világ? Szeretnék bátor lenni, de nem tudok. Nem tudom kontrollálni az ürítési kényszeremet. A katona még hangosabban röhög rajtam, ahogy meglátja a vizes foltot a nadrágomon, de egy pillanatra sem távolítja el a puskacsövet a halántékomról. Meddig tart ez még? Minden pillanatban azt érzem, hogy nem bírom tovább és mégsem ér véget a jelenet. Amikor egy pillanatra összeszedem magamat elkezdek könyörögni neki. Minden szót elmondok, ami eszembe jut, bármit megtennék ebben a pillanatban az életemért cserébe. Remegnek a kezeim, lábaim, rázkódik a testem. Az egész életemet az a fémcső uralja, már nem is tárgynak érződik, hanem élőlénynek. Védtelen vagyok vele szemben. Kétségbeejtő ez a kiszolgáltatottság, a kiúttalanság, a várakozás a halálra. Abban bízom, hogy ha a szavaimat nem is érti, a jelentésüket biztosan felfogja.

Teljes erőből szorítom a combjaimat egymáshoz, mintha egy mozdulattal szét akarnám lapítani a férfiasságomat. Nem akarok férfi lenni. Ilyen áron nem… Inkább legyek asszony, őket legalább életben hagyják. Tudok a megerőszakolásokról, tudok a szenvedésükről, de akkor is életben maradhatnak. Engem nem fog ez a tiszt megkímélni, kezdem felfogni. És még csak hősi halált sem fogok halni. A saját verejtékemben, ürülékemben, sárban tocsogva fogok belezuhanni az előttem tátongó szakadékba a többi már ott heverő testre. Nem lesz külön sírkövem, azt sem fogja tudni senki, aki számomra fontos, hogy pont ebben a gödörben málik szét a testem. Egyedül vagyok itt ebben a pillanatban, egyedül leszek a gödörben is. Senkibe és semmibe sem tudok megkapaszkodni.

„Genug!” hangzik el egy utolsó szó és megsüketít a hangos robbanás.

Nem, nem emlékeztem semmire sem. Egy pillanat volt az egész, olyan gyors, hogy emberi ésszel fel sem fogható. Az élettelem testem előrezuhant, arccal a sárba, a fekete csizmák pedig belerugdostak a gödörbe. Érzett bűntudatot? Nem hiszem. Ha tudott volna érezni ilyesmit, már rég beleőrült volna a saját érzéseibe és felakasztotta volna magát valamelyik villanypóznára. Annál pedig jobban szerette az életét, hogy ezt megengedje magának. Várta őt valahol távol a szerelme, akitől néha kapott levelet, és aki nem írt neki egyik borzalomról sem, amiket át kellett élnie, nehogy felzaklassa a kedvesét.

A testem egybeolvadt a többi testtel a gödörben. Eggyé vált velük. És hogy végre megleltem-e a békét a halálban? Nem. Kínzó félelemként lebegett valahol körülöttem továbbra is annak a tudata, hogy férfinak lenni életveszélyes.


Ha így is jól tudok lenni, akkor …

Ha így is jól tudok lenni, akkor …

Van az a mondás, hogy a nehéz helyzetek megerősítenek minket, ellenállóbbá tesznek, új készségek kifejlesztését teszik lehetővé, tapasztaltabbak leszünk általuk. Teljesen egyetértek ezekkel, de közben egyre inkább kezdem a saját életemben felfejteni azt, hogy nem mindegy, milyen belső hitrendszerrel vagyunk benne ezekben a helyzetekben, mert teljesen más kimenetelük lesz ennek függvényében. A „nehéz helyzetben voltam, de megerősödve jöttem ki belőle” sztorikat azért ismerjük, mert a nehéz helyzetekből megerősödött emberek elmondják őket. Évek óta követem sikeres emberek életútját, és számtalan ilyen sztorit hallgattam meg. Tony Robbins a világszerte ismert coach gyerekként éhezett és függő anyja mellett élt, Oprah Winfrey-t molesztálták és 14 évesen teherbe esett majd a koraszülött fia meghalt, Paris Hiltont javító intézetbe adták be, ahová úgy vitték el, hogy az éjjel közepén két rátermett férfi berontott a szobájába és egyszerűen elhurcolták őt, Edith Eger koncentrációs tábor túlélő, és még sorolhatnám nemcsak a külföldi példákat, hanem a hazaiakat is. Ezek az emberek valóban óriási dolgokat vittek véghez az életükben, amikor kiléptek a „nyomorgató” körülményeikből, de ők érzetem szerint kisebbségben vannak azokhoz képest, akik az egész életükben nem lépnek ki a szegénységből, bántalmazó kapcsolatokból, nehéz életkörülményekből, ugyanis nem törvényszerű az ezekből való kilépés. Elég megnézni a Soft White Underbelly youtube csatornát, ahol rengeteg interjú kerül fel függőségben élő, utcán tengődő, prostituáltként, csövesként élő emberekkel, akik nem tudják elmesélni, hogy „Kurva nehéz gyerekkorom volt, de kimásztam belőle”. Maximum azt tudják elmondani, hogy túlélték. Törvényszerű, hogy a nehéz helyzetek megerősítenek minket? Nem. Más is kell hozzá. És erről akarok írni.

Most olvastam egy cikket a bántalmazásról a gyerekkorban. Nagyon sokáig a bántalmazás alatt a testi bántalmazást értettem csak, de a bántalmazásnak nagyon sok formája van, amik ugyanolyan pusztítóak. Az egyik óriási torzítás, ami a közeli hozzátartozók általi bántalmazás során létrejön, hogy összefonódnak egymással a szeretet és a bántás. Amikor egy szülő például azért fenyít, hogy a gyerek „jobb” legyen, akkor összekeveredik egymással a fájdalom és a jó szándék. Ugyanilyen hatás jön létre akkor is, amikor a szülő jó akarásból olyasmibe kényszeríti a gyereket, ami neki nem jó, amikor nem hangolódik a gyerek szükségleteire, sőt amikor azokkal ellentétesen neveli őt. Ezek mind torzítják a gyerek önképét és világképét, valamint az arról való gondolkodást, hogy pontosan mi az, ami a vágyaink vagy céljaink eléréséhez kell.

Az önismereti folyamatokban tűnt fel nekem először életemben, hogy agresszív vagyok másokkal szemben, mert azt gondolom, hogy ettől megerősödnek. Magamhoz is nagyon hasonlóan tudok állni sok dologban. Benne hagyom magamat nehéz helyzetekben, mert majd biztos megerősödök tőlük. Nagyon- nagyon ébernek kell lenni arra, hogy milyen hitrendszer fűti ezeket a tételmondatokat, mert ilyenkor a bántalmazó attitűdöt csomagoljuk be közismert és valóban működő igazságokba. Tény, hogy paradox módon egy helyzetet csak akkor tudunk megváltoztatni, ha megbékéltünk vele. De a megbékélés nem egyezik a beletörődéssel, ami közben esszenciális részeink törnek össze (a blog végén találsz egy írásomat ebben a témában). Tény, hogy a nehéz helyzetek megerősíthet(nek), de az is lehet, hogy még tovább törnek minket.

Nem mindegy, hogy a nehéz helyzetekben újból és újból a régi önbántó mintákat ismételjük, vagy valóban erősödünk bennük.

A sportból ismert „szenvedés nélkül nincs eredmény” mondás is igaz, és én is pontosan tudom, hogy így van, de közben soha nem éreztem, hogy ez „önbántás” lenne (bár lehet művelni ilyen módon is, ez tény). Miközben szenvedek egy full kondi órán, éber vagyok arra, hogy éppen erősítem az izmaimat, a kitartásomat, és önbizalmamat, miközben azt is érzem, hogy mindjárt belegebedek ebbe az órába. De a végén mégis boldogsággal sétálok ki az ajtón és megelégedéssel. Ebből tudom, hogy az az óra nem önbántás volt, hanem építő szenvedés. De ugyanezt nem tudtam volna elmondani arról a munkahelyemről, amiben túlnyomórészt önbántó attitűdből maradtam benne. Erősödtem persze, hiszen túléltem és ami nem öl meg az megerősít, de nem lett tőle nagyobb önbizalmam, hanem azt érzem még most is, hogy megerősítettem a szenvedésről szóló idegpályáimat. Bármilyen eredmény elérését lehet művelni önbántó attitűdből és egészséges önszeretetből is.

„Aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli” ön-bántalmazó verziója az, ha valaki akár évekre benne tartja magát (sokszor tudattalanul) a nehéz helyzetben azzal a magyarázattal, hogy ha ebben is képes jól érezni magát és megbékélni vele, akkor majd lesz jobb is.

A nehéz helyzet ebben az esetben a felnőttkori verziója a bántásnak, amit valaki gyerekkorában megszokott, és azon igyekszik, hogy ebben „jól legyen”, mert hiszen nincs hová ebből menekülni.

Aki nem ön-bántó attitűdből van az ilyen helyzetekben, az előbb – utóbb kimászik belőlük, inkább előbb úgy gondolom, aki pedig megszokta, hogy ő bántva van és ezért felnőtt korban is bántja magát különböző módokon, az akár évekig benne marad önsanyargató helyzetekben. Erősít az ilyen benne maradás? Azt gondolom, hogy nem feltétlenül. Legtöbbször csak tovább erősíti az „értéktelen vagyok” belső érzetet.

Életem egyik legnagyobb tévedései közé tartozik, hogy azt gondolom attól erősödöm, hogy kibírom a nehéz helyzeteket. Ez önmagában NEM ERŐSÍT, bár elég vastag bőrt segít kiépíteni, hogy elviselhetővé váljon a fájdalom. Ahhoz, hogy profitálni tudjak egy nehéz helyzetből kell az önszeretet is, ami nem egy helyzet sima kibírásáról szól, hanem elbírásáról.

Bennem nagyon erősen jelen van az a hitrendszer, hogy ha a kevés pénzből is ki tudom gazdálkodni az életemet, ha meg tudok békélni az egyszerű életmóddal, ha boldog tudok lenni majdnem a semmi közepén is, ha boldog tudok lenni olyan kapcsolatban, ahol nem érzem magamat szeretve, ha tudok dolgozni olyan főnöknek, aki úgy érzem nem becsüli meg a munkámat, akkor érdemessé válok a jobb körülményekre. Igen, de csak akkor, ha ezeket a helyzeteket, nem az ön-bántó játszmáim fenntartására használom, és én azokra szoktam használni őket az idő nagy részében. Igazából a szőnyeg alatt az van, hogy „ennyit érdemelsz, légy ezzel boldog… nem vagy többre képes … viseld el, bármilyen nehéz is, nincs más lehetőséged … „. És amíg ez az attitűd fennáll, addig baszd meg nem erősít az a bizonyos sanyargató párkapcsolat, munka, pénzügyi helyzet vagy bármi más, mert töri az én-t, az akaratot, az életörömöt.

Néha szoktam példálózni önmagamnak, hogy hiszen a buddhista szerzetesek, meg a szádhuk is nagyon egyszerű körülmények között élnek, és mennyire szent az életük. Az, mert ők nem azzal a belső hozzáállással vannak benne, mint amilyennel én lennék benne az ön-bántásból.

Summa sumárum, „Ha így is jól tudok lenni, akkor…” mondatot nagyon éberen kell vizsgálni, hogy milyen forrásból mondjuk, milyen logika áll mögötte, mert annak függvényében fogja tekerni az életünket.


BELSŐ MINTÁZATOK FELFEJTÉSE

A belső mintázatainkra nagyon sok esetben sokkal könnyebb rálátni akkor, ha egy másik személy tükrözi őket vissza.

Vannak olyan mintázataink is, amikre önmaguktól esélytelen rálátni, mert annyira szerves részét képezik a gondolkodásunknak, hogy fel sem tűnnek.

Első sorban az ezekre való rálátást és változtatást célozzák az egyéni ülések. Vedd kezedbe az életed és teremtsd olyanra, amilyenben élni szeretnél.

LEHETSZ RENDBEN – Egyéni ülések és családállítás

Krétavonal köztem és az exeim között

Krétavonal köztem és az exeim között

Egy ideje látható számomra, hogy bármelyik férfival is szakítottam az életemben és esetleg teljesen megszűnt közöttünk a kapcsolat, én soha sem szoktam teljesen becsukogatni az ajtókat feléjük. Irreális módon néhányukról simán tudtam gondolni azt, hogy életünk egy pontján akár még újból össze is jöhetnénk. Miért ne? Van egy exem, akivel rendszeresen álmodom pár havonta, hogy összejöttünk, pedig több mint tíz éve szakítottunk, és általános vágyam szokott lenni, hogy „maradjunk barátok„. Sokáig azt gondoltam, hogy azért, mert ha már egyszer annyira fontos helyen voltak az életemben, akkor nem tudom elképzelni, hogy hirtelen nullára csökkenjen az érintkezési felület. Tegnap viszont egy belső gyakorlat során rájöttem, hogy az ajtók nem miattuk maradtak nyitva, hanem saját magam miatt, ugyanis náluk hagytam valamit, ami hozzám tartozik.

Írtam egy listát a jelentős férfiakról az életemben. Nem csak olyanokat listáztam, akikkel volt szexuális kapcsolatom, hanem olyanokat is, akik valamiért jelentős szerepet töltöttek be. Amikor elképzeltem, hogy le kellene csukni feléjük ezt a titkos nyitottságomat, akkor éreztem, hogy nagyon megijedek. Őket ugyanis bizonyos szempontból a családomnak érzékeltem – melegséget, öleléseket, támogatást, elfogadást, bátorítást kaptam tőlük, és mindegyiknél pontosan meg tudtam mondani, hogy mi volt az a „horog”, ami miatt ráakadtam. Láttam, hogy milyen oldalam domborodott ki az mellett a férfi mellett, és milyen tulajdonságaimat szeretett, amikkel kapcsolatban én saját magam rendkívül kishitű voltam. Ez olyan gyakorlatilag, mintha x férfire kiszerveztem volna az elmúlt években olyan oldalaimnak a szeretését és értékelését, amiket én magam nem tudtam szeretni, sajátomként felismerni és értékelni.

Teljesen spontán módon jelent meg egy belső kép arról, hogy miként tudom becsukogatni ezeket az ajtókat és mit kell tennem ahhoz, hogy azok egyáltalán becsukhatóak legyenek. Vissza kellett hoznom hozzá az exeim mellett ragadt énképeimet. Lelki szemeim előtt egy helyiséget láttam, elképzeltem az első exemet és felidéztem, hogy mi volt az, ami belőlem leginkább kidomborodott mellette, amit ő szeretett bennem. Aztán fehér krétával rajzoltam egy vonalat a helyiség közepére, jelezve hogy melyik az exem térfele és melyik az enyém, majd kézen fogtam a mellé ragadt énemet és azt mondtam neki: Én vagyok a családod, és átkísértem a saját térfelemre, majd figyeltem, ahogy a részemmé válik. Ezeket a minőségeket az exem nem „belém gyártotta”, csak észrevette őket, és amikor elment az életemből nem vitte őket sehová. Én voltam az, aki ügyesen hozzá kötötte őket.

Persze, hogy nem akartam becsukni azt a bizonyos ajtót, hiszen egy lélekrészemet még hazavártam.

Nagyon érdekes volt egyesével végignézni a múltbéli férfiak mellé tapadt lélekrészeimet, amik mind valamilyen kincsemet hordoztak magukban és amiket tévesen a férfi kincsének azonosítottam. Minden egyes exnél meghúztam újból a fehér krétavonalat, elmondtam a hozzá tapadt lélekrésznek, hogy én vagyok a családja, nem az a férfi, akin csüng, átkísértem a saját térfelemre, hagytam, hogy belém olvadjon. A képben is láttam, hogy egyre „sűrűbb” vagyok, egyre inkább fénylek, mert hazakerülnek rég elveszettnek hitt minőségeim, és legfőképp az erőm. Minden egyes alkalommal, amikor azt gondoltam, hogy az a férfi tett engem széppé, erőssé, magabiztossá, szexivé átadtam neki az erőm egy részét.

Én magam vagyok mindaz, amit ők vonzónak tartottak és szerettek bennem.

Iszonyatosan hálás vagyok minden exemnek, hogy mellettük megmutatkozhatott lényem egy-egy aspektusa, és ezáltal számomra is jobban láthatóvá vált. Jó volt most ezeket visszaszervezni önmagamba és hagyni lélekben is lezárulni a régi kapcsolatokat. A legtöbb esetben azt láttam, hogy már csak a fantáziám tartotta fenn ezeket, de igazából azon a másik térfélen már senki sem áll…

U.I: Ha vannak lezáratlan hasonló múltbéli kapcsolataid, használd bátran a leírt imaginációt és lépj kapcsolatba az eltévelyedett lélekrészeiddel.


100 dolog, amit az egyéni ülések adtak

100 dolog, amit az egyéni ülések adtak

Egyszer egy gyakorlat miatt összeírtam 100 dolgot, amit az egyéni ülések adtak nekem az elmúlt évek alatt. 10 után úgy éreztem, hogy „most már felsoroltam mindent”, de mivel a gyakorlat 100 pontról szólt, muszáj volt tovább menni. A 25-ik pontnál megint azt éreztem, hogy „Na jó! Most már tényleg mindent felsoroltam!”, de mentem tovább és tényleg összejött a 100 pont. Ezekre (vagy nagyon hasonlókra) számíthatsz te is, ha úgy döntesz beépíted az életedbe a rendszeres egyéni üléseket.

Nekem nagyon felemelő elolvasni mind a 100 pontot, de a gyors átlátás miatt kigyűjtöttem 5 pontot, amik szerintem a legfontosabbak:

  1. Egészségesebb Önkép kialakítása
  2. Biztonságos kötődés megtapasztalása
  3. Tabuk feloldása
  4. Új megküzdő stratégiák elsajátítása
  5. Önbizalom növelés

És akkor most jöjjön a 100-as lista:

  1. lettek alternatív gondolataim a saját működésemről – pszichoedukáció
  2. elkezdte megbontani a nagyon negatív önképemet, és elültetni annak a tudásnak a magvait, hogy nem vagyok elromolva
  3. képessé váltam dönteni egy nehéz szakításról és végigvinni ezt a döntést
  4. képessé váltam kapcsolódni a valódi vágyaimhoz
  5. képessé váltam kapcsolódni az érzéseimhez – pl. a síráshoz, amin óriás tiltás volt addig
  6. elfogadhatónak kezdtem el megélni magamban azokat a dolgokat, amik addig furcsák, vagy egyenesen egészségtelennek érződtek
  7. megértettem a fontos kapcsolataim játszmaköreit és visszajelzést kaptam arra, hogy az érzéseim jogosak és elfogadhatóak (addig állandóan azt éltem meg, hogy én vagyok a hibás)
  8. megéltem, hogy milyen, ha valaki stabilan tartja a határokat és kereteket
  9. volt egy nagyon biztonságos hely, ahol meg lehetett büntetés nélkül nyílni. Ez iszonyatosan gyógyító volt
  10. földeltek engem az egyéni ülések, mindegyik után jobban kapcsolódtam saját magamhoz
  11. megéltem, hogy a terapeuta meg tudja tartani még a legsírósabb, legbeborultabb és legelveszettebb állapotaimat is, úgy hogy közben nem sajnál engem, nem akar azokból kirántani, csak velem van és megtanít ezekkel lenni
  12. egészségesebb elképzeléseket adott nekem a családi dinamikákról
  13. lett egy támogató belső hang, ami akkor is kísért, amikor nem voltam épp nála
  14. megtanultam feltenni olyan kérdéseket, amik segítik a feldolgozást
  15. megtanított végesnek látni a problémákat: van belőlük kiút, meg lehet állni, körbenézni és önmagamhoz kapcsolódva meglátni a következő lépést
  16. rámutatott a negatív tanult mintáimra a gondoskodás terén, és mutatott helyettük pozitívabb öngondoskodás mintákat
  17. az egyéni családállítással dolgoztunk azon, hogy visszaadjak olyan ősöktől átvett terheket, amiket tudattalanul pakoltam magamra
  18. átkeretezte számomra a menstruációt, amit addig átoknak gondoltam és nem áldásnak
  19. sok tabusított dolgot oldott fel azáltal, hogy nyíltan rájuk kérdezett
  20. hozta az életembe az Integrál Akadémiát, ami korrekciós élmény volt számomra, hogy egy „szülő figura” pontosan rálátott és értelmezni tudta a vágyaimat
  21. új minta tanulása: nagyon szerettem hallgatni a sztorikat az ő életéből, amik mások voltak ahhoz képest, amit én otthon megtapasztaltam.
  22. anya-sebek gyógyítása
  23. megtanított rendszeresen kiengedni a feszültséget magamból – ritmust adtak a kétheti ülések, ahová el lehetett vinni olyan dolgokat, amiket egyébként elástam volna magamban
  24. megéltem, hogy valóban szeret
  25. megtanított, hogy semmi sem véletlen, amit csinálunk, ahogy viselkedünk, hogy gesztusainknak, szavainknak, komoly üzenete van
  26. a visszatükrözései által pontosabb képet kaptam önmagamról
  27. tisztelte a határaimat és ezáltal élményt adott arról, milyen az, ha valaki nem lépi át őket
  28. megtapasztalhattam, hogy a fix keretek egyébként nagy szabadságot tesznek lehetővé
  29. az egyik egyénin tudtam meg, hogy az együtt evés mennyire intim dolog, és hogy egyáltalán nem mindegy kivel eszünk együtt
  30. megtanított kihámozni az érzéseim és gondolataim kavalkádjából a lényeget
  31. összekapcsolt az elveszett női erőmmel (Farkasokkal futó asszonyok könyv ajánlása, A Vörös sátor film)
  32. mintát adott arra, hogy milyen segítő legyek én magam
  33. megtanultam őszintén szemkontaktust teremteni és bennemaradni
  34. egészségesebb koncepcióba tette azt, hogy valójában mi is történik a terápiában: a terheinktől nem szabadulunk meg, csak megtanuljuk őket vinni, és ettől egyre könnyebbek lesznek (a csodavárás felszámolása)
  35. megélhettem, hogy csak rajtam van a figyelme, semmi sem zavarta az üléseket
  36. mintát adott egy olyan szeretetre, ami lát, törődik, figyelembe veszi a másikat, megtartva a saját határokat szabadon kapcsolódik a másikhoz
  37. megmutatta milyen nem félni az elköteleződéstől és felelősségtől
  38. rámutatott az önmagamnak hazudott dolgokra
  39. megtapasztaltam a türelmet, amivel viszonyult a nehézségeimhez. Az én felettes énem sokkal büntetőbb és hajcsárabb
  40. kaptam egy új anyamintát (amikor nőhöz jártam) és apamintát (amikor férfihoz jártam)
  41. megtanított jobban benne lenni a gyászfolyamatokban, és nem elnyomni az ezekkel járó érzéseket
  42. rehabilitálta a naplóírásomat, és kivette abból a dobozból, hogy az valami nemkívánatos
  43. kapcsolódtam általa az együttérzéshez önmagam esendőségeivel
  44. adott egy egészségesebb kapcsolódási mintázatot
  45. oké keretbe tette az anyáról való leválást
  46. megtanított dolgozni az álmaimmal és kiolvasni a bennük elrejtett üzeneteket
  47. képessé váltam jobban kapcsolódni a saját tehetségeimhez
  48. az érzékenységemet erősségnek látta, és kivette ezáltal a gyengeség dobozból
  49. az érzelmi keménységnek elvette a státuszát azáltal hogy megmutatta ennek valódi arcát – nem attól leszünk bátrak, ha a nehéz érzéseinket letiltjuk
  50. megéreztem, hogy milyen az, ha valaki nem akar megváltoztatni engem
  51. folyamatosan bátorított az önkifejezésre
  52. folyamatosan visszaterelte a figyelmemet az erősségeimre, amikor én beleragadtam a hiányfókuszba
  53. mintát adott a biztonságos kapcsolódásra egy másik emberrel
  54. levette a káromkodásról a tabusítást
  55. feloldotta a szexualitás körüli tabuimat
  56. oké keretbe rakta a székletürítés és szellentés körüli témákat, nagyon lazán beszélt ezekről
  57. mintát mutatott emberségből
  58. képes volt úgy csendben lenni, hogy az ne legyen feszélyező, és ezáltal én is megtanultam ezeket a gyógyító csendeket
  59. megéreztette velem, hogy milyen az, ha valaki tényleg FIGYEL és LÁT engem. Mindig képben volt azokkal a dolgokkal, amiket már elmeséltem neki.
  60. megérezhettem a stabilitás erejét: egyszer sem történt meg, hogy lemondta volna az ülést, vagy jelentősen másított volna az időpontján, menetén, vagy nagyon előre jelzett
  61. megtanultam nála a megengedést az ellenálásommal szemben, és hogy ezzel nem az a feladat, hogy fejjel nekimenjünk. Óvatosan puhatolózott és táncolt vele.
  62. megtanított látni egy ember idejének értékét azzal, amilyen természetesen elkérte a pénzt az ülésekért
  63. megláttatta velem, hogy minden apró cselekedet számít: egyszer mondtam neki, hogy nincs nagy hatással a világra, mert csak korlátozott számú klienst tud kísérni, bezzeg ha tömeghez szólna… Ő teljes magabiztossággal mondta, hogy a hatása nagyon messzire fodrozódik ezek által az emberek által. Értékelte, megbecsülte a saját hozzájárulását a világhoz.
  64. megmutatta, hogy milyen gondoskodni és odafigyelni az emberek privát szférájára és azt tiszteletben tartani: szigetelést tett az ajtóra, amikor rájött, hogy kihallatszik a beszéd az ülésekről a várakozóba
  65. megmutatta milyen tudni elfogadni a saját hibáinkat és elég jónak érezni magunkat
  66. megtanultam az érdeklődő szemlélődést, és meglátni a dolgokban a pszichológiai összefüggéseket
  67. megtapasztaltam, hogy a nagyon heves érzések is rendben vannak (zokogó sírás, kitörő düh), amiket ő nem kevert le az „ez csak hiszti” mondással
  68. összekapcsolt a spirituális rétegeimmel
  69. megmutatta a transzparencia egy új szintjét, amikor a személyes térbe is átmentünk a terápiás szoba falain kívül, és feloldotta ezt a fajta elhatároltságot
  70. nagyon kemény de igaz konfrontációk által megerősödtem
  71. megtudtam, hogy nem azért vagyok „nehéz” mert nehéz eset vagyok, hanem azért nehéz velem sokszor, mert nem kapcsolódom (elhatárolom magamat)
  72. józanabb képet adott magamról, amikor visszajelzett az önbántásomra
  73. segített kijönni a téves illúziókból az életemben aktuálisan jelenlévő férfiak kapcsán
  74. elnavigált a valódi mélységeimbe, amik addig is meghatároztak engem, de nem fértem hozzájuk
  75. természetessé tette az intim testi kapcsolatot, például minden ülés előtt és után normális volt hogy hosszan megölelt és abban az ölelésben valóban benne volt
  76. hozzákapcsolt a testemhez, amikor bodyworkoztuk néhány alkalmon. Igazán kiengedhettem az erőmet
  77. rámutatott a szeretetem minőségére és milyenségére, amikor visszajelzett rá, és ezzel pontosította a torzult elképzeléseimet
  78. megtanított feljönni a nagyon mély állapotaimból, amikor egyáltalán nem kapcsolódtam sem a testemhez, sem a lelkemhez, semmihez
  79. segített utat találni a hivatásomhoz (állítások, egyéni kísérés)
  80. megtanított kapcsolódni a kéz gyógyító erejéhez
  81. kitágította annak a megtapasztalását, hogy mi lehetséges egy terápiás kapcsolatban
  82. megtapasztaltam, hogy szerethető vagyok egy férfi és apafigura által
  83. elvitt a nagyon mély magzati régiókba is, és azokban is megtapasztaltam a megtartást
  84. ráirányította a figyelmemet az érzelmi bántalmazásra, hogy vegyem észre amikor én csinálom és amikor rajtam történik
  85. megtanított meglátni  a nagyon leszakadt működéseimet és nevet adott nekik, ami által integrálódni kezdtek
  86. megtanított meglátni, hogy mikor válok a kihasználás tárgyává, és hogy hogyan teszem önmagamat azzá
  87. rámutatott a fügéseimre (függés a férfitól, anyától, mások véleményétől)
  88. az ülések alatt jelent meg először egy belső képben a „sámán – törzsfőnök” részem (aki kitépi a saját szívét és nem hal meg ettől)
  89. elkezdte lebontani az erőszakos belső anyai hangokat bennem
  90. képes volt elérni a nagyon-nagyon távoli, szinte csak cérnaszálon lógó énrészeimet, amiket én magam sem értem el, de általa elérhetővé váltak
  91. megtanított rálátni a saját erőszakosságomra és agressziómra
  92. nagyon erős határokat húzott, maszkulin erőből, amivel megismeretette velem, hogy ezek a határok igenis léteznek és fontos őket tudni kijelölni és megvédeni
  93. adott nekem egy mintát az érzékeny férfira, aki nagyon kapcsolódik az érzéseihez
  94. mintát kaptam a lehetetlennek tűnő kapcsolatok minőséges fenntartására
  95. bevezetett a csoportozós életbe, ami még nagyobb volumenben hozta az önismeretet
  96. önbizalmat adott nekem azáltal, hogy megbízott a belső világom bölcsességében
  97. kitágította az önmagam iránti elfogadás határait (amikor fél órát késtem az ülésre, és ő még mindig oké volt ezzel)
  98. felnőttséget tanított
  99. megtanított benne maradni és navigálni olyan helyzetekben is, amik teljesen reménytelennek érződtek – új és jobb megküzdési mechanizmusok
  100. együttérzőbb emberré váltam magam és mások iránt egyaránt


Neked melyik pont a 100 közül emelkedett ki? Mi az, amiből hiányt szenvedsz az életedben? El tudod hinni, hogy van lehetőség arra, hogy bármi, amitől most szenvedsz változzon? Mert változhat. Számtalan dologról az utóbbi évek alatt gondoltam azt, hogy kőbe vésett igazságok, amik életem végéig úgy maradnak és a legtöbbről kiderült, hogy csak a rögzült negatív gondolataim termékei, és kilazíthatóak, változtathatóak.

A legnagyobb ajándék, ha ott tudsz lenni magadnak egyre szeretetteljesebb, egyre megértőbb, egyre elfogadóbb, egyre együttérzőbb módon. Ezt adják az egyéni ülések, ahol a közösen eltöltött idő csak rólad szól.

Egyéni családállításról itt találsz bővebb információt: Egyéni ülések

Várlak szeretettel!

Visszaadom a nem-et mondást önmagamra

Visszaadom a nem-et mondást önmagamra

Pár évvel ezelőtt olvastam egy neveléssel foglalkozó cikkben annak a dilemmájáról, ha két „ciprus fenyő” szülőnek születik egy „tuja” gyereke. A ciprus fenyő alapjáraton azt tudja, hogy hogyan kell ciprus fenyőt nevelni, milyen feltételeket kell neki biztosítani, milyen talajban fogja magát jól érezni, hogy végül egy egészséges felnőtt ciprus fenyő legyen belőle. De mit kezdjen egy tujával? Ott kezdődik a probléma, hogy talán fel sem ismeri, hogy egy tuját nevel és nem ciprusfenyőt. Vagy felismeri, de minden erejével azon van, hogy „rendes ciprus” legyen belőle. A szimpla igazság viszont az, hogy egy tujából sohasem lesz ciprus, bármit is csinálunk. Ennek következtében megeshet, hogy a tuja csemete egész életében rá se jön, hogy ő egy teljesen tökéletes tuja, mert állandóan a ciprusokhoz fogja magát mérni. Emberek nyelvén ez a nemet mondás önmagunkra és mindarra, amik vagyunk. Tovább lehet ezt a fás sztorit csavarni, ha az a helyzet, hogy már a szülő is tujának született, de őt is ciprusfenyőnek nevelték, és ő sem tanult meg soha igen-t mondani a saját milyenségére. A jobb megértés miatt lehet érdekes felfejteni egy-egy ilyen sztorit a családban, viszont ennél sokkal fontosabb kiszállni ebből a játékból. Na de hogy?

Visszaadással.

Egy családállítós folyamatban ez úgy tud megtörténni, ha a gyerek odamegy a szülőhöz, letérdel előtte (már készülök arra, hogy a letérdelésről írok egy külön blogot, mert nálunk nagyon kultúridegen, pedig energetikailag nagyon segíti az elengedést és befogadást) és azt mondja: „Visszaadom neked a nemet mondást önmagamra.” Lehetséges, hogy már a szülő is nemet mondott önmagára abban, ahogy karriert választott, amennyire megéli és kifejezi az érzéseit, amennyire képviseli a számára fontos dolgokat, és akkor a gyerek is adott esetben megtanul nemet mondani önmagára. Ezt a nemet mondást vissza lehet adni a szülőnek, megköszönni, hogy felnevelt minket a legjobb tudása szerint és tovább haladni a saját utunkon, igent mondva önmagunkra.

Ugyanezt meg lehet csinálni akár otthon is. Csukd be a szemed, képzeld magad elé azt a szülőt (vagy mindkettőt), akinek vissza szeretnéd adni a nemet mondást önmagadra és mondd ki neki: „Visszaadom a nemet mondást önmagamra.” Lehet, hogy az ő kívánsága szerint választottál karriert, vagy egy bizonyos módon viselkedsz és hozol döntéseket, hogy illeszkedj ahhoz a képhez, amit ő akar látni rólad. Ezt most befejezheted, tisztelettel visszaadhatod, és lehetsz olyan, amilyen lenni szeretnél, élheted az életedet a saját szabályaid szerint.


Egyéni állítás

Hihetetlen erő rejlik abban, amikor ismét birtokba vesszük a saját életünket és abbahagyjuk annak hozzáalakítását más emberek elképzeléseihez és elvárásaihoz. Lehetsz önmagad, nem hülyeség az, amit létre szeretnél hozni az életedben, még akkor sem, ha senki semmi hasonlóval nem próbálkozott a közeli ismerőseid vagy rokonaid közül. Ha küzdesz a nemet mondással önmagadra, az egyéni állítás segíthet lerakni azt, ami már nem szolgál téged. Várlak szeretettel!

Bővebb infó: Lehetsz Rendben
Jelentkezés: pocz.adriana@gmail.com

A világod egy fehér lapon – egyéni állítás

A világod egy fehér lapon – egyéni állítás

Legutóbbi írásomban általánosságban írtam a családállításról. Legtöbben a családállítást csoportos formájában ismerik. Ebben az esetben az állító története a jelenlévő képviselők által elevenedik meg, akik mozognak a térben és sokszor közléseket is mondanak. Létezik viszont az állításnak egyéni formája is, amikor nincsenek jelen képviselők, hanem csak az állítást vezető és az állító, valamint a projektív tárgyak (kavicsok, papír lapok, kicsi tárgyak, ásványok, figurák…). Hatékonyságában a két forma teljesen egyenrangú. Az egyéni állítás online formájáról fogok ebben a cikkben írni.

Az online egyéni állításhoz ahogy már a nevéből is kiderül egy számítógépre van szükség és internet kapcsolatra. Ezen felül más nem kell, még projektív tárgyak sem, ugyanis a Google Draw felületén grafikai formákat használunk helyettük. Több ember fejezte már ki a szkepticizmusát ennek kapcsán, hogy „ez meg már hogyan lehet működőképes, ha sem emberek, ami még hagyján, de tárgyak sincsenek jelen?” Jelentem, a tudatunk BÁRMIT, de tényleg bármit képes „megszállni” és beleprojektálni a tartalmait. A kis piros figura pont ugyanannyira jól működő felület számára, mint egy képernyőn megjelenő piros kör. Abban lehetnek különbségek, hogy kinek mennyire van szüksége arra, hogy valamit megtapintson és a kezébe fogjon ahhoz, hogy kapcsolódni tudjon vele.

Az egyéni állítás a téma átbeszélésével kezdődik, ami közben kikristályosodnak a képviselők. Hogy kicsit lejjebb legyen csavarva a racionalitás meg a sematikus reakciók, az állítás fedetten kezdődik. Ez azt jelenti, hogy a kliens nem tudja, hogy kik azok, akik az állításba bekerülnek, és miután felhelyezte őket a lapra és mozgatja őket, illetve elmondja, hogy mit érez az egyes helyeken, nem tudja, hogy kiről vagy miről van szó. Az állítás vagy végig fedett marad, vagy menet közben az állítást vezető felfedi a képviselők kilétét, és úgy folytatódik tovább.

Számomra az egyéni állításnak az a legnagyobb hozzáadott értéke, hogy a kliens körbe tud nézni és minden szereplő szemén keresztül megfigyelni a helyzetet. Az is érdekes momentum, hogy az oldó mondatokat az állító nem csak hallja, hanem ki is mondja saját magának. Számomra ez nagyon erős élmény tud lenni, hogy minden sűrítve belül játszódik le a kliensben. Egyébként is ott játszódik le, a csoportos állításban is, de itt ez szembetűnőbb és egyértelműbb.

Kívülről annyi látszódhat, hogy egy sor forma ide-oda mozog egy fehér lapon, de közben a kliens belső világa mozog ezeken keresztül és rendeződik át egy új rend szerint. A formák csak segédeszközök, amik ezt láthatóvá teszik. Nem tartom a családállítást varázseszköznek, ami valamit kiold és az úgy is marad. Nagyon nagy szerepünk van abban, hogy mit csinálunk azzal, mi egy állításon történt. Ha továbbra is ugyanazt meséljük magunknak magunkról, mint az állítás előtt, akkor nagy valószínűséggel visszacsináljuk azt, ami ott történt, bármi is volt az.

A családi rendszerünk rajtunk keresztül (is) gyógyulni akar és egyensúlyba kerülni. Értékes láncszemek vagyunk abban, hogy változtassunk azon, ami a változni akar.


Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0