Hol lehetnék és hol vagyok?

Hol lehetnék és hol vagyok?

Az interjút Cili barátnőmmel készítettem, aki ugyanúgy, ahogy még páran, akiket interjúvoltam hasonló érzésekkel ült le velem szemben: „Miért kéne interjú? Semmi nincs, amit rögzíteni kéne. Nem tartok sehol az életemmel.” A grafomániámnak hála tudom, hogy mindig van mit rögzíteni, és ha már egyszer rögzítettem, akkor a másik fél is rájön, hogy mennyi minden érdekes lapul a mélyben.

Mi volt a gyerekkori vagy fiatalkori elképzelésed magadról? Mi akartál lenni? Hogyan képzelted akkor a felnőttkori énedet?
Nem igazán emlékszem, talán mérnök akartam lenni, mert tetszett, hogy sok tolluk, ceruzájuk van, meg számológépük. Most három nagy IKEA-s doboznyi tollam van otthon, és még mérnöknek sem kell hozzá lennem.

Nem volt egyébként ezenkívül más határozott képem magamról. Tudtam, hogy gyerekekkel akarok majd foglalkozni valamilyen módon. Ez nem igazán jött össze, mert nem foglalkozom velük. Habár anno elkezdtem a Tanítóképzőre járni, de azt a pénzügyi munkám miatt abbahagytam. Valamint valahogy mindig vannak körülöttem gyerekek, akikkel „foglalkozom”, de nem hivatásszerűen. Amikor megnyitották az első Adidas márkaboltot Pesten a Váci utcában, akkor ott is akartam dolgozni, mert nagyon tetszett, hogy mindig új sportruházatuk, sportcipőik vannak. Akkor ez még nagy szám volt, mint a BigMac. Voltak olyan álmaim is, hogy sportoló leszek. Igazolt tájfutó voltam fiatal koromban, de ez a „karrier” végül nem fejlődött tovább. Részben hiányzott ehhez a szülők támogatása, részben meg keresztbetett az életünk alakulása. Az egyik testvéremnek bronchitise volt, ezért a szüleim vettek telket a Pilisben és ott töltöttünk sok időt. Én nem maradhattam egyedül otthon Pesten, a nagyszülők nem vigyáztak rám, ezért én is mentem velük, és így lemaradtam a versenyekről, majd lassan elkopott az érdeklődésem. Még mindig bennem van ettől függetlenül a versenyzés vágya, mert nagyon teljesítmény orientált vagyok és azt hiszem fontos mások elismerése is.

Arra is emlékszem, hogy gyerekkoromtól fogva nem voltam megelégedve az alakommal. Így visszatekintve tudom, hogy teljesen normális alakom volt. Annyira foglalkoztatott mindig a táplálkozás, az egészséges étrend és a fogyókúrák, hogy nemrég elkezdtem tanulni a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Karán dietetikát.

Az a baj, hogy szinte semmiben sem érzek határozott irányt. Ha pl. valaki azt mondja, hogy „képzeld el az álom lakásodat”, akkor nem tudom elképzelni. Nem tudom megmondani, hogy tengerparton, vagy egy hegy lábánál akarnék-e inkább élni. Mindkettőt szeretem.

Ugyanez igaz a stílusokra is. Tetszik a minimalista stílus, tetszik a földszintes lakás, tetszik a teraszos, tetszik a verandás ház is. Azt gondolom, hogy igazából nem lehet ennyifelé tetszeni, mert ezáltal nem tudok semerre sem haladni. Teljesen kivagyok ezektől az önképző tanfolyamokról, amik arról szólnak, hogy álmodd meg az életedet. Mégis hogy válasszak ki egy képet, ha nekem 800 kép van a fejemben? Azt gondolom, hogy ha nem tudom leszűkíteni egy képre, akkor nem tudom megmondani azt sem, hogy mi lenne az ideális. Ha pedig ezt nem látom, akkor nem is tudom megvalósítani.

Milyen gyerekkori elképzeléseid voltak még magadról?
Azt is képzeltem, hogy férjem lesz és gyerekeim és gyerekneveléssel töltöm majd az időmet, úgy ahogy az anyukám, aki ugyan mérnök volt, de több időt töltött otthon velünk. Öten voltunk testvérek és később a szüleim örökbe fogadtak egy időre még két gyereket. Azt gondoltam, hogy az én életem is így fog majd alakulni.

Hogy történt az örökbefogadás? Miért döntöttek emellett a szüleid?
A szüleim nagyon vallásosak voltak. Akkoriban Zugligetben volt egy kezdeményezés, hogy a nagycsaládok magukhoz vettek intézményekből gyerekeket és azt tervezték, hogy egy kis „faluban” fognak lakni, ahol otthon lesznek a férfiak is a családokban és mindenki hozzájárul a közösség életéhez, amivel tud. Hozzánk egy testvérpáros került – lány és fiú – akik már tizenévesek voltak, tehát nem volt annyira szerencsés a helyzet. Pár évig laktak nálunk, utána visszamentek az intézetbe, mert nagyon felborult a családi életünk és később ki is derült, hogy a legnehezebb eseteket küldték hozzánk. Az egyik nap arra jöttem haza, hogy a lány az ablakban állt és azzal fenyegetőzött, hogy leugrik, a fiú meg állandóan szekált mindenkit. Részben megértem őket, mert nagyon nehéz sorsuk volt, de sajnos ettől a döntéstől a mi életünk is felfordult.

Ebből fakad az is, hogy úgy érzem nem akarnék örökbe fogadni gyereket, se kicsit se nagyot, még így se, hogy úgy alakult nekem nincs sajátom. Nagyon meghatározóak egy gyermek életében mind a magzati időszak, mind az első években ért ingerek, szociális környezet, genetika. Ezért szükség esetén csak ismerős gyermekének örökbefogadását tudnám elképzelni.

És milyen hivatásbeli irányban gondolkodsz most?
Mindenképpen a dietetikával akarok foglalkozni, az egészséges táplálkozással, és ennek pszichológiai hátterével.

Tisztában vagyok azzal, hogy a sok evés mögött igazából lelki éhség van, nem testi. Valami hiányzik és addig mész, amíg meg nem kapod azt.

De igazából én se hobbiban, se elfoglaltságban még nem találtam meg azt, ami mellett kitartottam volna hosszútávon. Az, hogy mindent szívesen csinálok nagyon megnehezíti a dolgom, mert végül úgy érzem, hogy semmit se csinálok. (Megjegyzem, hogy ez nem teljesen igaz, hiszen a táplálkozás, testtömegváltozás kérdése már nagyon rég foglalkoztatja Cilit és elég kitartóan kutat a témában.)

Arra is gondolok, hogy talán gyerekkoromban hiányzott a vezetés ahhoz, amiben tehetséges voltam. Amikor valamit korábban elértem, megtanultam, mint a többiek, mindig arra gondoltam, hogy „Áh, ebben a korban ezt még nem kell tudni, ezt csak a harminc évesek tudják. 14 évesen még nem lehet felsőfokú nyelv vizsgám, 20 évesen még nem lehetek cégvezető.” És ezért vártam…. de most meg átestem a ló másik oldalára, hogy még mindig nem cselekszem, pedig már rég elmúltam 30 éves és akkor most meg azért nem csinálom, mert azt mondom, hogy „Ezt már rég meg kellett volna csinálnom.”
Állandóan valamilyen tréningen vagyok és képződöm, de igazából azt érzem, hogy már nekem kellene tovább adnom a tudásomat. De persze nem teszem…

Mi az, ami gátol?
Ugyanaz, mint ami az interjúval kapcsolatban. Nem hiszem, hogy bármit is tudnék mondani, ami hasznos. Pedig az asztrológus, meg a numerológus is azt mondták, hogy valamit tanítanom kellene. De mit tanítsak, ha nem tudok semmit? Erre ő azt válaszolta, hogy teljesen mindegy, gyerekeket is taníthatom, hogyan kössék be a cipőfűzőjüket, csak már csináljam.

Szeretem motiválni az embereket, írni is szeretek, de nem nyitom fel a gépemet, hogy tényleg írjak. Kitalálok ötleteket, de aztán mintha várnám, hogy a környezetemben felbukkanjanak olyan emberek, akik már a második könyvüket írják, akik elindították a vállalkozásukat, csináltak honlapot és akkor frusztrálódhatok azon, hogy „Na tessék. Már mindenki kitalálta magát, csak én nem.” Mintha szenvedni akarnék ettől. Pedig az írásaimra pozitív visszajelzéseket szoktam kapni. Vannak olyan emberek, akikkel egész évben nem beszélek, de a szülinapjukon már várják, hogy mikor küldök nekik üzenetet. Szeretik a cilis irományokat.

A coachom és az angol tanárom is mondta, hogy írással (is) kellene foglalkoznom, pedig a coachnak csak azt írtam le egy üzenetben, hogy miért nem írtam meg a házifeladatomat. Azt válaszoltam a felvetésére, hogy „jó, de akkor írást kellene tanulnom”, amire ő azt felelte, hogy ezt biztos nem kellene tanulnom, ez már jó úgy, ahogy van, csak csináljam. Mégsem tettem meg… nem tudom, talán valakinek még veregetnie kellene a vállamat, hogy csináld. Addig a kérdésig eljutottam, hogy vajon álnéven írjak, vagy a rendes nevemen, de mivel nem tudtam eldönteni, nem kezdtem el írni. Féltem az emberek negatív reakcióitól is az írásomra.

Az is érdekes, hogy amennyire önálló típus vagyok, mégsem indulok el magam és inkább háttér munkás szeretek lenni. Ez szerintem összefügg a felelősség vállalással. Olyan mintha a másikat küldeném előre, hogy tegye ki a testét meg az arcát a nagyközönség elé. Ha pedig bejön a vállalkozás, akkor várnám az elismerést a munkámért, tehát nagyon sokáig a „szürkeegérségben” sem tudok maradni. Ezt kellene valahogy megfordítanom, hogy én merjem kitenni magamat.

A coaching tanulását már akkor kinéztem magamnak, amikor még itt Magyarországon alig beszéltek róla. Azóta is ott van a fiókomban a távoktatásos coach tanfolyam. Szerencsére ez egy olyan tanfolyam, amit bármikor elvégezhetek, de azóta sem végeztem el. Pedig tudom, hogy mindenképpen emberekkel akarok foglalkozni a dietetika területén. És van tapasztalatom arról is, hogy hivatalos coaching képzés nélkül is tudok segíteni embereknek, csak ezt persze nem hiszem el teljesen magamról.

A gyerekekkel is nagyon jól kijövök, többen mondták, hogy magán óvodát kellene nyitnom, mert valahogy mindig olyan emberek mellé sodródom, akiknek gyerekeik vannak és sokat vigyázok rájuk. De itt meg eszembe jut a hitelesség kérdése. Nincs pedagógiai tudásról papírom és még csak saját gyerekeim sincsenek. Hogy jövök így ahhoz a feltételezéshez, hogy értek a gyerekekhez? Ugyanez érvényes a dietetikás vonalra is. Amikor eldöntöttem, hogy csinálnám ezt a coachos-fogyókúrás tevékenységet, akkor még főállásban dolgoztam és nem volt igazán hozzá időm, viszont az alakom igen. Most meg végre otthagytam a céget és csinálhatnám főállásban, de most meg nincs hozzá alakom. Így nem érzem magamat hitelesnek, hogy a fogyókúráról beszéljek. Az egyik kollégám mondta, hogy ezek csak kifogások a részemről és részben igazat is adok neki.

Állandóan várok a nagy korszakalkotó ötletre, de szerintem ezzel a várakozással fog elmenni az életem.

Mostanában az otthonomat rendezem. Látom a párhuzamot a lakás rendbetétele és a fogyókúra között. Óriási önismereti út rendet rakni otthon, amikor tényleg kipakolunk mindent, ami felesleges. Volt egy köröm a sok összegyűjtött magazinnal, amikből több doboznyit tároltam. Amikor megtaláltam őket, megint elfogott a régi lelkesedés, hogy majd egyszer az összeset elolvasom, vagy kigyűjtöm az értékes írásokat. Aztán rájöttem, hogy ezek a forgatókönyvek soha nem fognak megtörténni. A majd soha nem jön el. És ezzel a felhalmozással is pontosan úgy van, mint az evéssel. Az étel jó drágán bekerül a testbe, aztán jó drágán le kell adnod a felesleget magadról, aztán jó drágán megveszed a nagyobb ruhákat, aztán jó drágán megveszed az újabbakat. Lehet úgy is halmozni, hogy közben meg vagy győződve arról, hogy olcsón veszel mindent, mert látod a Lidl-ben a fúrókészletet és gondolod, hogy „Úristen de jó ez a készlet, és csak 1500 Ft. Jézusom, színes toll, 5 db van egy csomagolásban és mennyire olcsó!” közben meg lehet, hogy soha nem fogod használni egyiket sem és nincs rájuk szükséged. Ugyanígy tudom halmozni a tanfolyamokat is, „Hú, ez a meditációs tanfolyam csak 10 000 Ft most„. De hát a sok tízezer is egy vagyon. Szóval most már a minimalista életmód témája is foglalkoztat.

Hol tartanál szerinted, ha nem szabotálnád magadat?
Nagyon sikeres előadó, tréner és író lennék az elhízás, fogyókúra témáiban. Üzletkötői vénám is van, jól megy az értékesítés is, de fontos, hogy olyasmit áruljak, amiben hiszek. Néha emberek megkérdik tőlem, hogy szponzorál-e engem valami cég, mert olyan meggyőződéssel tudok beszélni termékekről vagy szolgáltatásokról, mintha fizetnének érte. Pedig én csak elmondom a véleményemet.

Egyszer hallottam egy előadótól (lehet, hogy Brian Tracy volt), hogy az előadásán simán elmondja az általa kikutatott legbelsőbb siker titkokat. Kérdezték tőle, hogy miért mondja el, ha ezek annyira hatásosak? Ő meg azt felelte, hogy azért mert az ott lévő 1000 emberből csak 10% jegyzetel, ebből csak 1% fogja otthon a jegyzeteit elővenni és szinte senki nem fog cselekedni azok alapján. A többi meg csak végigüli a tanfolyamot és elfelejti, amit hallott.

Tudom magamról, hogy én is ilyen vagyok. Engem sajnos még a befizetett pénz sem tud motiválni. Ennek kapcsán találtam ki egyszer, hogy kellene csinálni egy „seggberúgó” szolgáltatást, de az gátol, hogy ez olyan coachos hozzáállás és tudom magamról, hogy a coach, akihez jártam, akár mennyiszer „seggberúghatott”, akkor sem mozdultam meg. Végül nem jártam hozzá többet, mert már sajnáltam rá a pénzt. Ha mások dolgainak elintézéséről van szó, abban nagyon gyors tudok lenni, csak én vagyok egy nagy Majd.

Néha azt gondolom, hogy biztos pénzügyi háttérben tudnék nagyon kreatív lenni, aztán néha meg azt, hogy lehet, hogy pont le kellene esnem a legaljára és a szűkösségben lennék nagyon kreatív. Vagy szimplán hátsóba kellene rúgni magamat, hogy elinduljak MOST.

Mi az, amit rejtegetsz?

Mi az, amit rejtegetsz?

Egyszer a Facebookon rákattintottam Jessica Caver Lindholm élő videójára, emlékeim szerint azért, mert szépnek tartottam őt és kíváncsi voltam, hogy miket mond. Tíz percig bírtam nézni, mert azt éreztem, hogy a mondandóját össze tudta volna foglalni öt percben is, az idő fennmaradó részében csak feleslegesen “fecseg”. Rögtön itt szólnék az itélkezés témájáról. Az, hogy van véleményem mások munkásságáról teljesen normális, ahogy az is szabadságomban áll, hogy eldöntsem mennyi figyelmet és időt szentelek annak, amit az illető csinál. DE az, hogy közben ítéletet is formálok arról, hogy “mennyire gáz, amit csinál”, “úristen, de fárasztó a csaj”, “mennyire mű, ahogy beszél” ezek egy az egyben engem nyomnak agyon és nem az illetőt, ugyanis, amikor én akarok megszólalni, akkor rejtetten valahol a tudatalattimban emlékszem erre a működésemre és várom az “ütést” a külvilágtól, akiről ugyanazt feltételezem, mint magamról. Szóval ítélkezni nem jó, elsősorban magunk miatt.

Csak amikor félek van szükségem ítélkezni másokon, mert akkor azt gondolhatom, hogy én jobb vagyok náluk, ergo biztonságban tudhatom magamat.

Tudom, hogy ez illúzió, de ezt nem tudom elengedni, amíg nincs helyette bőség tudat, biztonság tudat, annak a tudata, hogy oké vagyok, hogy elég vagyok, stb. Tehát rájönni, hogy az ítélkezés igazából engem súlyt csak a képlet fele. A másik fele az, hogy az ítélkezést el is tudjam hagyni. A bőség tudatomat növelhetném hála gyakorlatokkal, pozitív gondolatokkal, jógázhatnék, végezhetnék rendszeresen légző gyakorlatokat, meditálhatnék, figyelhetnék még tudatosabban a gondolataimra. Igen, mindezt csinálhatnám, de nem csinálom, illetve hellyel – közzel csinálom, vagy elkezdem csinálni, aztán teljesen leesik róla a figyelmem, mert ezekhez plusz energia kell és ha szűkösség tudat van, akkor pont nem az az uralkodó gondolat, hogy bővelkedem az energiában. Vagy elsősorban együttérezhetnék önmagammal, hogy félek. Ez jó kezdet lenne…

 

 

 

Forrás: Facebook

Egy szó mint száz, visszatértem Jessica-hoz, mert megint szembejött a Facebookon és azon felül, hogy még mindig kicsit “túl sok” nekem a stílusa, üdítő érezni, hogy ő ezt teljesen hitelesen műveli, felvállalja magát, tolja a bizniszt, segít másoknak, megosztja a gondolatait, tapasztalatait. És elvégre én is ezt szeretem csinálni, vagy ezt célzom. Csatlakoztam egy 7 napos kihíváshoz, amit most indított és az első élő videójában volt néhány gondolat, ami nagyon telibetalált. Jessica az intuitív vállalkozás híve – azt adni, ami vagy, flowban lenni, és onnan hozni a döntéseket. Ezzel kapcsolatban tehát a Nap1 fő üzenete az önfelvállalás volt.

“Azt éreztem, hogy nem biztonságos önmagam lenni.” osztotta meg Jessica a saját élményét. Amikor elkezdett önfejlesztő tréningeket tartani és embereket coacholni úgy érezte, hogy csak akkor fognak megbízni benne vagy bármit venni tőle, ha a vállalkozó ember mintaképe lesz, tehát állandóan fenn akart tartani magáról egy képet, hogy milyennek kellene lennie, majd végül rájött, hogy ez nem működik. Amikor ilyesmit meghallok, akkor rögtön jön a gondolat, hogy “hát persze, ez teljesen logikus! Légy hiteles, vállald fel önmagad”, mert LÁTSZIK világosan, hogy ez az előre, viszont egyáltalán nem ennyire egyértelmű ezt megvalósítani. Jessica egy feladatot is adott a követőknek:

Mi az, amit rejtegetsz, amiről azt gondolod, hogy nem elég jó, nem illő, nem elég profi, amit teljesen felszabadító lenne megosztani az emberekkel, akik követnek téged?

Ezt meg lehet tenni hírlevélben, szóban, üzenetben, videóban… bárhogy. Lehet gyakorolni bárkin, de az igazán nagy kihívás megtenni a követőkkel, a kliensekkel, akiknek el szeretnék adni valamit, vagy már el is adok aktívan, mert ott a legnagyobb a nyomás, hogy “jónak” látszak és az is legyek.

Az emberek ki vannak éhezve arra, hogy a valódi arcodat lássák.
“People are hungry to meet the real you”

És ha a felvállalásnál tartunk van egy másik nagyon – nagyon érdekes jelenség. Mennyire merem felvállalni, hogy hová akarok eljutni, mi akarok lenni? Pl. Jess a videóban kimondta, hogy spirituális tanító szeretne lenni (mint Deepak Chopra), szeretne milliomos lenni, szeretné, ha több százezren követnék a munkáját és még felsorolt pár dolgot, valamint elmondta azt is, hogy mekkora ÍTÉLETE volt azon, hogy ezekre vágyik.

Ezt már megfigyeltem én is, hogy amikor az ilyen vágyak aktívak, de nem szabad felvállalni őket, mert gáz, mert mit fognak mondani mások, mert mennyire felszínes ilyesmire vágyni, mert a gyerekek közben éheznek Afrikában, akkor a nem felvállalásuk feszültséget okoz a térben. Mintha ott lebegnének a személy körül kimondatlanul, és van valami nem kerek, de senki sem tudja, hogy mi az. Meg arra is rájöttem, hogy mégis hogyan tudnék kísérni valakit az álmai megvalósításában, ha én magam nem merem vállalni a saját álmaimat? A nagy „védjük meg a környezetet” felindulásomban (és azért mert egyébként a gyerekek éheznek Afrikában), most már hosszú évek óta teljesen puritán életet próbálok élni, miközben csak nemrég világított rá nekem valaki, hogy nem is ezt akarom, csak nem merem kimondani. És ez igaz. Nem tudnék kiköltözni egy önfenntartó közösségbe, mert még nem is éltem ki magamat a komfortban és luxusban. Van aki eleve nem is vágyik rá, de ÉN IGEN. És ezt gáz beismerni, de ettől még így van.

Onnan tudtam, hogy Jess tényleg egyenesbe jött a nagyratörő álmaival, hogy miután kimondta őket, kikönnyült a testem. Lehetett érezni, hogy nem kizárólag a pénzért csinálja, amit csinál, hanem küldetésből, ÉS integrálta a pénzt és jólétet is ebbe. Abban van egy görcsösség, ha nem lehet felvállalni, hogy pénzt is akarok csinálni abból, ami egyébként a szenvedélyem. Ezt még nehéz kimondanom és birtokolnom, de IGEN, ilyen vágyam is van.

Az is igazi integrálos gondolkodás, hogy kimondta, hogy nem kell választani a Chanel táska között és az között, hogy együttérzek, vagy segítek azoknak, akik éheznek, fáznak, vagy bármi másban hiányt szenvednek. Élhetünk jólétben ÉS közben rengeteg mindent adhatunk vissza a világnak (akár pénzt, akár javakat).

Én személyesen nagyon sokszor nyugtattam magamat azzal, hogy ha nem élek jólétben, akkor ezzel együttérzést mutatok a csövesekkel, vagy szolidarítok velük. Aztán egyszer a Blahán sétálva feltettem magamnak a kérdést egy földön fekvő ember láttán, hogy “és ez neki segít?” Bakker azt sem tudja, hogy létezem a világon, az meg főként nem segít rajta, hogy én sem élek olyan bőségben, ahogy szeretnék. Érdekes módon, hiába jöttem rá erre, továbbra is makacsul ragaszkodom a gondolathoz, hogy “spórolósan élni” erény. Úgy látszik kitartani a gondolat mellett még mindig könnyebb, mint meghaladni azt.

A lényed legmélyén tudod, hogy
miért vagy itt,
hogyan akarsz dolgozni,
mi által akarsz szolgálatot tenni a világnak,
de még nem adtál magadnak engedélyt arra, hogy ezt megtedd.

„Deep down you already know what are you here for, how you want to work, how you want to serve. But you haven’t given yourself a permission to do it.” (Jessica Caver Lindholm)

Te magad vagy a piaci rés.

“You are your niche.” (Jessica Caver Lindholm)

Jessica úgy állítja elő magában a bőség tudatot, hogy elképzeli, hogy már elérte azt, amire vágyik, beleengedi magát abba az érzetbe, és ebből a tudat (és energia) állapotból cselekszik. Mi az “egyáltalán ez lehetséges/ teljesen megtébolyultál” álmod az életedben és vállalkozásodban? What’s your “you must be crazy/is that even possible” dream for your life and business?

És ebből a bőség tudatból már “csak” az a teendő, hogy minden nap megosztjunk valamit a világgal. Csak ez mellet kell igazán elköteleződni 🙂

Szóval azt mondod, hogy tudatos férfira vágysz

Szóval azt mondod, hogy tudatos férfira vágysz

/Sabrina Lynn írása, fordította Pőcz Adri/

Azt mondod, tudatos férfira vágysz?
Ugye tudod, hogy ehhez neked is tudatos nővé kell válnod?

Tudod mit jelent ez? Tudod melyek azok a követelmények, amelyek megkerülhetetlenül ezzel a területtel járnak?

Szükséged lesz az EGÉSZ lényedre. Fel kell majd vállalnod az összes benned lévő szart, még a mély, sötét, elrejtett, mocskos részeket is.

Kényszerítve leszel, hogy szembenézz:
• A benned lévő gonosz boszorkánnyal
• A manipulatív kurvával, aki bármilyen áron átülteti a saját akaratát
• A prostituálttal, aki eladja magát
• A sérült, szűkölködő kicsi lánnyal, akinek állandóan szüksége van a környezete megerősítésére
• A pusztító vad nővel, aki képes porrá zúzni egy egész várost csak azért mert éppen olyan kedve van
• A beteg anyával, amelyik úgy kezeli a párját, mint egy kisfiút ahelyett hogy a szeretőjét látná benne

Fel kell majd tárnod azokat a részeidet is, amelyek elfogadhatatlanok a társadalmunk számára és amelyeket évek óta rejtegetsz.

Szembe kell majd nézned azzal a részeddel, amelyik nem bízik meg a férfiakban és azt mondani neki, hogy „menjen a picsába„.

Észre kell majd venned minden pillanatot, amikor a tested vagy a szíved bezárulnak és tenned fog kelleni valamit azért, hogy megnyisd őket.

El kell majd engedned az iránta érzett dühödet, gyászodat és fájdalmadat. Meg fog kellened lágyulni, nyitott szívűvé válni és teljesen bízni, hogy ez a tudatos férfi olyan helyekre tudjon magával vinni, ahová nem mennél és nem is jutnál el egyedül.

Oka van annak, hogy tudatos férfira vágysz. A szíved és a lelked tudják, mi az, ami megvalósítható.
Hajlandónak kell lenned arra, hogy megtedd a szükséges utat. Ez nem egy légies tündér út, ami a fellegekbe repít és nem is a gyenge szívűeknek való.

Az angyalaiddal való beszélgetés nem fog a célba segíteni.
Nem segít, ha kinyitod a harmadik szemedet.
A felszín kapargatása és az igaz lényed kerülgetése sem segítenek.
Önmagad megismerése az, ami segíteni tud. Az juttat el a célba, ha tudatosítod, látod, befogadod és elfogadod minden egyes aspektusodat.

Célba érsz, ha lerombolod a falakat, amelyek körülveszik a szívedet, a méhedet, a jónidat és a tested többi részét.
Célba érsz, ha megbocsátasz minden férfinak, aki valaha bántott téged, ebben az életedben, vagy bármelyik másikban.
Célba érsz, ha megbocsájtasz saját magadnak.

Két módon tudod ezt az utat megtenni:

  1. Egyedül haladsz. Egyre jobban megnyitod magadat, elengedsz, gyógyulsz, eléred a teljességedet és ez után találkozol a tudatos férfival, aki ugyanazon a szinten áll, ahol te.
  2. Együtt haladsz a férfival, aki azon a szinten találkozik veled, ahol éppen tartasz. Együtt fejlődtök. Ő tudatossággá változik, te pedig szeretetté.

Az igazság az, hogy mindig olyan férfit vonzol és inspirálsz, aki pont ugyanannyira elkötelezett, hogy megnyíljon a szeretet előtt, mint amilyen te magad vagy éppen most. Ez azt jelenti, hogy a férfi annyira lesz tudatos és jelenlévő, amennyire te sugárzod a szeretet magadból és amennyire megengeded az életenergiának, hogy áramoljon a lényeden keresztül.

Ha tudatos férfit szeretnél menj és találd meg! De ne várd, hogy az öledbe hullik. Nem fog. Ez szembemenne a természet összes törvényével.

Fejlődj azzal a férfival, aki a jelenlegi énedhez kapcsolódik, vagy tedd meg az utadat egyedül, hogy találkozhass azzal a férfival, aki képes ezen a szinten kapcsolódni hozzád.

Minden más csak ábránd és tündérmese.

Az angol verzió: https://rewildingforwomen.com/conscious-man/

Szentély

Szentély

Néha szeretek beülni a Bazilikába nagy dolgokról gondolkozni, mert a magas beltér egyrészt elég nagy szabadságot ad a szárnyaláshoz, de mégsem olyan végtelen, mint a szabad ég alatt ülni. Ma is bementem, mert a Bazilika előtt rendezték meg az Édesség napokat, amit mindenképpen szemügyre akartam venni. Aztán persze nem csak szemügyre vettem… Amint bevettem az irányt a padok felé a Bazilikában, megakadt a tekintetem egy pici brosúrán, amin egy fiatal lány rajzolt képe volt és egy név: Anna Kolesárová. A szlovák név felkeltette a kíváncsiságomat ezért elolvastam. Na és aztán jöttek a gondolatok és az érzések töménytelen mennyiségben.

Anna története nagyon egyszerű, gyorsan fel lehet zárkózni belőle, de a hozzá kapcsolódó érzéseket már nem volt annyira egyszerű megemészteni. Annát a tisztaság vértanújának tartja az egyház és boldoggá avatták 2018-ban.

A boldoggá avatás megelőzi a szentté avatást. A boldoggá avatottat az egyház már hivatalosan felveszi a szentek jegyzékébe, de a hívek a boldoggá avatott személy ereklyéit még nem tehetik ki nyilvános tiszteletre, és templomot sem szentelhetnek neki (kápolnát vagy harangot már igen).
A boldoggá avatásnak csak területileg korlátozott hatálya van: egy bizonyos régióban, közösségben engedélyezi a boldoggá avatott tiszteletét.  A szentté avatás – szemben a boldoggá avatással – az egész egyház számára kötelező jelleggel előírja a boldogként tisztelt személy liturgikus tiszteletét.

A boldogok és szentek tisztelete a kereszténység három nagy ágazata közül kettőnek: a római katolikus egyháznak és az ortodox egyháznak a jellemzője. A protestantizmus elveti a szentek tiszteletét. (Wikipédia)

Anna 16 éves korában halt meg az orosz front átvonulása közben 1944-ben. 13 éves korában meghalt az anyukája és ezután ő gondoskodott az apjáról és bátyjáról, ellátta a házimunkákat, főzött, takarított, egyszóval átvette az anyja szerepét. A front átvonulása alatt, a lakosság a pincékben rejtőzködött, Annáék is. Amikor egy orosz katona berontott a házukba, az apja felküldte a lányt, hogy adjon neki enni , mert biztosan éhes. Anna szófogadóan fel is ment, de az orosz katona nem csak enni akart, hanem magáévá is akarta tenni. Anna kitépte magát a szorításából és az orosz katona ezért lelőtte.

kolesarova2

A helyi plébános a következőket jegyezte fel Anna anyakönyvébe: „A háború idején egy orosz katona megölte. A szent tisztaság áldozata.”  Ez az a momentum, amiért Anna körül kialakult a „kultusz”, mert inkább vállalta a halált, mintsem tisztasága (szüzessége) elveszítését. Nekem rögtön eszembe jutott, hogy az életet is Istentől kapta, és az is szent, ő pedig feláldozta a tisztaságért, de erre is találtam választ: „Az élet és az emberi méltóság Isten ajándéka. Mindkettőt kötelességünk védeni. Aki élete árán, eltökélten védi ezen erkölcsi értékeket, az a legmegkapóbban tanúskodik az emberi lét értelméről és szépségéről.” Azt gondolom, hogy Anna nem tudatosan választotta ezt és egyáltalán nem biztos, hogy számított arra, hogy a katona le fogja őt lőni, majd ennek fényében jelentette ki, hogy inkább lője őt le, mint erőszakolja meg. Szerintem jó kereszténynek tartották őt a faluban, ismerte őt a helyi plébános, az apja fájdalma (és bűntudata) óriási lehetett, és ezek kombinációja valószínűleg rásegített utólagos „glorifikációjához”. De mégis érdekes kérdés, hogy miért pont ő lett ennyire fontos, ha annyi sok más ember is meghalt a háborúban,  hasonló körülmények között?

Emlékszem, hogy amikor a Bazilikában végigolvastam a sztorit iszonyatosan dühös lettem és nem teljesen találom, hogy mi is az pontosan, amin ennyire fennakadok. Egyrészt érzem, hogy az, ami történt nincs összhangban azzal, amit csináltak belőle. Ugyanúgy, ahogy Jézus élete és üzenete sincs teljesen összhangban azzal, amit az egyház erre ráépített. Anna 16 éves fiatal lány volt, akit le akart teperni egy orosz katona. Szerintem bármelyik nem istenhívő lány is hasonlóan reagált volna egy ilyen helyzetben. 16 évesen az egész szex témájától annyira féltem, hogy még csak szerelemből sem tudtam elképzelni, hogy megtegyem! Nem részesültem szigorú katolikus neveltetésben, de azt sem mondhatnám, hogy nyíltan az asztalon volt nálunk otthon a téma. Kevés családban van ez szerintem igazán jól kezelve, és nem segített az én extra zárkózott attitűdöm sem.

Mára zarándok hellyé vált Anna Kolesárová sírhelye Ungviszokán (Vysoká nad Uhom), évente rendeznek zarándoklatokat, óriási közösség alakult ki körülötte, és valahogy az egész mögött ott van az üzenet, ami a sírkövén olvasható ‘Inkább a halál, mint a bűn‘. Ez meg már milyen üzenet a fiataloknak… Úgy érzem, mintha ettől a sztoritól rám zuhant volna fiatalságom összes szex körüli frusztrációja és bűntudata. És nem Anna sztorija miatt, hanem annak magyarázata miatt. Még mindig él bennem az a tizenéves lány, akinek a lelke éhes arra, hogy valaki, aki számomra nagyon fontos, és akiben hiszek (mint amilyenek a szülők és az egyház voltak akkoriban) mondja már végre, hogy ÁLDOTT a testem és áldott az, amit csinálok vele, áldott kifejezni és megélni a testi vágyaimat, lehet a szeretkezést megáldva csinálni és nem a papnak kell ezt az áldást kimondani felette, hanem megtehetem én is.

Ha már valamiért kiemelném Annát, akkor az nem a szüzessége megőrzése miatt lenne, hanem az miatt, hogy mennyire felfoghatatlan, hogy a háborúnak áldozatul estek (és mai napig áldozatul esnek) fiatal életek és igen, ide tényleg idetartozik a test tisztasága, szentsége és sérthetetlensége, ami nem csak a nők esetében lett semmibe véve a háború alatt, akiket megerőszakoltak, hanem a férfiakéban is, akiket szitává lőttek a fronton. Anna számomra inkább a háború vértanúja, de elismerem, hogy az egyháznak sikerült ezt egyel pozitívabban keretezni azzal, hogy a tisztaságot emelte ki a sztoriból.

Legalább most a nevében új barátságok köttetnek és sok találkozás jön létre a zarándoklatok során. Ez talán némileg gyógyítja azt a sebet, amit a háború ütött az emberiség testén.

Tested egy Szentély
ne feledd,
hogy te gondozod és neveled. 


Minden krízis egy lehetőség az újrakezdésre – interjú Marcsó Annamáriával

Minden krízis egy lehetőség az újrakezdésre – interjú Marcsó Annamáriával

Riával arról beszélgettünk, hogy minként ébresztette őt fel egy szív újraindítás 40 éves korában, és miként fordult fel ezután gyakorlatilag minden az életében – a házassága, a munkája, a kapcsolata a szüleivel, ugyanis minden krízis egy lehetőség az újrakezdésre. Ez Riával sem volt másként. Az interjú 2016. szeptemberében készült.

Ria nem állt azonnal kötélnek, amikor megkérdeztem tőle, hogy készíthetnék-e vele interjút. Nem gondolom, hogy valaki kíváncsi lenne rám. – válaszolta. – Nagyon sokszor érzem azt, hogy az emberek számára fura és érthetetlen vagyok. Meg akartam ettől kímélni az olvasókat. Elmondhatom, hogy senkit semmitől nem kell megkímélni. Az interjú szerintem jól sikerült és remélem az, aki elolvassa gazdagodik általa. Ettől függetlenül mindig eggyüttérzek az ilyen érzésekkel, amiket Ria megfogalmazott, mert mögöttem is állandóan ott áll a szörny, aki mondogatja, hogy „Arra meg ki kíváncsi, amit te irogatsz?” Jó haverok vagyunk, már sokszor találkoztunk.

És akkor mostantól meséljen Ria…

Negyven éves koromig igyekeztem jó lenni és megfelelni – hol a szüleimnek, hol a férjemnek. Az életemből hiányzott annak az öröme, hogy csakis magamért tegyek valamit.

A 40 éves születésnapom környékén szívrohamot kaptam és kémiailag kellett újraindítani a szívemet, hogy visszatérjen a rendes szívritmusom. Az orvos később szívritmus zavart állapított meg és azt mondta, hogy a gyógyszerek ezen már nem segítenek, csakis a műtét. Beleegyeztem, mert azt biztosan tudtam, hogy nem akarom még egyszer megélni azt, amin átmentem. A szívroham órái alatt megkérdeztem magamtól, hogy „vajon ennyi volt az életem?”. Próbáltam megfogalmazni, hogy mi volt az, ami jó volt az életemben. Arra jutottam, hogy ha megadatik nekem még pár nap, akkor azokat a természetben szeretném eltölteni.

A szívműtét simán ment, és bár testileg helyrejöttem, lelkileg az életem teljesen felborult. Végre őszintén ki tudtam mondani, hogy az a munka, amit csinálok nem jó, az a házasság, amiben élek, nem jó, az a kapcsolat, amit a szüleimmel megtapasztalok, nem jó.

Feltettem a kérdést, hogy hol vagyok az Életemből én!?

Matematika tanár szerettem volna lenni, de végül informatikus lettem, hogy megfeleljek az apámnak, aki szerint az a jó szakma, ahol sok pénzt lehet keresni. Első perctől kezdve utáltam az informatikát, de ehhez képest 20 évig maradtam ezen a területen. Azt gondoltam, hogy a munka az ilyen, nem lehet élvezetes. A szívműtétem után felmondtam a munkahelyemen, majd 1,5 évig voltam munka nélkül. Jártam interjúkra, de szerintem sütött rólam, hogy semmi kedvem visszatérni a szakmámhoz. Végül elkezdtem teljesen más területen tevékenykedni. Voltam például a Bethesda Gyermekkorházban önkéntes, és elkezdtem szintén önkéntes alapon roma gyerekeket tanítani. Később jelentkeztem a Károli Gáspár Református Egyetem Mentálhigiénés szakára, hogy mentálhigiénés segítőnek képződjek ki.

A munkahelyi válsággal együtt a házasságom is fejreállt, belementünk egy borzasztó nagy házassági krízisbe és azt fontolgattuk, hogy elválunk. Amikor Ati elkezdett tanulni az Integrál Akadémián (http://www.integralakademia.hu/), az számomra hihetetlen törés volt. Láttam, hogy egyre jobban távolodik és elfordul tőlem, és ezzel párhuzamosan én is eltávolodtam tőle. Egyszer aztán elhatároztam, hogy megnézem ezt a közeget és elmentem Gánti Bence téli táborába. Olyan volt, mintha tüzes vassal sütögettek volna engem. Rögtön a kezdő körben elmondtuk, hogy házassági válságban vagyunk, majd a rákövetkező napokban az emberek minimum felének volt valami hozzáfűznivalója, észrevétele, tanácsa ehhez, helyretették, megmondták, véleményezték a helyzetünket. Azt hittem, hogy megőrülök. A legrosszabb rémálmaim váltak valóra, hogy ezek a csoportok tényleg olyanok, amilyennek elképzeltem őket. Bence nagyon sokat segített ebben, mert csinált egy állítást nekünk, amelyikben felállítottuk a kapcsolatunkat. Szerintem többeknek a csoportban meglepő volt látni, hogy ugyanazt a helyzetet mennyire másként látjuk mindketten és közben mindkettőnknek igaza van.

Ezután a tábor után vettem a fejembe, hogy én soha senkinek nem fogok tanácsot adni, mert tudom, hogy mennyire nem segített ez akkor rajtam sem.

Atival elkezdtünk párterápiára járni, ahol a terapeuták megállapították, hogy igazából nem váltam le a szüleimről. Ezután terápiás jelleggel írtam egy levelet a szüleimnek azokról a dolgokról, amiket hosszú éveken keresztül magamban tartogattam velük kapcsolatban. Szörnyen megharagudtak és nem is értették, hogy miért csinálom mindezt. Úgy gondolták, hogy megőrültem. A levél teljesen felborította a lelki egyensúlyukat, és beletelt 1-2 évbe, amíg sikerült valahogy rendezni magukban ezt a dolgot. Ha ezek még nem lettek volna elegek, akkor a spirituális irányultságom is megváltozott. Elhagytam a konvencionális református vallásomat, és áttértem katolikus hitre. Ez a döntés tovább rontotta a helyzetet köztem és a szüleim között.

Abban a reménytelen pillanatban, amikor úgy tűnt, hogy Atival elválunk, másfél éve nem dolgoztam és a szüleim is haragudtak rám a levél miatt, felhívott a volt főnököm, hogy menjek vissza a cégbe. Visszamentem… Azt hiszem ez volt a lejtő legalja számomra, visszalépni abba a szakmába, amit utáltam.
A házasságunk viszont elkezdett megjavulni és nagyon őszintévé vált. Olyan kapcsolatunk lett Atival, amire mindig is vágytam. Már nem mondom rá, hogy stabil, mert a krízisünk után rájöttem, hogy bárminek bármelyik pillanatban vége lehet, de addig legalább teljesen őszintén és hitelesen tudok benne lenni. Szeretem a férjemet. Azt nem mondom, hogy mindig könnyű vele, azt sem mondom, hogy mindig boldog vagyok mellette, de szeretem. Most már a konfliktusaink is teljesen hullámszerűek és még a mélyben is látom, hogy van előre.
(Megj: Ati és Ria 2017-ben úgy döntöttek, hogy külön folytatják további életutukat és elváltak.)

A saját önismereti utam tehát akkor kezdődött, amikor felborultak az addig biztonságosnak hitt dolgok az életemben. Először egy hölgyhöz jártam terápiába, aki borzalmas volt. Azt éltem meg, hogy nem fogad el, ítélkezik felettem, megmondja, hogy mit és hogyan kellene csinálnom. Ettől függetlenül sokat köszönhetek neki, mert amikor később úgy éreztem, hogy én magam is a segítői pályára szeretnék lépni, csak nem volt ehhez elég önbizalmam, visszagondolva erre a hölgyre azt éreztem, hogy biztosan elfogadóbban tudnék kísérni embereket, mint ahogy ő tette velem.

Egy idő után rájöttem, hogy a terápia főleg a kapcsolatról szól köztem és a terapeuta között, így tudok csak igazából haladni.

A módszer csak másodlagos, úgyhogy a második körben már nem a megfelelő módszer után kutattam, hanem a nekem személyesen megfelelő terapeuta után. Ebben Tóth Szilvia segített (http://integralmentoring.hu/), aki hihetetlen ráérzéssel ajánlott számomra segítő szakembert. Ennek már 4 éve és a mai napig nem váltottam terapeutát. Külön bónusz számomra, hogy a terapeutám keresztény, annak is a haladó vonalához tartozik, ahová magamat is sorolom, így lelki vezetőmként is funkcionál és spirituális kérdésekkel is fordulhatok hozzá. A vele való munka során kezdtem ráeszmélni, hogy hol vagyok én a saját életemben, és hogy mit szeretnék, függetlenül attól, hogy mások mit szeretnének tőlem.

Azt fogalmaztam meg, hogy az én hivatásom az elfogadás, és ezt az emberekkel való munkámban akarom kamatoztatni.

Ha egy ember el tud fogadni egy másikat, az a leggyógyítóbb kapcsolat az életben. És ez minden kapcsolatunkra igaz, nem csak a terápiásra.
Az utam során rájöttem, hogy a vallás, de még a hit sem azt jelentik, hogy járunk templomba, gyónunk és betartjuk a kötelező szabályokat, hanem hogy ennek van egy sokkal mélyebb értelme.
Épp nemrég érkeztem vissza egy 9 napos szemlélődő lelkigyakorlatról, aminek a technikája ugyanaz, mint a buddhista vipassana meditációnak, csak a célja más. A szemlélődő lelki gyakorlat célja a kiüresedés, hogy ezután képesek legyünk egyesülni Istennel (könyvajánló, Jálics Ferenc: Szemlélődő lelkigyakorlat). Ha valaki eléggé elmélyül egy vallásban akkor elkezdi ugyanazt mondani és ugyanazt hinni, mint egy másik vallás hívője. Ezzel ellentétben egy átlag keresztény elég elutasító tud lenni más vallásokkal szemben, de még az egyház is. A lelki vezetőm azt mondta, hogy mindegy, hogy miben hiszünk, az a lényeg, hogy elhiggyük, hogy a hitünk eljuttat az üdvösségbe. Mindannyian isten gyermekei vagyunk és innentől kezdve teljesen mindegy, hogy ki milyen történetet szerkeszt ez köré.

A keresztény meditáció is egy út, ami hasonló a többi meditatív hagyományhoz. Ilyen szempontból rehabilitálni kellene szerintem a kereszténységet, mert különböző tudatszinteken valósulhat meg. Igen van az a szintje, hogy kiátkoznak téged a templomból vasárnap és létezik a kereszténység misztikus útja is.
Ez alatt a 9 nap alatt nem csak magasan jártam Istennél, hanem megtapasztaltam a saját személyes poklomat is. A lelki vezető nagyon szemléletesen írta le a gyakorlat alatt az emberi lelket. Azt mondta, képzeljem azt, hogy a lélek olyan, mint egy Ferrero Rocher. A mogyoró az Önvalónk, ami hasonló Istenhez, a mogyorót körülvevő csoki a személyiségünk, és a külső ostya pedig a perszóna (szerepszemélyiségünk).

Ami a teológusoknak a bűn, az a pszichológusoknak a neurózis. Ami a teológusoknak a megszállás, az a pszichológusoknak a pszichózis. A misztika és a pszichológia igazából nincsenek messze egymástól.

A neurózisaink (vagy bűneink miatt) torzul az istenképünk is. Rengeteg Istenről alkotott képünk van, amik nagy része a gyerekkorból ered – a büntető Isten, a nemtörődő Isten, a haragvó Isten, a tehetetlen Isten és még folytathatnám, és nem könnyű önmagukban felismerni, amikor használjuk ezeket. A szokásos gondolatunk az, hogy „persze, így látja Istent valaki más, de nem én„, amikor viszont napi 6-7 órát töltök szemlélődő meditációban vagy elmélyedek egy szentszövegben az elvonulás alatt, rögtön rájövök, hogy mennyire félremagyarázom a Bibliát az Istenről hordozott torz képem miatt.

A gyerekem tegnap azt mondta, hogy önző vagyok, mert teljesen befelé fordultam és csak magammal foglalkozom. Valószínűleg igaza van. Sokat szemlélem magamat belülről, úgy érzem, hogy most nem is tudok kifele fókuszálni, vagy csak nehezen. Valószínűleg ez egy természetes reakció, mert 40 éven keresztül azt néztem, hogy a környezetem mit akar tőlem. Most befele szemlélődök, és mintha a külvilág egy réteggel kijjebb lenne. A legutóbbi elvonulás alatt pont ezt a határtartást tanulhattam. Fél napig azt kellett mondogatnom, hogy „nem”. Furcsa volt számomra, hogy Istenhez akarok kapcsolódni és közben mondogatnom kell, hogy nem, de a lelki vezetőm megerősített, hogy csak csináljam. Két nagyon fontos tapasztalásom lett: az első, hogy még a sokadik nem kimondása után sem „büntetett meg Isten”, nem mondta azt, hogy akkor ő elmegy és itthagy. A másik tapasztalás pedig az volt, hogy szerintem a 4 órán keresztül mondogatott „nem” az összes eddig nem kimondott elutasításom volt, amiket elmulasztottam kimondani korábban.

A kereszténységben létezik a hármas szeretet parancs – szeresd Istenedet, szeresd felebarátodat mint tenmagadat. Én egész életemben a felebarátaimra koncentráltam, pedig saját magunk vagyunk a „közlekedő edény”a szeretet számára.

Ha ez az edény valahol lyukas, akkor nem tudsz igazán szeretni. Amikor feladom, amikor azt mondom, hogy „ilyen vagyok, lyukas az edényem, nem bízom benned Istenem, magamat sem szeretem” és mindezt oda tudom vinni az oltárra és totálisan feladni az igyekezetet, hogy más legyek, akkor mindig megtörténik velem a kegyelem.
Az egyik nap olyan dühöt éreztem meditáció közben, hogy azt mondtam, hogy leszállok a kis sámliról és földhöz verem magamat. Nem tudtam a légzésemre figyelni, a tenyeremre sem, egy gondolkodó gép lettem. Ennek a napnak a végén volt a legerősebb Istenélményem, mert végül el tudtam engedni, hogy tökéletes legyek, vagy hogy tökéletesen meditáljak. Amikor valamit akaratlagosan akarok elengedni, az sosem sikerül. Általában egy összezuhanás következtében tudok valamit tényleg elengedni. Egy kicsit meg kell halnom ahhoz, hogy el tudjam engedni az akarást. Járok szomatodráma képzésre is és a szomatodrámában is megjelenik ugyanez. Attól függetlenül hogy „csinálunk” valamit, jelen van egy erő, vagy mező, vagy Isten, mindegy minek nevezzük és akkor történik igazából a változás, amikor rábízzuk magunkat erre.

Nem hiszek a feltámadásban olyan értelemben, hogy majd milyen jó lesz nekem halálom után, amikor feltámadok és igazságot szolgáltatnak. Minden, ami akár gyermek korunkban történik velünk, az nem véletlen. Minden csak előkészít arra, hogy észrevegyem az eredendő Isten hiányt és ezen dolgozzak már most, életem során. Hiába érezzük azt, hogy a párkapcsolatunkban hiányzik valami, vagy hogy gyerekkoromban szerettem volna, ha több figyelmet kapok, ezek csak a felszín.

Tulajdonképpen arra vágyunk, hogy önmagunkkal, és Istennel legyünk egységben. Nem egy másik emberre vágyunk.

Igazából nem azt akarjuk, hogy apa szeressen, vagy anya szeressen hanem hogy önmagunkat szeressük és Istent. Csak ezt a hiányt össze-vissza projektáljuk a külvilágban más emberekre. A lelki vezetőmmel arról beszélünk, hogy egy férfi szerelme sem tudja pótolni vagy helyettesíteni az Isteni szeretet. A szerzetesek is ezért vonulnak el és élnek cölibátusban.
Több kliensem is van, akik nem csak terápiás beszélgetéseket igényelnek, hanem lelki vezetést is. Nagyon hamar el szoktunk jutni ahhoz a kérdéshez, hogy hogyan is állnak Istennel, vagy az ő életükben ki az, aki Isten szerepét játssza? Ezekre a helyekre leggyakrabban a partnert vagy a szülőket rakjuk és ez egyébként hihetetlen teher ezeknek az embereknek, hogy olyasmit várunk el tőlük, amit nem tudnak megadni.


Az interjú alanya: Marcsó Annamária
Elérhetősége, ha szeretnél önismereti beszélgetésre jelentkezni : annamaria.marcso@gmail.com

[/et_pb_text][/et_pb_column][/et_pb_row][/et_pb_section]

Riával arról beszélgettünk, hogy minként ébresztette őt fel egy szív újraindítás 40 éves korában, és miként fordult fel ezután gyakorlatilag minden az életében – a házassága, a munkája, a kapcsolata a szüleivel, ugyanis minden krízis egy lehetőség az újrakezdésre. Ez Riával sem volt másként. Az interjú 2016. szeptemberében készült.

Ria nem állt azonnal kötélnek, amikor megkérdeztem tőle, hogy készíthetnék-e vele interjút. Nem gondolom, hogy valaki kíváncsi lenne rám. – válaszolta. – Nagyon sokszor érzem azt, hogy az emberek számára fura és érthetetlen vagyok. Meg akartam ettől kímélni az olvasókat. Elmondhatom, hogy senkit semmitől nem kell megkímélni. Az interjú szerintem jól sikerült és remélem az, aki elolvassa gazdagodik általa. Ettől függetlenül mindig eggyüttérzek az ilyen érzésekkel, amiket Ria megfogalmazott, mert mögöttem is állandóan ott áll a szörny, aki mondogatja, hogy „Arra meg ki kíváncsi, amit te irogatsz?” Jó haverok vagyunk, már sokszor találkoztunk.

És akkor mostantól meséljen Ria…

Negyven éves koromig igyekeztem jó lenni és megfelelni – hol a szüleimnek, hol a férjemnek. Az életemből hiányzott annak az öröme, hogy csakis magamért tegyek valamit.

A 40 éves születésnapom környékén szívrohamot kaptam és kémiailag kellett újraindítani a szívemet, hogy visszatérjen a rendes szívritmusom. Az orvos később szívritmus zavart állapított meg és azt mondta, hogy a gyógyszerek ezen már nem segítenek, csakis a műtét. Beleegyeztem, mert azt biztosan tudtam, hogy nem akarom még egyszer megélni azt, amin átmentem. A szívroham órái alatt megkérdeztem magamtól, hogy „vajon ennyi volt az életem?”. Próbáltam megfogalmazni, hogy mi volt az, ami jó volt az életemben. Arra jutottam, hogy ha megadatik nekem még pár nap, akkor azokat a természetben szeretném eltölteni.

A szívműtét simán ment, és bár testileg helyrejöttem, lelkileg az életem teljesen felborult. Végre őszintén ki tudtam mondani, hogy az a munka, amit csinálok nem jó, az a házasság, amiben élek, nem jó, az a kapcsolat, amit a szüleimmel megtapasztalok, nem jó.

Feltettem a kérdést, hogy hol vagyok az Életemből én!?

Matematika tanár szerettem volna lenni, de végül informatikus lettem, hogy megfeleljek az apámnak, aki szerint az a jó szakma, ahol sok pénzt lehet keresni. Első perctől kezdve utáltam az informatikát, de ehhez képest 20 évig maradtam ezen a területen. Azt gondoltam, hogy a munka az ilyen, nem lehet élvezetes. A szívműtétem után felmondtam a munkahelyemen, majd 1,5 évig voltam munka nélkül. Jártam interjúkra, de szerintem sütött rólam, hogy semmi kedvem visszatérni a szakmámhoz. Végül elkezdtem teljesen más területen tevékenykedni. Voltam például a Bethesda Gyermekkorházban önkéntes, és elkezdtem szintén önkéntes alapon roma gyerekeket tanítani. Később jelentkeztem a Károli Gáspár Református Egyetem Mentálhigiénés szakára, hogy mentálhigiénés segítőnek képződjek ki.

A munkahelyi válsággal együtt a házasságom is fejreállt, belementünk egy borzasztó nagy házassági krízisbe és azt fontolgattuk, hogy elválunk. Amikor Ati elkezdett tanulni az Integrál Akadémián (http://www.integralakademia.hu/), az számomra hihetetlen törés volt. Láttam, hogy egyre jobban távolodik és elfordul tőlem, és ezzel párhuzamosan én is eltávolodtam tőle. Egyszer aztán elhatároztam, hogy megnézem ezt a közeget és elmentem Gánti Bence téli táborába. Olyan volt, mintha tüzes vassal sütögettek volna engem. Rögtön a kezdő körben elmondtuk, hogy házassági válságban vagyunk, majd a rákövetkező napokban az emberek minimum felének volt valami hozzáfűznivalója, észrevétele, tanácsa ehhez, helyretették, megmondták, véleményezték a helyzetünket. Azt hittem, hogy megőrülök. A legrosszabb rémálmaim váltak valóra, hogy ezek a csoportok tényleg olyanok, amilyennek elképzeltem őket. Bence nagyon sokat segített ebben, mert csinált egy állítást nekünk, amelyikben felállítottuk a kapcsolatunkat. Szerintem többeknek a csoportban meglepő volt látni, hogy ugyanazt a helyzetet mennyire másként látjuk mindketten és közben mindkettőnknek igaza van.

Ezután a tábor után vettem a fejembe, hogy én soha senkinek nem fogok tanácsot adni, mert tudom, hogy mennyire nem segített ez akkor rajtam sem.

Atival elkezdtünk párterápiára járni, ahol a terapeuták megállapították, hogy igazából nem váltam le a szüleimről. Ezután terápiás jelleggel írtam egy levelet a szüleimnek azokról a dolgokról, amiket hosszú éveken keresztül magamban tartogattam velük kapcsolatban. Szörnyen megharagudtak és nem is értették, hogy miért csinálom mindezt. Úgy gondolták, hogy megőrültem. A levél teljesen felborította a lelki egyensúlyukat, és beletelt 1-2 évbe, amíg sikerült valahogy rendezni magukban ezt a dolgot. Ha ezek még nem lettek volna elegek, akkor a spirituális irányultságom is megváltozott. Elhagytam a konvencionális református vallásomat, és áttértem katolikus hitre. Ez a döntés tovább rontotta a helyzetet köztem és a szüleim között.

Abban a reménytelen pillanatban, amikor úgy tűnt, hogy Atival elválunk, másfél éve nem dolgoztam és a szüleim is haragudtak rám a levél miatt, felhívott a volt főnököm, hogy menjek vissza a cégbe. Visszamentem… Azt hiszem ez volt a lejtő legalja számomra, visszalépni abba a szakmába, amit utáltam.
A házasságunk viszont elkezdett megjavulni és nagyon őszintévé vált. Olyan kapcsolatunk lett Atival, amire mindig is vágytam. Már nem mondom rá, hogy stabil, mert a krízisünk után rájöttem, hogy bárminek bármelyik pillanatban vége lehet, de addig legalább teljesen őszintén és hitelesen tudok benne lenni. Szeretem a férjemet. Azt nem mondom, hogy mindig könnyű vele, azt sem mondom, hogy mindig boldog vagyok mellette, de szeretem. Most már a konfliktusaink is teljesen hullámszerűek és még a mélyben is látom, hogy van előre.
(Megj: Ati és Ria 2017-ben úgy döntöttek, hogy külön folytatják további életutukat és elváltak.)

A saját önismereti utam tehát akkor kezdődött, amikor felborultak az addig biztonságosnak hitt dolgok az életemben. Először egy hölgyhöz jártam terápiába, aki borzalmas volt. Azt éltem meg, hogy nem fogad el, ítélkezik felettem, megmondja, hogy mit és hogyan kellene csinálnom. Ettől függetlenül sokat köszönhetek neki, mert amikor később úgy éreztem, hogy én magam is a segítői pályára szeretnék lépni, csak nem volt ehhez elég önbizalmam, visszagondolva erre a hölgyre azt éreztem, hogy biztosan elfogadóbban tudnék kísérni embereket, mint ahogy ő tette velem.

Egy idő után rájöttem, hogy a terápia főleg a kapcsolatról szól köztem és a terapeuta között, így tudok csak igazából haladni.

A módszer csak másodlagos, úgyhogy a második körben már nem a megfelelő módszer után kutattam, hanem a nekem személyesen megfelelő terapeuta után. Ebben Tóth Szilvia segített (http://integralmentoring.hu/), aki hihetetlen ráérzéssel ajánlott számomra segítő szakembert. Ennek már 4 éve és a mai napig nem váltottam terapeutát. Külön bónusz számomra, hogy a terapeutám keresztény, annak is a haladó vonalához tartozik, ahová magamat is sorolom, így lelki vezetőmként is funkcionál és spirituális kérdésekkel is fordulhatok hozzá. A vele való munka során kezdtem ráeszmélni, hogy hol vagyok én a saját életemben, és hogy mit szeretnék, függetlenül attól, hogy mások mit szeretnének tőlem.

Azt fogalmaztam meg, hogy az én hivatásom az elfogadás, és ezt az emberekkel való munkámban akarom kamatoztatni.

Ha egy ember el tud fogadni egy másikat, az a leggyógyítóbb kapcsolat az életben. És ez minden kapcsolatunkra igaz, nem csak a terápiásra.
Az utam során rájöttem, hogy a vallás, de még a hit sem azt jelentik, hogy járunk templomba, gyónunk és betartjuk a kötelező szabályokat, hanem hogy ennek van egy sokkal mélyebb értelme.
Épp nemrég érkeztem vissza egy 9 napos szemlélődő lelkigyakorlatról, aminek a technikája ugyanaz, mint a buddhista vipassana meditációnak, csak a célja más. A szemlélődő lelki gyakorlat célja a kiüresedés, hogy ezután képesek legyünk egyesülni Istennel (könyvajánló, Jálics Ferenc: Szemlélődő lelkigyakorlat). Ha valaki eléggé elmélyül egy vallásban akkor elkezdi ugyanazt mondani és ugyanazt hinni, mint egy másik vallás hívője. Ezzel ellentétben egy átlag keresztény elég elutasító tud lenni más vallásokkal szemben, de még az egyház is. A lelki vezetőm azt mondta, hogy mindegy, hogy miben hiszünk, az a lényeg, hogy elhiggyük, hogy a hitünk eljuttat az üdvösségbe. Mindannyian isten gyermekei vagyunk és innentől kezdve teljesen mindegy, hogy ki milyen történetet szerkeszt ez köré.

A keresztény meditáció is egy út, ami hasonló a többi meditatív hagyományhoz. Ilyen szempontból rehabilitálni kellene szerintem a kereszténységet, mert különböző tudatszinteken valósulhat meg. Igen van az a szintje, hogy kiátkoznak téged a templomból vasárnap és létezik a kereszténység misztikus útja is.
Ez alatt a 9 nap alatt nem csak magasan jártam Istennél, hanem megtapasztaltam a saját személyes poklomat is. A lelki vezető nagyon szemléletesen írta le a gyakorlat alatt az emberi lelket. Azt mondta, képzeljem azt, hogy a lélek olyan, mint egy Ferrero Rocher. A mogyoró az Önvalónk, ami hasonló Istenhez, a mogyorót körülvevő csoki a személyiségünk, és a külső ostya pedig a perszóna (szerepszemélyiségünk).

Ami a teológusoknak a bűn, az a pszichológusoknak a neurózis. Ami a teológusoknak a megszállás, az a pszichológusoknak a pszichózis. A misztika és a pszichológia igazából nincsenek messze egymástól.

A neurózisaink (vagy bűneink miatt) torzul az istenképünk is. Rengeteg Istenről alkotott képünk van, amik nagy része a gyerekkorból ered – a büntető Isten, a nemtörődő Isten, a haragvó Isten, a tehetetlen Isten és még folytathatnám, és nem könnyű önmagukban felismerni, amikor használjuk ezeket. A szokásos gondolatunk az, hogy „persze, így látja Istent valaki más, de nem én„, amikor viszont napi 6-7 órát töltök szemlélődő meditációban vagy elmélyedek egy szentszövegben az elvonulás alatt, rögtön rájövök, hogy mennyire félremagyarázom a Bibliát az Istenről hordozott torz képem miatt.

A gyerekem tegnap azt mondta, hogy önző vagyok, mert teljesen befelé fordultam és csak magammal foglalkozom. Valószínűleg igaza van. Sokat szemlélem magamat belülről, úgy érzem, hogy most nem is tudok kifele fókuszálni, vagy csak nehezen. Valószínűleg ez egy természetes reakció, mert 40 éven keresztül azt néztem, hogy a környezetem mit akar tőlem. Most befele szemlélődök, és mintha a külvilág egy réteggel kijjebb lenne. A legutóbbi elvonulás alatt pont ezt a határtartást tanulhattam. Fél napig azt kellett mondogatnom, hogy „nem”. Furcsa volt számomra, hogy Istenhez akarok kapcsolódni és közben mondogatnom kell, hogy nem, de a lelki vezetőm megerősített, hogy csak csináljam. Két nagyon fontos tapasztalásom lett: az első, hogy még a sokadik nem kimondása után sem „büntetett meg Isten”, nem mondta azt, hogy akkor ő elmegy és itthagy. A másik tapasztalás pedig az volt, hogy szerintem a 4 órán keresztül mondogatott „nem” az összes eddig nem kimondott elutasításom volt, amiket elmulasztottam kimondani korábban.

A kereszténységben létezik a hármas szeretet parancs – szeresd Istenedet, szeresd felebarátodat mint tenmagadat. Én egész életemben a felebarátaimra koncentráltam, pedig saját magunk vagyunk a „közlekedő edény”a szeretet számára.

Ha ez az edény valahol lyukas, akkor nem tudsz igazán szeretni. Amikor feladom, amikor azt mondom, hogy „ilyen vagyok, lyukas az edényem, nem bízom benned Istenem, magamat sem szeretem” és mindezt oda tudom vinni az oltárra és totálisan feladni az igyekezetet, hogy más legyek, akkor mindig megtörténik velem a kegyelem.
Az egyik nap olyan dühöt éreztem meditáció közben, hogy azt mondtam, hogy leszállok a kis sámliról és földhöz verem magamat. Nem tudtam a légzésemre figyelni, a tenyeremre sem, egy gondolkodó gép lettem. Ennek a napnak a végén volt a legerősebb Istenélményem, mert végül el tudtam engedni, hogy tökéletes legyek, vagy hogy tökéletesen meditáljak. Amikor valamit akaratlagosan akarok elengedni, az sosem sikerül. Általában egy összezuhanás következtében tudok valamit tényleg elengedni. Egy kicsit meg kell halnom ahhoz, hogy el tudjam engedni az akarást. Járok szomatodráma képzésre is és a szomatodrámában is megjelenik ugyanez. Attól függetlenül hogy „csinálunk” valamit, jelen van egy erő, vagy mező, vagy Isten, mindegy minek nevezzük és akkor történik igazából a változás, amikor rábízzuk magunkat erre.

Nem hiszek a feltámadásban olyan értelemben, hogy majd milyen jó lesz nekem halálom után, amikor feltámadok és igazságot szolgáltatnak. Minden, ami akár gyermek korunkban történik velünk, az nem véletlen. Minden csak előkészít arra, hogy észrevegyem az eredendő Isten hiányt és ezen dolgozzak már most, életem során. Hiába érezzük azt, hogy a párkapcsolatunkban hiányzik valami, vagy hogy gyerekkoromban szerettem volna, ha több figyelmet kapok, ezek csak a felszín.

Tulajdonképpen arra vágyunk, hogy önmagunkkal, és Istennel legyünk egységben. Nem egy másik emberre vágyunk.

Igazából nem azt akarjuk, hogy apa szeressen, vagy anya szeressen hanem hogy önmagunkat szeressük és Istent. Csak ezt a hiányt össze-vissza projektáljuk a külvilágban más emberekre. A lelki vezetőmmel arról beszélünk, hogy egy férfi szerelme sem tudja pótolni vagy helyettesíteni az Isteni szeretet. A szerzetesek is ezért vonulnak el és élnek cölibátusban.
Több kliensem is van, akik nem csak terápiás beszélgetéseket igényelnek, hanem lelki vezetést is. Nagyon hamar el szoktunk jutni ahhoz a kérdéshez, hogy hogyan is állnak Istennel, vagy az ő életükben ki az, aki Isten szerepét játssza? Ezekre a helyekre leggyakrabban a partnert vagy a szülőket rakjuk és ez egyébként hihetetlen teher ezeknek az embereknek, hogy olyasmit várunk el tőlük, amit nem tudnak megadni.


Az interjú alanya: Marcsó Annamária
Elérhetősége, ha szeretnél önismereti beszélgetésre jelentkezni : annamaria.marcso@gmail.com

Szentendrei Női kör

Szentendrei Női kör

Több érv szólt az mellett, hogy részt vegyek a Szentendrei Női kör első alkalmán, 2017. október 18.-án. Az egyik az volt, hogy ismerem a szervezőket, Tündét és Ágit, és kíváncsi voltam rájuk. A másik az volt, hogy Szentendrén szervezték meg, amibe a nyáron beleszerettem és tudtam, hogy jó lesz kimenni oda ismét kicsit feltöltődni. A harmadik ok az volt, hogy nőként nőkkel találkozzak és ezáltal meglássak magamból egy olyan szeletet, ami eddig rejtve volt előttem. Ezeket a szeleteket ugyanis a legkönnyebben más nők tükrében lehet meglátni.

Igyekezetem ellenére fél órát késtem a csoportról. Ebben is véltem felfedezni némi szimbolikát, hogy késve érkezek be a nőiségbe, mert el vagyok akadva. Az elakadást a való életben a dugó okozta, ugyanis iszonyatosan nehéz volt kijutni Pestről Szentendrére és nem csak Pesten volt sűrű a forgalom, hanem Szentendrén is. Egyik piros lámpa érte a másikat és több ponton éreztem azt, hogy feladom, visszafordulok, nem megyek. Aztán mégis mentem tovább, főleg azért, mert tudtam, hogy szeretettel várnak rám ott, ahová meg szeretnék érkezni. Ez a hívogató, puha fészek érzés segített tovább haladni a nehézségek ellenére. Volt szimbolika abban is, hogy miért késtem. Pontosan érzékeltem azt a pillanatot, amikor ha elindultam volna, időben érkeztem volna. Csakhogy ugyanabban a pillanatban belém hasított, hogy egy férfinak ígéretet tettem, hogy elhozok neki egy könyvet az üzletből. Ez a kis idő intervallum volt az, amennyit késtem a csoportról is. Érdekes összefüggés, hogy a férfit, a kötelességet, a megfelelést helyeztem előtérbe a saját érdekeim elé. Ennek viszont megláttam a csoportnak hála egy másik oldalát is. A kötelesség másik oldala a benne rejlő törődés, odafigyelés, gondoskodás…

Nagyon jó volt megérkezni Szentendrére. A hely energiája azonnal kisimította a bennem lévő feszültségeket és jó volt megérkezni a női körbe is. Egyszerű és nagyszerű gyakorlatok által fedeztem fel új összefüggéseket. Választottunk Dixit kártyát és annak segítségével mondtuk el, hogy mit várunk a női körtől, és hogy miként is vagyunk most a nőiségünkkel. A kártya által tudatosítottam, hogy a többi nő társasága számomra a hidat képezi a saját nőiségem és női sorsommal való jobb kapcsolódáshoz. Mert amikor a nők őszintén beszélnek a sorsukról, akkor mindig rájövök, hogy nagyon hasonló gondokkal küzdünk, nagyon hasonló dolgok fájnak és frusztrálnak minket, és hogy a gondok nem azért jelennek meg, mert „béna” vagyok, hanem mert azok növekedési lehetőségek. A saját nőiségemhez való kapcsolatomat egy mérleget ábrázoló kártya fejezte ki a legjobban. A mérleg egyik oldalán tollpihe volt, a másik oldalon pedig egy pénzzel telített zsák. A képen látszott az is, hogy a tollpihe „többet nyom” a zsáknál. Nekem ez a kártya az ősrégi dilemmámat fejezte ki, hogy vajon a nők képességei felérnek-e a férfiakéval, hogy a női puhaság képes-e kiegyensúlyozni a férfi erőt, hogy mi az a női tulajdonság, ami ugyanolyan értékes, mint a férfi pénzkereső képessége? (Igen, tudom, már ebből is látszik, hogy mennyire sarkítottan közelítem meg az egész férfi-nő dilemmát, de hát pont ennek puhítását keresem:)

A kártyákat a helység közepére tettük és Tünde feltette a kérdést, hogy vajon mi a közös bennük, miben hasonlítanak? A kártyák annyira eltérőek voltak, hogy nem tudtunk semmi közöset találni bennük, majd az egyik résztvevő felvetette, hogy talán az a közös bennük, hogy annyira egyedi az összes. Az egyediségük a közös bennük. Isteni gondolat volt ez. Világ életemben ugyanis más nőkhöz mértem magamat és ebből próbáltam megállapítani, hogy „elég jó” nő vagyok-e. A nagymamához hasonlítottam magamat, az anyámhoz, a húgomhoz, az unokatestvéreimhez, barátnőimhez, Angelina Jolie-hoz… Egy másik emberhez hasonlítva viszont mindig volt valami, ami hiányzott a nőiességemből, amiben az én nőiességem alul maradt a másikéval szemben. Ez egyébként igaz, csak az értelmezés csúszott félre –  nem „alul kell maradni” a másik nővel összehasonlítva, hanem tanulni tőle. Ha a saját egyedi nőiességem felfedezése a cél és az, hogy abban kiteljesedjek, és abban lássam meg a tökéletességet, akkor a többi nő ebben társ és nem ellenség.

Az összehasonlítási hajlamot minden nőnél, aki a körben volt valamilyen szinten felfedeztem. Mindenki fejében ott volt, hogy milyen egy igazi nő, milyen a jól működő anya, milyen egy jó szerető, egy jó feleség, egy jó barátnő és ezekhez képest felfedezni véltek magukban eltéréseket. Az összehasonlítás teljesen normális emberi tulajdonság, arra lennék kíváncsi, hogy az ebből levont értelmezéseik hasonlítanak-e az enyémekhez, hogy úgy érzik a hiányosságaik miatt „kevesebbek” vagy más módon értelmezik az eltéréseket?

Hajlamos vagyok azt mondani magamról, hogy „férfiasan működöm”, hogy ez vagy az inkább férfi minőség bennem. Mi van, ha ez ugyanannak a hibás gondolati körnek az eredménye? Mi van, ha nincs olyan, hogy „férfiasan működöm”? Mi van, ha én így vagyok nő? Ha én ezen a specifikus módon fejezem ki a bennem lévő női minőségeket? Mi van, ha ezt csak meg kellene látni attól függetlenül, hogy változtatni akarnék rajta? Mi van, ha csak simán bele kell érkezni ebbe? Hiszen ha egyediek vagyunk, ki tudná megmondani, hogy pontosan milyennek kellene lenni az én egyedi nőiességemnek? 

Ági vezetett minket abban a játékban, amiben kerestük, hogy mi az erősségünk, mi történik, ha ezt az erősséget túltoljuk, mi történik, ha megkeressük ennek az ellentétét  és mi van, ha ezt is túltoljuk? Ezáltal a gyakorlat által kaptunk egy képet arról, hogy melyik terület az, amelyik fejlesztendő és melyik az, amelyik a vakfoltunk. Az én „vakfoltomra” eső tulajdonság az lett, hogy félek megélni a „nem haladást”, amit én lefagyásnak tituláltam. Igen, ezt nehéz megengednem magamnak. A „csak úgy lenni”-nek nincs értéke számomra, lustának, semmirekellőnek gondolom magamat miatta. Ha nincs pénzbeli értékelése az erőfeszítéseimnek, akkor azoknak nincs is értéke? Nincs ugyan gyerekem, de világ életemben rettegtem attól, hogy egyszer otthon kell majd maradnom a gyerekkel és abban az időben én „csak babázni” fogok, miközben a férfi folytatja a fontos munkát – amiért pénz is jár. Mivel a „babázás” pénzt nem hoz, ezért értéktelennek ítéltem meg (ugyanúgy ahogy a többi általában nő által végzett munkákat – a főzést, a takarítást, a ruhák javítását, a mosást, bevásárlást stb.). De ez még csak az isteni csapás egyik fele. Ugyanis, ahogy magamban nem tudtam értékelni ezeket a dolgokat, a férfiban sem. Tehát ha ő hazajött és nem csinált „semmit”, akkor rögtön lustának tituláltam, illetve minden tevékenységet, ami nem konkrétan pénzkeresésre irányult, csak másodrendűnek tudtam értékelni és azzal a címszóval, hogy „na jó, ha megdolgoztál érte, akkor pihenhetsz egy kicsit és élvezheted az életet.” Szégyellem magamat, amikor ez az én-részem kivillantja a foga fehérjét, mert sokáig azt gondoltam, hogy bennem ilyen nincs. És lám… van ilyen rabszolgahajcsár üzemmódom nekem is. Igába hajtom a saját és a mellettem lévő férfi fejét is. Ezzel még barátkoznom kell…

Mindenesetre valami puhaság megszületett bennem, amikor az egyik résztvevő megosztotta, hogy mekkora gonddal keres a fia számára pizsamát. Szerette volna, hogy az minőséges legyen, de árban is megfelelő, divatos és a fiának tetsző. Ezt összehozni igazi művészet. Ennek kapcsán esett le nekem, hogy mennyi pénzben nem kifejezhető gondoskodás és szeretet van ebben a törekvésben. Talán ez az az tollpihe, ami „nehezebb” a pénzes zsáknál? Ez által a nő által képes voltam érzékelni, hogy van értéke annak, hogy elkéstem a női körről a vásárlás miatt.

Rájöttem, hogy a legnagyobb csapás nem az, amitől állandóan félek, hogy akár ezer darabra is szakíthatom magamat és a férfi ezt akkor sem fogja tudni értékelni, hanem az, hogy ÉN nem tudom értékelni, amikor olyasmit adok, aminek nincs pénzbeli kifejezése, amikor egy tollpihényi szeretettel megsimítok valakit.

A csoport végén Tünde és Ági egy ajándékkal leptek meg minket. Mindenki választhatott egy kézzel festett követ. Az én kövemen az állt SZÉPSÉG. Egy emlékeztető arra, hogy mindenben és mindenkiben (beleértve magamat is) keressem és lássam a szépet 🙂


Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0