A gyerek igyekezete, hogy megmentse a szülőt kudarcra van ítélve

A gyerek igyekezete, hogy megmentse a szülőt kudarcra van ítélve

Amikor megfordul a szerep szülő és gyerek között – a gyerek kényszerül arra, hogy gondoskodjon a szülőről, akkor a gyerek elveszíti a gyerek státuszát (és valójában a szülőt is). Eltűnik számára az érzelmi támasz és minta, nem lesz kire támaszkodnia, felnéznie, nem lesz kitől töltődni és szeretetet kapni. Olyan, mintha a szülő elrabolná a gyerekkorát.

A megfordult szerepeknek egy másik nehéz vetülete az, hogy amikor a szülő elvárja (legtöbsször tudattalanul), hogy a gyerek az érzelmi támasza legyen, akkor a gyerek szinte biztosan kudarcra van ítélve ebben az igyekezetében, mert bármennyire is próbál helytállni, esélytelen, hogy a szülőt meg tudja tartani. A szülőnek ugyanis valójában nem a gyerek támaszára van szüksége, hanem nagyon sokszor a saját szülőjének támaszára, a partner támaszára, vagy más felnőtt támaszára (pl. segítő szakember), és nem utolsó sorban önmaga támaszára. A gyerek ilyenkor a kudarc érzését magával cipeli felnőtt korában is, általában túlzott felelősség érzetet és bűntudatot érez és folyamatosan olyan kapcsolatokba lép bele, ahol ismét megélheti ugyanezt – hogy nem elég, amit ad.

Amikor a szülő a gyerek fizikai szükségleteiről gondoskodik, viszont érzelmi szükségleteit figyelmen kívül hagyja, akkor a gyerek szinte láthatatlannak éli meg magát, és megtanulja, hogy az ő érzései nem számítanak. A szülő érzései szerint definiálja magát – ha el tudja érni, hogy a szülő jól érezze magát, jónak érzi magát, ha a szülő rosszul érzi magát, akkor rossznak éli meg magát a gyerek is.

„Ha a szülő inkább azzal okoz fájdalmat, amit nem tesz meg, semmint azzal, amit megtesz, az összefüggés a felnőtkori problémák és az ilyen jellegű ártalmas hatások között nagyon nehezen ismerhető fel. A problémát csak tetézi, hogy ezek a szülők sok esetben maguk is oly sok bajjal terheltek, hogy szánalmat ébresztenek.”

Ez a két dolog viszont nem összetévesztendő. Az, hogy a szülő maga is sérült nem kissebbíti a felelősségét a mulasztásaiban, abban, hogy nem volt eléggé jelen érzelmileg a gyereke számára, és hogy ezzel megnehezítette a gyereke érzelmi fejlődését. A gyerekkori sérülések és traumák feldolgozásához mindenképpen szükséges, hogy a gyerek felnőtt korban lássa, hogy attól, hogy a szülő maga is sérült, neki még joga van a saját fájdalmához, nehezteléshez, dühéhez.

Forrás: Susan Forward – Mérgező szülők

Ingyenes összefoglaló videó sorozat a könyv alapján: http://onmagunklenni.hu/visszanyert-elet/


Hírlevél feliratkozás

Történetek az érzésekről, belső vívódásokról, sikerekről, a környezetünkről, kapcsolatokról, pénzről, a nőiségről minden egyenesen az email fiókodba!

Mérgező szülői viselkedés: Személyes támadásnak érzi a gyerek függetlenedési igyekezetét

Mérgező szülői viselkedés: Személyes támadásnak érzi a gyerek függetlenedési igyekezetét

“Gyerekkora óta fortyogó vulkánt hordozott magában apja miatt, és ha a nyomás elviselhetetlenné vált, az első útjába eső emberre – többnyire a feleségére – ontotta a dühét. Tudtam, hogy mi a teendőnk: felismerni és meggyógyítani a benne élő sérült kisfiút.”

Elkezdtem most olvasni a Mérgező szülők c. könyvet és rögtön az elején egy Gordon nevezetű férfiról ír a szerző Susan Forward, aki azért érkezik terápiába, mert 6 év után a felesége el akar válni tőle a férfi kontrollálatlan dühkitörései miatt. Az első terápiás ülés alatt kiderül, hogy Gordonnak rendkívül zsarnok apja volt, aki rendszeresen verte a fiát szíjjal, és felnőtt korában pedig érzelmileg zsarnokoskodott felette (például a kitagadással fenyegetőzött, amikor a fia elmondta neki, hogy érdekli őt a természetgyógyászat, ami apja szerint maga a sarlatánság). 

Azok a gyerekek, akiket bántanak a szüleik gyakran önmagukat hibáztatják, mert még mindig elviselhetőbb a bűntudat és annak a fantáziája, hogy kiérdemelték a verést vagy bármilyen más büntetést, mint meglátni azt, hogy az apa (vagy anya) egy olyan személy, akiben nem lehet megbízni. Felnőtt korban is tovább hordozzák a bűntudat és alkalmatlanság érzését. Az első lépés tudatosítani, hogy a gyerek nem felelős azért, amit a szülei tettek vele! Viszont felelős azért, hogy felnőtt korban lépéseket tegyen annak irányába, hogy kezdjen valamit a gyerekkori élmények hatásával. 

A mérgező szülők egyik jele, hogy személyes támadásnak érzékelik, amikor a gyerek vagy fiatal felnőtt önálló akaratát fejezi ki és elkezdi építeni a függetlenségét. Ezt tovább erősíti az, hogy  kulturálisan is belénk ivódott (az egyházak is mind ezt sulykolják), hogy a szüleinknek joguk van irányítani bennünket, pusztán mert életet adtak nekünk: “Ne feleselj az anyáddal!”, “Ne merészelj kiabálni az apáddal!” és hasonlók. Ahogy a gyerek önértékelése sérül a szülőkkel való konfrontálódásban, egyre inkább függővé válik a szülőktől, egyre inkább isteníti őket, és egyre inkább letagadja a szülők felelősségét abban, hogy valójában szevedést okoznak neki. 

Az egyik eszköz, ahogy a gyerek eléri azt, hogy továbbra is tökéletesnek tudja látni a szüleit a tagadás, amivel elkezdi elnyomni a forrongó érzelmeit. A tagadás a szülők részéről is működik, amikor azt mondják, hogy “nem volt az olyan komoly”, “nem is úgy volt az”, amikor a gyerek később próbálja szembesíteni őket a történtekkel. Ezzel gyakorlatilag érvénytelenítik a gyerek észlelését. A másik nagyon hatásos elhárító mechanizmus a racionalizálás: amikor a gyerek megmagyarázza, hogy miért volt valójában jó az, ahogy a szülei bántak vele: “Az anyám azért nem törődött velem soha, mert olyan boldogtalan volt.”, “Csak azért vert, hogy embert csináljon belőlem.”, “Csak segíteni akartak nekem.”Valóban igaz lehet, hogy a szülő maga sem kapott elég szeretetet gyerekkorában, hogy ő is boldogtalan volt, magányos volt, vagy bármi más nyomasztotta őt, és azért bánt úgy a gyerekével ahogy. De ezt külön lapon kell kezelni attól, hogy attól még a bántás megtörtént, és ez fájt a gyereknek, szenvedett tőle, cserbenhagyottnak érezte magát, dühösnek, kiszolgáltatottnak és ezek mind érvényes érzések.

Forrás: Susan Forward – Mérgező szülők

Ingyenes összefoglaló videó sorozat a könyvhöz: http://onmagunklenni.hu/visszanyert-elet/


Hírlevél feliratkozás

Történetek az érzésekről, belső vívódásokról, sikerekről, a környezetünkről, kapcsolatokról, pénzről, a nőiségről minden egyenesen az email fiókodba!

100 szeretem

100 szeretem

A napló feljegyzéseim között találtam ezt a remek kis listát. Négy évvel ezelőtt az egyik barátnőmmel arra szerződtünk, hogy két héten keresztül minden nap írunk egy száz pontos listát, ami úgy kezdődik „Szeretem…”. Utána megosztottuk egymással a listáinkat. Iszonyatosan jó volt az a két hét. Szerettem a saját listáimat és szerettem az ő listáit is olvasni. Az egyiket most megosztom itt is.

Szeretem a zenét.

Szeretem a ritmust.

Szeretek zenét létrehozni.

Szeretem a dobok hangját.

Szeretem a zongora hangját.

Szeretem Marika néni, a zongora tanárom, zongoráját.

Szeretem nézni ahogy Marika néni játszik a zongorán.

Szeretem a könnyedséget az ujjaiban, ahogy kecsesen leütik a billentyűket.

Szeretem a ráncokat a kezén.

Szeretem a szemeit.

Szeretem az életet ezekben a szemekben.

Szeretem, amikor mellettem ásítozik, miközben én játszok, mert azt érzem, hogy elég közeli vagyok számára, hogy ezt megengedje magának.

Szeretem a nála töltött időt.

Szeretem, ha valami szépet sikerül eljátszanom a zongorán.

Szeretek tanulni.

Szeretek lovagolni.

Szeretem érezni magam alatt a ló izmait, és erős testét.

Szeretem megsimítani a lovakat.

Szeretem a lovak szemeit.

Szeretem, hogy a lovak annyira félősek és könnyen megijednek. A nagy testük ellenére annyira törékenyek és kiszolgáltatottak.

Szeretem érezni, ahogy kifújják hangosan a levegőt az orrlyukaikon keresztül.

Szeretem, amikor összhangban vagyunk – én és a ló.

Szeretem a vágta ritmusát.

Szeretek ráolvadni a ló hátára.

Szeretem a lovak illatát.

Szeretem magamon hazavinni ezt az illatot, bár anyunak inkább istáló szagnak tűnik.

Szeretem a lovagló csizmámat érezni a lábamon. Nagyon szexinek gondolom a lovagló csizmát a nők lábán.

Szeretem magamat, amikor lovagló szerelésben vagyok.

Szeretem a paták kopogását.

Szeretem a szürke napokat.

Szeretem az eső kopogását az ablakon.

Szeretem a szél suhogását a fák koronáiban, ahogy megsimítja a leveleket és dalra kényszeríti őket.

Szeretem a csillagokat az égen.

Szeretem, hogy kívánhatok valamit egy hulló csillagtól.

Szeretem a karácsony hangulatát.

Szeretem a karácsonyfánk fényeit.

Szeretek a karácsonyfa alatt ülni.

Szeretek a karácsonyfa mellett írni és olvasni. Varázslatos a betűk és a karácsonyfa fényeinek kombinációja. Semmihez sem hasonlítható, mintha minden egyes betű magába szívná a karácsony hangulatát, amit utána egész évben kifelé áraszt, akárhányszor kezembe veszem azt a könyvet, vagy az írást, amit a fánál írtam.

Szeretek fennmaradni karácsonykor addig, amíg már mindenki elmegy aludni és csak én maradok, meg a karácsonyfa díszei és fényei. Csak mi….

Szeretem nézni a karácsonyi díszeket a fán, néha megérintek egy-egy ágat, hogy a díszek elkezdjenek mozogni, majd nézem, ahogy megint mozdulatlanná válnak.

Szeretem megérinteni a karácsonyi gömböket a fán, főleg azokat, amin pici csengők lógnak, szeretem az ujjaimmal végigsimítani a rajtuk lévő kidomborodó mintákat.

Szeretem a csoki látványát a fán.

Szeretek csokit enni egyenesen a fáról, és rajtahagyni a fán az üres papírt.

Szeretek a TV elé ragadni karácsonykor és nézni a filmeket.

Szeretek karácsonyra könyvet kapni, mert annak a könyvnek megmarad örökre a karácsonyi hangulata.

Szeretem azt a könyvet olvasni karácsonykor, amit karácsonyra kaptam.

Szeretem ha az emberek beleírnak valamit a könyvbe, amit nekem ajándékoznak, legalább a nevüket. Ez örökre emlékeztet rájuk, és az alkalomra, amire adták. Ez számomra szeretet – üzenet.

Szeretem a könyvek illatát. Ó igen, ennél nincs is jobb, mint felfedezni minden könyv egyedi illatát.

Szeretem azt a tudást, amit a könyvekből megszerzek.

Szeretem azt az érzést, amikor még nem tudom mi rejlik egy könyvben, csak sejtem és izgalommal elkezdem olvasni. Szeretem kinyitni a teljesen új könyvet és hallani, ahogy roppan a borítója.

Szeretek a könyvben lenni, beleolvadni abba a világba, amit benne találok.

Szeretek könyvek között lenni a könyvesboltban.

Szeretem a könyvtárak csendjét.

Szeretem a könyves üzletek bőségét.

Szeretem lapozni a könyveket, látni a sok betűt.

Szeretek könyvet vásárolni.

Szeretem a flowt, amit írás közben érzek.

Szeretem ha olyan gondolatokat látok meg a papíron, amiket nem is gondoltam végig, csak kirepülnek belőlem. Mintha magukat írnák meg.

Szeretem, ha csak úgy valami előbújik belőlem, mintha nem is belőlem jönne, csak rajtam keresztül megérkezik.

Szeretem az ellazulás pillanatait.

Szeretem, ha meg tudok bízni a partneremben és nem félek.

Szeretem megélni az összeolvadást szeretkezés közben.

Szeretnem engedni, hogy a férfi belém hatoljon.

Szeretem élvezni, hogy a férfi belém hatolt.

Szeretem érezni a szoros kapcsolatot kettőnk között.

Szeretem, amikor szabadjára tudom engedni a szexuális vágyakat bennem.

Szeretem, amikor nem szégyellem ezeket a vágyakat.

Szeretem, amikor a való világban létrejön az, amit előtte csak belül láttam és éreztem.

Szeretek felolvadni egy őszinte szexuális kapcsolatban.

Szeretem érezni azt, hogy a másik szeret engem akkor is, ha én éppen nem akarok szeretkezni vele.

Szeretem nyitottnak érezni magamat a kapcsolódásra, és ezen belül szabadon eldönteni, hogy meg akarom -e élni, vagy sem.

Szeretem a szemeimet.

Szeretem a puncimat.

Szeretem szabadjára engedni a vágyakat.

Szeretem érezni, amikor a vágyak jók, hangosak, elsöprőek, őszinték.

Szeretném elmondani mindenkinek, hogy senki sincs egyedül.

Szeretném elmondani mindenkinek, hogy nagyon sok szeretet van.

Szeretném elmondani mindenkinek, hogy nagyon sok bizalom van.

Szeretek kapcsolatokat létrehozni.

Szeretek hálókat szőni, erős, megtartó hálókat.

Szeretek hozzájárulni az emberiség sorsához.

Szeretek fejlődni.

Szeretem megmutatni azt, ami bent van.

Szeretem a pénzt, mert biztonságot ad és lehetőségeket a teremtésre.

Szeretem, amikor a pénz szabadon áramlik az életemben és én nem akarom megfogni, mert tudom, hogy majd ismét szabadon beáramlik.

Szeretném megélni a bőséget.

Szeretem megengedni, hogy a bőség beáramoljon az életembe.

Szeretem a gátak eltakarítását.

Szeretem megjavítani a dolgokat.

Szeretem helyrehozni azt a kapcsolatokban, ami elromlott.

Szeretem a belsőmet és a sok gondolatot benne.

Szeretem a lelkemet és a sok érzelmet benne.

Szeretem a szívemet és azt a sok helyet, ami benne van.

Szeretem a lehetőségeket.

Szeretem a nagy álmokat.

Szeretem a kihívásokat, amik a komfortzónából való kilépésre kényszerítenek. Elsőre soha sem jó ezeket megélni, de utólag mindig elcsodálkozom, hogy micsoda helyekre kalauzoltak el!

Szeretem a megoldandó problémákat.

Szeretek nagyon finom és minőséges ételeket enni.

Szeretem a szobrot az asztalomon, sok szeretet árad belőle.

*Írjál te is egy ilyen listát és olvasd vissza. Nagyon jó érzés 🙂


Abban biztos lehetsz, hogy akartak téged

Abban biztos lehetsz, hogy akartak téged

Nemrég részt vettem egy családállítós folyamatban, ahol az állító azzal a problémával érkezett, hogy azzal az érzéssel éli az életét, hogy „neki nincs joga az élethez„. Anyagilag ugyan sikeres, de állandóan azt érzi, hogy nem birtokolhatja a dolgokat, és nehéz rámondani bármire azt, hogy „az enyém”. És ezzel az érzéssel nem jó élni az életet. A folyamatot magát elég nehéz lenne leírni az események szintjén, mert sokszor nagyon nehezen kiolvasható egy-egy állításban, hogy sztori szintjén mi is történik pontosan, mindenesetre én belekerültem egy olyan szerepbe, ami mintha a fogantatás pillanatát idézte volna fel. Az volt az élményem, hogy férfi vagyok, szemben velem egy nő áll és épp „megbeszéljük”, hogy mi egy életet hozunk létre. Azért tettem idézőjelbe a megbeszélést, mert ez nem a szavak szintjén zajlott. Olyan érzetem volt, mintha a két lélek, egy nagyon tág, testnélküli, diffúz térben beszélte volna ezt meg, de mégis volt egy határozott egymásra nézés, és közös igen. Úgy tűnt nekem, hogy ez az igen MINDEN ESETBEN megtörténik, még azokban az esetekben is, amikor a tudatos szinten valami teljesen más van – pl. erőszakból születik a gyerek, véletlenül jön össze, nem is akarták, de mégis becsúszott és ezekhez hasonlók. Mintha valahol jóval magasabban egy másfajta egyezség születne az életről, és nem biztos, hogy a szülők bármelyike képes tudatosítani ezt. Mélyen megnyugtatóan hatott rám ez a felismerés, mert eltörölte annak az elképzelésnek a terhét, hogy valakit nem is akarnak a szülők. Mindenkit akarnak, minden lélek ilyen egyezségből fogan meg.

Ide kapcsolódik egy mozzanat a saját életemből. Szerelemgyerek voltam ugyan, csak házasság előtt fogantam egy faluban, 1982-ben, ahol annyira nem nézték jó szemmel azt a nőt, aki ilyen módon „megesett”. Úgy szól a fáma, hogy a nagyi nem repesett az örömtől, amikor anyu bejelentette az örömhírt, és megkérdezte, hogy esetleg nem akarna-e elvetetni engem. Anyu határozott nem-el válaszolt, pár hónap múlva megvolt az esküvő is, így már törvényes frigybe születtem meg. Azt gondolhatnánk, hogy ez egy jelentéktelen mozzanat, ami pár hetes koromban történt, amikor magzatként még ki se volt fejlődve az agyam, akkor mégis hogyan emlékeznék rá? Az ilyen jellegű információkat a testünk tárolja, nem konkrétan az agyunk, és sejt szinten íródik be. Lehet, hogy valóban jelentéktelen mozzanat marad, ha viszont megerősítik további élmények az élettörténetben, akkor okozhat gondot olyan formákban, ahogy nem is számítanánk rá.

Amikor már megszülettem a nagymamám nagyon szeretett engem. Én voltam az első unokája, és amíg élt rengeteg kaláccsal és más finomsággal kényeztetett el. Mégis életemnek jelenlegi szakaszában, amikor több mindent akarok megteremteni valahogy előjött a tudatomból ez az emlék-lenyomat. Hogy rám a nagyi nem adta áldását abban a meghatározó pillanatban, amikor tudomást szerzett rólam. Életem mostani szakaszában fontossá vált, hogy ezt kibogozzam. Sokszor végzek belső munkát ilyen beakadt mozzanatokkal, így most is ezt tettem.

Elképzeltem magam elé a nagyit, és elmondtam neki, hogy ez az egész engem mennyire bánt. Elmondtam neki azt is, hogy az bánt igazán, hogy azelőtt utasított el, mielőtt megismert volna, mielőtt bármit is tudott volna rólam, és az egész potenciális életemre mondott egy óriási NEM-et. Rögtön ahogy ezt kimondtam, tudatosult bennem, hogy milyen óriási hatalommal rendelkezik egy nő, amikor egy egész emberi életről dönt. Ez óriási dolog, és éreztem, hogy bár nagyon fájdalmas, a Rend az, hogy ő a Nagy, én vagyok a Kicsi, ő volt itt a földön előbb, én jövök később, és ő dönthet erről. Illetve ebben az esetben az utolsó szó anyámé volt, akinek a testében voltam.

Miután elmondtam nagyinak a panaszaimat, ő megkérdezte tőlem, hogy mit szerettem volna? És erre az volt a válaszom, hogy „azt szerettem volna, ha kíváncsi vagy rám, és adsz nekem egy esélyt arra, hogy megismerkedhessünk.” És ő mosolygott rám és bólintott.

Soha nem gondoltam volna, hogy pusztán a vágy megfogalmazása kioldja az idekötődő feszültséget. Már miközben dolgoztam ezzel a belső képpel, elkezdtek felsorakozni bennem a projektjeim mentális képei, amiknek nem adtam esélyt arra, hogy megszülessenek. Mert még mielőtt megismerkedtem volna rendesen velük, felülkerekedett bennem annak félelme, hogy „mit fognak szólni rájuk mások?” (gondolom nagyi elutasításának nagy része is innen fakadt). Könnyedén meg tudtam hallani, hogy ezek a projektek sem kérnek tőlem semmi mást, csak hogy legyek rájuk kíváncsi, akarjam őket felderíteni, és ha végül kiderül, hogy mégsem működik, akkor nyugodt szívvel elbúcsúzhatunk egymástól.

De így, hogy a nulladik mérföldkőnél azt mondom, hogy „Nem” ?! Ez fájdalmas.

Ha én azt akartam volna, hogy nagyi ne így viselkedjen, akkor én miért folytatom ezt a hagyományt? Összeért bennem a két oldal – a saját vágyam arra, hogy akarjon engem megismerni egy számomra fontos ember, és annak a vágya, hogy ezt az esélyt ne tagadjam meg számomra fontos dolgoktól/emberektől.

Meglepő, hogy néha olyan események állnak jelenlegi beakadásaink mögött, amik életünk nagyon korai szakaszában történtek. Például saját fogantatásunk történetének mintázata összefügghet azzal, ahogy általunk fogannak meg dolgok.


Körbenéznél belső térképeden, hogy téged mi gátol a kitűzött céljaid megvalósításában? Az egyéni online állítás teret ad az ilyen fajta belső munkának. Bővebb információért katt a képre:


Nem vagyok csöves, csak szar a helyzet

Nem vagyok csöves, csak szar a helyzet

Az utóbbi tíz napban kétszer hallottam két teljesen különböző embertől azt, hogy „nem vagyok csöves, csak nehezek most a dolgok körülöttem.” és most már felkeltette ez a jelenség a figyelmemet. Az első esetben épp az utcán beszélgettem valakivel, amikor odajött hozzánk egy lány pénzt kérni. Nem volt teljesen zavart a beszéde, de azért érződött valami extra kanyar benne, arról beszélt, hogy milyen vizsgái voltak, és hogy a jegyekért nem fizetnek. Miközben a beszélgető partnerem előkereste a pénzt, amit neki akart adni, a lány elmondta a „nem vagyok csöves, csak szerencsétlenül alakultak a dolgok,” vagy valami ehhez hasonló mondatot. Mintha bocsánatot akart volna kérni a kéregetésért és megkülönböztetni ezt a csövesek kéregetésétől. Mintha ő egyébként rendes életet élne, csak most valamiért kicsit megzuhant, és így arra kényszerült, hogy utcán leszólítson ismeretlen embereket. Éreztem, hogy van ebben rutinja és nem először teszi, de nem ez a lényeg, hanem önmaga megkülönböztetése a csövességtől.

Aztán a második eset a napi sétám közben történt. Akkor pedig egy középkorú nő jött velem szemben az utcán, és elég messziről hallottam, hogy beszél magában, majd amikor közel ért azt mondta nekem, hogy „nem vagyok csöves, csak összejöttek most a dolgok körülöttem.” Ő is mintha bocsánatot kért volna tőlem a viselkedéséért. Neki is fontos volt, hogy megkülönböztesse magát a csövességtől.

A harmadik „csöves” sztori velem esett meg, körülbelül két évvel ezelőtt. Épp tél volt és a téli cipőm úgy döntött, hogy elereszti félig a talpát. Nem volt másik téli cipőm, nem volt éppen pénzem venni újat sem, ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálom megragasztani, ami a legolcsóbb megoldásnak tűnt. Nagyon szar érzés volt elcsoszogni a félig levált cipőtalppal az üzletig, majd hogy minél előbb túl legyek ezen a „csóró” helyzeten, ott helyben az Allee-ban próbáltam megragasztani egy padon. Erre egy nő odaszólt nekem, hogy „ne legyél már ilyen csöves, istenem, vegyél egy új cipőt!” Brutálisan szarul esett, K.O.-val ütött ki. Nem volt elég, hogy én magam is szakadtnak éltem meg magamat és abban bíztam, hogy ezt senki nem veszi észre, ő hangosan kimondta és az arcomba vágta.

Olyan mintha a csövesség szitokszó lenne. Annak a kifejezése, hogy valaki nagyon elbaszta az életét, és mintha tartalmazná azt a feltételezést is, hogy menedzselhetné ennél jobban is az életét, de ő nem teszi, mert csöves. Az élet lecsúszása a csövességig, ahol már jóformán az emberi alap szükségletek is csak hellyel közzel teljesülnek önmagában egy óriás súly, és erre még rárakódik az általános ítélet és undor is a többi embertől, és egy sokszor nem kimondott „szégyelld magad a koszosságodért…lecsúszottságodért…életviteledért…döntéseidért”.

Nagyvonalúan azt gondoltam, hogy bennem nincsenek ilyen fajta ítéletek, és de, megtaláltam őket, bármennyire is gáz beismerni. Megtaláltam annak ítéletét, hogy a csöves „nem csinálja elég jól” az életét. Ha körbenézek az utcán, akkor látom a földön fekvő csövest, aki mintha az emberi teljesítés hierarchiájában alul lenne, és látom a körülötte elhaladó szépen felöltözött nőket és férfiakat, akik mind valahová mennek vagy valahonnan jönnek, biztos munkába mennek, otthonaikba, kapcsolataikba, és ennél fogva „elég jól” csinálják az életüket. Abból vettem észre, hogy van ilyen jellegű hierarchizálásom és ítéletem, hogy ugyanezt csinálom magammal is. Én is hierarchiába rakom magamat a többiekkel szemben, akik „elég jól” élik az életüket, ügyesen keresik a pénzt és gondoskodnak magukról, és alattuk helyezkedek el én, aki ezt nem csinálom elég jól.

A „nem elég jó” egy elég gyilkos gondolat.

A New York lányai c. könyvben, amit nemrég olvastam el, megjelenik egy Nathan nevezetű kisfiú, aki állandóan beteges és mindentől fél. Nem szeret barátkozni a többi gyerekkel, állandóan bent van, szorong a szociális helyzetekben, és ahogy már írtam, mindig valami nyavaja gyötri, amiért orvosokhoz kell őt hordani. Az anyja egy ponton a következőt mondja: – Nem mindenki arra hivatott, hogy lándzsával a kezében rohanja le a világot. Visszavezethetjük a karmikus hatásra, hogy miért ilyen testbe és miért ilyen tulajdonságokkal született a világra, ami megnyugvást adhat a megértés szintjén, de a tényeken nem változtat. Nathan egész életében ilyen maradt, soha sem lett belőle vállalati csúcsvezető, rakodómunkás, kőműves, sem kosárlabda játékos.

Van egy másik kedvenc részem is a könyvben, amit teljes egészében idemásolok, mert annyira fontos:

„-Jól figyelj rám, Frank Grecco – folytattam. – Ha valóban gyáva vagy – és tegyük fel, csak a gondolatmenet kedvéért, hogy tényleg az vagy-, az semmit sem jelent. Peg nagynéném meg alkoholista. Képtelen abbahagyni az ivást. Pedig az ital tönkreteszi az életét, és egy rakás szerencsétlenséget csinál belőle – de tudod, mindez mit jelent? Semmit. Úgy gondolod, rossz ember lesz attól, hogy nem tudja abbahagyni az ivást? Hogy így emberként nem ér semmit? Hát persze hogy nem – ő egyszerűen ilyen, és kész. Az alkoholizmus csak úgy megtörtént vele, Frank. Mindenféle dolgok történnek velünk az életben. Olyanok vagyunk, amilyenek – és semmit sem tehetünk ellene. Billy bácsikám meg sosem tartotta be az ígéreteit, és sosem volt hű egyetlen nőhöz sem. Ám ez semmit sem jelent. Csodálatos ember volt, pedig lehetetlen volt megbízni benne. Egyszerűen ilyen volt. Ez nem számított semmit. Így is szerettük őt mindannyian.
-De egy férfinak bátornak kellene lennie- válaszolta Frank.
-Hát aztán! – szinte már kiabáltam. – Egy nőnek meg ártatlannak, aztán nézz csak rám! Annyi férfival lefeküdtem, hogy meg sem tudnám számolni, Frank – és tudni akarod, mit számít mindez? Semmit! Egyszerűen ez van. Te magad mondtad, Frank, a világ nem tisztességes. Ezt mondtad nekem az első esténken. Ha ki akarod bogozni a saját életedet, hagyatkozz a saját megfogalmazásaidra! A világ nem tisztességes. Minden ember olyan, amilyen, ez egyszerűen így van. És mindenkivel mindenféle dolog történik – olyasmik, amikre nincs befolyása. A háború csak úgy megtörtént veled. Te pedig nem harcra termettél – és akkor mi van? Ez mind rohadtul nem jelent semmit. Szóval ne tedd ezt magaddal.”

Több éve az önismeret útját járom, és hiszek abban, hogy a traumáinkat feldolgozhatjuk, hogy változhatunk, hogy más mederbe terelhetjük az életünket, és hogy a fejlődésünket szolgálhatja minden olyan dolog, ami egyszerűen megesik velük, ahogy Liz megfogalmazta. De azt is látom, hogy az a rendszerünk megerőszakolása, ha nagykalapáccsal indulunk neki a bontó munkáknak, és nincs alatta egy olyan elfogadó réteg, ami ebből a részletből átjön. És vannak olyan dolgok is, vagy egész emberi életek, amik nem szerelhetőek meg, hanem valamilyenek, és ezzel csak együttélni lehet. Nick Vujicic-nak nem fognak kinőni a karjai és a lábai (bár lehet egyszer feltalálnak valamilyen genetikai beavatkozást, amivel ezt is majd meg lehet változtatni), Mosolyka nem fog kipattanni holnap a tolószékéből (bár elég sokat és kitartóan dolgozik ezen), és számos függőség, mentális zavar sem vesz 180 fokos fordulatot egyik napról a másikra. Ide tartoznak Szepes Mária szavai is:

„Hosszú és különös tapasztalatokkal tele életem alatt megtanultam, hogy az embereket hagyni kell a maguk módján élni. Hiábavaló és téves erőlködés őket kierőszakolni abból, amit tapasztalniuk kell, mert akkor megkeresik maguknak másutt ugyanazt a helyzetet. Nem mondom, sok önuralom kell hozzá, tehetetlenül nézni, mint rohan valaki a vesztébe saját akaratából, minden figyelmeztetés ellenére… de idővel belejön az ember.„

Állandó tanulás számomra, hogy mi az, ami felemelhető, és mi az, ami nem. Hol van a saját erőm határa, és mi az, amit már nem bírok el, hiába várom el magamtól a nap 24 órájában. Olyan mintha létezne bennem egy idealizáló fantázia arról, hogy egy nagyon lecsúszott embert is „össze lehetne kaparni a földről”, ha ez meg amaz teljesülne. De azt gondolom, hogy akik valójában dolgoznak az utcán élőkkel, azok tudják, hogy ez nem így működik. Ugyanilyen idealizáló fantáziákkal tudok viseltetni magam iránt is, hogy ez meg az a beakadásom holnapra megváltoztatható. Hát nem. A legmélyebb minták nem ilyenek, és sok alázat, kitartás és elfogadás kell a kicsi lépésekhez.

A „csinálhatnád jobban is az életedet” mondat mellett azért meg tud bennem jelenni néha az együttérzés is azzal, amilyen most tud lenni valami. Ugyanígy van ez a csövességgel is. Ennyi tud lenni. Eszembe jut egy felirat, ami sokáig az asztalomon volt: Kegyelmezz meg magadnak. Ugyanúgy, ahogy a templomban sem igazából Isten előtt hajolunk meg, hanem önmagunk isteni rétegei előtt, a csövesség láttán sem attól fordulunk el vagy érzünk bármi mást, hanem önmagunk ugyanilyensége szólítódik meg, és arra reagálunk.


Bár mindig megosztom az FBn a legújabb írásokat, azért az mindig esetleges, hogy kinek dobja fel a falán. Iratkozz fel inkább a hírlevélre.

Miért nem megy a teremtés úgy, mint másoknak?

Miért nem megy a teremtés úgy, mint másoknak?

Egy ideje gondolkodom azon, hogy vajon miért megy egyes embereknek jobban a teremtés, mint nekem. Született erre mindenféle válasz a fejemben, amelyek között ott volt az elsőszámú agyonbaszós is – ő jobb nálam, profibb, tapasztaltabb, értékesebb. Önmagában ez a gondolat nagyon pontatlan, viszont tartalmazza a magját a válasznak a kérdésemre, amit kerestem. Előrefutok és rögtön lelövöm a poént- akik jobbak a teremtésben nálam, azok jónak (értékesnek) élik meg magukat. Nem a szaktudásuk, vagy tapasztalataik nagyobbak, bár ez is igaz lehet adott esetben, hanem elsősorban jobb barátságban vannak önmagukkal.

Számtalan fotót összegyűjtöttem az utóbbi minimum 8 év alatt, hogy milyen lakásban szeretnék lakni, vizualizáltam, beleéltem magamat, és a valóság még csak a közelébe sem ment ezeknek a vágyaknak. Ugyanígy volt a vágyott ruházattal, a vágyott karrierrel, a vágyott párkapcsolattal. Olyan mintha a vágyaim és a realitás között egy bazi nagy szakadék tátongana, amin semmilyen híd nem vezet át, és megkerülni sem lehet. Aztán ott van Jessica Caver Lindholm, akit már többször említettem a blogjaimban, aki úgy tűnik mintha megépített volna magának egy privát vágyteljesítő gyárat otthonra, és gyakorlatilag BÁRMIT, amit kitalál magának, azt meg is valósítja. Nyilván vannak neki is olyan álmai, amikre még csak vágyik és nem valósultak meg, mindenesetre teljesen átjön rajta keresztül a teremtés érzete. De nem is kell ilyen messzire figyelnem, a közvetlen környezetemben is ismerek ennyire teremtő embereket, akik fogják, és megvalósítják a kitűzött álmaikat, lehozzák őket a földre.

Olvastam már mindenfélét ebben a témában, többek között azt is, hogy nem elég csak vizualizálnunk valamit, hanem ÉRZÉSEKET is kell tudnunk kötni ahhoz, amire vágyunk. Átélni, kapcsolódni hozzá. Megkockáztatom, hogy még erre is képes voltam az utóbbi években. Sőt, nagyon nagy elszántságot is tanúsítottam annak irányába, hogy valóban akarok valamit. Még a nagyon szorongató pénzügyi helyzetekben sem adtam fel az álmaimat, és kitartótan mentem tovább az úton. Erre mondták nekem már többen, hogy mennyire bátor vagyok, és hogy mennyire bízom az Életben és saját magamban, hogy ezt képes vagyok így csinálni. Valami bennem ilyenkor mindig megszólalt, hogy „nem igaz, amit mondanak„. Először azt gondoltam, hogy csak a szokásos pozitív visszajelzés befogadásának képtelensége beszél belőlem, de aztán kiderült, hogy ennek a belső hangnak bizonyos szempontból igaza van, és hogy rámutat valami nagyon fontosra. Miközben igaz a bátorság, meg a bizalom is, ezek alatt egy réteg ön-értékelési gondolat van, amik ingoványos talajt képeznek, és ezért masszívabb építmények nem tudnak ráépülni erre a talajra.

Nagyon nagy szerepet játszik a teremtősdiben, hogy közben mit gondolunk saját magunkról – a teremtőről, az „építészről”. Ennek a felismerésnek a tükrében megláttam az esszenciális különbséget köztem és azok között az emberek között, akik meg is tudják teremteni azt, amit megálmodtak – érdemesnek tartják magukat a vágyunk megvalósulására, értékesnek érzékelik saját magukat (vannak nekik is kétségeik, de a személyiségünk túlnyomó részével tudják, hogy értékesek), ennél fogva értéknek képesek látni azt is, amit létrehoznak.

Ehhez képest, ha valakinek az a hitrendszere, hogy velejéig romlott lény, aki nem érdemes semmire sem, akkor a kitűzött vágyak a valóság előli elmenekülésre szolgáló mentális hely szerepét fogják betölteni.

Azok a lakások, amiknek képeit elmentettem valójában a menekülő fantáziám, hogy ha egy olyan lakásban laknék, akkor biztos nem lennének már az életemben azok a nehézségek, amikkel most vagyok kénytelen megküzdeni, és ebbe belatartozik az is, hogy ott már biztos magamat is értékesnek élném meg. Ez igaz. Ha abban a lakásban ülnék most, akkor az azért lenne, mert nem gondolnám magamat értéktelennek, és meg tudtam volna teremteni a döntéseim által. De nem ott ülök, mert az idő túlnyomó részében, a lényem túlnyomó hányadával értéktelennek élem meg magamat, és vannak alkalmak, pillanatok, írások, amikben megélem, hogy értéket teremtek. De ezek szigetek, nem pedig összefüggő szárazföld.

Ha nagyon-nagyon közelről megfigyelem az egész történést, akkor minden egyes lementett lakásképpel azt mondom a mélyben, hogy „bárcsak ne ez a nehéz helyzet lenne, ami most van.” Ebben a bárcsak mondatban nincs meg a kapocs a most és a jövő között. Két külön sziget, valóban olyan, mint a kezdetleges képben írtam – a szakadék két széle, amik között nincs híd. A híd pedig annak a tudata, hogy az a jövőbeli énem, aki abban a lakásban lakik majd valójában a mostani énem. A kettő magja ugyanaz. Ha azt a jövőbeli énemet értékesnek tartom, akkor most is értékes vagyok. Ez lenne a logikus következtetés, de amint kimondom, valami iszonyatos ágálás jön létre, hogy nem, itt valami tévedés történt. Mi ketten nem játszunk egy ligában. És megint megnyílik a szakadék.

Azt gondolom ezek után, hogy valóban teremteni nem menekülő fantáziákból lehet, hanem belső békéből jövő fantáziákból. Ha nincs meg a jelenben az értékesség érzete, ha nincs meg az, hogy amit létre akarok hozni az érték, és nyugodtan létrehozhatom, mert elég értékes vagyok én magam is, hogy befogadjam, akkor nem fog megvalósulni nagy valószínűséggel. Az értéktelenség érzetéből maximum csak a túlélést lehet megteremteni, a jólétet semmiképp. Jó hír, hogy a túlélés legalább megy.

A feljebb kifejtett okfejtés miatt úgy látom, mintha a vágyak megvalósítása kérdésében lenne egy „teli” és egy „üres” kiindulópont az emberben (a teremtőben). Vannak a teli emberek, akik jó értelemben „ön-teltek”, ami annyit jelent számomra, hogy érzékelik saját értéküket, benne vannak saját magukban, és vannak a bizonyos értelemben „kiürült” emberek, akik pedig mintha hiányoznának a saját életükben, és ebből az ön-szeretet nélküli helyről vágynak a vágyaik által egy több szeretettel rendelkező jövőbe. Csakhogy erről a kiüresedett helyről rendkívül nehéz teremteni. Ez nem a buddhista üresség, amiben megteremtődnek a formák, ez inkább vákuum, amit az hoz létre, hogy az egyén folyamatosan menekül a jelenből (mivel az nagyon szorongató és nehéz).

Logikusan felmerül a kérdés, hogy mégis hogyan lehet magunkba költözni, ha egyszer nem vagyunk beköltözve, hogyan tudunk ön-teltek lenni? Sokféle út létezik erre, és az egyik ma egy Alan Watts videóban jött szembe, ahol Alan arról beszélt, hogy ha magunkat a felhőkhöz, vagy hullámhoz hasonlítjuk, akkor megélhetjük, hogy bármit csinálunk, azt nem tudjuk elrontani. Hiszen olyan nincs, hogy egy hullám nem jó formát vesz fel, vagy egy felhő nem jól úszik az égen. Ha pedig elég ideig gyakoroltuk ezt és bele tudunk pihenni, akkor egyszercsak elkezdjük hallani az intuíciónkat is, ami segíteni fog meghozni a jó döntéseket magunk számára.

A belepihenés abba, hogy nem tudok „rossz” lenni, nem tudok elhibázni valamit tudja elkezdeni megtölteni az ön-ürességet, és lassan jófajta ön-teltséggé formálni.

 


Szeretnél értesülni az új írásokról? Az FB-n elég esetleges, hogy kinek dobja fel a posztomat, úgyhogy ha szívesen kapnád az értesítést inkább az email címedre, akkor iratkozz fel és elküldöm!

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0