Az egyéni stílusnak van egy nagyon érdekes pszichológiai vonala, a színek, formák, hosszúságok fizikai aspektusán kívül. Nemrég ismét egy stílus tanácsadónál voltam, Varga Tündénél, és megint rácsodálkoztam a stílus és a divat pszichológiai vetületére. Minden szín bizonyos rezgéssel rendelkezik, amit érzékelünk anélkül, hogy tudatosítanánk. Ezért érdekes kérdést vet fel, hogy milyen rezgésekhez vonzódunk zsigerből és mi az, amit ugyanúgy zsigerből elutasítunk.
Amikor Tünde megkérdezte tőlem, hogy mi alapján szoktam ruhákat választani magamnak, akkor azt válaszoltam, hogy általában ösztönösen és a pénztárcám függvényében. Valami megtetszik és ha az ára is oké és a ruhadarab elég praktikus, akkor jöhet. Az „ösztönös” választásaimról az volt a fantáziám, hogy azok illeszkednek a legbelső énemhez, a valódi lényemhez, ahhoz, ami igazán „én” vagyok. De a stílus tanácsadás után feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon melyik „én” az amelyik választ és ő milyen célt követ?
Egy bemelegítő beszélgetés után Tünde elkezdte rám pakolni a színes kendőket és elkezdtünk játszani azzal, hogy melyik árnyalat illik hozzám és melyik nem annyira – ez alatt értsd, hogy melyiktől ragyog fel az arc színem és a szemeim, melyiktől lesz sápadt az arcom vagy karikás hatásúak a szemeim, melyik szín energizál engem vagy éppen „elnyel”. Misztikusnak tűnhet, hogy egy szín ilyet csinál, de tényleg működik…
Először is feltűnt, hogy az, amire Tünde azt mondta, hogy illik hozzám, azt én „ösztönösen” elutasítottam és mondtam, hogy ez után a szín után valószínűleg nem nyúlnék az üzletben. Még egy kis idő eltelte után kirajzolódott, hogy azok a színek, amik után „nem nyúlok” hangsúlyozzák nőiességemet… Nagyon sok ilyen színt fakónak tituláltam és volt bennem egy alap mantra, hogy fakót ne hordjak, mert az „nem elég erős”. Ennek megfelelően, amit ösztönösen vonzónak találtam és úgy éreztem, hogy passzol hozzám, azok sokszor „erős” színek voltak, méghozzá annyira erősek, hogy még engem magamat is ledomináltak. Amikor jobban megnéztem, akkor láttam, hogy a szín túlszárnyal engem, páncél ként funkcionál, hogy mutassa az erőmet, miközben belül valami teljesen más van. Félelem, nyilvánvalóan, másként nem kellene a páncél.
Aztán előbukkant még egy szín kategória, amiért ösztönösen nyúltam, azok meg a „kis Adrika” színei voltak, amelyek a kislányos tartományba mozdítottak el engem. Voltak olyan színek is, amelyek „eltüntettek” engem, olyan rezgésük volt, amik jóformán kioltották az én rezgéseimet és előállították a szürke kisegér érzetet. Ezeket is eléggé kedveltem.
Ahogy egyre több színárnyalat került rám, megtanultam látni a mintát és azt is, hogy miként választok közülük hozzám passzolót. A találkozónk végére megbarátkoztam mindegyik szereplővel és a hozzá tartozó színekkel – a kislánnyal, a nővel és a harcossal is. Felkerült a palettámra az a fajta nő, amelyikről eddig úgy gondoltam, hogy erős páncélzatban kell megjelennie ahhoz, hogy élhető legyen számára a világ, miközben az ő ereje valami teljesen másban rejlik. Abban, hogy belül érzi a biztonságot és az erőt és ezért ezt nem kell kívülre rakni és feltétlenül közszemlére bocsátani, hogy kiverje mások szemét. Ez is milyen találó a magyar nyelvben, hogy egy szín (vagy egy látvány) kiveri valakinek a szemét.
A találkozónk után éreztem, hogy a pszichém próbál visszazárulni a saját biztonságos tartományába és kiszűrni azokat a „békét megzavaró” információkat, amikkel Tündénél találkoztam. De ettől függetlenül érzem azt is, hogy a Nő nem tűnt el teljesen, mert amikor legutóbb cipős boltban voltam, akkor észrevettem, hogy képes vagyok megkülönböztetni a választásomat. Volt egy cipő, amit zsigerből megvettem volna, végül rájöttem, hogy azt a kislányos énem választotta, aztán volt még egy, amit megvettem volna, az a harcoló énem volt, majd végül adtam magamnak időt és próbáltam elképzelni, hogy vajon melyiket venné meg magának a Nő. Aki nem akarna sem nekirontani a környezetének vagy állandóan védekezni, sem eltűnni a kislány szerepében. Végül választott magának egyet ő is, de nem vettem meg 🙂 Még nem komfortos az ő választása és bizonytalannak érzem magamat tőle, de hihetetlenül jó érzés, hogy legalább tágult a paletta és most már látom ezt is.
Volt még egy érdekes mozzanata a stílus tanácsadásnak. Amikor Tünde rám rakott egy színkendőt, mindig először tőlem kérdezte meg, hogy milyennek érzem. Az n-ik kendő után valahogy felmerült, hogy mi a technikám arra, hogy egy színről eldöntsem, hogy illik-e hozzám vagy sem és hogyan csinálja ezt ő. Kiderült, hogy ő a számat, a szememet és a bőrszínemet nézi – tehát az EGÉSZ arcomat. Én meg csak a szemeimet. Levágtam az arcomat valahol a szem alatt és lejjebb nem néztem. Ezt ott nem mondtam Tündének, de rögtön eszembe jutott, hogy a száj összefüggésben van a nemi szervekkel, a szexualitással és a nőiséggel is ilyen formában. Nem hiába emelik ki a nők rúzzsal. És rögtön láttam azt is, hogy zsigerből „levágom” ezt a részt, nem akarok rá nézni, nem akarom kiemelni, nem akarok vele kezdeni semmit sem, úgy akarok tenni, mintha nem is létezne. Az, hogy külsőleg mások hogyan érzékelnek engem is egy valóság, ugyanúgy mint az, ahogyan én érzékelem saját magamat belülről. Zavaró, ha ez a kettő nincs fedésben, nehéz összeegyeztetni, de mindenképp hasznos egyáltalán látni mindkettőt egymás mellé téve.
És van az a tartomány is, amit kifelé sugárzok a Nőiességemből, de magam sem hiszem el, hogy ezt szabad és ezt a pszichém úgy oldja meg, hogy sokszor nem is látom meg, hogy igazából nagyon nőiesen öltöztem fel. Olyan mintha ez a részem nem hozzám tartozna és elkönyvelem, hogy azt „nem is én csináltam”. Ennek feloldása pedig ügyesen úgy történik, hogy a csinálást kiteszem kívülre – például most Tünde találta meg bennem a Nőt és ha ő mondja, hogy ott van, akkor ez legális.
Ennyire sok minden történt egy egyszerű stílus tanácsadáson. Színesebb lett a világ 🙂 Főleg azért, mert mindegyik üzemmód működtetése teljesen rendben van: a kislány, a harcos, a nő és a láthatatlanság is.
Ha valaki az írás kapcsán kedvet kapott volna, akkor jó szívvel ajánlom Tündét egy kis kalandozásra a színek és formák világában: https://www.facebook.com/tunde.varga77
Azért nem kezdtem el írni ezt az írást, mert vártam, hogy kitaláljam, hogy miként tudom elrejteni az identitásomat benne, a helyszínt és a valós történést. Ki akartam találni egy átvitt értelmű sztorit, hogy ne kelljen egy az egyben kitálalnom mindent, de ennek csak az lett az eredménye, hogy írói blokkot kaptam. Úgyhogy most hagyom a fenébe az összes köntörfalazást és leírom azt, amit akarok, úgy ahogy volt. ..
Este, nem sokkal sötétedés előtt érkeztem meg Pilisszántóra. Egy túra kapcsán jöttem megnézni a helyszínt, hogy ne az idevezetett turistákkal lássam én is először életemben, hanem legyen róla valami fogalmam. Ha nem lett volna a túra és Antónia nem találja ki, hogy hozzuk el ide a csoportot, valószínűleg magamtól nem jutott volna az eszembe. Pilisszántót állandóan összekevertem Pilisszentkeresztel, meg Piliszentlászlóval meg az esetleges többi Pilis- kezdetű faluval a környéken és képtelen voltam megjegyezni, hogy melyikben milyen nevezetesség található. Végül mégis azon a napon szerencsésen megtaláltam azt, amit kerestem – a domboldalban felépített Boldogasszony kápolnát.
Felzarándokoltam az odavezető Csillagösvényen, hogy megtekintsem a fából faragott domborműveket és nem sokkal sötétedés előtt elértem a fehér kőből épített kápolnát is. Általában szkeptikus vagyok amikor azt mondják, hogy egy helynek „energiája” van, de ennek basszus van. Persze az is lehet, hogy ott akkor számomra volt … Egy férfi beszélgetett a kápolna bejárata előtt két nővel. Úgy tűnt, hogy a falu lakosai. És innentől kezdve érzékeltem, hogy az események úgy vannak felfűzve egymásra mint a gyöngyök egy nyakláncon, minden tökéletesen passzol egy képbe, egy élménybe, ami kibontakozott előttem, mint egy filmjelenet.
Ahogy elsétáltam a szikla széléhez, hogy megnézzem az alattunk elterülő szikla színházat, meghallottam a két nő és a férfi párbeszédét. Az egyik nő megkérdezte a férfitól, hogy sikerült-e már feldolgoznia. A férfi azt felelte, hogy igen, de akkor is minden este eszébe jut, hogy átmegy az anyukájához és megnézi, hogy mi van vele. Aztán rögtön eszébe jut az is, hogy már nem kell átmennie… Nehéz megszoknia, hogy már nincs. Erre a nő válaszolta, hogy igen, megérti, de vigasztalhatja őt a tudat, hogy már jó helyen van.
Ez a rövid jelenet olyan volt, mintha valaki elmozdított volna bennem egy sziklát és megindult vele az összes többi is, amik erre voltak rápakolva. Miért volt pont ott, pont akkor az a férfi és pont ezt mondta, pont akkor, amikor én ezt hallottam? Ésszel soha sem értettem az ilyen helyzeteket….
Mintha a nőknek és a férfinak csak ennyi lett volna a szerepük, kisvártatva el is tűntek a helyszínről én pedig bementem a kápolnába. Nagyon egyszerű építmény, egy kis kupola az egész, bent körbe a fal mentén le lehet ülni, a helység közepén egy kör alakú oltár áll, amin gyertyák égnek és a bejártattal szemben egy emberméretnél nagyobb Mária szobor ül, aki tulipánt tart a kezében. Ez a Boldogasszony szobor valahogy nem hasonlít egyikre sem, amiket eddig láttam. Más kisugárzása van.
Bementem, leültem és éreztem, hogy olyan mintha anyaméhben lennék. Nem volt bent senki sem rajtam kívül, csak ez a Boldogasszony szobor és az égő gyertyák. Rövid időn belül elkezdtek csurogni a könnyeim. Magam sem tudom, hogy miért. Eszembe jutott anyu és hogy milyen érzés lenne, ha meghalna. Szégyellettem magamat azért a gondolatért, hogy az apu halálát túl lehetett élni, mert hiszen megmaradt anyu. Na de ha anyu meghalna? Első pillanatban azt éreztem, mintha ez után nem is lenne élet, eluralkodott rajtam az „így meg már mi dolgom lenne a földön, ha ő nem lenne?” Éreztem, hogy a Boldogasszony felé irányuló tisztelet és szeretet a vallásokban is először a földi anya iránt érezett szeretetből (vagy azon keresztül) indul el, még akkor is, ha az emberek ezt nem tudatosítják. Biztos, hogy vannak isteni dimenziói is ennek a szeretetnek, de a földi anya a kapu ezekhez. Az volt a fantáziám, hogy a szobrász, aki a Boldogasszony szobrot elkészítette ide a kápolnába is a földi anyján keresztül kapcsolódott a Boldogasszony energiához, a kápolna megálmodója és a kápolna megtervezője is ugyanígy. Mert én is akármit írok, nem tudok nem írni a földi emberek által megélt érzéseimről, akármilyen sztoriba és fedőnevekbe is bújtatom ezeket.
És akkor jött az az érzés, hogy ha anyu meghalna, akkor talán engem is megnyugtatna, ha építenék az ő emlékére egy ilyen kápolnát, hogy megmaradjon egy fizikai forma, ami kifejezné őt és továbbra is lenne lehetőségem kapcsolódni hozzá, még akkor is, ha a teste eltűnne… kápolnába önteném a szeretetemet. Közben továbbra is csurogtak a könnyeim, már nem is igyekeztem megállítani őket. Aztán mivel ott ült ez a csoda nő a kápolnában, megkérdeztem tőle, hogy mégis mit csináljak most ezzel az érzéssel magamban? Hogyan lehet kibírni az anyahiányt? Még nem halt meg anyu, mégis iszonyatos mélységében tört rám ez az érzés. Úgy éreztem, mintha függenék a fizikai megtestesülésétől és nem érdekelt abban a pillanatban semmilyen ezo, spirituális, sem vallásos, vagy egyéb magyarázat arról, hogy létezik lelkünk, ami soha sem hal meg, és mindannyian össze vagyunk kötve, és igazából soha nem tűnünk el, és ha meghal, akkor megőrizhetem a szívemben… Egyik sem nyugtatott meg ezek közül. Igen is történik valami nagyon komoly, amikor egy ember fizikai megnyilvánulása eltűnik.
Azt éreztem, mintha jött volna egy válasz a szobortól: „A válasz a kérdésedre benned van.” Hát, ez elég sablonosra sikeredett válasz volt, gondoltam magamban. És mint egy tanácstalan kisgyerek, állandóan ismételgettem magamban, hogy „DE HOL? HOL VAN EZ? HOL VAN BENNEM?” Vagy 10x megkérdeztem ezt a „HOL?”-t. Persze azonnal eszembe jutott, hogy biztos a szívemben. De nem tudtam ezzel sem kezdeni semmit. De hol a szívemben? És azt mégis hogy érzem? És ez egyébként sem elég és nem nyugtat meg. De a szobor már mást nem akart mondani.
Amikor a tanácstalanságom és elkeseredettségem elérte a tetőfokát, akkor hirtelen „megvilágosodtam”. Értelmet nyert az, hogy a válasz bennem van, hiszen én magam vagyok az. Anyuból születtem. Jóformán testi szinten az ő sejtjeiből épültem fel a méhében, tehát minden egyes sejtemben benne van. Magamban hordozom, nem csak átvitt értelemben, hanem ténylegesen. Hirtelen ez a tény meghaladta a puszta logikai értelmét és nem csak értettem, hanem éreztem is, hogy így van. Persze ettől még jobban elkezdtem sírni, mert rájöttem, hogy ilyen módon anyu velem marad nem csak lélekben, hanem testi szinten is, egészen addig, amíg én is testben leszek itt a földön. Én az ő folytatása vagyok és nem csak az övé, az összes felmenőm bennem testesül meg ebben a pillanatban.
Aztán hirtelen a szeretet, amit éreztem magamban anyu iránt és ami akkora volt, hogy el sem akart férni bennem, magamra irányult, mert hát azonosítottam magamat anyuval. Egy igazi önszeretet bomba volt, de szó szerint. Nem volt egyszerű befogadni, elfogadni, elhinni, hogy ennyi szeretet tud irányulni felém, belém, körém. Szerintem ezt a szeretetet érezheti egy anya a gyereke iránt. Tuti fix, mert anyu nem csak erre rájött, hogy én belőle vagyok, hanem testi szinten meg is élte, hogy magában és magából növesztett fel. De nem átvitt értelemben, hanem tényleg! Fizikailag, megfoghatóan.
A következő pillanatban én lettem a kápolna, amiben ültem. Úgy éreztem, mintha ugyanolyan lennék, mint ez a kápolna, vagyis hogy konkrétan a méhem rendelkezik ugyanilyen energiával és ugyanezt tudom potenciálisan csinálni másokkal, mint amit most a kápolna csinált velem. Közben rám sötétedett és el kellett indulom visszafelé, úgyhogy végül ott hagytam az égő gyertyákat és mondtam a csoda nőnek, hogy még visszajövök.
Majdnem Pestig folytatódott a sírásom. Nem tudom mit sírtam ki, de valami nagyon fel akart szabadulni belőlem. Nagyon sokszor elismételtem, most már hangosan is, mert tudtam, hogy az autóban senki sem hall meg engem, hogy „Az anyukámat akarom” és ez egy annyira ősi, annyira mély, semmihez sem hasonlítható ragaszkodás volt, hogy úgy éreztem, nincs ehhez hasonló. Ez maga volt a ragaszkodás az Élethez, de nem csak a mostani élethez, hanem mintha sok-sok anyán keresztül húzódó élet fonál lett volna.
Mindig küzdöttem azzal, hogy érezzem, hogy szeretem a testemet, hogy érezzem, mi a jó neki. Hajlamos vagyok túlfeszíteni a húrt, nem megérezni, hogy mikor elég valamiből. De ezzel a rám vetült óriási anyai szeretettel teljesen más volt a képlet. Hirtelen tudtam tisztelni a testemet, mint valami legfelsőbb szent jót. Akartam, hogy jó legyen neki, akartam, hogy megkapjon minden törődést (magamtól), többször megérintettem a kezemmel a combomat és semmihez sem hasonlítható érzés volt. Még akkor sem éreztem ilyet, mikor az életemben a legszerelmesebb voltam és éreztem a másik érintését, vagy én adtam ebből az érzésből érintést. Ez túlszárnyalta még azt is.
Egy pillanatra kúszott csak be az elvárás érzése. Hogy ha én vagyok az őseim folytatása, akkor „rajtam a világ szeme” és valami nagyon jelentőset kell véghez vinnem. De ez 2 másodperc alatt felolvadt abban az aurában, ami körbevett. Egyszerre volt igaz az, hogy én ők vagyok és az, hogy valami teljesen egyedi vagyok, ami nem ők. Egyszerre volt rajtam a világom szeme és mégsem figyelt rám senki sem. Nem volt elvárásuk, semmilyen sem. Eszembe jutott az is, hogy mi lesz, ha soha sem lesz gyerekem? Ha nem adom tovább az életet, ha megállítom a generációk fonalát magamban. Azonnal láttam lelki szemeim előtt egy csepkőbarlangot és abban egy képződményt, amelyik több különböző magasságú, szorosan egymás mellé tapadt „csúcsból” állt. Láttam, hogy én egy vagyok ezekből és az én „vonalam” megáll növekedni egy bizonyos magasságban. Nem párosult ehhez az az érzés, hogy tovább kellene növekednem. Én ilyen csepkő voltam és ez teljesen rendben volt, mert beleillettem a képbe. Nem volt szabványosított magasság ameddig nőnöm kellett volna.
Amikor beértem a városba, a Duna másik partján megláttam a kivilágított Parlamentet. Lehet, hogy a megélésem hatására, de belém hasított az érzés, hogy ez is ugyanabból az anyai energiából született meg, csak valaki (vagy inkább valakik) sokkalta-sokkalta intenzívebben érezték, mint én most, hogy egy ekkora művet voltak képesek tető alá hozni általa. És ők is ehhez a monumentális égi teremtő anyai energiához a saját földi anyjukon keresztül kapcsolódtak elsősorban. Abban a pillanatban ez a gondolat teljesen fenomenálisnak tűnt nekem. És volt még egy hozadéka az élménynek. Amíg intenzívem benne voltam a megélésben, olyan volt, mintha teremtődött volna körülöttem egy áthatolhatatlan védelmi energia, hogy bármi félresikerülhet az életemben, ez az anyai szeretet megmarad, nem tűnik el. Iszonyatosan sokat tudok izgulni azon, hogy elég jó vagyok-e, elég jól megtanultam-e a leckét, elég jó dolgokat hozok-e létre, elég jól élem-e az életemet. Sokszor tudom megélni a megszégyenülést ennek kapcsán…. de ebben a szeretet aurában teljesen sérthetetlennek éreztem magamat. A „nemjóság” megszűnt létezni, anya határtalanul szeretett, feltétel nélkül.
Fokozatosan ez az élmény szertefoszlott a következő napokban. Nem fordult tőle 180 fokot az életem, de azt is érzem, hogy valahová lerakódott bennem és nem fog teljesen eltűnni, ugyanis utat nyitott más ehhez hasonló élményekhez. És tudom azt is, hogy valószínűleg meg fog érkezni a párja is, az ugyanilyen minőségű apai energia megélése. Mert lehet, hogy az anya méh teremti meg és hozza tető alá a dolgokat, de az apai „robbantja” be az életet. Ebben a pillanatban ezt még csak értem, még nincs hozzá testi megélésem.
Ami a legfontosabb az az, hogy a földi anyát szeretni jó és áldásos, mert ha ennek a szeretetnek a mélyére megyek, akkor a legalján kinyílik az egész Univerzum. És az se baj, ha a hiánya fáj, mert mélyen fájni csak akkor tud, ha ugyanilyen mélyen szeretem.
Fekszem egy szürke jóga matracon, tágas jóga teremben. Pár pillanattal ezelőtt még a Károly körúton voltam, de a jóga stúdióba lefelé kellett jönni a lépcsőn, úgyhogy most biztosan az utca szintje alatt vagyok. Olyan érzésem van, mintha elbújtam volna a világ elől. Nyugis zene szól, pár mécses ég a teremben, kellemes szűrt fény van a „tejes” ablakok hatására, amiket a logó díszít. Nagyon megnyugtató itt lenni.
Elkezdődik a jóga óra, amit szerencsére pont abban a pózban kezdünk, ahogy egyébként is fekszem. Nem tudom, hogy a jógával szerelembe kell-e esni, vagy a jógára születni kell, hogy valaki életében benne maradjon. Az biztos, hogy számomra nem egy könnyű műfaj, mert nem köti le az elmémet. Egyszer egy jóga oktató azt mondta nekem, hogy „világít a fejem” 🙂 Na igen, ezt éreztem valahogy nélküle is, hogy a napjaim nagy részét mentális tevékenységgel töltöm, kevés a testre figyelés, a testtel való kapcsolat, olyan mintha ebből a kapcsolatból menekülnék. És valamiért sokkalta könnyebb szétizzadni magamat egy Rubint Rékára és félholtan a földre zuhanni a végén, mint kitartani egy jóga pozíciót. Mert a jóga pozíciókban nincs mi elvonja a figyelmemet, csak én vagyok, a határaim, a türelmem és a mozdulat, ami mintha csak „mellékesen” lenne ott, hogy a test elfoglalja magát valamivel, de igazából a belső csend történik meg.
Körülbelül 40-50 perc után tűnnek el a gondolataim, egyszer csak észreveszem, hogy megnyugodtam. Aztán elkezd feszíteni az, hogy nyugalom van, hogy még mindig végezzük az egyik gyakorlatot a másik után és nem sietünk sehová sem. „Keresd meg, hol van a határod és addig nyújtózz, ameddig most jó.” Ez egy teljesen más világ a „Meg tudod csinálni!!!! Ne hagyd abba!!!” világához. A jin és a jang.
A számomra nehezebb mozdulatoknál automatikusan felhúzom a vállaimat, Anita párszor odajön és igazít rajta. Elmondja, hogy honnan toljam magamat felfelé, megteszem. Észreveszem, hogy a vállaim kikönnyülnek. Az jut eszembe, hogy a mindennapi életben vajon hányszor feszítem automatikusan a nyakam körüli izmokat, mert nincs tudatosságom rá, hogy inkább hová helyezzem az erőt? És a megfeszült nyak nagyon kellemetlen életérzést állít elő…
Van egy pillanat, amikor a belső csendben egyszer csak ráeszmélek, hogy mennyire szeretem magamat. Mintha hirtelen kívülről figyelném meg magamat, ahogy próbálom Anita szavai szerint beállítani az ujjaimat a matracon, a kezeimet a testemhez képest, ahogy felnyomom magamat. A testem szót fogad, itt van velem, megteszi, amit kérek tőle, enged egy bizonyos határig, aztán megfeszül, beleremeg, mert nem szokott ehhez hozzá, de nem panaszkodik. Nem sűrűn van elég tudatosságom ezt megfigyelni, hogy a testem mennyire értem van itt és megtesz mindent, amit kérek tőle.
Jó ez neki, hogy most itt vagyok? Párszor felmerül bennem ez a kérdés. Mi a jó neki? Hogy lenne jobb? Mire vágyna? Nem tudom a válaszokat, de szerintem áldás, hogy ez egyáltalán most eszembe jutott.
Fekszünk a földön, megpihenünk az óra után, hallom a koshi harang hangját. Elkezdenek visszaáramlani az aggodalmak a fejembe. Félek, hogy ez a pihenő túl rövid lesz… Aztán vége az órának, illatos citromos vízzel letisztítjuk a jóga matracot, megölelem Anitát, amiért gyakorlott és figyelmes „túravezetője” volt ennek a mai utazásomnak és azért is, mert szimplán szeretem őt, és kilépek az utcára. Itt voltam magammal, a testemmel és magammal vittem az üzenetet is a falról:
Az interjút barátnőmmel Judittal készítettem.Az interjú fő témája Judit kilépése volt a cégből és annak félelmével való szembesülés, hogy most már egyedül kell megteremtenie a saját útját.
Miután a 2016-os nyarat azzal kezdte, hogy felmondott a testvére cégében elhatározta, hogy a nyáron csak azt fogja csinálni, amihez kedve van. Ennek örömére elment meglátogatni a lovardát, ahol lovagolni szokott, mert rég látta a csapatot. A rajtaütésszerű látogatása azt eredményezte, hogy belecsöppent egy libanoni páros lovas túrája kellős közepébe. Már volt felfogadott túravezetőjük, aki viszont azon nyomban Judit nyakába ugrott, amint meglátta őt közeledni, és kérte hogy tartson velük, mert ő még bizonytalan a túra útvonalakat illetően. Így alakult, hogy Judit lemondta az elkövetkezendő 3 nap programjait és a kis csoport mellé szegült túravezető segítőnek, tolmácsnak és ahogy végül kiderült marketingesnek is, ugyanis a túra közben készített fényképeket és a lovasokkal készített rövid interjúkat feltöltötte a lovarda 2 éve nem frissített weboldalára.
Miután véget ért a nagy kaland, egy napba sem telt bele és már ismét hívták őt a lovardából, hogy érkezne egy ausztrál csapat, de a lovarda nem tudja őket fogadni, mert az összes kapacitásuk foglalt a nyári táboroztatások miatt. Az egyetlen megoldás az lenne, ha Judit bevállalná… és Judit bevállalta.
„Gyakorlatilag magától alakult az egész, annyira egyértelmű volt, könnyen ment, gördülékenyen, egymásba kapcsolódások mentén bontakozott ki a történet. Éreztem, hogy jó úton haladok. Nem került erőfeszítésembe és egész végig jól éreztem magam.”
Ahogy Judit tovább mesélte a történetet, tényleg úgy tűnt, hogy nincs az az akadály, ami ne tudna természetes módon elgördülni az útból. Az ausztrálok érkezése napján szakadt az eső és mivel a lovardában nincs fedeles pálya, nem tudtak kimenni lovagolni. Előkerült viszont egy kovács, aki a francia légióban szolgált, folyékonyan beszélt franciául, szinte kimeríthetetlen ismeretei voltak a lovakról és kovácsolásról és még humoros is volt. A társaság teljesen oda volt érte és mire végeztek a sztorikkal meg a fotózkodással, az eső elállt és Judit meg tudta tartani az órát.
Este egy közeli borpincészetbe látogattak el borkóstolóra, ami szintén nagyon jól sikerült, bár az elején a borász teljesen kiakadt azon, hogy az érkező vendégek nem magyarok, majd két pohár bor után bevallotta azt is, hogy egyenesen utálja a külföldieket. De hát ezeket az ausztrálokat még ő sem tudta utálni, mert teljesen nyitottak voltak, barátkozósak, érdeklődőek és még a poénok mentén is teljesen egy húron pendültek, még úgy is, hogy minden poént először tolmácsolni kellett.
Ezek után Juditban komolyan felmerült az ötlet, hogy beleveti magát a lovastúrák szervezésébe és vezetésébe és ennek érdekében konkrét lépéseket is tett. Pár éve ismerem Juditot és eddig elég szkeptikus volt azzal kapcsolatban, hogy belefogjon egy saját vállalkozásba. Érdekelt, hogy az elmúlt évekhez képest most mi változott?
„Eddig azt gondoltam, hogy a coaching területén elbújhatok az agyonképzett emberek mellett, akik jobbnál-jobb helyekre jártak, nívósabbnál-nívósabb tréningeken vettek részt, nagyon nagy nevektől tanultak a szakmában és szakmai tapasztalatuk is van.Aztán azt láttam sokszor, hogy mégsem élnek meg ebből. Pedig úgy látom, hogy kiterjedt ismeretségi körük van, nagyon értékes embernek tartom őket, számomra hitelesek, ügyesek és úgy érzem, hogy nagyon sokat tudnának adni az embereknek és mégsem jönnek hozzájuk a kliensek olyan számban, hogy fenn tudják tartani magukat. Én nem tartom magamat annyira ügyesnek, bölcsnek és tapasztalnak mint ők és ha ők sem tudnak megélni belőle, akkor én mit akarok? Meg azt is gondoltam, hogy én egyedül biztos nem lennék képes semmire. De itt a lovardában meg azt láttam, hogy szinte tálcán kínálja az élet a lehetőségeket és jön az egyik lehetőség a másik után. Beszéltem egy esküvőszervező nővel és kérdeztem tőle, hogy hogyan szerzi a megrendeléseket. Azt mondta, hogy gyakorlatilag csak az első megrendelést kellett jól megcsinálni és azóta egymásnak adják a kilincset a kliensek.”
Felvetettem Juditnak a „hiteles szakember dilemmát” ami abból a hiedelemből fakad, hogy igazából akkor jelenthetem ki magamról, hogy valamiben szakértő vagyok és kérhetek érte pénzt, ha a saját életemben megvalósítottam azt, amit eladni készülök. Ha párterapeuta vagyok, akkor szuper kapcsolatban kell élnem, ha orvos vagyok akkor egészségesnek, ha építész akkor gyönyörű házban kell laknom, ha pályaválasztási tanácsadó akkor meg kell találnom és felépítenem az én saját hivatásomat, ha coach akkor sikeres életet kell élnem. A kérdés számomra még mindig az marad, hogy „Hol van az a pont, ahol a sikert biztosan kijelenthetem?” Hiszen a tanulásnak soha sincs vége, a tapasztalásnak sem, a fejlődésnek sem és mindannyian emberek vagyunk, tehát nem várhatom el, senkitől sem, hogy tökéletes legyen. Egyébként meg a cipész cipője mindig lyukas, ahogy mondani szokták, de ettől még senki sem gondolja, hogy rossz cipész…
„Szerintem igazából ez egy érzés. Ha a világ elé való kilépés küszöbe nem egy fej előtt lógatott répa, amit soha nem érsz el, hanem egy olyan cél, amit mérni tudsz, meg tudod pontosan fogalmazni, hogy mikor érted el és nem csak tolod magad előtt, akkor elérkezik az a pillanat, hogy megmutasd magad a világnak. Ha azt mondogatod folyamatosan, hogy még mindig nem tartok ott, pedig a külvilág már egy éve azt hajtogatja, hogy dehogynem, akkor tud ez egy csapda lenni. Ebben az esetben a világ végére is elmehetsz, akkor sem fogod elégnek érezni magad.”
Kikérdeztem Juditot arról is, hogy miért volt más a mostani kilépése a munkából a többihez képest. Baráti pályafutásunk alatt megéltem már 2 kilépését ugyanabból a cégből, majd visszatérését ugyanabba a pozícióba. Most viszont én magam is éreztem, hogy valami megváltozott. Azt mondta, hogy ezúttal bűntudat nélkül távozott. Az előző alkalmakkor nagyon sajnálta, hogy pácban hagyja a céget. Ennek a mentális csapdának majdnem bedőlt ezúttal is és már szinte meggyőzte magát, hogy maradnia kell, amikor a meseterápia segítségével sikerült kapcsolódnia a dühével és frusztrációjával annak kapcsán, hogy igazából már nem érzi magát egyáltalán jól a cégben és nem látja ott a jövőjét. Ez a löket segített elszakítani a kötelékeket. A másik mentális csapda, amivel kelepcében tartotta magát az volt, hogy nem volt „B terv”, amikor beadta a felmondást. „Meg voltam győződve arról, hogy csak akkor mondhatok fel teljesen jogosan, ha már kitaláltam, mit fogok csinálni az addig végzett munkám helyett.”
Juditnak sikerült a beszélgetésünk alatt lebontania bennem egy hiedelmet, amiről nem is tudtam, hogy van, ezért nem tűnt fel, hogy gátol. Amikor elmondta, hogy ő hogyan képzeli a lovastúra kalandjában a kliensek szerzését olyan érzés volt, mintha valaki lámpát nyitott volna fel a fejemben. „Olyan embereket szeretnék megcélozni, akik alapvetően lovasok, tehát szeretnek lovagolni. Nagyon sok olyan ember van, aki erre költ itthon és külföldön is. Vidéken is látom, hogy olyan családok is viszik a gyerekeiket lovagolni, akikről tudom, hogy nincs túl sok pénzük. Külföldön ez hatványozottan igaz. Én nem akarok győzködni senkit sem, hogy mennyire jó a lovaglás, mert így is nagyon sokan vannak, akik ezt már tudják és megtapasztalták. Ha valakit ezen a körön kívül meg tudok győzni, az csak hab a tortán. De egyébként ha azokat meg tudom találni, akik már most is lovasok, az egy életre elég.
Neked sem kell meggyőznöd senkit sem, bőven vannak olyan emberek, akiknek pont rád van szüksége és hajlandóak fizetni is érte.”
Szinte BÁRMIT amibe eddig bele akartam kezdeni kompetitív folyamatnak éltem meg. Abból indultam ki, hogy az embereket alapból NEM ÉRDEKLI, amit én mondani akarok nekik és nekem iszonyatos erőket kell megmozgatnom magamban, hogy meggyőzzem őket az ellenkezőjéről, hogy ecseteljem a szolgáltatásom előnyeit majd mázsás súlyként cipeltem annak a terhét, hogy „Mi van, ha csalódnak?” Ehhez képest Judit a barátkozás szemszögéből közelíti meg a lovas marketinget és abból a feltételezésből indul ki, hogy a jövendőbeli klienseit ELEVE ÉRDEKLI, amit ő kínál. Ami még ennél is fontosabb, szentül meg van győződve arról, hogy ELÉG ilyen ember létezik, nem kell összekapni rajtuk senkivel sem.
A beszélgetésünk végén még kitértünk arra, hogy Judit végre kezdi elhinni, hogy azoknak az értékeknek a megteremtésére, amit alkalmazotti pozícióban meg tudott teremteni, teljesen egyedül is képes, a cég nélkül is, hiszen a cégben is ő csinálta, csak ott volt egy általa biztonságosnak minősített keret. „A pszichonéni mondta, hogy higgyem már el, hogy én is tudok teremteni. Már látom és elhiszem, hogy így van, csak ha a jövőre vetítem, akkor nagyon félelmetes belegondolni, hogy hogyan fogom megteremteni én egyedül? A túl sok lépés félelmetes, mert rengeteg ismeretlen változó van bennük. Akkora lesz a hiedelmek lufija, hogy már nem bírod el és inkább nem léped meg, amit akartál ezért bőven
Az interjút Herbály Judittal készítettem, akivel az Integrál Akadémiás képzésem alatt ismerkedtem meg és akivel beszélgettünk a fotózásról, a fotogenitásról, az empátiáról és arról, hogy mindenkiben van fotó-gén.
Judit több évvel ezelőtt gyerek modell ügynökséget vezetett. Mint az ügynökség tulajdonosa, az összes elkészült fotó az ő kezén keresztül ment át és ő instruálta tovább a fotósokat, hogy mit kell még javítani rajtuk. Ebben az időben több fotóssal dolgozott együtt. Nagyon kreatívak, tehetségesek és ügyesek voltak, viszont egyrészt elhasználódtak és kiégtek egy idő után, másrészt pedig a művészi vénájuk miatt nehéz volt velük néha az együttműködés. Voltak olyanok is, akik ugyan tartották a kereteket és pontosan adták le a munkákat, de ők meg szakmailag voltak gyengébbek. A megbízható és ügyes fotós keresését Judit egyik barátja oldotta meg, aki nemes egyszerűséggel egy nap megkérdezte: „Miért nem tanulsz meg fotózni te?” És itt kezdődött Judit fotós útja. A blogban az ő képeit használtam.
Herbály Judit, fotós
A szerepváltás az ügynökség tulajdonosából a fotós szerepébe olyan gyorsan zajlott le, hogy jóformán ideje sem volt megszokni a gondolatot. „A barátnőm Orsi bent ült az irodában, az ügyfél éppen átöltözött, én meg leültem a géppel a kezemben, ránéztem az Orsira és azt mondtam – Te Orsi, én vagyok a fotós.” Minden szempontból meglepő felismerés volt, hogy ezúttal nem fog érkezni fotós a modell fotózásra, hanem ő maga lesz az.
Amikor fotózni kezdett rájött, hogy valójában mindig is különleges kapcsolata volt a fotókkal. Kicsi korában gyakran elővette és nézegette a családi fotókat, amelyeket egy bőröndben tároltak. Ugyanazokat a fotókat, amiket már százezer – csillió – billiószor látott (megj. a számot pontosan idéztem), teljes lelkesedéssel nézte végig minden egyes alkalommal és a fotók nézegetése a mai napig egy szeretett tevékenysége. „Amikor reggel felkelek az az első, hogy képeket nézegetek a Pinterest-en. Néha céltalanul, néha konkrét céllal, de igazából a nézegetés mint olyan a cél.”
Menjünk kicsit vissza a fotózás előtti időszakba. Hogyan jött a gyerek modell ügynökség ötlete az életedbe? „Az úgy történt, hogy egy nagyon biznisz orientált, sikeres cégnél dolgoztam, ahol éppen előléptettek volna, miután a főnököm elhagyta a hajót és én voltam a következő a rangsorban. Fizetés emelés, céges autó, meg amit akarsz, de én azt éreztem, hogy azt a munkát nem akarom tovább csinálni. Úgy döntöttem, hogy valami homlokegyenest mást fog csinálni, mint addig.” Ezt az elhatározást meglehetősen ügyesen teljesítette is, amikor sikeresen megpályázta a „gyermek szépségverseny szervező” posztot egy ügynökségnél. Feladatai közé tartozott a kapcsolat tartás a kliensekkel, szerződések megkötése, a fotózások szervezése és a gyerekek benevezése a szépségversenyre. A cégben sok probléma volt, amin Judit az ottléte alatt igyekezett változtatni. A javaslatai nagy része süket fülekre talált. Végül elérkezett egy pont, ahol már nem tudott egyáltalán azonosulni a cég tevékenységével. Az ügynökség nem csak a szépségversenyen való részvételt biztosította, hanem további munkákat is ígért a gyerekek számára. Nagy pénzek forogtak benne, mert lélektani szempontból óriási üzletet lehet csinálni a büszke szülők csemetéinek piedesztálra emelésével. A gyerekek nagy része viszont soha nem kapott további felkérést. Judit elégedetlenségére az egyik gyerek apukája egy logikus kérdéssel reagált: „Miért nem csinálsz egy saját céget?” és ugyanúgy, mint a fotózás esetében, Judit megcsinálta… Mivel a javaslatot adó apuka maga is üzletember volt, Judit pedig nem rendelkezett sem elég pénzzel sem elég üzleti tapasztalattal, társultak. „Az volt a célom, hogy a gyerekek valóban kapjanak munkát.”
A cég nagyon sikeres lett, az egyik legsikeresebbek közé tartozik a mai napig, Judit viszont 2002-ben kiszállt és átadta az irányítást az egyik munkatársának-barátnőjének. Igazából egyik napról a másikra ugrott ki az egészből. „Egy casting céget vezetni és dolgozni benne nem egyszerű. Rosszabb mint egy multiban dolgozni. Amikor éjfélkor felhívott a megrendelő, hogy a másnap hajnali 6-ra érkező gyereket tegyem át 5-re, rendeljek neki taxit és ezt beszéljem meg az anyukával is, vagy amikor két nap alatt kellett szereznem egypetéjű hármas ikreket, akkor néha azt éreztem, hogy ez már a varázslás kategóriája.” A cégből való kiugrás szerencsére nem volt egy kemény földet érés, mert az ügynökség továbbra is működött, csak éppen új fotósa lett – Judit.
„Ebből a szempontból érdekesen építettem fel a fotós karrieremet. Csináltam magamnak egy munkahelyet, amit utána betöltöttem.”
A modell ügynökség konstrukciója Judit szerint jól volt felépítve, mert a fotózáson kiderült, hogy az adott gyerek alkalmas-e további munkákra való kiajánlásra. Gyakran megtörtént, hogy az anyuka behozta az ügynökségbe a gyereket, mondván, hogy szeret fotózkodni, azzal viszont nem számolt, hogy a gyerek azért mosolyog a fotón, mert anyu van a kamera másik oldalán. „Anyu mosolyog, mert látja a képet, gyerek látja, hogy anyu boldog és innentől kezdve remekül megy a fotózás. De amikor odajön egy vadidegen néni, aki másfél órán keresztül nyúzza őt, egy fekete doboz van a feje helyén és gyakorlatilag semmi olyat nem csinál a fotózás közben, amitől érdekes lenne a tevékenység 15 percnél tovább, akkor ott azonnal kiderül, hogy ki alkalmas a további kiajánlásra és ki nem. Szerencsére a jobbik fajta anyukák belátták , hogy vannak dolgok, amiket nem lehet erőltetni. „
A fotó Herbály Judit fotós tulajdona
A szakmai fejlődését mint fotós meghatározta a gyerekekkel való munka, ami nagyon sok találékonyságot, figyelmet, érzékenységet és türelmet kíván meg. Egyrészt szinte homokórával lehet mérni, hogy mennyi ideig bírja a fotózást egy gyerek, másrészt fizikai bravúr tartani az egyik kézben a gépet, a másikban a vakut vagy valamilyen reflektort, miközben a gyerekektől lehetetlen elvárni, hogy egy helyben maradjanak. Gyerek fotózás közben mindenféle kalandok előfordulnak, mint például amikor Juditnak vetődnie kellett, hogy elkapjon egy éppen a fejére esni készülő babát. A gyerek fotózás arra is jó, hogy élőben megfigyelje az összes lélektani fejlődési fázist, amin egy gyerek átesik. Most már például tudja, hogy ha valaki bejelentkezik fotózásra „az éppen megtanult járni” korú gyerekével, akkor őket inkább megkéri, hogy halasszák el egy kicsit a fotózást, mert szinte esélytelen befotózni egy ilyen korú gyereket stúdióban. Vagy például élőben megfigyelheti a gyerekek mágikus gondolkodását, amikor azt mondja nekik, hogy a softbox villanását ők tudják előidézni a tapsolásukkal. Nyilván elszabadulnak az indulatok rövid időn belül és a gyerekek percenként 120-at akarnak tapsolni, de ilyenkor Judit elmagyarázza nekik, hogy azt lassan kell csinálni rákészülni és nem csak úgy „tapsolgatni”.
„Szerintem a legnagyobb trükk a fotózásban az, hogy az, akit fotózok jól érezze magát. Olyan komfortban legyen, amiben se nem feszül, se nem játssza meg magát.
Ennek több technikája van. Az egyik, hogy gyorsan lefárasztom a szülőt, hogy ne produkáltassa a gyereket, ne akarjon kihozni belőle valami olyasmit, ami nincs benne – természetes ösztöne a szülőknek és az embereknek úgy általában, hogy egy fotózáson a legjobbat szeretnék magukból és szeretteikből kihozni, de ez adja a legnagyobb frusztrációt és ha nem sikerül 10 perc alatt belazulni és fantasztikus képeket csinálni, akkor viszonylag, hamar alább hagy a lelkesedés és csalódottságba fordul át. A kedvencem a „Mosolyogj” utasítás, amit a gyerekek hihetetlen frappánsan oldanak meg, mert általában az arcukra erőltetnek egy groteszk mosolyt. A jó ebben az, hogy ha ezt kiélezem és felhívom rá a szülők figyelmét, akkor általában nevetnek rajta és azon, hogy anyu nevet, már a gyerek is őszintén nevet.”
Érdekelt, hogy volt-e olyan kliens, akit nem lehetett ellazítani, de Judit azt mondta, hogy nem. Mindenkihez meg tudta eddig találni az utat, mindenkiről tudott készíteni fotókat, amik az esetleges nehézségek ellenére is jól sikerültek. Egy nyolc éves kislány volt az egyetlen, aki nem adta be a derekát és aki megérkezésük után nagyon komolyan közölte az anyukájával, hogy „Anya, én ezt a fotózást nem akartam, ezt te akartad.” úgyhogy végül az anyuka lett lencsevégre kapva.
„Nagyon sok bölcsességet látok a gyerekekben, amikor próbálják adott esetben megúszni a helyzetet. Ha például a szülő nem akarja semmiképp sem megérteni, hogy a gyerek nem akar fényképezkedni, akkor a gyerek elkezd általában olyan dolgokat csinálni, amikről tudja, hogy nem fényképre valóak. Zseniális megoldásokat tudnak kitalálni. A gyerekek ezt nem ártó szándékkal csinálják, csak próbálják képviselni magukat és a saját komfort érzetüket és ez szerintem nagyon egészséges. Igazából azt gondolom, hogy mindent lehet, ami nem árt másnak. Sokszor próbálok én is a kockán kívül gondolkozni, hogy hogyan lehet a dolgokat másképp csinálni…ez persze sokszor rettentően nehéz feladat.”
A fotó Herbály Judit fotós tulajdona
Judit szívügye a gyerekek és nők fotózása, mert állítása szerint a nők és gyerekek kerek formák, a férfiak pedig kockák, szögletesek. „Ez a kerekség egyrészt inspiráló, másrészt a látvány biztonságot ad nekem”. Ettől függetlenül a férfiakat is nagyon szereti fotózni. Abban az a kihívás, hogy még jobban „kockásítsa” őket, kiemelje és hangsúlyozza a kifejezetten férfias vonásaikat. „Amikor fotózok az egy teljes flow-élmény. Sőt még az utómunka is az. Nagyon meditatív, az itt és most-ban tart. Azt is szeretem, hogy jó esetben a fotó egy örökké fennmaradó emlék és hogy én ehhez hozzájárulok. Gyakran jönnek azzal az emberek, hogy nem érzik magukat szépnek vagy fotogénnek.
Nem hiszek abban, hogy valakiben ne lenne fotó-gén.
Egyszer egy anyukát fotóztam az első gyereke megszületése után. Akt képeket kért a férjének. Két grafikus srác dolgozott a cégben akkoriban, akikkel kinagyítattam az elkészült fotót. Egy nagyon gusztusos, sejtelmes és jól sikerült kép volt. Miután az anyuka elment, az egyik grafikus srác megjegyezte, hogy milyen szép képet készítettem róla, mert élőben nem volt annyira szép. Nem vagyok híve a fotók agyonretusálásának. Vagy lefotózom a klienst úgy, hogy az előnyös legyen vagy nem változtatok rajta, mert az nem lenne ő. Az az anyuka sem volt sem csúnyább, sem szebb, csak az a srác nem az én szemüvegemen keresztül nézte őt. Nem látta meg benne azt a szépséget, amit én láttam. Mindenkinek van olyan arca, amit nem szeret, ezt nevezhetjük az árnyékunknak is, de ugyanúgy vannak mindenkinek jó tulajdonságai is és egész egyszerűen azokat kell kiemelni.”
Judit szerint minden a megfelelő fény és szög kérdése. „Nem tudják jól látni magukat az emberek. Szerintem nagyon kevés ember áll a tükör elé reggel mondván, hogy „Hű de ku…a jól nézek ki ma reggel !” Bár Judit nagyon kritikus magával szemben, egyre jobban szereti az ő saját reggeli „formáját”, az álmos és kócos ábrázatát a tükörben. Az idő nagy részében ő van a fényképezőgép mögött és ő lát másokat, de mielőtt fotós lett, készült róla három fotó sorozat, amiket mai napig nagyon szeret. Ettől függetlenül ritkán engedi meg, hogy más fotós megörökítse őt, mert szerinte nagyon kevés az olyan fotós, aki tiszteletben tudja tartani az ember tökéletlenségeit. „Egyszerűen vannak olyan dolgok, amiket az ember nem akar látni magáról és pont.”
A fotók teremtésében az isteni szikrát és gondviselést is érzi, mert logikusan, racionálisan végig gondolva, sokszor elképzelhetetlen, hogyan sikerült pont a megfelelő pillanatban lenyomni az exponáló gombot. Néha úgy tűnik, hogy nem is volt olyan pillanat az egész fotózás alatt, mint ami a fotón látszik. És mégis…
„Nehéz észrevenni a pillanatot. Ilyen az egész élet is. Gyakorlatilag egy teljes káosz. Meg kell állni, ahhoz hogy ebben a káoszban észrevedd a jó pillanatokat is.”
Judit nagyon szereti szemlélni az embereket. Nemrég volt egy szemműtéte, amiből azt a konklúziót vonta le, hogy hiába szereti nagyon figyelni az embereket, nyilván valami olyasmit is meglátott gyakran, amit nem tudott feldolgozni a belsője és ezért elkezdett romlani a szeme. A fotózás közben is nagyon gyakran azonnal látja, hogy milyen konfliktus és dinamika játszódik le a családban, anélkül, hogy a családtagok beszélnének róla. Ezért nagyon nehéz eldöntenie azt a kérdést, hogy vajon a fotóval azt mutassa-e meg, amit ő lát, vagy amit a kliens látni szeretne.„Eléggé tud fájni az embereknek, ha megmutatom azt, ami van. Arra elég dühösek tudnak lenni. De például akik már hosszabb ideje járnak hozzám és felépült bennük a bizalom, azok elfogadják tőlem nem csak a mosolygós képeket, hanem a káoszt mutatókat is. ”
Sokszor a fotózást személyiség fotózásnak is nevezi, mert nem csak a külsőt kapja lencsevégre, hanem magát a személyiséget is. „Elfogadom az embereket olyanoknak, amilyenek. Nem az a célom, hogy megváltoztassam őket. Soha nem akartam senkit sem lefogyasztani, megnöveszteni vagy átalakítani. Léteznek az átalakító fotózások, ahol van egy előtte és egy utána fotó. És hol van az ember a képről? Az illető hazamegy a fotózásról és teljes identitásválságba kerül, hogy ki is ő valójában.”
A fotó Herbály Judit fotós tulajdona
Judit szeretné a fotózást oktatni is. Látja, hogy a legtöbb fotós tanfolyamon technikát ismertetnek és eszközöket, miközben teljesen hiányzik az ember ismeret és az empátia. Erre az egyik szakmabeli kollégája azt felelte, hogy az empátiát nem lehet tanítani. Judit szerint lehet… „Az empátia által a kliens azt tudja érezni, hogy elfogadják őt olyannak amilyen. Lehet önmaga, nem kell szerepet játszania és nem kell pózolnia sem.”
A szépségipar szolgáltatásait – műkörmöst, fodrászt, kozmetikust és adott esetben a fotóst is, az emberek általában a „nem vagyok elég jó” érzéssel keresik fel. Empátia és elfogadás nélkül ezek a szolgáltatók még jobban el tudják mélyíteni a már kialakult rossz önképet és ráadásul Judit szerint még egy függő helyzetet is létre tudnak hozni, amelyikben a kliens úgy érzi, hogy csak úgy elfogadható, ha valamit változtatnak rajta. „Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy ha valaki helyre tette az önbizalmát, akkor miért akar továbbra is ilyen szolgáltatásokat igénybe venni? Aztán rájöttem, hogy az esztétika elég magasan van a Maslow piramisban.Ha valaki eljutott erre a szintre, akkor onnantól kezdve tényleg magát az esztétikát szolgálják ezek a törekvések. Azért vesz magának egy szép gyűrűt, mert maguk a színek, a formák és az összhatás érdeklik őt. Ő maga szeretne lenni egy esztétikai élmény.” (Megjegyzés: a Maslow piramisban az esztétika felett már csak az önmegvalósítás és a transzcendencia van. Erről eszembe jutott, hogy az esztétika lenne a belépő kapu az önmegvalósításhoz?) „Otthon miért nézzek ki rosszabbul, mint máskor? Vagy otthon miért lehet valakin lyukas póló? Számomra ezek furcsa dolgok. Én úgy vagyok vele, hogy ha én magam miatt jól érzem magamat, akkor még egy csomó mindenki más is jól fogja érezni magát körülöttem.”
Az interjú alanya Herbály Judit volt, Fotós portfólió: Portfólió
Az interjút Pintér Csillával, készítettem, aki a design és a tánc világában tevékenykedik. Csilla első találkozása a grafikai tervezés világával a Műszaki egyetemen történt, az Ipari termék és formatervezés szakon, ahol nagyon szőrmentén foglalkoztak csak vele. Mivel az egyetem Csilla szerint tökéletes arra, hogy az ember megtanuljon egyedül dolgozni és tanulni, a további ismeretekre ezen a területen önállóan tett szert, amivel aztán már el tudott indulni a grafikai tervezés pályáján.
Lévai-Pintér Csilla
„Az elején, miután nem tanultam igazából sehol sem a grafikai szakmát, becsúsztak a meredek helyzetek. Az egyik megrendelőm azt írta nekem, hogy ‘Egy grafikus ilyet nem csinál!’, én meg azt gondoltam magamban, hogy ‘Fogalmam sincs, hogy hogyan csinálja egy grafikus.’ Ez egyébként jellemző rám, mert állítólag járni is úgy tanultam meg, hogy egyszer csak elengedtem mindent és mentem. Persze ebből oltári nagy esés lett…”
Az egyetem után egy cégnél helyezkedett el grafikusként, de a gazdasági válság miatt később elbocsátották. Az volt az érdekes, hogy ezután hiába adta be a jelentkezését több céghez, nem vették fel sehová, pedig addigra már volt komoly szakmai tapasztalata és jó referenciái is. Viszonylag gyorsan beletörődött abba a ténybe, hogy nem megy többet ‘munkába’ és szabadúszó lesz, ugyanis fél éve már tervezgette ezt, csak nem lépte meg. Az élet lépett helyette.
„Nagyon érdekes, hogy az életem mindig úgy alakult, hogy amennyi pénzre szükségem volt, az mindig bejött. Soha nem több, mindig csak annyi, amennyi kellett. A grafikák a megélhetésemet biztosító eszköz, amiben egyébként egyre jobban meg tudom élni a kreatív, szellemi dolgokat is. Azokat a munkákat szeretem, amikben van tervezés, a favágós rutintól kiráz a hideg. Kivétel a retusálás… azzal órákig el tudok bíbelődni. A fotók retusálása számomra igazi meditatív kikapcsolódás.”
Csillával kapcsolatban nagyon érdekelt, hogy mindig is birtokában volt-e annak a képességnek, hogy intuitívan „ráérez” arra a grafikára, amit a megrendelő látni szeretne, csak még maga sem tudja. „Az agyműködésemmel való kísérletezés a binaurális hangokkal kezdődött.” – válaszolja. Itt kerekedtek el a szemeim, mert még soha nem hallottam a binaurális hangokról, pedig a jelenség már állítólag 150 éve ismert. A beszélgetésünk után rákerestem, hogy mi is ez pontosan. Amikor két kis rezgés-különbségű hang jut a fülünkbe, akkor egy pulzáló, hangerőben váltakozó hangjelenséget érzékelhetünk. Ha a hangok különbsége nem nagyobb 30 Hz-nél, akkor a binaurális hangok az agyhullámok finom szinkronizációját okozzák. Az agyunk „rásimul” arra a fekvenciakülönbségre, ami a két hang között van. Például, ha egy 520 Hz-es és egy 530 Hz-es hangot hallunk, akkor a 10 Hz-es különbség, mint önálló hang generálódik. Ez pedig pont az agy alfa-hullámtartományába eső frekvencia. Mivel ezek a tartományok a hallható hangok spektrumán kívülre esnek (túl alacsonyak) ezért direkten nem lehetséges a stimuláció, de a binaurális hangkeltés módszerével egyszerűen lehet az agyunkat a megfelelő frekvenciákra hangolni. „Vannak meditatív hatású binaurális hangok, meg olyan hatást keltenek, mintha tudatmódosító szert vettél volna be’. – világosított fel Csilla.
Az egyik ilyen ‘tudatmódosító’ alkalom után azt érezte, hogy miközben lépked az utcán, nem ér a lába a földhöz. Ebben az időben történt, hogy egy logót kellett megterveznie és nagyon nem jött az ihlet. Eszébe jutott, hogy meghallgat egy fókuszolást segítő binaurális hangot. A hangolódás annyira jól sikerült, hogy megjelentek konkrét képek a fejében, amelyeket aztán lerajzolt. Ez volt az első eset, hogy tudatosan hangolódott rá egy megrendelésre. A logó megszületett, a két megrendelő teljesen el volt ájulva és nagyon tetszett nekik az alkotás, viszont 3 nap múlva jött a telefon, hogy a marketingesnek nem tetszik. „Ja, hogy van marketinges is? Ez nem volt benne a képletemben.”
Ekkor jött rá arra, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy mire hangolódik, mi van a fókuszában, és hogy mi a kimondott cél! A megrendelt logót úgy javította ki, hogy belső elhatározásként kimondta, hogy olyan logót ‘kér’, ami mindhármunknak tetszeni fog. És a logó ‘jött’. Azóta elhagyta a binaurális hangok használatát, mert túlságosan felpörgették az agyát és gyakran tapasztalt hányingert is tőlük. A képességet, hogy ráhangolódjon a megrendelőre viszont nem veszítette el, csak ezután a binaurális hangok helyett a meditációt és befelé figyelést használta.
„Igazából az alkotás az aktuális állapotomtól függ. Van amikor leülök és egyáltalán nem megy, akkor bármit csinálhatok akkor sem fog menni. És van amikor meg működik. Rá kell ülni a hullámra, amikor jön.”
Tánc és Lemanguria hullámain
Lévai – Pintér Csilla
A tánc is amolyan ráérzős, intuitív módon érkezett az életébe, ugyanúgy, mint a grafikai alkotás. Egy szép napon az egyetemen, 2005-ben úgy érezte, hogy mindenképpen hastáncot kell tanulnia. Kikereste a Google-ban, hogy hol lehet-e téren képződni és ezzel meg is kezdte az élete hastáncos fejezetét. A hastánc kapcsán jött a táncterápia képzés, majd egy hírlevélben megpillantotta a Lemanguria kifejezést, amiről fogalma sem volt, hogy mi, de azonnal felébresztette a kíváncsiságát. Részt vett egy egynapos foglalkozáson, és érezte, ez az út! Úgy döntött elvégzi az oktatói képzést és ez a döntés úgy látszik annyira szilárd volt, hogy az Univerzum ismét megtámogatta, mert a képzés elindult annak ellenére, hogy ő volt az egyetlen jelentkező.
„A legnagyobb feladatom, amikor tanítani kezdtem az volt, hogy meg merem-e mutatni az erőmet, meg merem-e mutatni saját magamat. Meg kellet keresnem, hogy a múltam melyik pontján veszítettem el a hitemet saját magamban, mikor és hol döntöttem úgy kiskoromban hogy biztonságosabb inkább láthatatlannak lenni.”
Ahogy dolgozott ezen terápiában és oldotta a saját blokkjait, úgy kezdtek el gyarapodni a résztvevők is az óráin majd bejött még egy katalizátor – a jelenlegi párja, aki most már a férje és közös gyermekük apja is, és akivel kölcsönösen begyorsították egymás életét és fejlődését.
Az összeköltözésük után emelkedett a csoport létszáma először 10 fő fölé, majd az újévi teremtő foglalkozáson, amit már együtt tartottak, 20 jelentkező volt. Ezt a létszámot először nehéz volt pszichésen befogadni „de aztán mindkettőnkben gyökeret vert az érzés, hogy elbírjuk a csoportot.”
A várandósága kapcsán felmerült bennem a kiszolgáltatottság kérdése is, hogy a szülés körüli időszakban és utána a nő szinte teljesen ki van szolgáltatva a férfinak (jobbik esetben, mert ha belegondolok, ha még férfi sincs, az pár fokkal szorongatóbb lehet).
„Igen, erről mi is beszélgetünk és egy ideig úgy éreztem, hogy talán egy fokkal könnyebb lenne, ha százezreket kereső informatikus lenne a párom. Ha viszont belefigyelek a testembe, akkor érzem, hogy ez nem a keresete magasságától függ. Ez egy zsigeri félelem a testemben és teljesen független a számoktól. Ezért inkább azt csinálom, hogy folyamatosan arra fókuszálok tudatosan, hogy hogyan tudjuk megoldani a dolgokat, hogyan tudunk biztonságot teremteni mindhármunknak.”
A pici érkezése számukra a visszatérést a ‘földre’ is jelentette. Nagy álmaik voltak a lakásvásárlással kapcsolatban, latolgatták milyen nagyságú hitelt terheljenek magukra. Egy ideig úgy gondolták, hogy megvalósítható szinte bármi, amit kitalálnak. Aztán rájöttek, hogy
van egy érzékeny egyensúly az álmok nagyságában és az ebből fakadó feszültség között.
Az összes ezo-spiri-önmegvalósító könyv a nagy álmokról és megvalósításukról szól. ‘Igen, és meg tudod ezeket az álmokat tartani?‘ – volt erre Csilla nagyon egyszerű válasza. ‘Végül úgy döntöttünk, hogy inkább a kisebb lakást vesszük meg és majd pár év múlva onnan lépünk tovább.A nagy álmokat nem elengedtük, hanem szinkronba hoztuk őket a realitással.Amikor ezt a lépést megtettük, akkor engedtem magamhoz először igazán közel azt az érzést, hogy anya leszek. Addig a munkámon volt a figyelmem, de ott azon a ponton megnyugodtam. Rájöttem, hogy nem csak álmok kellenek, amikben magasra kinyúlunk, hanem gyökerek is.’
Arra a kérdésemre, hogy megjelent-e az anyaság vágya benne még mielőtt áldott állapotba került, azt válaszolta, hogy a húga szerint 180 fokot fordult ebben a kérdésben, mert 1,5 évvel ezelőtt Csilla kijelentette, hogy neki a gyerek nincs is benne a sorsában. ‘Esküszöm, hogy akkor annak a pillanatnak az volt az igazsága.’ – mondja most mosolyogva a pocakját simogatva.
Megkérdeztem tőle azt is, hogy szerinte mi alapozta meg a mostani kapcsolatát? Mert kívülről nagyon erősnek és szinte sorszerűnek látom az ő találkozásunkat. „Azt hiszem az az elhatározásom ágyazott meg neki, hogy elhatároztam befejeztem a férfiak megmentését. Azt akartam, hogy a következő férfi az életemben legyen rajta a saját útján és magától és maga miatt akarjon fejlődni. Segítsük egymást, de nem én akarom húzni őt. Én ezt érzem kardinális változásnak.”
Csilla úgy érzi, hogy a múltban az anyaság érzetét a férfiakon töltötte ki, most pedig az anyaság a helyére került és tényleg egy pici lény felé irányul, nem a férfi felé, legalábbis nem olyan minőségben, mint ahogy addig művelte. A jelenlegi párjával egy dinamikus egyensúlyt fedezett fel, amelyikben a párja megtartja őt, ettől ő ezt viszonozni tudja és ő is megtartja a párját, amitől ismét a párja meg tudja tartani őt. Mintha csak táncolnának…. Csillával azt fedeztük fel a beszélgetés közben, hogy amíg a nő anyai energiája a férfira irányul, nagy valószínűséggel a baba sem tud megérkezni a kapcsolatba, ugyanis nincs anyai felület, amihez kapcsolódhatna a kis lélek, vagy csak nagyon minimális.
Érdekes volt hallgatnom Csilla mesélését arról, hogy miként változott a tapasztalása az anyai megtartó energiákról. „A színtiszta anyai energia bármeddig meg tud tartani. Atánc közben is gyakran tartottam résztvevőket ebből az energiából. Ebben az erőtérben remekül lehet töltődni. Viszont egyszer rájöttem, hogy ettől az energiától el is lehet gyengülni, mivel az idők végezetéig megtart. Most már inkább azt csinálom, hogy töltöm a résztvevőt egy ideig, de utána finoman elkezdem mozgatni őt, hogy impulzust adjak neki a mozduláshoz.”
Ez nagyon emlékeztet engem a szülési görcsökre, amik világra segítik a babát. Ha nem lennének, iszonyat nehéz lenne kijönni a babának a méhből, tehát igazából az anyai szervezet ‘kilöki’ őt, amit akár a nem szeretés aktusának is lehetne értelmezni, miközben egy még nagyobb szeretet jele, amelyik világra segít egy élőlényt és saját útjára engedi.
Az interjú Pintér Csillával készült, grafikus, Lemanguria foglalkozás vezető